asanisimasa

Audrey Niffenegger minapi romantikus bestsellerének -amit szokásosan nem olvastam el – mozgóképes verziója ez a hasonló című film, melynek forgatókönyvét az eredeti regényt is író hölgy jegyzi, a teljes jogfolytonosság reményében. Így, ha húzni kellett belőle – biztosan kellett – az megmaradt az ő hatáskörében, nem mellesleg a film bevételeiből is nyilván csurran azért jócskán a konyhapénzbe. A sztori alapfelvetése talán kissé megtévesztő, hiszen már a címe is riasztó lehet. Időutazás, na ez valami scifi… Nem, ez egy ízig-vérig romantikus szerelmi történet, bár a főhős (és majd még valaki) egy genetikai anomália (gyermekkori trauma?) hatására bizonyos időközönként idősíkot vált, ráadásul össze-vissza és akaratlanul. A dolgot súlyosbítja, hogy abban az idősíkban, ahová érkezik, mindig ruhátlanul érkezik meg, ami tovább bonyolítja a szituációt. Persze, Eric Bana mezítelenül, a női (és érdeklődő férfi) nézőknek azért gondolom, igen pikáns látvány lehet, ám talán ennyiből is látni, nem valami idióta őrült tudósos, okoskodós geekdolog ez a film.

Amúgy a film problematikája ugyanaz, mint az például a Hegylakó szerelmi szálában is hangsúlyosan felvetődött: egy időtlen pasas és egy az idő múlását, amúgy egészségesen követő lány szerelmének édesbús szomorúsága. Itt a pasas éppen harminc amikor megismerkedik Clare-rel (Rachel McAdams), aki akkor hat. Amikor összeházasodnak, a pasas még mindig harminc, a lány 22. És így tovább, érti mindenki a kapcsolatban rejlő buktatókat, melyre a nők öregedéssel növekvő parája csak plusz súllyal nehezedik rá. Érdekes a történetben az, hogy a kapcsolatban egyik fél számára sincs meglepetés, mindenki mindent tud előre, hiszen egyikük már járt a jövőben, aminek tapasztalatait megosztotta a másikkal, a halálának időpontjával bezárva. Ennek ellenére hatalmas a szerelem. Persze, ha valaki utazni tud az időben, akkor az bármire is képes lehet: például a jövő heti öttalálatos szelvény kitöltésének időutazós történetekben közhelyes poénján túl, esetleg megjelenni saját halála után is…

Robert Schwenke filmje nem merészkedik túl a nagysikerű lányregény mozgóképes illusztrálásánál, amit tesz, azt viszont ízléssel teszi: a lányok, asszonyok cinikus férfitársai is el tudják viselni e filmet, némi utólagos ellenszolgáltatás beígérésével, de semmiképpen nem rohannak ki a moziból öklendezve, mint az Alkonyatról vagy a most futó Komfortos mennyországról. Bana nem több mint sármos, de ennyi is elég, McAdams pedig helyes. Mindketten szimpatikusak, és éppen annyira érdekesek, hogy a film végéig kitartson a nézői figyelem sorsuk iránt. Az időutazós cselekménynek pedig van annyi agyalós hozadéka, hogy lazán le lehessen szimpla-romantikus-izézni e filmet. Persze az, de egyáltalán nem rossz film ez; egy megfelelő, érzékeny pillanatban igenis jól tud esni az efféle. Asanisimasa szerint: 6/10

Fogalmam sincs, mit akart Gus Van Sant ezzel a filmmel… A deszkás srác véletlenül okozott tragikus balesethez vezető útja így, ahogy az ebben a filmben el van mesélve, az egy bravúros, sűrű, tömör filmballada. A baj csak az, hogy ez a ballada a film legfeljebb első felét teszi ki, és ráadásul ez is át meg át van szőve a srác szokásos tinédzserkori problémáinak taglalásával: hogy most kúrni vagy nem kúrni? De ez még elfér, ahogy elfér a film 70%-át kitevő ambient képi merengés is a fél-, és egész-csövekben le-föl gurigázó gördeszkás fiúkról. Csak, hogy miután lezajlott a jelzett dráma, még van hátra vagy fél óra az amúgy példásan töpörödöttre vágott filmből, amely összesen alig 81 perc. Ebből mintegy 50 percnyi lebegős, de sűrű ballada, viszont 31 perc nyavalygás. Lehet, hogy Van Santnak ciki rövidfilmet csinálnia? Vagy csak szerelmes lett a gördeszkázó, bő gatyás fiúk látványába? Esetleg a kivételesen bárgyú tekintetű főszereplő fiúba? Végül is mindegy: ez egy elhibázott, széteső, unalmas és hiábavaló film. 50, vagy inkább 30 percre vágva, kidobálva belőle az összes nyavalygást és lelkizést, valamint bőven megvágva a deszkázós fiúk képeit, jó és erős is lehetne. Így rossz. Az asanisimasa szerint: 3/10.

