asanisimasa

A szerelem vak – mondják. No, de akkor mi újság a vakok szerelmével? E kínzó kérdésre adható válaszok közül néhányat megismerhetünk Juraj Lehotsky szlovák dokumentumfilmes érzékeny látásmódú, finom humorú, Cannes-ban is díjazott filmjéből.

Peter

Peter középkorú zongoratanár, aki már hosszú ideje él együtt békés egyetértésben szintén vak feleségével. Mindennapjaik ugyanolyan monoton egymásutániságban telnek, mint látó embertársaiké. Ébrednek, ha meghallják, hogy a szomszéd elmegy dolgozni – köszönhetően a lakótelep vékony falainak. Nappal, miközben Peter zongora- és énekórákat ad a vak és gyengén látó gyerekek részére fenntartott iskolában, felesége pulóvert köt neki. Esténként rádiót hallgatnak, vagy éppen tévéznek, ugyanúgy mint bárki más. A vakok ugyanis a tévéműsorból is éppen annyit érzékelnek, mint a való világból. Nekünk látóknak talán meglepetést okozhat, milyen sokat. Peter például csupán néhány métert téved csak a síugróverseny közvetítése alatt, amikor minden egyes ugrásnak megtippeli a hosszát. De van, hogy tévézés, rádiózás helyett csupán zongorázik feleségének, vagy éppen szárnyaló fantáziája által költött meséket „színezi” ki szintetizátorának zajkeltő programjaival. Peter és felesége így könnyen lehet, hogy még tartalmasabban is tölti napjait, mint az egészséges(nek mondott) látók nagy része.

Miro

Miro roma. Ez már önmagában halmozottan hátrányos sors, nálunk éppúgy, mint a film helyszínén, Szlovákiában. Erre jön még az fekete áldás, hogy vak. Az érzelmes cigányfiú szerelemre lobban Monikával, a majdnem vak lánnyal, aki viszont nem roma, hanem szlovák. Monika környezete, bár a pár életében vajmi kevés jelentősége van annak, ki milyen származású, természetesen élesen elutasítja a lány és a fiú kapcsolatát. Miro azonban kitartóan udvarol a lánynak, kirándulnak, diszkóba járnak, boldogok, talán még gyermeket is vállalnak. Miro és Monika története a harc, a küzdelem története, amely szemlátomást a győzelem komoly esélyével kecsegtet.

Zuzana

Zuzana tinilány, éppen befejezte általános iskolai tanulmányait a vakok iskolájában és most készül, hogy azokat egy rendes, „normális” gimnáziumban folytassa. A csinos Zuzana tele van kíváncsisággal, várakozással, izgalommal, hogyan fog teljesíteni a látók között, lesznek-e új barátai, lesz-e szerelme. Addig is az interneten csetel egy ismeretlen fiúval, aki nem tudja, hogy a lány vak. Zuzana ezt nem is közli vele, meglepetésként tartogatja ezt az információt addig, míg személyesen nem találkoznak. Addig zenét hallgat, strandol és ábrándozik, mint minden egészséges tinilány.

Elena

Elena története a gyermekvállalásról szól, teljesítheti-e az anya felelősségteljes szerepét egy vak nő. Elena elhatározása, melyben szintén vak párja is támogatja, azonban olyan erős, hogy nem lehet hiba. A nő minden idegszálával, óriási koncentrációval készül a nagy feladatra, csakúgy, mint minden egészséges nő. Nem sokkal később megnyugtató látványt nyújt Elena, ahogy becézgeti egészséges újszülött gyermekét.

