asanisimasa

Mike Nichols Patrick Marber drámájából (és abból írt forgatókönyvéből) rendezte ezt a szerelmi nyolckezes négyszöget, mely bár film, de minden ízében, percében, jelenetében és teljes dramaturgiájában megtartotta a színpadi mű jellegzetességeit. Egész film alatt azon filóztam, hogy milyen jó kis mainstream bulvárdarabot lehetne ebből rittyenteni, aztán most látom, hogy persze, hogy lehetne, hiszen az.

Négy jó színész számára biztosít e darab jutalomjáték-lehetőséget, amivel Julia Roberts, Natalie Portman, Jude Law és Clive Owen él is, behúzzák a ziccert csont nélkül. Négy különböző karakter, az erős, független fotós Anna, a törékenységét vagány álarc mögé rejtő Alice, a sikertelen író és kissé lágy, feminin Dan és a vérmacsó doki, Larry között zajlik az érzelmi és párkacsolati adok-kapok és csere-bere, a néhány éve még legendásnak számító R.D. Laing híres-hírhedt Szeretsz? Szeretlek.-jellegű pszicho-verseit jellemző tőmondatokat idéző pontos, olykor kíméletlen és durva, de mindig lényegre törő minimalista párbeszédekben, de mindig visszafogott tettlegességben.

A Strindbergtől és Bergmantól Woody Allenig, sőt még azon túl is terjedő univerzumban azonban sok újat, provokatívat, megbotránkoztatót már nem nagyon lehet mondani, így Marber drámája is megmarad a szappanoperákon azért jóval túlnövő, de a valódi pszichodrámák brutalitásától ódzkodó igényes bulvárdarabok színvonalán, ami ha úgy talál meg, szórakoztat, ha másképpen, akkor már bizony untat egy kicsit. Nichols rendezése profi munka, a filmnyelv sajátosságait messzemenően figyelembe vevő filmes adaptációja egy alapvetően intim hangú, színpadi környezetre hangolt műnek. A színészek jók, különösen Portman és Owen, akik számára saját karakterükön belül nagyobb játéktér is engedtetett. A film asanisimasa szerint 6/10.

A Mindenki megvan ugyanabba az “aranykor”-témakörbe tartozik, amibe a tavalyi Bakancslista. Csak amit ott két bölény visz el a hátán, azt itt megoldja egy. Robert De Niro újra élete legjobb alakításaihoz mérhető teljesítményt nyújt a sok virblizés, grimaszolás és hasonló ripacskodások bukásai után, méghozzá úgy, hogy egy olyan figurát alakít, akit eddig még sohasem: egy nagypapát. Frank Goode tisztességes munkában megőszült kábelgyári munkás, aki nyolc hónappal felesége halála után össze szeretné hívni a család szanaszéjjel szóródott tagjait, a négy gyereket az ország négy sarkából. A találkozót azonban az összes gyerek lemondja valamilyen indokkal, így “Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez!” felkiáltással Frank veszi kis gurulós bőröndjét, és meglepetésszerűen sorra veszi gyermekeit. Munkahelyén szerzett tüdőbetegsége miatt repülőn nem utazhat, így marad a vasút és a közút és egy kényelmes, komótos road-movieba kezdünk az Egyesült Államokon keresztül. Az út során Frank rádöbben, hogy eddig semmit nem tudott családjáról, amelyik messze nem az, ami az ő vágyaiban él.

Édesbús, életösszegző, és értelemét kereső mozi ez, melyhez még az érdesebb szívűek is nyugodtan bekészíthetnek néhány papírzsebkendőt, akadnak benne garantáltan torokszorító, megható és szívet melengető pillanatok, melyek alól nem nagyon tudja magát senki kihúzni, hiszen mindenkinek volt/van apja, sőt lehet, hogy maga is az. De Niro pedig valóban remekel benne. Megrendítően alakítja a tüdőbeteg, kissé már roggyant öregembert, akiben még azért munkál a konokság, de a türelem és figyelem is. Tanulság is van a végén, amitől természetesen senki nem fog a falnak menni, de egyáltalán nem árt néha ismételni: hívjuk fel, látogassuk meg szüleinket, míg vannak.