A thriller tökéletes műfaj kezdő filmrendezők számára, hiszen megfelelő ötletekkel és tehetséggel, gyakorlatilag nulla pénzből, kevés helyszínen és kevés szereplővel is össze lehet hozni esetleg nagy elismerést arató alkotásokat. Tudható közben az is, hogy mégsem gurigáznak kutyaszarral, hiszen nagy, felkent és befutott rendezők is buktak már ebben ólajtónyit. A Mean Creek éppen egy ilyen film. Jacob Aaron Estes író-rendező egy csomó független díjat, elismerést zsebelt be ezzel a gyakorlatilag egyetlen lájtos raftingtúrán, néhány, jobbára noname tinédzser színésszel lezavart, a kissé ugyan moralizáló végkifejlettől eltekintve, tipikus tini-thrillerrel. A film költségvetése mindössze ötszázezer dollár volt, ami tezsvírek között is 100 millió, forintban. Ennyiből a nagy magyar ősz mester még helyszínt keresni sem megy el, nemhogy filmet forgatni.

Maga a film egy gyerekes bosszú története, mely persze, tragikus véget ér. Csodálatos oregoni tájakat látunk, egy romantikus és vadregényes folyón csónakázunk, vannak helyes fiúkák meg édi lány, nincs az egészségre káros, túlzottan gyomorszorító feszültség sem, legfeljebb annyi, mint a Tisza-túrán, amikor menekültünk a halőr elől a kenuban, miután élelmezési célból kiürítettünk egy varsát. Mi kenuval, a halőr elektromos motorral hajtott ladikkal. Majdnem vicces a szitu. Tehát, csendesen csobog a folyóval a film is a jó előre sejthető végkifejlet felé – ettől függetlenül mégis működik a film, még úgy is, hogy a tragikus finálét követő záró képsorokon a film a thrilleri szuszpenzióból átvált valami dokumentarista hangvételű szájbarágós tanulságba. De ez is belefér. A képek szépek, a szereplők ügyesek, a szívatás pedig durva. Más kérdés, hogy aki a végén megszívja, az megérdemelte-e; lehet, hogy épp ezért kell a végső moralizálósdi. Az viszont mindenképpen tény, hogy ebben a filmben is van annyi szufla, mint jó néhány, ennél kétszer-háromszor többe kerülő, agyonajnározott magyar filmben. Mindegy, csak mondom, hogy nagyon várom már pl. a Tisza-tortúra 1-et, a Vércseppek a Mecsekbent és más, keveset markoló, de alkalomadtán sokat fogó, tehetséges, magyar filmesek által elkészítendő olcsó, de ütős filmeket. Tényleg nem kell sok minden ehhez: például néhány kenu, kempingcucc, pár tökös srác és belevaló csaj, a szükséges kép-és hangrögzítő kütyük, meg egy elhatározás. Ja, Mean Creek. Az asanisimasa szerint 7/10.

Tom Hooper HBO-gyártotta filmje egyrészt valós történetet mesél el, ergo nincs ok megkérdőjelezni valóságtartalmát, másrészt tézisfilm, mely azt vizsgálja, érvényes lehet-e a kereszténység legfőbb hitelve, a megbocsátás akkor, amikor maga a Sátán menyasszonya ül velünk szemben.