Szumma

Lehotsky filmje hasonlóképpen épül fel, mint e róla szóló írás: elmeséli a négy történetet, majd egy kvázi ötödikben – általában megnyugtatóan – lezárja azokat. Filmjének fő tanulsága az, hogy a vakok nem feltétlenül élnek szegényebb életet, mert a látható világ szépségei láthatatlanok számukra, hiszen más érzékelési területek felé, hangok, tapintás, viszont lényegesen jobban kifejlődtek érzékeik. Összességében kimondható, hogy azok a vakok és gyengén látók, akik felvállalják másságukat, abszolúte teljes és boldog életet élhetnek. Zuzana példája ékes bizonyíték erre, ám ő még fiatal, okos lány, nyilván tanult is a leckéből. Lehotsky sokszor finom humorral ábrázolja hőseit, hiszen megmosolyogtató, ahogy az energikus Peter reggelente rohan az iskolába a fehér bottal, ahogy két vak koccintani akar, vagy ahogy tévéznek, háttal a tévének… Nem hiszem, hogy ezek a képek, ez a fajta humoros ábrázolásmód bárkit sértene, emellett és ezzel együtt a filmet az a fajta komótos, bölcs életszeretet is áthatja, amely annak idején a csehszlovák filmgyártás megannyi darabját tette nálunk is népszerűvé. Lehotsky filmje azt állítja, elérhető és átélhető a boldogság bárki számára, mi pedig nem tehetünk mást, mint elhisszük neki. Asanisimasa pontjai: 8/10

Van egy jó sztorim. Valamikor az ötvenes évek végén, talán a hatvanasok elején egy lemezgyári középkáder bóklászott Chicago utcáin, amikor egy sarkon furcsa, sosem hallott zene kúszott be füleibe. Egy huszonéves fekete srác, hatalmas fekete szemüvegben -nyilván vak- és csiricsáré, szedett-vedett ruhákban játszott szaxofonján az utcasarkon, úgy, hogy közben (hallhatóan) levegőt sem vett. S mindez hagyján, néha még ez is kevés volt neki, és akkor egyszerre játszott két, sőt néha három szaxin. Mondanom sem kell talán, hogy a következő nap már a lemezstúdióban találta az ismeretlen, vak fekete utcazenészt. A stúdió vezetője, a nagy hatalmú producer, mikor meghallotta az új felvételt, amit a középkáder büszkén mutatott neki, elégedetten bólogatott: – Micsoda jó kis fúvósszekciót szereztél! – Ez nem egy fúvósszekció, mondta a középkáder, ez egyetlen zenész! –

Rahsaan Roland Kirk később a jazz világának nagy hatású, színes egyéniségévé, és korai sajnálatos haláláig a koncertszínpadok egyik legnagyobb szaxofonos-sztárjává vált.

Steve Lopez, a Los Angeles Times újságírója is egy efféle jó sztorit szeretett volna, amikor véletlenül meghallotta Nathaniel Ayerst, a hajléktalan, skizofrén zenészt, hajdani ígéretes csellistát, a híres Juilliard zeneiskola egykori hallgatóját Beethovent játszani kéthúrú hegedűjén egy autópálya felüljárója alatt. S mivel Lopez profi újságíró, a szakma minden csínjával a kisujjában, a jó sztorit meg is csinálta. Ayers megható történetéből sikeres cikksorozat, sőt egy könyv is született, és állítólag az újságíró és a hajléktalan skizó zenész a mai napig is jó barátok, amíg meg nem halnak.