Kirk Jones filmje Giuseppe Tornatore 1990-es Mindenki jól van című drámájának remake-je, ott Mastroianni játszotta a gyermekeit összegyűjtő öreg szerepét. Emlékeim szerint az is megható film volt, de ez is az, ebből a szempontból nincs minőségromlás az amerikanizálás által. Ritka kivétel. A Mindenki megvan egy kedves, életigenlő, ízléses és visszafogott feelgood mozi, mely ajánlott fiataloknak, nyugdíjasoknak egyaránt. Az asanisimasa szerint (ha tegnap az Avatarra 7 pont esett, akkor erre minimum) 8/10.

Na ja, leglegleg. Tényleg az. Viszont nem annyira jó film. Nem én találom fel a spanyolviaszt, hogy Pocahontas, meg Farkasokkal táncoló és még sok-sok más híres és kevésbé híres filmből, meséből és képregényből visszaköszönő motívumokból épül fel az Avatar, amely így nem más, mint egy professzionalista módon megcsinált, összerakott, összegyúrt mese. Disney-mese. Példának okáért, az említett Farkasokkal táncoló lényegesen jobb, mint film, már csak azért is, mert igazi. Ez nem.

Mivel az Avatar körülbelül 60-70%-ban számítógépes animáció, kék- vagy zölddoboz, vagy akármi más technológián alapuló szemfényvesztés, így a filmnek ebben a részében valódi, összetett és cizellált jellemeket, valódi konfliktusokat nem lehet várni, nincsenek is: minden megmarad a Disney-mesék kettő darab dimenziójában, hiába látunk mindent térben (már ha a 3D-verziót nézzük). A maradék 30-40% rendes élőszereplős akciófilm, az pedig műfaji sajátosságaiból fakadóan alapból nem szarozik összetett jellemekkel és hasonló “intellektuel” baromságokkal. Van ugye a biztonsági főnök: kemény, kíméletlen veterán, az ezzel járó pszichopata szűklátókörűséggel. Tudósnő: szikrázóan intelligens és humánus. Főszereplő: szintén veterán, rokkant csávó, kezdetben cinikus, balhés forma, később ezt levetkezi, és felelősségteljes hőssé válik. Legalább az ő esetében van valami jellemfejlődésszerű. Van még tökös helikopterpilóta-csaj, aki tökös, igyekvő segédkutató, aki igyekszik, geciember ügyvezető igazgató (vagy mi volt a Ribisi), aki geci, aztán nagyjából ennyi is, a többi élő gyakorlatilag még ezekhez képest is csak statiszta. A rajzolt navi’k (a kék macskaszamarak) dettó. Legfeljebb kettő darab jellemvonás. De nem is kell ennél több egy meséhez, nem kell nagyon összezavarni az elvárt nagy számú (így a lehető legheterogénebb műveltséggel rendelkező) nézősereget, akinek a torkán azért le kell még valahogy tömni egy alapvetően a létével ellentétes üzenetet.

Ez az üzenet pediglen nem más, mint az, hogy az ember, mint faj, en bloc önző, gonosz és cinikus. A hagyományos indiános (és egyéb hódítós) filmekben a leigázott nép is ember volt, így fel sem merült fajközi, interrasszista ellentét. Viszont az Avatarban Cameron nem mást állít be negatív hősként, mint az emberiséget. Az összes fehér, vörös, sárga és barna bőrű, angolszász, cseh, örmény, magyar, hottentotta és ki tudja még miféle nemzetiségű embert állítja be negatívként, tehát minket a nézőket, magukat és őt, saját magát. Zseniálisan megoldja azonban ezt a fából vaskarika-készítésnek tűnő problematikát, hiszen mozijegyre ennél többet még soha nem költött az emberiség. Önfeledten és könnyeit törölgetve tapsol a kék macskaszamaraknak, egy másik fajnak, akik e filmben legyőzték az emberiséget. Nyilván nem csak én veszem észre ezt a végletesen cinikus attitűdöt, bár a nagy többség e fölött simán átlép.