Lord Longford valóban megjárta ezt a poklot, melybe Mira Hindley, a hetvenes évek első felének Angliájában egyes számú közellenségnek számító többszörös gyermekgyilkos kényszerítette a hívő katolikus főrangot. A film, köszönhetően az eset nagy publikációjának és Lord Longford ismertségének, nem tartalmaz váratlan fordulatokat, de erre Hooper rendezése nem is törekszik. megelégszik azzal, hogy a lehető legnagyobb történelmi hűségben rekonstruálja az ügyet, Longford kampányát, melyre két igen elképesztő színész áll a rendelkezésére: Jim Broadbent jogosan kapott BAFTA-díjat a megbocsátó lord megformálásáért, de Samantha Morton is képes titkokkal és rejtélyekkel felruházni Mira Hindley valóban ördögi személyiségét. Kettejük játéka valóban képes plasztikussá, valódi kérdéssé tenni a keresztényi dilemmát, hogy meg lehet-e bocsátani egy olyan elvetemült bűnözőnek, aki ártatlan és számára ismeretlen gyermekeket gyilkolt meg kíméletlen és embertelen kegyetlenséggel. A dilemma a néző számára nem annyira elgondolkodtató, hanem inkább dogma, szószékről a nyájhoz intézett szentencia, amelyre csak annyit mondhat, hogy ámen. Még akkor is, ha nem gyakorló keresztény, bár a lord keresztényi érvei vajmi kevés hatással vannak Hindley véréért üvöltő tömegekre, ahogy ezt a film is mutatja, de ennél többet nem is kezd vele. Így a film a hitben erőseket megerősíti, de az ellenkezőket meggyőzni nem tudja, hiszen érvei a keresztény tanítás sulykolásán alapulnak, melyek -mint azt a történelem számtalan példája mutatja- rájuk már régen nem hatnak. Ájtatos papduma! – felkiáltással söprik le a filmet az asztalról, Lord Longforddal és amúgy felemelő ügyével egyetemben. Ez ellen, ellenük, e film azonban semmit nem tesz, így nem is több mint egy katolikus, keresztény reklámfilm. Propaganda. Annak viszont tökéletesen megfelel. Asanisimasa: 6/10

Dario Argento, a műfaj pápája ebben a legutóbbi filmjében már egy gyalázatosan elfáradt, roskatag és rozoga pápa benyomását kelti. Pedig akár működhetne e film afféle műfaji kódexként is, hiszen itt van szinte az összes jellemző Argento-motívum: egy szemlátomást védelemre szoruló lány érkezik meg a városba, taxiba száll és zuhog az eső. Vannak decens társasági események, van opera, van divatbemutató show. És ami miatt gyaníthatóan a giallo (vagyis a jellemzően olasz, gótikus, szégyenlősen erotikus és szégyentelenül véres horror) rajongói rajongnak, láthatunk sikoltozó jó nőket, és szörnyülködhetünk a különféle halálnemekben: megint látunk üvegkupolába zuhanást, majd szétkenődést a makulátlan márványon, sok-sok késes gyikicselést, szurkálódást, és van kalapács az arcba is, természetesen jó adag olasz nap érlelte paradicsomkonzerv felhasználásával. Ezek a műfaji jegyek azonban e filmnél már szinte alig észrevehetően állnak össze valamiféle művészi látomás koncepciójába.

Adrien Brody (Oscar-díjának hitelével súlyosbítva) is beszállt a kult-bizniszbe, részben az ő produkciója is e film, melyben főszerepet is vállalt, ám végül is éppen ez lett a film egyik legnagyobb melléfogása. Az általa formált búval baszott képű, szplínes zsaru inkább valami karikatúra csupán, egyetlen igazi gesztusa, mondata nincs. De ez az egész nyomozós szál is alaposan félreviszi a filmet, még ha esetleg izgalmasan meg is lenne írva, de itt csupán klisé van klisére dobálva. A csajok rendben vannak, bár tényleg csak sikoltozniuk kell, vetkőzniük nem, azt a sok paradicsomot pedig nyilván felfogják valami új biopakolásnak a bőrük eljövendő szépségének érdekében. A gonosz, az viszont baromi gáz. Konkrétan felsírtam röhögtömben, amikor Argento először meg merte mutatni ábrázatát: mintha John Rambót látnánk utolsó bevetése utáni húsz évnyi kemény alkoholizálástól felpuffadt arccal és köszvényes mozgással. (Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ezt is le kell írnom: szegény, szegény Stallone!) Szóval, inkább szánalmas, mint ijesztő a fazon, de ez végül is érvényes az egész filmre is. Szánalmas, nem pedig ijesztő. Asanisimasa: 3/10. Ja, csak mondom, aki nem tudná: a giallo olaszul sárgát jelent, utalva az olcsó könyvek puha borítójára. De sárgává válik az ember bőre bizonyos májkárosodások tüneteként is.

