asanisimasa

Arra, amire Francis Coppolának 18 év és egy jó nagy halom pénz kellett, s amire Scorsese-nek egy életpálya sem volt elég, azt két fiatal hongkongi rendező, Andrew Lau (Wai Keung Lau) és Alan Mak (Siu Fai Mak) két év alatt lezavarta. Ráadásul közel hasonló eredménnyel, mint az agyonsztárolt hollywoodi kollégáik: részletgazdag, árnyalt és pontos képet festettek az adott társadalom bűnözői és bűnüldözői alvilágának összefonódásáról. Nem véletlenül nyúlta le Scorsese e trilógia első darabját Tégla című filmjéhez, mellyel nagy nehezen csak sikerült az annyira áhított Oscart kicsencselnie magának. A Szigorúan piszkos ügyek-trilógia (1, 2, 3, wiki) nem véletlenül vált gyűjtők becses darabjává, nyugodtan kezelhetjük úgy, hogy ez a hongkongi Keresztapa. Főleg, hogy Hon Samot, a kis köpcös triád-főnököt alakító Eric Tsang legalább olyan nimbusszal rendelkezik a hongkongi filmiparban, mint a hollywoodiban Marlon Brando, anno.

A két valódi fő karaktert, az innen oda beépülő Chant és az onnan ide betéglázódó Laut is hasonló óriások alakítják: Tony Leung és Andy Lau abszolút sztárok, nem kell őket Al Pacinóhoz és Andy Garciához hasonlítgatni, tökéletesen megállnak ők a saját lábukon a néhány milliárdos ázsiai filmpiacon. S ami a fő, játékuk a legkényesebb nyugati ízlést is kielégíti, a karakterépítés pszichológiáját illetően, itt nincs szükség az akrobatikus kardforgatásra és harcművészeti tudásra, melyet e színészek készségszinten tudnak amúgy, és amelyekkel elsősorban ismertek Ázsia-szerte. Mi itt, Európában főleg Wong Kar-Wai filmjeiből ismerhetjük őket, no és Andy Laut az elképesztő Repülő tőrök klánjából.

A szövevényes történet alapjait mindenki ismeri Scorsese Téglájából, ám ez csak a felszín kapirgálása. Chan és Lau története ennél lényegesen bonyolultabb, nem mellesleg a hongkongi triádok komplex üzleti tevékenységébe is alapos betekintést nyerünk, melyet thai, tajvani és kínai kollégáikkal folytatnak, a rendőrség szíves figyelmével. Rengeteg mellékkarakter lövi egymást halomra a három részben, közepesen fontos karakterek tűnnek fel s majd el, ahogyan egy igazi, nagylélegzetű bűn-eposzban az kell is. Az alkotók ráadásul egyáltalán nem könnyítik meg a nézők dolgát, eszeveszett tempóban váltogatják a történet idősíkjait, flashbackeket flashforwardok követnek, ritkán vagyunk azonban a jó öreg jelenben is. Félve jegyzem meg, talán elég lett volna az ósdi lineáris narratíva is, de végül is, így legalább van még egy ok az újranézéshez. Meg hát kevertem is néha a sok ázsiai karaktert, de azért a főbb alakok mindig megvoltak. Egy szóval, mindezekkel együtt, nagy élmény volt ez az igencsak esztétikusan fényképezett triádia, egy igazi és valódi gengszter-mítosz, amely az asanisimasa szerint, így en bloc, a fura fináléval és a harmadik rész vicces díványozásával együtt is masszívan 8/10.

P.s.: Érdekes magyar vonatkozása is van a második résznek, két gyönyörű betétdal is magyar nyelven szólal meg a filmben, magyar kórus énekli, a zenét Kwong Wing Chan, a szöveget viszont bizonyos Gabor Gombai írta. Nem hiába, a Kodály név még mindig jelent valamit Ázsiában… 🙂

Két nagyformátumú egyéniség kapcsolatáról filmet forgatni hálás feladat, hiszen ha a film nem sikerül a várakozásnak megfelelően, a közönség természetes pletykaéhsége még bőven „elviszi a hátán” a filmet. Jan Kounen új filmjében (Coco Chanel & Igor Stravinsky) azonban nem bíz semmit a közönségre, s fogyasztásra készen tálalja a híres divattervező és a zeneszerző szerelmi történetét, „koppanós” tanulsággal.