Mint ahogy nyilván azon is, hogy minden idők legdrágább filmprodukciója, az emberi civilizáció csúcstechnológiájával azt üzeni, hogy ennek az egész emberi kultúrának, történelemnek, sőt, életnek az égadta világon semmi értelme nincs: a gyakorlatilag kőkorszaki körülmények között élő navi’knak az emberek nem tudnak semmi olyat adni, amire szükségük van… Logikailag így Cameron bácsinak és a film producereinek bankszámláján összegyűlt tetemes pénznek sincs értelme, lehet is odadni mondjuk, az afrikai éhezőknek, hogy kaját vegyenek rajta. Hmm?

De hát ez csak egy mese, mint ahogy azt le is szögeztük az elején, szép színes is, térhatású is, mi tagadás, izgalmas is és látványos is, a végén meg is hatódunk, tehát működik. Csak könyörgöm, ne ez legyen már minden idők legjobb filmje, mert nem az! Szimpla látványmozi, amin így ne is kérjük számon a giccses látványvilágot, hiszen a látványtervező a palettát kizárólag full üzemmódban volt képes használni, a Pandora bolygó sosem látott panorámáit is már sokan megfestették elébb, elég csak régi Galaktika folyóiratokat lapozgatni vagy bizonyos japán animéket nézegetni. Amit itt a látvány- és effektcsapat megvalósít, az tényleg látványos. Igaz, nem úgy, mint Csontváry, vagy Rembrandt, nem is úgy, mint Kuroszava vagy a Coenék filmjei, hanem úgy, mint az augusztus 20-i tűzijáték. De látványos. Jó szórakozást hozzá. Az Avatar az asanisimasa szerint 7/10.

Jaj, ez egy nagyon édes kis szerelmes film, bár attól tartok, van az a nézői kör, aki ezért a kijelentésért -mintegy virtuálisan- fejbe vágna egy tévével. Charlie Kaufman, a fékezhetetlen agyvelejű hollywoodi forgatókönyvíró-guru képtelen ugyanis normális, lineáris módon elmesélni általában bohókás lányok (itt most Kate Winslet) és elfogódott, komplexusos és meglehetősen ügyefogyott pasik (Jim Carrey) között, totális tér-idő diszkontinuitásban zajló történeteit, ami jó adag intuíciót, figyelmet és asszociációs készséget kíván meg a nézőtől. Egyszerűbben fogalmazva, ha egy picit elkalandozunk, már nem nagyon tudunk visszazökkenni az ekkor már a teljes, kaotikus őrületet mutató film sodrába. A filmet a videoklip- és reklámkultúrából érkező Michel Gondry rendezte, ami szintén nem azt a szemet nyugtató, statikus filmezést jelenti.

Tehát, ha felülemelkedünk a vibrálóan kreatív narratív struktúrákon, a lendületes montázson és az alapvetően romantikus történetet átszövő scifi-motívumokon, jól szórakozhatunk e friss és üde, fiatalos alkotáson. Jim Carrey itt is színészt, méghozzá jó színészt játszik, nem is értem, minek erőlteti azt az óvodások körében nagy sikereket arató, de felnőtt fejjel már rettenetesen idegesítő bájgúnár gumipofát. Kate Winslet bohóc, néha szomorú, néha pimasz, de bohóc, és ez jó. Feltűnik még Frodó (Elijah Wood) is, de itt nem róla szól a mese, mint ahogy Kirsten Dunst is jobbára cserfes ugribugrijával véteti észre magát. Jim (Joel) és Kate (Celementine) sajátosan elmesélt története azonban mindenképp megér egy nézést, már annak, aki még esetleg nem látta e filmet. (Vagy megnézné még egyszer.) Asanisimasa szerint: 7/10.

Mindennél többet mond el e filmről az a tény, hogy úgy néztem meg másodszor, hogy tökéletesen elfelejtettem, hogy már láttam egyszer, még hozzá nem több, mint két éve. Persze, amint az áruházban a vallásos picsa elkezd először nyavalyogni, már beugrott, hogy akaratlanul duplázok, de akkor már -lesz, ami lesz- inkább végignéztem. De addig is eltelt legalább 20 perc. Pedig Frank Darabont jó rendező, bizonyítja ezt az, hogy egyik filmje (a szintén Stephen King-írásból készült Remény rabjai) vezeti az imdb 250-es listáját, és egy másik (mondjam, hogy Stephen King?) is elég jól áll (Halálsoron). Valahonnan rémlik ráadásul, hogy magyar származású is… Szóval, abszolút King-specialista a pali, vagyis Feri, de ezt a Ködöt azért picit elszúrta.