Az Akvárium tökéletesen lényegtelen, hogy hol játszódik, a filmben nevesített Essexben, Frankfurt-Külsőn, Krakkóban, de játszódhat akár Káposztásmegyeren is. Panelgettó van mindenhol, s akik ezeket az emberi életre alkalmatlan betonból készült embertárolókat lakják, gyakorlatilag ugyanazok az emberek. Itt, ebben a filmben csak annyiban különböznek a többitől, hogy angolul beszélnek. Ezenkívül ugyanaz a szemét ömlik a nap 18 órájában szóló tévéből, ugyanaz az alkohol rendezi az itt élők életét romba, és ugyanazok az álmok lódítják őket át a holnapba mindenütt.

Andrea Arnold, aki előző, Red Road című szintén erősen szociografikus filmjével már nagy európai filmes reménységnek lett kikiáltva, ebből az olcsó pia- és junk food-szagú masszából egy 15 éves lányt ragadott ki filmjének hőséül. Mia számára gyakorlatilag egyetlen dolog létezik, a hiphop tánc. Asszem, ezt az “ide ugrok, odaugrok, figurázok a kezemmel, pörgök a padlón, majd bemerevedek valami vicces pózba” táncot nevezik hiphoptáncnak, de végül is mindegy ez. Annyiból érdekes, hogy ez megy szinte állandóan az MTV-n, s Mia innen lesi le a mutogatós feka danszerek mozdulatait. Állítólag tehetséges, bár amennyire én meg tudom ítélni, szegény lánynak ritmusérzéke sincs, és ízületei is elég macskásak. De legalább táncol, a húga fel sem áll a tévé elől, anyja meg el sem tud odáig menni, mert már a konyhában merev részegre issza magát. Valahogy mégis belép a képbe egy pasas. Connor (Michael Fassbender, aki kicsit hízott már az Éhség óta) legalább dolgozik: biztonsági őr a helyi barkácsáruházban. Ő kavarja meg a filmben a szart, amit itt most nem ecsetelnék tovább.

A film tehát Mia filmje, akinek alaposan szar az élete. Katie Jarvis alakítja életszerű természetességgel a lányt, aki minden energiáját összeszedve megpróbál valahogyan kitörni kilátástalan sorsából, talán nem nagy spoiler, ha elárulom, hogy ez nem jár túl sok sikerrel. A filmbéli végkifejletet csak az odáig vezető szartengerhez mérve lehet pozitívnak értelmezni, amúgy erősen úgy tűnik, ez csak a cseberből vederbe lépés tipikus esete. Megrendítő a film, mint ahogy megrendítő eseményeket szerintem mindenki talál a saját életében, saját környezetében is, így legfeljebb e filmmel annyival vagyunk előrébb, hogy saját, vagy ismerőseink, rokonaink problémáját látjuk a vászonra kivetülni. Ez, így megfogalmazva talán pontosabban körberajzolható, s így megragadható – ez egy igen komoly erény. Más kérdés, hogy e filmet is csupán néhány száz néző fogja megnézni, és biztosan nem azok, akikről és akikhez szól. De legalább mi, finnyás ízlésű értelmiségi pöcsök talán tisztában leszünk azzal, mi járhat ezeknek a csajoknak fejecskéjében, milyen lehet életük, milyenek az álmaik… Végül is ez is van olyan érdekes, mint az ötméteres kecskemacskák nemi élete, vagy még inkább az alkonyatban puszizkodó vámpírok, amiknek/akiknek a vérmes rajongóival e film szereplői valószínűleg igen jelentős átfedésben vannak. Nem tudom másként értékelni e filmet, mint egy virtuális szociálpszichológiai emberkertet, amely igen plasztikus színészi alakítások segítségével mutatja be a fogyasztói társadalom egy igen széles, ám igen rejtőző életmódú rétegét, ahol az élet egyetlen pozitív szeletét a rózsaszín álmok jelentik, melyek azonban a sors kíméletlenségével, idejekorán szállnak el üres lufiként a semmibe. No Future. Asanisimasa: 8/10.