Csínján a fikcióval

Az életrajzi filmek egyik fontos és jellemző műfaji sajátossága, hogy viszonylag kevéssé tűrik a szabad ötletektől vezérelt feldolgozást. Még bizonyos formai lelemények ugyan beleférnek, azonban túl szabadon kezelni a tényeket nem lehet, ez –némileg függve az adott figura nézői elfogadottságától– könnyen válhat ki heves elutasítást, hiszen egy ismert személyiség élettörténete általában tényszerűen közismert. A film csupán mozgóképes illusztrációja annak a változó mértékű ismerethalmaznak, ami a közönségben előzetesen megvan, így az életrajzi film, mint műfaj közelebb áll a dokumentumfilmhez, mint bármi más fikciós filmműfajhoz, kivitelezésében azonban ennek egyáltalán nem szabad meglátszania. Ha filmünk két olyan személyiség összefonódó sorsával foglalkozik, mint a híres divattervező Coco Chanel, illetve a nem kevésbé híres zeneszerző, Igor Stravinsky szerelmével, két dologban már előzetesen biztosak lehetünk: választékosan elegáns kosztümökben, lakásenteriőrökben gyönyörködhetünk és sok zene, valószínűleg sok Stravinsky-szerzemény szól majd a képek alatt. Ez utóbbi jelentheti ugyan azt is, hogy a történet nem feltétlenül lesz amolyan szerelmesfilmesen-édesbúsan romantikus, mint azt elvárhatnók, de a vad szenvedélyek előre borítékolhatók. Nos, a filmhez maga Karl Lagerfeld, a Chanel divatház agya kreált néhány új ruhamodellt, továbbá kölcsönzött pár eredeti Chanel-kosztümöt és kiegészítőt is, így ezekkel nincs is hiba. A Tavaszi áldozat mára klasszikus taktusait is hallhatjuk a filmben sokszor.

A rendező

Jan Kounen, a neve finnes hangzásától függetlenül eleddig kizárólag francia filmeket készített, melyek közül említésre méltó a Vincent Cassel és Juliette Lewis főszereplésével készült acid-western, a Blueberry-A fejvadász, vagy első filmje a Dobermann című, mára bizonyos körökben igencsak elismert techno-akciófilmje. Mindkét film markánsan pszichedelikus felhangokkal fogalmazott meg egy durva, kíméletetlen és agresszív világot, melyben a szép, mint esztétikai kategória igencsak eltorzult formában jelenik csak meg. Aztán történhetett valami a rendezővel, mondjuk felnőtt, és két, nálunk be nem mutatott film után elkészítette Coco és Igor szerelmi románcát, ahol az előzőektől gyökeresen más értelmezést kap a ’szép’. Ismerve persze Stravinsky zenéjét, valakinek ez is velőtrázó élmény lesz…

A tavaszi áldozat

A híres zenemű (és balett) 1913-as párizsi bemutatóján konkrétan kiverte a biztosítékot a művelt és elkényeztetett francia úri közönségnél, Stravinksy elementáris, barbár és őserejű zenéje miszlikbe szaggatta a közönség fülében még visszhangzó későromantikus dallamokat. A trauma szinte utcai harcokat eredményezett a Champs-Elysées-n. Ez volt talán a kultúra legutolsó aranykora, amikor még születtek olyan művek, melyek ekkora erővel voltak képesek hatni a nézőre. Óriási bukás volt a Tavaszi áldozat ősbemutatója, de itt figyelt fel az éppen szárnyát bontogató Coco Chanel a zabolázatlan orosz zeneszerzőre. 1920-ban, már gazdag és befolyásos személyiségként már bátran ajánlhatta fel az orosz forradalom elől menekülő, családjával fillérekből élő Stravinskynak vidéki kastélyát. A nagylelkű felajánlás hátterében azonban más is volt…

