asanisimasa

Kicsit megmosolyogtató az az erőfeszítés, mellyel a nyugati világ elismerni igyekszik a Kelet csodáit, ami néha azért szülhet vicces szituációt is (mint amikor a pekingi porcelánmúzeumban nagyban dicsérni kezdünk egy áttetsző fehér küblit, melyről az idegenvezető elnéző mosollyal árulja el, hogy az csak egy egyszerű köpőcsésze…). Ennyire azért messze nem durva elnézés Az alkonyat harcosának (The Twilight Samurai) jelölései (Oscar, a berlini Arany Medve, az egyik a Minden idők legjobb 100 filmjéből), de azért az is egyből látszik (vagy látszódnia kellene…), hogy ez azért messze nem a szamuráj-filmek csúcsa, nemhogy egy a legjobb százból.

Yoji Yamada filmje egy édesbús, elég vastagon melodramatikus merengés a szamurájok elmúló nagyszerűsége felett, még európai szemmel is illedelmes, rövidre vágott, paraván mögé rejtett akciójelenetekkel és sok szertartásos, ám banális közjátékkal. Paradox módon, épp az utóbbi az igazán érdekes ebben a filmben, feltéve, ha érdekel a száz-kétszáz évvel ezelőtti Japán vidék hétköznapisága. Élmény a film, amennyiben el szeretnénk merülni abban, hogy egy szegény, vidéki házban milyen sebtiben megejtett ceremónia előzte meg a teázást, étkezést, egy vendég, vagy éppen a ház urának megérkezését. Hogyan nézett ki egy hivatal, valamikor a XIX. században, hogyan hordták a hajukat a harccal már régen nem foglalkozó szamurájok, hogyan kötöttek masnit a kimonó hátuljára a nők, effélék. Talán meglepődve láthatjuk hajdani státuszuk és dicsőségük elmúlása feletti bánatukban az alkoholizmusba forduló szamurájokat, viszont így feltűnő az is, hogy ebben semmivel nem különböznek mondjuk az amerikai veterán tengerészgyalogosoktól vagy éppen egy nyugdíjas orosz alezredes elvtárstól. Amúgy ezeken kívül a film egy amolyan “Milyen volt apám?” típusú lányregény filmváltozata, hiszen Seibei szamuráj inkább szomorú, mint dicső történetét lánya narrációjában, az ő szemével, látásmódjában ismerjük meg.

Ekképpen ez a szamurájfilm inkább a női nézők érdeklődésére tarthat számot, nem pedig egy jó kis kardsuhogtatásra vágyó férfiakéra, bár a híres szamuráj-etika egy újabb olvasata azért hozzájuk is eljuthat általa. A film minimum kétharmadát kitevő, édeskés, melodramatikus részek miatt, melyek viszont túl mélyen mégsem merülnek bele a szamurájok végnapjainak lényegébe, az asanisimasa csak 5/10-re értékeli ezt az amúgy más nyugatiak által kissé túlértékelt művet.

Mexikó a gyermekrablási statisztikákat tekintve a világon az e szempontból cseppet sem előkelő harmadik helyet foglalja el. Mexikóváros, az ország fővárosa, a világ egyik legnagyobb lélekszámú metropoliszaként pedig, Pestről nézve, legkevesebb a földi pokol. Ebben a majd húszmilliós városban Magyarország összlakosságának kétszerese(!) él, vagy legalábbis próbál élni. Az állandó hőség, az iszonyú légszennyezettség európai ember számára szinte elképzelhetetlenné, elviselhetetlenné és felfoghatatlanná tesz egy egyszerű városi sétát is. Ebben az amerikai viszonylatban kifejezetten ódonnak számító, történelmi és kulturális emlékekkel telezsúfolt nagyvárosban együtt él a legnagyobb gazdagság és a legteljesebb szegénység. Az utcákon méregdrága luxuslimuzinok cikáznak az olcsó oldószerektől kábult utcagyerekek között, a városszéli kalyibákban lakó tízmilliók élete a legmocskosabb bűnben zajlik. A gondosan őrzött villanegyedeken és belső kerületeken kívül merészkedni “gringónak”, vagyis nem-mexikóinak, de még a gazdag helybélinek is közvetlen életveszély.
A széleskörűen elterjedt megélhetési bűnözésnek egy új ága van terjedőben, az emberrablás. Szervezett bűnözői csoportok, a jól megkent, így nehezen mozduló rendőrség szeme előtt rabolják el gazdag családok hozzátartozóit, elsősorban gyermekeit, a bizton remélt vaskos váltságdíj fejében. Nem túlzás azt állítani, Mexikó egyik leggyorsabba fejlődő iparága az emberrablás. Ezzel összefüggve kialakult egy új piac is, a jól képzett biztonsági specialisták piaca. Kiugrott CIA-ügynökök, leszerelt tengerészgyalogosok, egyéb hivatalosan ölésre képzett egyszemélyes hadseregek viszik iskolába a gazdag mexikói gyerkőcöket.