Talán csak filmet nem kellett volna ebből a sztoriból csinálni… Vagy talán dokumentumfilmet esetleg. Mindenesetre, dramatizált játékfilmben ez a nagyszerű és valóban megható, szép emberi pillanatokban bővelkedő sztori egész egyszerűen nem működik összefüggő történetként. A szólista című film relatív kudarca elsősorban abból fakad, hogy ez a sztori, ami a valóság felfedezésének erejével hat(hat) egy újság lapjain, tömör, jól megírt zsurnál stílusban, az a filmen csupán egy pillanat. Ez a pillanat a film első tíz-tizenöt percében bekövetkezik, attól kezdve Joe Wright rendező vért izzadva hajszolja két remek és jobb sorsra érdemes színészét (Robert Downey Jr.-Lopez, Jamie Foxx-Ayers) oda, ahol semmi sincs – hiszen kettejük története a mai napig is tart. Nincs drámai ív, csak egy erős pillanat, ám ez egy kétórás játékfilmhez kevés. Persze, van itt hablatyolás az ún. normális ember (Lopez) és a beteg, skizofrén (Ayers) kapcsolatának nehézségeiről, de az amúgy kitűnő összeveszési jelenet a hajléktalanszállón tökéletesen kilóg a filmből, pontosabban szervesen nem illeszkedik, mintegy csak bele van rajzszögezve, csakúgy, mint Ayers elég ügyetlenül elmesélt testvéri és családi viszonylatai. A zene nagyszerűségét hangsúlyos kulcsjelenetben illusztráló, orbitálisan közhelyes winampos vizualizációért, amit ráadásul hosszú percekig vagyunk kénytelen nézni, kifejezetten megbüntetném a rendezőt. A Nathaniel Ayerst alakító Foxx, bár pszichológiailag jól hozza a zakkant zsenit, de az elég nyilvánvaló, hogy a hangszeres játékhoz konkrét fogalma sincs. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen pipifaxos, de ha egy filmen egy színész hangszeren játszik, akkor annak kezei, az ujjai mozogjanak úgy, ahogy az az adott hangszer megszólaltatásához a valóságban is szükséges. Léggitározni mindenki tud, így azt mindenki kiszúrná, ha valaki kamuzik gitáron játszva, de aki egy ilyen filmre benevez, az is látott már valószínűleg igazi csellóst csellózni: na az nem úgy néz ki, mint amit itt Foxx művel. Egy könnyed tinglitangliban még talán elmenne ez a bénázás, de egy ilyen filmben, ahol a főszereplő szerepe szerint, és a valóságban is egy zenei zseni, ott ez nagyon rontja az összképet. Hiteltelenné teszi az egész erőfeszítést, mind az alkotók, mind a nézők részéről.

Az asanisimasa szerint ez egy meglehetősen ügyetlen, elfuserált film. Nemcsak a már említett nagy emberi pillanat kíméletlen unalomba sikálása, a rosszul, nyögvenyelősen szerkesztett cselekménybonyolítás miatt, hanem a kézenfekvő, de állandóan elő is bukkanó Rain Man-összecsengések miatt is, melyek nem erősítik, hanem éppen hogy gyengítik az összhatást. Kár érte: 5/10. Mellesleg, ha az ember nyitott füllel járkál, mondjuk Budapesten, hallhat itt is az utcán olykor – a sok minősíthetetlen gagyi mellett – komoly művészi teljesítményt is, de ezt ki kell fogni és meg is kell becsülni. Nem úgy, mint ahogy e filmben tették Nathaniel Ayersszel (bár neki betegségéből fakadóan, valószínűleg tök mindegy).

Jim Jarmusch legendás Florida, a paradicsom című filmjében egy magyar lány amerikai szerencsétlenkedéseit követhettük nyomon. Darko Lungulov, az Itt is, ott is Jarmusch-rajongó rendezője duplát fordít ezen az alapfelálláson: egy amerikai állás- és otthontalan szaxofonos érkezik egy nap furcsa megbízással a polgárháború és a belpolitikai viszályok sújtotta Belgrádba…