Coco és Igor

Coco Chanel figurája ma mintha divatban lenne, nemrég Audrey Tatou alakította francia filmen ifjúkori alakját, Shirley MacLaine az idős és Barbora Bobulova a fiatal Cocót egy amerikai TV-filmen. Azonban most, e filmben, Anna Mouglalis hozza a legmarkánsabb, legszuggesztívebb és vélhetően, talán a leghitelesebb Coco Chanelt. Törékeny, mégis sudár tartású, elegáns mozgású, királyi alak, minden gesztusából árad az önbizalom, az erő és a függetlenség. Kétség sem merülhet fel, hogy egy ilyen nő a világon mindent elérhetett akkor, és elérhet most is. Az orosz zeneszerzőt a skandináv film egyik ismert arca, Mads Mikkelsen alakítja, elfojtott, mélyben fortyogó indulatokkal, de talán a zeneszerző zabolázatlan zsenialitását nem tudja közvetíteni a kellő intenzitással. Hiteles, igazi orosz anyácska viszont Yelena Morozova Stravinskynéként. Kounen két Tavaszi áldozat (a bukó premier, és a már befutott sztár ’20-as évekbéli) előadása közé kifeszítve meséli el Coco és Igor szerelmének olykor merészen pikáns jelenetekben is megmutatott történetét, melynek végül kissé banális tanulsága az, hogy „két dudás nem fér meg egy csárdában”. Emellett, az egyszer Stravinsky által simán lebutikosnőzött Chanel figurája is lényegesen dominánsabb partnerénél, így inkább őt csodáljuk, míg Stravinsky a háttérben zongorál. Kissé aránytalan hangsúlyok ellenére, azonban végül is szép film ez, Mouglalis alakítása miatt pedig kifejezetten nézendő. Asansismasa szerint: 6/10

Az Éli könyve tulajdonképpen egy színtiszta western, mely egy elképzelt, globális világégés után játszódik. Egy magányos hős vándorol nyugatra, mert ez a küldetése – ennél alapabb amerikai nemzeti toposz kevés van, ez maga az amerikai életérzés, ez motiválta tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét. A Nyugatra vándorló hős zsebében mindig ott volt a Biblia is, az igazát fegyverrel védte meg, így ebben semmi újat nem hoz a Hughes-testvérek filmje, de nem is kell ennek így lennie, hiszen azt sem várja senki, hogy az ismert mese végén a gonosz boszorka jóllakottan, hortyogva elaludjon. Vicces kedvű mesélőknél egyszer-egyszer ugyan előfordulhat ez is, de a Jancsi és Juliska-mese vége legtöbbször mindig az, hogy a boszorkára rácsapódik a kemence ajtaja. Ennek így van értelme, másképp ennek, de a belőle csinált viccnek sincs. Az amerikai népmesék nyugatra vándorló, szíve felett Bibliát, övén Coltot hordó hősének pedig az az értelme, hogy Nyugatra menjen és elvigye a túlsó óceán partjára a keresztény angolszász kultúrát. A poszt-apokaliptikus tematikában pedig nem is értem, milyen újdonsággal lehetne előállni, hiszen ha poszt vagyunk az apokalipszisben, akkor egész egyszerűen nem létezik más, mint az ismert emberi kultúra romhalmaza, az ismert flóra és fauna rothadó maradványai, a felborult ökoszisztéma által megváltozott meteorológiai viszonyoknak köszönhetően elsivatagosodás és/vagy elmocsarasodás és/vagy eljegesedés. Így nincs más lehetőség, mint ezeket alkalmazni posztapokaliptikus mesénk környezetéül. Felesleges felemlegetni a Mad Maxet, a Postást meg a többi atomvillanás utáni fantáziát, ha a Földön világégés törne ki, ez látszana, ami az Éli könyve című filmben is, meg a többiben is, nem más.

Az Éli könyvében vallásháború pusztította el az emberiség nagy részét. Oszama bin Laden után, a rohamosan fogyó kőolajkészlet kapcsán nem nehéz ilyesmire asszociálni, így a film ezen felvetése reálisabb, mint szeretnénk. Tévéhíradókban láttunk már Bibliákat égető tálibokat is, de az emberi kultúrákban ősidők óta fordulnak elő önpusztító tendenciák, így az sem kifogásolható e filmben, hogy miért tűntek el a Bibliák mind egy szálig a Földről. (Ráadásul itt meglehetősen szellemesen van e kérdés bonyolítva, spoiler: csak a Braille-írású változat maradt fenn, hiszen ezt csak a vakok tudják elolvasni).