Megmondom őszintén, komolyan kíváncsi voltam, mit tud Peter Jackson, ha emberekről, az emberi lélek mélységeiről és más dimenzióiról kell mesélnie, nem pedig hobbitokról, tündékről, sétáló fákról, nagy majmokról és kis szörnyekről. Az 1996-os Törjön ki a frász! című joggal elfeledett vígjáték óta nem forgatott ún. normális, hús-vér emberekről szóló filmet. A Komfortos mennyországról előzetesen annyit lehetett tudni, hogy egy bizonyos Alice Sebold bestsellere alapján készült, de a “komoly irodalmi” és “díjnyertes” jelzőkkel azért bánjunk csínján, ezek ma már legtöbbször a marketing eszközei, valós nívót csak a minimum emberöltővel ezelőtt alapítottaknak (Goncourt, Nobel, Kossuth, stb.) szabad tulajdonítani. Ettől függetlenül, Sebold kisasszony regénye még lehet akár jó is, nem tudom, nem olvastam. A belőle készült filmet láttam, arról írok.

Nos, a Komfortos mennyország története sem az a földhöz ragadt minimál-sztori, de lélek, illetve pontosabban, lelkizés az van benne rendesen. Ki is találtam egy külön műfajt neki: sentimysthriller, vagyis szentimentális, misztikus thriller. Kicsit pikírten fogalmazva ez az elnevezés legalább olyan rémes, mint amit takar, de azért a valóság tán nem ilyen kegyetlen. Mindenesetre, vastagon leányregény ez, kössük fel a gatyát. Susie Salmont 14 éves korában meggyilkolják, ám ő a mennyország és a való világ között, egyfajta purgatóriumban ragad, ahonnan még pontosan észleli a való világban történteket, de ő az ottaniaknak már nem létezik, halott. Susie meséli el az egész történetét, kényelmes, komfortos nézőpontjából adódóan teljes egészében, az első szerelmétől kezdve a meggyilkolásáig vezető úton keresztül a családjának ezutáni széthullásán, majd újra egymásra találásán át a végső igazságszolgáltatásig.

A félhomályos tinivámpírhistóriák hisztériái után (-ban?) óvatosan kell kezelni minden halálközeli élményt, mely a filmvásznakon feltűnik és tinédzser főszereplője van. A Komfortos mennyország azért ha sokkal nem is, de egyetlen fokkal azért jobb film, mint a Twilight 1-2. Pedig még vámpírok sincsenek benne, csak egy látszólag boldog család, egy gonosz bácsi és egy ártatlan leányzó. Hogy mégse legyen az egész olyan banális, hétköznapi gyerekgyilkosságos ügy, jó adag transzcendeciát csempész a történetbe az akár ötletesnek is ítélhető narráció. Azonban a mennyekből (vagy purgatóriumból, tök mindegy) elmesélt filmet lehetetlen a jó ízlésű, átlagosan művelt nézőnek fejfájás nélkül abszolválni, az már a priori egyértelmű, hogy ennek a vége csak valami émelyítő giccs lehet, hiszen ha valaki mesél és már halott, akkor ott valami nagyon nem stimmel. A halál után nemhogy mesélni, de egész egyszerűen semmit sem tudunk csinálni, ott csak a nagy, büdös, sötét semmi van. Előtte persze, ott a fény, meg az alagút, meg a többi izé, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem. Hinni persze lehet abban, hogy langymeleg napsütésben fogunk majd ott futkározni a tarka virágos mező élénkzöld füvén, ez a dolog komor valóságán azonban vajmi keveset változtat. Ettől kezdve hazugság, önbecsapás ez az egész. (Ha tévedek, akkor meg jól jártam…) Romantikus lányregény ez, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Addig viszont tán tényleg jó lehet, míg valóban nincs közünk a valósághoz, és boldog, egészséges 14 éves lányok vagyunk. Csak akkor azt nem értem, minek kellett azt a gonosz bácsit idekeverni…

Peter Jackson itt még annyit sem számít színészeire, mint a Gyűrűk urában, pedig mára már Mark Wahlberg is egy jó közepes színész, ha kiugrót nem is nyújt, de hibázni se hibázik nagyot; Rachel Weisz, Stanley Tucci és Susan Sarandon pedig egyenesen kitűnő színészek, ám itt csak arra kellettek, hogy figurák legyenek abban az óriási álomfolyamban, amit Jackson fékezhetetlen agyvelejében indukált e hamvas leánytörténet. Susan szerepében a bájos Saoirse Ronan pedig úgy álmélkodja végig kerek szemekkel a filmet, ahogyan gyaníthatóan a hasonló korú és nemű célközönség. Álmélkodni pediglen van mit.