A film rendezője

Darko Lungulov egy interjúban három okot említ, ami filmrendezésre, így első filmjének elkészítésére vezette: a korai Jarmusch-filmek, a jugoszláv polgárháború és egy tantárgyi átszervezés a New Yorki Városi Főiskolán. Lungulov Belgrádban született és mindig is rajongott a filmekért, falta a hollywoodi szuperprodukciókat, ám úgy gondolta, ő sohasem állhat a kamera mögé, soha nem lesznek ekkora lehetőségei a filmkészítésre. Azonban valamikor a nyolcvanas években egy diák-filmklub zsúfolt vetítésén, ahol éppen Jarmusch Florida, a paradicsom és Törvénytől sújtva című filmjeit vetítették, Lungulov számára nyilvánvalóvá vált, hogy így is lehet filmet csinálni, nem kellenek hozzá méregdrága díszletek, sztárok. 1991-ben a jugoszláv polgárháború elől Lungulov New Yorkba költözött, ahol fuvarozásból tartotta fenn magát, sőt a spórolt pénzből be is iratkozott a City College of New York-ra, orosz-szakra. A szakot azonban rövidesen megszüntették, így Lungulov átjelentkezhetett a film és videószakra. Így lett profi filmes, aki különböző független produkciókban és dokumentumfilmekben tanulta ki a szakmát. 2003-ban visszaköltözött Szerbiába. Első játékfilmjében, a 2009-ben készült Itt is, ott is-ban mindhárom ok visszaköszön. A film nagyon sok szempontból, sok képben és jelenetben idézi Jarmusch első filmjeit, elbeszélő modorát, sőt Robert, az egyik főszereplő akár Tom Waits, a Törvénytől sújtva ikonikus figurája is lehetne. A másik főszereplő, a New Yorkban fuvarozásból élő szerb disszidens Branko pedig egyértelműen önéletrajzi karakter. És a harmadik ok is stimmel, hiszen Lungulov megtanulta a filmezést, hiszen a nyilvánvaló jarmuschi hatások mellett azért egy alapvetően kedves humorú, humánus filmet forgatott sanyarú sorsú belgrádiakról és New Yorkiakról.

Pontos és erős karakterek

Mi azért itt Magyarországon elég jól tudjuk, hogy déli szomszédaink kemény, szívós, de nagylelkű, barátságos emberek, akiket viszont nem ajánlatos bosszantani. Brankót, a New Yorki szerb fuvarost egy percig sem féltjük, még akkor sem, amikor kész megharcolni furgonjáért a simlis, lenyalt hajú „csikánóval”, aki amúgy szintén pontos figura. Robert egyértelműen Tom Waits-karakter, égnek álló hajzatával, érdes modorával és mélyen lappangó szentimentalizmusával. Találó a kövér fekete öltönyös is, Robert pártfogó barátja, a sugárzó és töretlen optimizmusával, maga a megtestesült „amerikai álom”. De a belgrádi figurák is ugyanilyen erősek: a már kissé lompos, hervatag és fáradt Olga szintén mintha Jarmuschtól lenne idevágva virágos pongyolájában, de a helyi hazafi taxis is, az óriási mellű trafikoslány és a szintén helybéli alkoholista cimbora is erős karaktereket alkotnak abban a néhány mondatban, ami e rövid, tömör filmből jut nekik.

A helyzet

Belgrádban is szar a helyzet, ám New Yorkban sem sokkal jobb, valahogyan azonban mindenki megtalálja boldogulását, ebben a filmben legalábbis, esetleg éppen ott, ahol ezt nem várja. Belgrádban az emberek túlélnek, nem élnek – mondja Robertnek a lépten-nyomon pánszerb érzelmeit hangoztató taxis -, de Robert az, aki számára éppen az itteni álmok városa, New York volt a pokol. Branko is tökösen áll helyet a számára idegen városban, idegen kultúrában, hiszen „kemény iskolája” volt, de Robert is viszonylag könnyen találja meg helyét Belgrádban, hiszen New Yorkban ő sem tartozott az „élet császárai” közé. Lungulov szépen és pontosan szerkesztett párhuzamos történetben meséli el a két nyerő lúzer sorsát, melyek azonban folyamatos oda- s visszacsatolásokkal kapcsolódnak össze. Az elbeszélés modora mindkét sztoriban erősen jarmuschi, hiszen nem egy folyamatosan áradó, lineáris cselekményt látunk, hanem csupán szakadozottan előtűnő, életképszerű szituációkat, melyekben a lényeges dolgok, legalábbis azokat, amelyeket más, „normális” filmben annak szokás láttatni, itt már vagy elmúltak, vagy még be sem következtek, csak a rájuk utaló jelekből, illetve következményekből ismerjük meg a történet ezen részeit. Ezzel a hézagos jelenetszerkesztéssel Lungulov éppen azt az olykor bizarr, máskor abszurd, de mégis pontos hatást éri el, mint Jarmusch, filmje mégsem „nyúlás”, szolgai másolat vagy a jó tanuló felelete. Belgrád nehéz sorsú lakóinak élete meglehetősen személyesen, részvéttel és szeretettel ábrázolódik a filmben, legyen az Olga, a hervadt özvegyasszony vagy a nacionalista taxis, a New Yorki szcénákról pedig mindennél többet mond, hogy a Robert De Niro által alapított, mára jelentős független szemleként jegyzett Tribeca Fesztiválon, 2009-ben ez a film nyerte a legjobb New Yorki jelenetekért járó díjat, a legjobb narrációért járó elismerés mellett. Asanisimasa: 8/10