Az elkötelezett akciófilmek utóbbi időben rendre az Államok határain kívül forgató specialistája, Tony Scott új filmjében a fentebb leírt darázsfészekbe nyúl bele jó alaposan, mintegy 146 perc hosszúságban. Egy kiégett, mindennapi életében emberöléssel kenyerét kereső volt titkosügynök céljait vesztve a masszív alkoholizmusba menekül, fásult egykedvűségében egy gazdag mexikói családhoz szegődik biztonsági őrnek. Ám a család cserfes és életteli kislánya olyan folyamatokat indít el a férfi lelkében, hogy újra képes összhangba jutni meghasonlott életével. Ekkor szakítják el a gyermekrablók tőle a kislányt, amelynek következtében a férfi egyszemélyes háborúba kezd a szervezett alvilág és a vele összefonódó rendőrség ellen.

A vizuális effektekben, lassításokban és begyorsításokban, magyarázó jellegű inzertekben -számomra érthetetlenül- mértéket nem ismerő Scott színészválasztásban jó érzékről tett tanúbizonyságot. Denzel Washington az önmagában tépelődő, meghasonlott Creasy szerepében nagyívű alakítást nyújt, a kiégett, állást kényszerűségből vállaló volt ügynökből a szemünk előtt válik lelkében kinyíló, az élete értelmét újra megtaláló, a kislány mosolygósan mackós barátjává, majd a rablás után újra hideg, kegyetlen és szenvtelen, de a kislány elvesztését megbosszulandó, immár erkölcsileg “felhatalmazott” gyilkológéppé.
Pitát, a kislányt szintén kitűnően alakító Dakota Fanninggal alkotott briliáns kettősük nagyszerű pillanatai a filmnek. Mellettük több hajdani legendát láthatunk, tőlük az elvárható színvonalat nyújtva, Christopher Walkent, Creasy jó barátjaként, valamint kövér (!) Mickey Rourke-t, a gazdag család ügyvédjeként.

A már említett vizuális bűvészkedéstől eltekintve Scott korrekt munkát végzett, egy szimpla akciófilmből ha nem is erkölcsi példabeszédet, de egy létező, és el nem fogadható problémára a figyelmet felhívó, puszta izgalomnál jóval többet nyújtó valódi filmet rendezett. A részletekbe kellően belemélyedve, mentesen az olcsó hatásvadászattól mer teret engedni Creasy és Pita kapcsolata kialakulásának, ez nagy erénye a filmnek, és a színészi teljesítményeken felül nagyban hozzájárul a film nemes ívéhez, egyben indokolja is a film végén látható kegyetlen mészárlást is, amit a férfi rendez a bűnözői körökben. A megtörtént esetet feldolgozó film döbbentő erejű látlelet, valós problémát tár fel, hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Mexikó minden bizonnyal veszélyes hely. A film az asanisimasa szerint: 8/10.