Már a film első jelenetei is szemkápráztatóan színesek, pedig itt még csak a szokásos kertvárosi életérzésbe diszponálódunk, amint azonban a film negyede-harmada táján szegény Susie pórul jár, elszabadul a pokol mennyország. Jacksonnak és vizuális effektező stábjának az álomjellegű szekvenciák még viszonylag jól is sikerültek, azok a képsorok valóban álomhatásúak, mind tér-, mind időkezelésükben, a purgatóriumos, mennyországos jelenetek azonban kimerítik a csöpögős giccs büntetőjogi fogalmát. Elképesztő színorgia a digitális színalkotás teljes sokmilliárdos spektrumában, elysiumi mezők, tarka virágos rétek, langymeleg napsütés, pillangók. Mint minden szemkápráztatás, ez is fárasztó lesz nagyon gyorsan, illetve akinek ez bejön, az még többet és még többet akar belőle. Azonban a valóságban élünk, amelynek határai vannak, hamar elfogynak a színek, de az ötletek is, hogy milyen lehet az, ami nincs. Valahogyan a filmet is be kell fejezni, hiszen egészen a legvégéig a gonosz bácsit nem fenyegeti semmi. A megoldás fatális, a Jehova tanúi által osztogatott füzetekben lehet olvasni efféléket. Jackson az emberi élet rejtélyéhez, az élet és halál mibenlétéhez e filmmel nem tudott semmi különöset hozzátenni, a film tanulsága nem terjed túl az “addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik”, illetve “a végzet mindekit elér” örökbecsű, de ismert közhelyein. Látványközpontú, a tinilányszívek halállal kacérkodó romantikájára ácsingózó giccsmozi ez, melynek a váza egy gyermekgyilkosságos thriller, rendhagyó befejezéssel, amelynek drámaisága viszont éppen a mondat első tagmondatában leírtakkal van alaposan elkenve. Így marad a cukormázas halálromantika, ezúttal vámpírok nélkül, de azért némileg igényesebb kivitelben. Asanisimasa szerint a film: 5/10.

Az itt nemrég emlegetett Eden Lake-jellegű, européer minimál-thrillerek sorába tartozik ez a francia-román remekmű is. 77 perc jeges, libabőrőző, de végletesen valósághű rémálom. Míg azonban az Eden Lake valamiféle társadalomkritikai mázzal bevont horrornak találtatott, az Ők című filmre akár a 12-es karikát is ki lehetne tenni, a láttatott vér- és brutalitásmennyiség miatt, (spoiler!) ha éppen ennek a korosztályos besorolásnak nem lenne a filmre nézve súlyos összecsengése. Az azonban mindenképpen tény, Csipkerózsika meséjével több véres jelenetet táplálunk bele gyermekünk pszichéjébe, mint amit itt látunk, bár az is igaz, hogy amit nem látunk, az viszont nagyon komoly horror. Terror. Terror-horror. A film zsenialitása éppen ez, hogy úgy döfi hasba a nézőt egy tompavégű cölöppel, hogy az ebből konkrétan semmit nem lát, csak érez. Ehhez a szimpla, de tökéletes effekthez még annak a hitelesítő bizonyítványnak a film elején és végén is gondosan sulykolt igazolása sem kell, mely azt közli a nézővel, hogy amiről ez a film mesél, az a valóságban is megtörtént események hű rekonstrukciója.

A sztori egyszerű, mint a százas szög, de mint sok példa mellett e film is kiválóan jelzi, egy jó thrillerhez messze nem kell tolsztoji mesefolyam. Itt az van, hogy egy Bukarest-környéki erdő közepén álló romantikusan lepukkant villában él egy helyes francia pár, a fiú ír, a lány tanít. Egy nap – bár a kötelező baljós előjelekkel felvezetve – egy mélabúsan elköltött vacsora után a pár nyugovóra tér. A lány azonban az éj közepén felriad, valami gyanús neszt hall… Ennyi, itt szabadul a pokol, hogy aztán a film végén a gonosz kis ördögök vigyorogva csapják ránk azt a rohadt nagy kaput. Hogy kik vagy mik okozták a zajt, s hogy mi a film végkifejlete, az maradjon a film titka – a maximális szuszpenziós hatás eléréséhez javasolt a filmet este, egyedül, otthon megnézni. 😀