A háborúzás az emberiség legabszurdabb tevékenysége, ez, gondolom, tiszta sor. Így nem lehet meglepő, hogy a háborúzásban a lehető legmeghökkentőbb ötletek is felszínre kerülhetnek, ha azok a legcsekélyebb eséllyel is közelebb hozhatják a győzelmet, a Kecskebűvölők című film által felvetett ügy is valami efféle lehet(ett). E komoly tényeken alapuló filmvígjáték már alapfelvetésében is abszurd: ha emlékszünk még például Milos Forman Hair című filmjének katonai behívót égető hippijeire, akkor már csak azon röhöghetünk, hogy a többfelvonásos sivatagi showba bonyolódó amerikai hadsereg egyik titkos projektje éppen egy hajdani hippi parafenomén tevékenységén alapszik. Röhöghetünk még sok más dolgon is, mint falnak rohanó tábornokon, beelesdézetten vigyorogva kóválygó katonákon és Kevin Spacey-n, a szemeit hülyén meregető, bajszos George Clooney-n, a szétcsapott laza csávó karakterébe lassan berögzülő Jeff Bridges elrajzolt ábrázatán, néhány vicces történeten (pl. Dim Mak, a “Halálos érintés”), aztán nagyjából ennyi is. Könnyed másfél órában átheherésztük az amerikai hadsereg iraki ámokfutását, ami azért legalább annyira abszurd, mint az, hogy az, amit az amik keresnek ott.

Grant Heslov Jon Ronson linkelt könyvéből rendezte ezt a “kecskeséget”, mely hangvételében részben a fanyar humorú angol háborús komédiákra (például Hogyan nyertem meg a háborút John Lennonnal, az Én és a tábornok, Pitkinnel, vagyis Norman Wisdommal, vagy Kubrick már Angliában forgatott Dr. Strangelove-ja), részben pedig az olyan pikírt áldokumentumfilmekre hajaz, mint amilyen Linklater gasztrohorrorja, a Megetetett társadalom. Csak egy a baj, hogy már annyira könnyed, hogy az amúgy emberek ezreinek életébe kerülő háborúsdi tényleg csak néhány idióta, agyhúgyköves tábornok játszadozásának és egy decens sivatagi acid-partynak tűnik. A közvetített meszidzs azonban szimpatikus, tényleg elég lenne, ha minden katona jól betépve, és inkább hülyén kóvályogna szolgálati idejében, elzárva persze fegyvereitől, ahelyett, hogy lövöldözne – ez azonban annyira naiv, mint az az inkriminált hippi a klasszikus fotón, aki virágot tűz a rászegeződő fegyver csövébe. Heslov legjobb ötlete Ewan McGregor kiválasztása volt a riporter szerepére, aki igazi Jedi lovagként ered nyomába a valódi Jediknek. A filmbe viszont túl sokat szeretett volna belezsúfolni, így az arányaiban torz, céljában és szerkezetében kissé zavaros. Asanisimasa szerint 6/10.