Az őrület fészke nem más, mint a hírhedt Szikla, az Alcatraz. A börtönsziget, ahol például Al Capone is raboskodott. Ez alkalommal azonban nem valami szökési dráma, nem börtönhorror (illetve, ez csak egy egész picit) és nem akció-kalandfilm helyszíne a komor börtön, hanem ok egy feszült tárgyalótermi drámára. Marc Rocco rendező egy múlt század harmincas-negyvenes évekbéli történetet kapart elő, hogy általa beszélhessen az amerikai igazságszolgáltatásról, amely van annyira fejlett, hogy még a büntetés végrehajtás az amerikai elnökkel is cimboráló, nagy hatalmú igazgatójával is képes szembeszállni, még akkor is, ha védence nyilvánvalóan bűnös, méghozzá bevallottan gyilkos. Ez persze normális esetben, egy normális filmben csakis a humanizmus és csak a legtisztább erkölcsiség védelmében és érdekében engedhető meg, itt sincs ez másképpen: Henry Youngot (Kevin Bacon) egy ötdolláros lopásért ítélték el, melyet ráadásul azért követett el, mert éhező kishúgának akart belőle enni adni. Azonban elkapták és az Alcatrazba került, ahol az embertelenségig szigorú börtönigazgató (Gary Oldman) túlkapásai, a több mint ezernapos magánzárka lelkileg megtörték a férfit, akiből az évek során felgyülemlett feszültség egy őrült pillanatban robbant ki, melynek eredményeképpen egy rab (akinek amúgy nagy része volt abban, hogy Young az igazgató “kedvencévé” vált) vérbe fagyva maradt az ebédlő padlóján. A gyilkosságot az összes rab, valamint a szolgálatos őrök végignézték, Young bűnösségéhez kétség sem fér. Egy fiatal és ambiciózus ügyvéd (Christian Slater) azonban nem hiszi, hogy egy ötdolláros lopásért elítélt fiatalember ok nélkül vált gyilkossá a börtönben. Sziszifuszi munkával és csavaros logikával aztán James Stewart-i győzelmet arat az igazság és a humánum élén a vaskalapos és szűklátókörű, konzervatív gonoszságon.

Rocco picit csalt az igazságon, a valóságban Youngot nem éppen öt dollárért, hanem egy csinos bankrablásért csukták be, de hát a cél szentesíti az eszközt -a lényeg amúgy sem azon van, hogy Young miért ült, hanem azon, hogy miért ölt. A filmet viszont, a kezdeti szétszórtság után rendesen gatyába rázva, elegánsan vezényli le. Slater nagy igyekezettel, és az említett Stewartra, vagy a filmben is utalt Gary Cooperre is hajazó, tiszta lendülettel oldja meg az igazság bajnokának kissé közhelyes, de mégis soha meg nem unható karakterét, partnere, Bacon pedig néha picit túljátszva, de a drámai kulcsjelenetekben valóban nagyot alakítva az összetört Youngot. Oldman pedig nem tud hibázni rohadt figura-szerepben, így itt sem teszi, a rendelkezésére álló relatíve kevés időben sikeresen megutáltatja magát (és en bloc az összes hatalmaskodó, öntelt hivatalnok-kiskirályt). Igazságérzetünknek jó kis vitamin ez az olcsó DVD-polcokon fellelhető, érdemtelenül alulbecsült kis film, mely az asanisimasa szerint: 7/10.

A norvég Jens Lien A kiállhatatlan című 2006-os munkájával minden idők egyik legtökéletesebb, legnyomasztóbb és legmulatságosabb Kafka-, Orwell- és Huxley-adaptációját követte el, ráadásul egyetlen filmben, úgy, hogy nem konkrét műveket, illetve azok részleteit alkalmazta filmre, hanem az idézett irodalmi legendák szellemiségét ötvözte egyetlen, tűpontos, maró és okos látomásba. A kiállhatatlan főhőse, Andreas (Trond Fausa Aurvaag pszichológiailag pontos alakításában), egy tökéletesen átlagos fiatalember egy minden centiméterében és másodpercében kiszámított, szép világba érkezik valahonnan, nem tudni honnan. Vegyük azt, hogy megszületik, ami ebben a világban azt jelenti, hogy egy baromi nagy és rozoga autóbusz megérkezik egy kietlen, marsbéli tájon magányosan álló benzinkúthoz, ahol az egyszemélyes fogadóbizottság percig sem késlekedve azonnal a városba szállítja. Nincs anya, apa, nincs szülőszoba, ellenben vannak tárt karok, béke, jólét, harmónia. Látszólag. Ebben a világban, ami szép is, meg ropogósan új is, nincsenek gyerekek, csakis felnőttek, akik boldogan élnek s nem halnak. Mindenkinek van lakása, munkája, pénze, gondja viszont egy szál se. A munkahelyen a főnök barátságosan fogadja, ablakkal rendelkező irodájába kíséri, sőt aggodalmasan, kezét tördelve kérdezi Andreast, hogy mindennel elégedett-e, mint az álomban. Andreas szinte gond nélkül zökken bele a gondtalan életbe, nemsokára barátnője is akad, minden sínen van…