David Moreau és Xavier Palud, a film írói és rendezői mertek szakítani azzal a klisével, hogy Románia-horror-Dracula, és inkább egy újsághírből kiindulva alkottak egy egyedi végkicsengésű sztorit, mely azonban minden ízében tipikus thriller. Ehhez csupán egy tökéletes helyszín kellett, valamint két olyan színész, akik hitelesen tudnak rémülten sikoltozni és nem félnek sötétben rohangálni, úgy, hogy a nézők eközben azt lássák, hogy baromira rettegnek. Ez színésztanoda első osztály, de nem is kell ennél több (sőt, ha ennél többet vinnének bele a játékba, az már e műfajhoz sok is lenne). Valamint jó ritmusérzék kell, hogy a néző a szereplőkkel együtt legyen belehajszolva az explicit őrületbe, itt nincs hiba ebben sem. Ütős darab ez, annyi szent, és a végén sem nyúl senki le érted, hogy felsegítsen. A valóság fájdalmas. Asanisimasa szerint e film: 9/10

Werner Herzoggal együtt én sem láttam Abel Ferrara ’92-es filmjét, de legalábbis nem emlékszem rá. Viszont nem is hiszem, hogy a művészetben (mint olyanban) is érvényes a lizsébéli sakk-szabály: ami fekszik, nyugszik. Persze, az igénytelen, csakis a döglött kutyáról történő plusz bőr lehúzására apelláló remake-ek engem is dühítenek, de ezt a mocskos zsaru-sztorit mi, Wernerrel és Nicolasszal azért elég rendesen odatettük. Werner megrendezte, Nick eljátszotta, én pedig megnéztem. Persze, egyértelmű az alapszituáció: Werner, ezúttal profi filmesként csak pénzt keres ezzel a projekttel következő filozofikus ökoterrorista dokumentumfilmjéhez. Nicolas Cage a fő ludas a projektben, ő az egyik producer és nyilván ő akarta eljátszani Harvey Keitel állítólag kultikus szerepét. Cage színész, akinek ráadásul utóbbi időkben nem nagyon megy. Azonban, aki egy színésznek szemére hányja, hogy el szeretne játszani egy szerepet, annak halvány lila segédfogalma nincs a filmről és a színészetről. Most akkor tényleg, Sir Olivier Hamletje után ne játsszon senki Hamletet? Mi van akkor például Szmoktunovszkijéval, hogy messzebb ne menjek? Egy szerep azért van, hogy a színész eljátssza, punkt um. Nicolas Cage ráadásul itt olyan mocskos zsaru, olyan cinikus szocio- és pszichopata, hogy öröm nézni. Nincs apelláta, már csak ezért az alakításért érdemes volt ezt a filmet megcsinálni.

Herzog meg beszélhet, amit akar, amúgy sem ez az első hülyeség, amit hosszú pályáján lenyilatkozott – ezt a filmet igazi német precizitással forgatta le, s ez letagadhatatlan tény. Ha akarom, ez szakmailag talán eddigi legjobb filmje, semmi öncélú művészkedés, semmi allűr, minden jelenet minden képe, minden hang és minden mozdulat a helyén van és mind kizárólag az elmesélendő sztorit szolgálja. Takkra két órányi, szinte végig sűrű, fojtó, meleg és nedves mozi, mint a helyszín fülledt klímája. Néhány egészen zseniális és őrült jelenet, melyekre még az ilyenekben profi Tarantino is csettintene: pl. Cage gyógyszertári jelenete, az idősek otthonában a két öregasszonnyal történő “bájcsevej”, vagy a nagy beszívási jelenet a fekete főgengszterrel.

Cage elemi erejű alakításán túl, igen ügyesen, ötletesen és sémakerülően oldja meg Herzog a politoxikomán narkózis okozta delírium jeleneteit, akkor nyilván hánytam is volna, ha a szokásos eltorzuló, elhomályosodó efekteket kellett volna néznem, elég sokat, tekintve hogy Terrence McDonagh hadnagy (Cage) végig be van szívva, minta zállat. És nem arra a leülős-révedősre, hanem a túlpörgős-agresszíveskedősre. Ennek megfelelően a film sem lassú, áradó ritmusú, hanem szikrázó, őrült és vad. Szóval, lehet kultusz Abel Ferrara (tényleg, ki ez az Abel Ferrara ma?), de ez a film is rendben van ám. Mintegy mellesleg, az írók között ott díszeleg Ferrara és a másik eredeti író, Zoe Lund neve is. Ennyit a lopkodásról, nyúlásokról és az idióta nyilatkozatokról. Ez a film  az asanisimasa szerint 8/10.