Spike Jonze-t az ismeretes John Malkovich fejébe férkőzés óta (amit azóta megfejelt egy laza Kaufman-menettel is) szeretjük, illetve szeretni illik, ez a mostani Dave Eggers-adaptáció azonban nem sok különlegességet tartalmaz. Legalábbis abban az értelemben semmiképpen, mint azt életművének korábbi “hangos” darabjaiból remélni remélhettük. Az Ahol a vadak várnak egy furcsa hangulatú, de messze nem különleges mesefilm egy magányos kisfiúról, meg az ő magányból fakadó szorongós álmairól, legfeljebb a mozikban, videotékákban uralkodó Disney-terror egyendarabjaihoz képest tűnhet unikumnak. Az efféle dolgok origója a Kis herceg-nél lehet, de hadd említsük meg Török Sándor nemzedékek számára fontos Hahó, Öcsi! és Hahó, a tenger! című regényeit is, melyekből Palásthy György rendezett kultikus filmeket. Ez utóbbiakat ugyan egész biztosan nem ismerte sem Eggers, sem Jonze, viszont a művek közötti hangulati és tán nem túlzás, filozófiai összecsengés egy gondolatnyivá sűríti a keletkezésük között eltelt emberöltőnyi időt, de az adott földrajzi, sőt kulturális távolságot is. Saint-Exupéry Kis hercege viszont tuti, hogy kedvenc olvasmánya volt Eggersnek, és akár tudatosan, akár tudattalanul, de vastagon vezette ceruzáját, amikor megrajzolta Max-nek, a nyolcéves, magányos kisfiúnak farkasjelmezbe bújását, világgá menetelét és boldogságos hazaérkezését.

Sok kisfiú (és kislány) gondolja úgy olyan pillanatokban, amikor nagyon egyedül érzi magát a barátságtalan világban, hogy muszáj elindulnia, egyenesen, innen el, kifelé. Max is ilyen, azonban az átlagosnál élénkebb fantáziája az átlagosnál érdekesebb helyre repíti, ahol morcos, bölcs, és olykor rettenetesen infantilis szőrmók óriások botcsinálta királyává válik, egy kis időre. A szőrmókok (akik igencsak emlékeztetnek a Harlow-féle klasszikus pszichológiai kísérletek szőrös műmamájához) között átélt kalandok aztán a kisfiút közelebb viszik az emberi kapcsolatok bonyolultságának megértéséhez, mi által – mint minden rendes mesében – helyreáll a rend.

Eggers és Jonze meséje első pillantásra persze tűnhet akár horrornak is, hiszen ezek a kedves(nek tűnő) szőrös lények olykor nagy vérengzésre, őrjöngő tombolásra is képesek, de aki látott már nyolcévesek babazsúrját káoszba, sőt armageddonba fordulni egy perc alatt, az ezen egy percig nem lepődik meg, mint ahogy azon sem, hogy a kis Max is könnyen válik királyukká ezeknek az óriás rontom-bontom izéknek. Annál inkább meglepetés, hogy Jonze, mint rendező a történetmesélés ritmusában mennyi ütemet vét el… Éppen ő, aki videoklip-rendezőként kezdte a szakmáját, tehát a ritmusnak a vérében kéne lennie – itt viszont néha ki-kihagy egy ütemet. Éppen a történet fordulópontja körül tapasztalhatjuk a legtétovább pillanatokat, ami azért jelentősen rontja ennek a furcsa, de megkapó képi világú mesének az összképét. Szerintem pont 20 perccel hosszabb ez a film, mint amennyinek lennie kéne, Jonze ezúttal nem volt képes megálljt parancsolni olykor snittjeinek s ez alapvető hiba. Azonban az vitathatatlan, hogy ez a film még így is magasan veri a Disney RT. által a mozikra zúdított giccsfolyamot és amennyiben beszélgető (!) viszonyban vagyunk gyermekünkkel, nyugodtan megnézethetjük vele is Max történetét, hiszen a filmben minden előzetes híresztelés ellenére, semmivel sincs több horror, mint a Jancsi és Juliskában, vagy bármelyik Harry Potterben. A film asanisimasa szerint: 7/10