Éli (Denzel Washington) szinte vak hittel viszi végig küldetését ebben a tartalmatlannak semmiképpen nem mondható apokaliptikus keresztény-westernben, melynek vallásos hittel telített áhítatát a látványos akciójelenetekkel és izgalmasan, fordulatosan vezetett cselekménnyel ügyesen transzformálják az alkotók a nézők az erre nem éppen fogékony részének igényeihez is. Keresztény szempontból, gondolom, komolyan megérintheti a nézőt Éli küldetése, hiszen gyönyörűen, közérthetően beszél a film olyan fennkölt dolgokról, mint a hit és a Szent Könyv lényege, de a materialistáknak sem kell szánakozó mosollyal, fitymálva elfordulniuk, hiszen az utolsó jelenetben számukra is érvényes módon kerül minden az őt megillető helyére. Az eddig is érdekes alkotásokkal előálló rendező-ikerpár most is ügyesen egyensúlyoz a kommersz szórakoztatás és a mélyebb tartalom megfogalmazása között, e filmmel azonban a társadalmi témák, misztikus krimik után most egy kicsit filozofikusabb irányba kalandoztak el. Ezzel ugyan a nézők egy rétegét kissé elijesztették, de vélhetően egy másikat ugyanekkor megszólítottak, így filmjüket mindenképpen sikernek könyvelhetik el. Az asanisimasa is bírta ezt a filmet (7/10), talán picit jobban is mint a távolról hasonló tematikájú The Road címűt, mely szintén mostanában van terítéken.

Az elsősorban forgatókönyvíróként tevékenykedő spanyol Joaquín Oristrell első játékfilmjében valami egész furcsa műfaji kalandra vállalkozott: a Tudat alatt egy tudománytörténeti ihletettségű, frivol és olykor pikáns komédia, melyet felületesen könnyen letévéjátékozhatunk ugyan, de alaposabban szemlélve igen meglepő pozitívumokat is felfedezhetünk benne.

Kicsit ijesztő ugyan az a manír, amellyel Oristell a múlt századelőn játszódó történetet képileg kívánja hitelessé tenni. A némafilmeket idéző kimaszkolások és a jeleneteket elválasztó “kifutó filmszalag-effektek” egy hetvenes években készült tévéjátékban is meglehetősen ciki alkalmazásnak tűntek, efféléket legfeljebb a videóbubus Kovács apuka alkalmaz manapság Balázska osztálykirándulásáról készített házi videófilmjének összeállításánál, amivel sikert is csak legfeljebb az osztály előtt történő levetítésével arat. Mozifilmen legutoljára talán Menzel bácsi mesélt ilyen modorban bizonyos kurblit tekergető mesés férfiakról, de az ott tematikusan a helyén volt, és hát Oristellnek sincs meg az a bája, mint Menzelnek.

Oristell tulajdonképpen a kor divatjának megfelelő freudiánus elveket követve mesél el egy szerelmi sokszög történetét, az adekvát szexuálpszichológiai utalások és következtetések meghozatalával, kulcsjelenetben, magának Freud doktornak “cameójával”. A film hangvételét pontosan jelzi az egyik jelenet, melyben egy orvosi konferencián felszólaló Alzheimer doktor elfelejti előadásának szövegét. Luis Tosar, Bardem mellett a másik vezető spanyol színész az egyik, Alex Brendemühl a másik férfi főszerepben óriási ferencjóska-szakálban pompázva játszik intellektuális seggrepacsit, melyben négy pszichiátriai eset különös sorsán közvetve hullik le a lepel saját magánéletük meglepő titkairól. Oristell a történetet, a jelzett vizuális modoroskodás mellett, ügyesen, a fordulatokat meglepően tálalva meséli el, így a film, a vicces és szórakoztató színészi alakításokkal az asanisimasa szerint: 6/10. Vasárnap délutánra épp a megfelelő választás, a gyomrot nem fekszi meg, de a könnyed szórakoztatás sem megy az agyunkra.

Werner Herzog, a német rendező, aki képes lett volna az amazónai őserdőbe operaházat építeni (Fitzcarraldo), ismét a dzsungelben tapicskol. A Hajnali mentőakcióban magát Batmant szívatja meg alaposan, bár meg kell vallani, Christian Bale igen keményen állja a sarat. Herzog tehát ismét kedvenc témáját boncolgatja: főhősét egy számára idegen környezetbe pottyantja, majd nézi, hogy mihez kezd most. Szerintem gyerekkorában legtöbbet azzal szórakozott, hogy hangyákat, bogarakat potyogtatott vízbe, tűzbe, mindegy hová, ahol azoknak biztos nem jó, és nézegette őket. Később filmjeiben ugyanezzel szórakozik, csak már emberekkel.