Irodalmi tárgyú blogok, fórumok tipikus szavazási játéka a “legjobb első mondatok” című topik. Ha a legjobb filmes nyitójelenetekről indítanánk hasonlót, A kiállhatatlan nyitójelenete biztosan ott lenne a helye. Egy szemlátomást zaklatott fiatalembert látunk, aki egy metróállomáson áll. A peron gyakorlatilag teljesen üres, csak egy pár csókolózik brutálisan, torokból torokba gyalulják egymást, nem is hallani, csak a nyálon egymáson súrlódó bőr hangját. Bizarr hangok és bizarr látni, hogy a pár e művelet közben mereven bámul valahová távolra. A fiatalember eközben egyre közelebb lép, tekintetében valami furcsa zavarodottság, egyszer csak eltűnik szemünk elől és ebben a pillanatban elrobog szemünk előtt egy szerelvény. Andreas sínen van… Ebben a pár perces szekvenciában benne van minden, amiről a film szólni fog, de úgy, hogy semmi nem derül ki belőle előre. Andreas természetesen nem fog meghalni, egy szép új világban nincs halál.

Jens Lien és a forgatókönyvet író Per Schreiner látomása a gondtalan jóléti társadalmak horrorisztikus parabolája. Amíg valaki belesimul a gépezetbe, amíg nincsenek egyéni ambíciói, vagy sikerrel elnyomja azokat, addig a társadalom óvja, védi és ápolja. De ha bármilyen okból vét az amúgy kényelmes életet támogató szabályok ellen, jönnek az egyenruhás, hallgatag takarítók és takarítanak. E mosolygós, de színtelen, szagtalan, ízetlen, steril, egészséges és higiénikus, érzelemmentes IKEA-világban Andreas hamar eléri a határokat, amikor egy pincéből furcsa hangot, egy érzelmes hegedűszóra, egy ismeretlen, színes, érzelmektől telített, gyermekzsivajjal és rendetlenséggel teli világ hangjára figyel fel, és ettől kezdve minden energiáját annak szenteli, hogy megismerje a hang eredetét. Sorsa ezzel megpecsételődött. A skandináv filmeknél megszokott módon, igényesen, levegős kompozíciókban fényképezett film bizarr, groteszk, olykor meglehetősen morbid humorával, okosan szervezett, mindenféle didaktikát nélkülöző cselekményével nyugodtan sorolható a nagy utópiák szellemi körébe, a végső csattanója pedig egy gyomorba rúgással hasonlatos. Mindenképpen megtekintésre ajánlott ez a viszonylag és érdemtelenül kevéssé ismert film, amely az asanisimasa szerint mindenképpen 9/10.