Vég nélkül lehetne azon agyalni, hogy vajon megérdemelte-e Sandra Bullock ezért a filmért az idei Legjobb Női Főszerepért járó Oscart, vagy esetleg valamelyik vetélytársa jobb volt nála, szerintem a lényeg az, hogy Bullock kaphatott ezért az alakításért Oscart, mint ahogy kaphatott volna bármelyik ezt megelőzőért is. Nem mintha azok olyan egetverően intenzív színészi trüvájok lennének, de azt még a legelfogultabb Bullock-kritikusok is elismerhetik, hogy azért a német származású “szabálytalan” szépség masszívan egyenletes, megbízhatóan jó teljesítményt nyújt, szerepeljen akár romkomban, natúr komédiában, krimiben, thrillerben avagy fajsúlyos drámában, ergo Sandra Bullock jó színésznő, sőt igen jó színésznő. Így az Oscar jogos, és ezért a filmért, vagy csak úgy, mint Scorsese-nek, de jár. Ahogy Halle Berrynek, Reese Witherspoonnak, Gwyneth Paltrownak vagy Hillary Swanknek (kétszer is) járt, mivel ezek a csajok mind körülbelül egy szinten bírják a mesterséget.

Sokkal érdekesebb ennél maga a film, amely a kissé émelyítő A szív bajnokai (nyilván A szív hídjai után szabadon…) címet kapta a magyar keresztségben. Nem ennyire lónyál a film, tekintve, hogy a főszereplő egy benga nagy feka srác, akiből (valós történet alapján!) igazi sztárja lesz az amerikai focinak, ami ugye, nem az a kifejezett kisasszonysport. (vö.: Minden héten háború) tehát az a film alapszituációja, hogy valahol mélyen, lent délen Tennesseeben, ahol 100 polgárból 90 Bushra szavazott, egy jómódú, befolyásos, természetesen fehér és republikánus (nagyjából az ottani fideszes) család sürge nagyasszonya (Bullock) egy pillanatnyi jótékonykodó pillanatában befogad egy hajléktalan fekete fiút, aki ráadásul akkora mint két ruhásszekrény, egymáson. Figyelem: déli, konzervatív fehér családban egy teljes jogú fekete fiú, nem szolgáló, nem kertész, hanem teljes jogú családtag! (Spoiler: Mert az lesz, ugye.) Amerika, imádom! Már akkor könnyeket csalt ez a lapaj nagy ország a szemembe, amikor a vesztett csata után a vesztes gazdag déli fehér fiú szívből és őszintén gratulált a fekete győztesnek… Ilyen csak a filmeken van, olyan filmeken, mint amilyen e cikk tárgya is.

Azonban az igazán fantasztikus az, hogy minden, ami Michael Oherrel e filmben történik, az a tündérmese megtörtént a valóságban. Bullock, az Ohert alakító, hasonló alkatú Quinton Aaron, és a többi színész, John Lee Hancock tényekhez képest mértéktartó rendezésében csak reprodukálja a néhány évvel ezelőtt megtörtént eseményeket. Sportfilm ez, melyből végre még az amerikai focit csak hírből, vagy még úgysem ismerők is megérthetik e kemény játék lényegét, hogy miért van az, amikor a profi bajnokság döntőjét játsszák (Super Bowl), akkor gyakorlatilag az Államokban megáll az élet. És életrajzi film is, hiszen egy olyan sztorit ismerhetünk meg, ami valóban utat mutat Michael Oher milliónyi, nehéz sorsú sorstársa számára, s mely alapján átérezhetjük, mennyire gondolja komolyan minden amerikai, legyen bár liberális keleti parti vagy konzervatív déli, hogy szereti a hazáját: ahol ilyen mesék történnek meg, azt az országot csakis szeretni lehet. És most képzeljük el mindezt nálunk, Magyarországon…

Asanisimasa szerint Michael Oher története, mint film, Sandra Bullockkal egyetemben, megér vagy 8/10 pontot, mert jó volt amerikainak lenni, két órára.