Ezúttal a laoszi dzsungelbe dobja le Dieter Denglert, a német származású amerikai pilótát. 1965-ben járunk, a vietnami háború kezdetén. Dengler hadnagyot (Bale) egy titkos akcióban lelövik és rövidesen a Vietkong amerikai filmekből már jól ismert dzsungelbéli bambuszbörtöneinek egyikében találjuk, néhány már évek óta ott sínylődő amerikai vagy Amerika-barát rab társaságában. De ebben a pillanatban el is felejthetjük a Rambo– és Missing in Action-filmek sablondramaturgiáját, nincs Stallone, és nincs Chuck Norris, hanem csak a lucsok, az izzasztó és fullasztó zöld pokol, egy csomó érthetetlen nyelven kiabáló csenevész, de életveszélyesen pszichopata őr; és van a szenvedés. Herzogot látványosan ez érdekli, hogy mi történik a rabokkal, hogyan élik túl, hogyan esznek, amikor nincs mit enniük, hogyan fosnak be a nadrágjukba, hogyan alszanak kalodába zárva… Ilyenek, effélék. A menekülés képei is inkább valamiféle profán, túlélésért járt keresztút stációi, mint egy akciódús menekülés. Kvázi Pillangó 2.

Bale nagyot alakít. Szerintem, ezt a faszit nagyon durván kell terhelni rendezői szempontból és akkor tényleg zseniális teljesítményre képes… De nagyon jók a partnerei is: Steve Zahn és Jeremy Davies. Talán meglepetésként hathat, hogy Herzog még humort is képes ebbe a kétórányi kínszenvedésbe belecsempészni, bár ez a humor inkább az a fajta groteszk és nagyon fanyar humor, amivel például Vonnegut beszél a háborúról: a végletesen lesoványodott rabok állandó éhségtől már lassan megbomló agyából kígyóznak elő olykor meglehetősen bornírt beszólások, a börtönben élhető nyomorúságos élet pedig már annyira elképzelhetetlenül embertelen, hogy az már szinte abszurdként nevetséges. Hol tárolnák a rabok a szökésre eltett rizst, mint az állandóan náluk hordott kézi-WC aljában…

Herzog nem moralizál azon, hogy mi értelme a háborúnak, mit keresnek ezek az emberek ott, ahol semmi keresnivalójuk, ezt a kérdést elintézi azzal, hogy Dengler hadnagy pilóta és repülni akart, s az volt ennek a legegyszerűbb módja, hogy beállt a seregbe. De ha már ott van, ahová került, mit kell megtennie, hogy viszonylag emberként kerülhessen ki belőle? Hát, sok mindent. Tanulság ezen kívül nem nagyon van a történetben, a film mégis kifejezetten érdekes addig, míg Dengler meg nem menekül. Nem moralizál tehát, nem sugall néző- és álláspontot és nem manipulál, mint az egy poszttal ezelőtti Éhség című film, csupán beavatja a nézőt, egy mozifilmtől maximálisan elvárható mértékben, milyen lehet ellenséges terülten elveszve lenni egy embertelen dzsungelben. Aztán jön a kötelező csillagsávos farok, ami az eddig stabilan tartott 7-8 pontos tetszési indexemet jól lehúzza 5/10-re… Ha nem lett volna a végén örömujjongás és zászlólengetés, ha Herzog lett volna annyira karakán, hogy elvágja a filmet ott, amikor úgy tűnik, hogy Dengler esetleg megmenekülhet…

Az égszínkékszemű hajdani amerikai filmsztárral megegyező nevű feketebőrű videoművész (Steve McQueen) ebben a brutális filmballadában állított emléket az északír terrorista, Bobby Sands halálos éhségsztrájkjának. A szenvedés, az önként vállalt öngyötrés még sohasem jelent meg vásznon ilyen esztétikai minőségben, mint itt, beleértve Mel Gibson Passióját is. A lázadó tiltakozásként ürülékkel bemázolt börtöncella falai, a húgyban és hányásban erjedő ételmaradékok, a fekélyes testű csonttá soványodott éhségsztrájkolók McQueen képein szinte gyönyörűnek látszanak. A film szinte végig a szenvedés és megaláz(tat)ás erősen provokatív képeire épül, szinte alig van párbeszéd a filmben, így nyugodtan fel is foghatjuk Passió 2-nek is, főleg, hogy Mel Gibson produkciós cége áll e film mögött is. A vitákat gerjesztő morális és erkölcsi tartalom, a Passióhoz hasonlatosan, szinte elveszik ebben a szenvedés-pornográfiában, illetve a hatásvadász képeknek köszönhetően erősen sarkítva jelenik meg. Visszafogottabb vizualitással és a politikai, érzelmi és lelki motivációk hátterének alaposabb kidolgozásával, az asanisimasa szerint, lényegesen több lenne ez a film 5/10-nél, így azonban inkább csak a perverz szadisták és mazochisták érdeklődésére számíthat, mint az egészséges, normális emberekére.