Antal Nimród megcsinálta Hollywoodban második egzakt és többé-kevésbé pontos iparosmunkáját is, sőt készül már a harmadik is. A film cselekménye körülbelül egy alsós számtanfeladat bonyolultságával vetekszik, ráadásul már az elején ki is ossza a lapokat, a néző a kezdetektől tudja ki a jófiú, s ki nem. Laurence Fishburne laposakat pillantva kortyol a laposüvegből, Matt Dillon amolyan igazi balhés gyerek, és amennyire barátságos az elején, annyira nem lesz az a végén. Jean Reno hallgat, sokat nem szól a végéig, egy oka van, hogy itt van, de az spoileres. A viszonylag ismeretlen fekete srácot (Columbus Short), már a film elejétől azzal ugratják, hogy iraki veteránként mekkora hősnek érzi magát, szerintem komoly úriember nem fogadna rá, a végén is övé a hősi szerep. Ha valaki látott életében néhány thrillert, vágja ezeket a kliséket, amelyek nélkül viszont nincs műfaji film, jelen esetben akcióthriller. Szó, ami szó, Antal Nimród biztos kézzel pakolgatja egymásra ezeket a téglákat, persze, jó hozzá a casting is, a forgatókönyvön azért nem ártott volna még gyúrni egy kicsit, mert bár szépen elmondja a rablóvá váló pénzszállítók sztoriját, azért némi izgalom nem ártott volna bele. De a film technikailag tényleg jól van megcsinálva, a sztárok jelenléte hozza az elvárt súlyát. Noname, súlytalan színészekkel érdektelen is lenne a film, hiszen az akciójelenetek és a thrilleri szuszpenz primér izgalmai mellett kizárólag a színészi jelenlét viszi el a filmet. Mondom, korrekt iparosmunka, azt sem tudom, miért nem lehet ilyet itthon is megcsinálni: gyártelep van dögivel, nulla sztorit meg itt is tudnak írni az effélére vállalkozók. Csak a néhány ismertebb, de már/még bőven B-kategóriás hollywoodi sztárt kell megfizetni, mert tetszik, nem tetszik, a nép miattuk veszi meg a mozijegyet (ha megveszi egyáltalán). Antal Nimród pedig profi hollywoodi iparos, amolyan tizenkettő egy tucat rendező lett. Amire viszont igazán kíváncsi vagyok, az az, hogy ki tud-e, illetve ki akar-e kecmeregni ebből a jól fizető, de meglehetősen unalmas státuszból. A szállítmány az asanisimasa szerint 5/10.

Szinte hisztérikus érdeklődés előzte meg az idei Filmszemlén Hajdu Szabolcs Bibliothéque Pascal című új filmjét, ami ennek megfelelően meg is nyerte azt és ami végül is nekem sem okozott csalódást. Éppen az a blöff, amit Hajdu utóbbi, meglehetősen félresikerült, ám jelentősen felülértékelt filmjei (a félkész Fehér tenyér, vagy a kiégett ötvenes művészfilmesek közléskényszerét idéző, önbuzeráló és kifelé mutogató Off Hollywood) alapján vártam. Közhelyes, nulla történet egy jó adag hagymázas körítéssel.

Úgy gondolom, sajnos, nem valami érdekfeszítő sztori az, ha egy erdélyi magyar lány egy tengerparti kaland eredményeképpen teherbe esik, majd megszületett gyermekét eltartani nem tudván, Nyugatra megy erotikus munkával pénzt keresni, amibe ugyan majdnem belehal, de megússza, majd hazaérkezve visszaszerzi az azóta gyámság alá került gyermekét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt lehet így elmesélni, lehet kiszínezni, attól még egy sajnálatos, de egyáltalán nem kirívó és egyedi történet ez. A végkifejlet banalitása pedig kifejezetten hazug, főleg azokra a valóban szerencsétlen sorsú lányanyákra nézve, akik a mai napig rabszolgasorban teszik szét a lábukat ronda és dagadt, gazdag nyugat-európaiaknak, és csak az álmukban  fordul elő, hogy egyáltalán láthatják otthon maradt gyermeküket. Nemhogy visszakapják őket.

A film álomjeleneti valóban látványosak, és rajonghatunk is értük, ha nem láttunk még Tarsem Singh vagy akár Szergej Paradzsanov-filmet, akármilyen bollywoodi mesét vagy hongkongi fuchsiát. A film jelenetszerkesztése Greenawayt idézi, az álom-valóság játék pedig Fellinit. Nincs új a nap alatt, azonban ezek a hasonlatok Hajdunál csak manírok, a felszín üres, de csíkos melcsifelcsiben ollllyan laza csevegése csupán, mindenféle művészi tartalom vagy üzenet híján. A film így nekem csak egy légből kapott valami álroma-romantikával meghintett méregdrága családi albumnak tűnik, amelyben látjuk sokat a rendező feleségét, aki ugyan gyönyörű, de színészi képességei azért valljuk be, erősen korlátozottak, valamint kislányukat, például édesdeden elaludni. Tehát a Hajdu-családot így meg úgy, sok pénzből végigutaztatva egész Európán. Ekképpen az asanisimasa szerint mindez, a díjak ellenére legfeljebb: 2/10, nagyon haragszom.