Elsősorban, helyenként nyúlik a mozi, mint a rétestészta, gondolhatja legalábbis az, aki a fröcskölő vért akarja látni literszám, és nem bír meglenni öt percig akció nélkül, de Darabont nem is rendezne sosem afféle pornografikusan egyrétű tucathorrort. Logikailag is sántít a film, utalgatnak rá, hogy azok a katonák, de ez ennyiben is marad, a katonák vagy nagy dérrel-dúrral vonulnak a filmben, vagy felakasztják magukat. Elhibázott dolog megmutatni a szörnyet, szörnyeket, az összes ilyen rész felesleges, kivéve talán a legutolsó jelenetet. Sokkal hatásosabb lett volna, ha csak a sűrű köd van, amelyik elnyeli az embereket. Ennyi. Nem kell vér, meg röpködő csúszómászó gagyi izék, főleg nem ilyen nevetséges színvonalú effektekben kivitelezve. Tökéletesen elég az átláthatatlan, sűrű, tejszerű köd, éppen elég para az is.

Sokkal érdekesebb azonban ennél a már megszokott módon, kényszerűségből egybezárt emberek (mint a Halálsoronban és a Remény rabjaiban is) között zajló dráma, mint a kerettörténetként felvázolt szörnysztori. Sőt, mi több, tanulságos is. Hiteles és borzongató, és jól is kidolgozott cselekményszál, ahogyan a vallási fanatikus nő fölébe kerekedik az áruházba zárt embercsoportnak. Ebből a szempontból is teljesen felesleges a szörny, elég a baljós köd önmagában, mint ‘összetartó’ tényező.

Abszolút formabontó és műfajidegen a film befejezése, ami egyben átemeli a filmet egy másik dimenzióba, érdemes végigülni a hosszas vége-főcímet, mert az alatta lévő hangkollázs még nagyban erősíti is a finálé sokkoló hatását. Ez a vég és az idevezető, tömegpszichológiailag is meglehetősen egzakt klausztrofób áruházi őrület önmagában elég egy jó kis földbedöngölő, apokaliptikus látomáshoz, igaz, a King-novellához már így nincs sok köze. Tehát, úgy tűnik, e filmnél Darabont nem igazán tudta eldönteni, mit is akar tulajdonképpen: egy Alienes, Világok háborújás katasztrófa-horrort, vagy egy tömeglélektani igényű, filozofikus post war dreamet, vagy disztópiát. Ez utóbbi nekem tetszene, a nagy baj, hogy az előbbi is benne van a filmben. Asanisimasa szerint ez így: 5/10.

Michael Haneke eredetileg minisorozatnak tervezte ezt a fekete-fehérbe komponált drámát, de így egybe vágva lett igazán monumentális vállalkozása, amely aprólékos, részletekbe menő hitelességgel mutatja meg egy német falu gyanús balesetekkel, öngyilkosságokkal, furcsa szabotázsokkal, rejtett, családon belüli és nyílt színi erőszakkal teli mindennapjait, az első világháború előestéjén.

Haneke

A fehér szalagot rendező Haneke korunk egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású filmrendezője. Münchenben született, művészcsaládban (apja színész-rendező, anyja színésznő), de gyerekkorát már Ausztriában töltötte. Filozófiát, színházelméletet, pszichológiát tanult, dolgozott dramaturgként, rendezett színházi előadásokat, majd különböző német nyelvű tévéknél vállalt munkákat. Első nagyjátékfilmes sikere A hetedik kontinens volt 1989-ben, mely erősen bressoni hatásokat mutató minimalizmusával keltett feltűnést. A filmben gyakorlatilag semmi nem történik, egy átlagos család éli mindennapjait, a hideg, üres monotóniában, ezt mutatja meg Haneke kíméletlenül, egészen addig, míg a lelketlenül zakatoló emberi gépezet fogaskereke kiakad. Haneke következő, komoly fesztiválsikereket arató filmjeinek fókuszában ezután is az elidegenedés, az elhidegülő társas kapcsolatok, az elembertelenedő társadalom vizsgálata áll. Emellett rendezett Kafka-adaptációt (A Kastély), a Funny Gamesből pedig snittről snittre újraforgatott amerikai verzió is készült, az eredeti német színészek (pl. Ulrich Mühe) helyett amerikaiakkal (pl. Tim Roth) helyettesítve. A nyomasztó Zongoralecke, a rejtélyes Rejtély óriási fesztivál-kedvenc alkotások, melyek a művészfilmek rajongóinak tetszését is elnyerték. A misztikus áthallásokkal terhelt Farkasok idejével viszont éppen e rajongókat osztotta meg, így sokan várták nagy kíváncsisággal, milyen lesz a beharangozott nagy mű, A fehér szalag… Nos úgy tűnik, a sztárokkal tűzdelt fesztiválmozik és irodalmi adaptációk után Haneke visszatért A hetedik kontinenssel elindított társadalomkritikai élű vonulatba, azonban a minimalizmust felváltva, azt szélesen, több ágban hömpölygő cselekménnyel, gazdagabb kifejezéstárral és aprólékosan kivitelezett kultúrtörténeti hitelességű kivitelezéssel „javított fel”.