Ha a bibliai áthallásos, klasszikus nyomozós krimi-thrillereket nézzük, akkor a Hetedik jelenti kb. a csúcsot, ez a Horsemen (van egy másik, egy ausztrál Horseman, ami 2008-ban készült, na azt akartam megnézni, de ezt sikerült, így jártam), Jonas Akerlund rendezése és Michael Bay produkciója valahol a középmezőny aljában helyezkedik el, valahol a Dr.Csont és NCIS, CSI, stb. sorozatok idevágó részei között, azoknál e film csupán látványvilágának jóval igényesebb kidolgozottságában különbözik. Gyakorlatilag rögtön az elején képbe kerülünk, amikor konstatáljuk a gyűrött képű Breslin törvényszéki fognyomszakértő (Mennyi ilyen foglalkozás van! Csak azt nem értem, ha szakértek orvosi témában, akkor nyomozhatok is?), Dennis Quaid által elővezetett karakterének széthulló családját, szemlátomást zakkant nagyfiát, aki reggelihez vallásos műsort hallgat; már közepes thriller-műveltségű nézők is vágják, hogy a fiú biztos sáros lesz/volt valamiben. nem tévednek, ám a film e spoileres infó ismerete nélkül is rögtön az elején ki van herélve. A film harmadánál, amikor megcsípik Kristint (a tipikus ázsiai horrorfejű Ziyi Zhang), már tuti biztos, hogy egy tinihorrorba oltott biblikus trancsír-thriller van a terítéken, különösebb megfejtendő titkok nélkül. Ettől kezdve csak a különböző gyilkosságmódokban gyönyörködhetünk vagy szörnyülködhetünk, ahogyan szubkulturális szocializációnk engedi.

Akerlund meg sem erőlteti magát, hogy bármiféle titkot csempésszen a műbe, ráadásul a nyilvánvalót még jól a néző szájába is csócsálja, ellentételezésül csupán a tényleg skandináv minőségű, a borzalmas témája ellenére mégis esztétikus kivitelű képi világot tudja kínálni. Ez, mondjuk, egynek elmegy, de egy valóban izgalmas, netalán gondolatokat, asszociációkat is ébresztő, kultúrtörténeti és bibliai áthallásokkal gazdagon teletűzdelt, amolyan mirelit zöldborsókkal a nézők gerincén gurigázó thrillerhez édeskevés. Asanisimasa szerint ez 4/10.

Alejandro Amenábar isteni (de mindenképpen Földön kívüli) perspektívából tart nekünk nagyelőadást a tudomány nagyszerűségéről, és ezzel szoros összefüggésben, a bigott vallásosság borzalmairól ebben az Agóra című filmben, nekünk, porbafingóknak, a legteljesebb okulásunkra és ámulásunkra. Ezen felül, kétszer levetkőzteti Rachel Weiszt, sajnos azon nyomban el is kapja a kamerát, hogy rendesen megcsodálhassuk, bemutatja a Google Earth History-verzióját, melyen sajnos csak az i.sz. IV. századbéli Alexandria van még feldolgozva, ám az (mintegy 75 millió dollárból) igen komoly részletességgel, sőt, az összes lakosával, rabszolgájával és ideiglenesen ott állomásozó római katonájával egyetemben. Az élő szereplők természetesen mozgásban is láthatóak, olykor igen viccesen (Einstein óta mi is tudjuk, hogy Isten komoly humorérzékkel rendelkezik), hangyabolyként a tökéletes káoszban össze-vissza szaladgálva. Nagyjából ennyi is a film.