Amit Roland Emmerich művel ebben a filmben, az leginkább erre hajaz:

Nem más ez, mint egy tomboló ötéves gyermek a homokozóban. Filmnek ugyanis valóban katasztrófa a 2012, ahogy azt állítólag már a maja naptárak is előrejelezték. Mondjuk, geológus, geofizikus sem vagyok, de azt laikusként mondom, hogy az nettó faszság, ahogy itt a Föld pusztulása tudományosan elő van vezetve. De ez nem is lényeges, hiszen csillagközi űrutazás sem létezik (még), mégsem akadunk fenn a Star Warson, legalábbis ezen pont nem. nem is hiszem, hogy egy alapvetően szórakoztató filmnek minden másodpercében tudományos hitelességűnek kellene lennie, elég, ha a Föld gömbölyű. Ez is nagy szó, tekintve, hogy néhány éve még efölött is véres vita dúlt… Mint film iszonyat rossz, illogikusan egymásra dobált katasztrófafilmes klisék, melyeket ráadásul Emmerich szégyentelenül igénytelenül, a legostobább, B-kategóriás módon hagyott kidolgozatlanul. Szemlátomást a sztorit, a cselekményt, a karakterépítést csak valami kötelező nyűgnek tartja ahhoz a féktelen látványorgiához, amit valójában szeretne végigvinni. Pontosan, mint amikor egy ötéves gyermek telepakolja a homokvárat nyilazó indiánnal, pajzsos ókori katonával, néhány aliennel és dínóval, valamint géppisztolyos Rambóval, meg néhány matchboxszal, csakis azért, hogy egy alkalmas pillanatban két lábbal plusz fenékkel beleugorjon az egész történelmietlen, tudománytalan, de rettenetesen színes katyvaszba.

E filmet nézve többször is vinnyogó kacajban törtem ki, annyira abszurd volt szinte minden jelenet. Kezdődött Cusack első, limuzinos ámokfutásánál, már az is inkább komikus volt, mint drámai, aztán a Yellowstone-parki repülőfelszállás sem volt semmi, de amikor (lapozzunk, lapozzunk), már a Himalájában a kis kutya… na, az volt az, amikor a padlón a hátamon fekve szaladgálva kacagtam. Az orosz milliárdos szál? Letettem az arcom. Azon már csak a röhögéstől fuldokolva legyintettem, hogy (mondja a géphang): Akadály előttünk, akadály előttünk, magassága 8848 méter. !:D Az is milyen már, hogy egy efféle filmben mindig bemondják, mennyi idő van hátra?! Ehhe. Viszont.

Viszont, amit nettó látványban nyújt ez a film, az szerény véleményem szerint, lazán üti az Avatárt. 3D ide, vagy oda. EEELKÉÉÉPESZTŐ. Ez az Emmerich egy megalomániás stokk bolond. A 2012 az asanisimasa szerint: 7/10, mert elgurult a fejem.

Nyomokban Tarantinós és Guy Ritchie-s hatásokat tükröző, közepesen érdekes bosszúfilm Paul McGuigan Lucky Number Slevin című filmje (spoileres wiki link), melyben jó színészeket láthatunk karikaturisztikus szerepekben és trendi képekben. A sztori a leggyengébb szál a projektben, ugyanis annyira klisékerülő és olyan túlzottan fordulatos, hogy a közepe táján egész egyszerűen elveszti érdekességét és ettől kezdve leginkább kissé flegma fásultsággal pipáljuk ki a soron következő “meglepő és mulatságos” fordulatot: Ja, hogy ő? Ok. Puff, na ennek is annyi. És így tovább.

Lucy Liu viszont tényleg meglepő a cserfes kórboncnok szerepében, míg Morgan Freeman (Főnök) és Ben Kingsley (Rabbi) komoly súlyú a két rivális gengszterfőnök szerepében. Bruce Willis bérgyilkosként már olyan toposz, mint annak idején John Wayne volt seriffként, annyit játszotta már, hogy nehezen vehető komolyan. A főszerepben egy fiatalkori és kisimult Tommy Lee Jones-ra emlékeztető fizimiskájú Josh Hartnett kellő lendülettel és némi rejtéllyel oldja meg feladatát, nem kis szerepe van abban, hogy a film végül is nem kudarc. Csak egy közepes átveréses, személyazonosság-cserés bosszúfilm, melyben azért ennél több is volt. Az asanisimasa szerint ez csak 5/10.