Rachel Weisz Hypatiát, a csillagászati és matematikai kísérleteiről ismert alexandriai filozófust alakítja e filmben, amely hozzávetőleges történelmi hűségben mutatja be életét, harcát és halálát, olyan jelentős események említése mellett, mint a híres alexandriai könyvtár feldúlása, vagy az első nagy keresztény bedurvulás/felbuzdulás következményeiként, több pogány- és zsidóellenes pogrom. Azt mondja Amenábar, hogy Hypatia jóval Kepler előtt már kitalálta, hogy a Föld elliptikus pályán kering a nap körül, miközben az utca emberei még jó néhány száz évig csak azon vitatkoztak, hogy korong vagy négyszög alakú lap a Föld. Tök jó, az viszont már baj, hogy ez a filmen úgy látszik, hogy Weisz úgy sétálgat a bolygópályamodellek között, mintha gardróbszobájában lenne: mit vegyek ma fel, a pöttyös toppot, vagy a csillagocskás blúzt? És komolyan ő nyújtja még a legösszetettebb alakítást. A film többi szereplőjénél a karakterformálás kimerül nagyon gonosz, nagyon csodálkozó és nagyon semmilyen nézések előadásából, természetesen, egy szereplő csak egyfajta nézést hajt végre a filmben, hogy ne keveredjenek. Ez akár lehet egy optimális rendezői instrukció eredménye is, hiszen tömegjelenetekben bővelkedik a film, melyek ugyan látványosak, de tényleg nem lehet bennük megállapítani, hogy a sok leples alakból ki pogány, ki zsidó és ki keresztény. Még jó, hogy a római katonák vörös köpenye mindig kirí a tömegből…

Amenábar, a jó néhány visszafogott, szolid és valóban drámai filmje után vélhetően megszédült a rászakadt szekérderéknyi pénztől, és képeskönyvet csinált film helyett, mely ugyan tényleg látványos, a Ben Hur korában annak méltó versenytársa is lehetett volna, de ezenkívül csupán néhány odavetett szentenciát rág szánkba a tudomány fenségességéről és a kereszténység sajátosan értelmezett gondolatszabadságáról. Keresztény témákra gerjedő nézők persze biztos jól felháborodnak a filmen, joggal, mert Amenábar nem kíméli a vallást. Mi, semlegesek viszont ezen kissé bosszankodhatunk, mert ezt a provokációt nem kellően összefogottan, igencsak “billegő” indokokkal, érvekkel, meglehetősen egyoldalú megközelítésben vezeti elő, ami bizony unalmas. De az érintettek talán el tudnak vele vitatkozgatni… A film narrációjáról, cselekményszervezéséről még ennyi jót sem tudok elmondani, így az asanisimasa legfeljebb 4/10 ponttal tudja jutalmazni ezt a látványos kudarcot.

Ezzel a filmmel az echte nem magyar Peter Strickland megmutatta a magyaroknak, hogyan kell igazi móriczi tömörségű filmballadát forgatni, 90%-ban magyar nyelven. Ekképpen talán máris természetesnek tűnik, hogy a nagy tekintélyű szemletanács csupán információs vetítésként engedte e filmet az idei szemlére, gondolván, a vak is láthatja: ez a film nem magyar. Persze, hogy magyar, de ha a tanács úgy gondolja, hogy nem magyar, akkor nem az. Jó, nem az. Nem csak az: román is, meg angol is. Meg magyar is. És hát, így egy potenciális ellenfele is kiesett a jó előre szemlegyőztesként emlegetett (és láss csudát, így is lett!) mi más, mint csodálatos és nagyszerű filmnek – ha szabad egy kis rosszindulattal összeesküvés-elméletet szövögetni, ha ez már úgyis össznemzeti sportággá vált. De hogy mást ne mondjak, éppen tavaly mutattak be egy svájci-amerikai srác által rendezett thrillert, ami viszont gond nélkül belecsúszott a versenymezőnybe, talán, mert ott észrevétlenül el is tűnt? (Daniel Young – Szobafogság, pedig az még angol nyelven is játszott, teljes egészében.)

Mindenesetre Peter Strickland, ez a budapesti angoltanár és amatőr színész nem bírt annyira magyar lenni, mint a svájci-amerikai Daniel Young. Pedig Strickland ráadásul jobb rendező is nála, de sok magyar kollégájánál is. Ez első filmje, melyet romantikus módon, családi örökségéből forgatott le (Tehát, nincs benne énpénzem-énpénzem!), ehhez képest dicséretes módon húzta súlyosan tömörre a filmet. Egy felesleges kép sincs benne, talán ezért is tűnik hibátlannak. Végül is egy alapos gyomorszájon-vágáson sincs mit cizellálni…

A takarékos rendezés mellett a film egyik főerénye a pazar, dinamikus fényképezés (Győri Márk munkája, nyilván ő is külföldi…). Az tiszta sor, hogy a vadul csodás erdélyi völgyeket, hegyoldalakat lehetetlen csúnyának fényképezni, ám Győri képes volt e gyönyörű tájba belefényképezni a Strickland által írt tényleg móriczi, sőt aranyi komorságú sötét balladát, amely szervesen bele is épült e tájba. Másik erény a nyomasztó, sötét atmoszférát megteremtő hangi környezet, melyet a Berlini Filmfesztiválon is elismertek. Harmadik pedig a hiteles szereplői gárda, elsősorban a megfejthetetlenül titokzatos Péter Hilda és nemes vonású, egyszerre szilajságot és lágy költőiséget sugárzó Pálffy Tibor. E négy erény közül már kettő szerencsés párosítása is jó filmet eredményezhet, itt pedig szinte tökéletesen összeáll a rojál flöss. Nem a filmen múlik tehát, hogy itthon nem kaszált díjakat, a külföld pedig már inkább a külső tényezők szerencsés együttállásán múlik, de a berlini elismerés mellett a Stricklandnak az Európai Akadémia által adott Év Felfedezettje díj azért adhat okot némi reményre.

Persze, szó sincs arról, hogy ez a Strickland valami eredendően új dologgal csúnyázott bele az inkább poshadó, mint pezsgő magyar filméletbe, hiszen a tavalyi szemlegyőztes Utolsó idők szintén hasonló tematikájú film, nem beszélve Zsigmond Dezső szintén az erdélyi hegyekben játszódó Vadlány-Boszorkánykör című filmjéről, melyek ráadásul nem feltétlenül gyengébb alkotások ennél. A filmtörténelemben pedig bőven találhatunk jó néhány nemzetközi hírre is szert tett súlyos és felkavaró filmballadát, itt csupán arról van szó, hogy úgy született meg egy szakmai szempontokból is elismerésre méltó film, melyről a nagy igyekezettel önnön köldökét nézegető magyar filmszakma tudomást sem vesz. Ez a kurva ciki, nem a Zsigmond Dezső. A Varga Katalin balladája így, mintegy figyelemfelkeltő funkcióval, az asanisimasa szerint is legalább 8/10.

Mike Nichols Patrick Marber drámájából (és abból írt forgatókönyvéből) rendezte ezt a szerelmi nyolckezes négyszöget, mely bár film, de minden ízében, percében, jelenetében és teljes dramaturgiájában megtartotta a színpadi mű jellegzetességeit. Egész film alatt azon filóztam, hogy milyen jó kis mainstream bulvárdarabot lehetne ebből rittyenteni, aztán most látom, hogy persze, hogy lehetne, hiszen az.

Négy jó színész számára biztosít e darab jutalomjáték-lehetőséget, amivel Julia Roberts, Natalie Portman, Jude Law és Clive Owen él is, behúzzák a ziccert csont nélkül. Négy különböző karakter, az erős, független fotós Anna, a törékenységét vagány álarc mögé rejtő Alice, a sikertelen író és kissé lágy, feminin Dan és a vérmacsó doki, Larry között zajlik az érzelmi és párkacsolati adok-kapok és csere-bere, a néhány éve még legendásnak számító R.D. Laing híres-hírhedt Szeretsz? Szeretlek.-jellegű pszicho-verseit jellemző tőmondatokat idéző pontos, olykor kíméletlen és durva, de mindig lényegre törő minimalista párbeszédekben, de mindig visszafogott tettlegességben.

A Strindbergtől és Bergmantól Woody Allenig, sőt még azon túl is terjedő univerzumban azonban sok újat, provokatívat, megbotránkoztatót már nem nagyon lehet mondani, így Marber drámája is megmarad a szappanoperákon azért jóval túlnövő, de a valódi pszichodrámák brutalitásától ódzkodó igényes bulvárdarabok színvonalán, ami ha úgy talál meg, szórakoztat, ha másképpen, akkor már bizony untat egy kicsit. Nichols rendezése profi munka, a filmnyelv sajátosságait messzemenően figyelembe vevő filmes adaptációja egy alapvetően intim hangú, színpadi környezetre hangolt műnek. A színészek jók, különösen Portman és Owen, akik számára saját karakterükön belül nagyobb játéktér is engedtetett. A film asanisimasa szerint 6/10.