Egy történet hitelessége,

hogy mi nézők mennyire hisszük el az alkotók mondandóját, nagyban múlik azon, hogy milyen tárgyi környezetben mutatják azt meg nekünk. Egy mában játszódó film esetében viszonylag egyszerű az eset, hiszen a környezet adott, csak a megfelelő stílust kell kiválasztani. A jövőben játszódó történethez pedig ugyanezt kell kitalálni, azonban ez is sokkal könnyebb, mint stílusosan és illúziót keltően megidézni mondjuk a múlt század elejének auráját, ruhákban, használati eszközökben, de még a színészi játékban is, a gesztusokat, a társas viszonyokat illetően, valamint a dialógusok szóhasználatában is, mindezt ráadásul egy német falura kivetítve. Haneke és stábja, a kellékesek, berendezők elképesztően precíz munkát végeztek. Ha láttunk már 1910-es évekből látott fotókat, melyek vidéki embereket, falusi élethelyzeteket ábrázoltak, ezek A fehér szalag képein élesen fognak visszaköszönni. Még arra is külön figyelmet fordítottak az alkotók, hogy az egyik jelenetben a háttérben zakatoló cséplőgép is olyan márkájú legyen, amilyet 1912-ben valóban használhattak egy délnémet faluban, a parasztok által viselt ingek, zakók és az ormótlan pantallók gyűrött és mocskos hajtókái, a kopott bakancsok, a sár áztatta ajtóküszöbök és sorolhatnám a végtelenségig, a természetesen (nem erőltetett effektnek) ható fekete-fehér képeken komplett időutazásra invitálnak. A fehér szalag tökéletes képi megjelenésében inkább tűnik egy fantasztikus állapotban fennmaradt korabeli filmdokumentumnak, mint modern, mai eszközökkel elkészített játékfilmnek.

Ítélet

A tökéletes történelmi hitelhez természetesen a képi megjelenéshez méltó színészi játék is kell, Haneke most jó érzékkel hagyta el az európai sztárokat, és viszonylag kevéssé ismert német színészeket alkalmazott, akik viszont elképesztően mély, pszichológiailag és kultúrtörténetileg is alaposan felépített alakításaikkal valódi és árnyalt figurákkal töltik meg a film hiteles terét. Kitűnőek a gyermekszereplők is, akik felnőttes alázattal alakítják a rájuk osztott, sokszor igen nehéz szerepüket. Mint korábbi filmjeiben, Haneke most sem elsősorban direkt képi rémisztgetéssel operál, hanem pszichológiai alapossággal felépített karakterei által a gyilkosság, vagy más rémtettek felé vezető út plasztikus megmutatásával sokkolja a nézőt. A film tárgya egy német falu, a tulajdonosi jogokat birtokló báróval, az intézővel, a pappal, az orvossal és a tanítóval, valamint ezek családjaival, ezek szövevényes viszonyrendszerével, és az ezekben rejlő alárendeltségi viszonyokból, a megjegecesedett társadalmi, hitbéli és egyéb más konvenciókból fakadó statikus, merev hazugsághalmazzal, melyet Haneke érzékletesen, precízen és drámai erővel tár fel, kérdések özönét felvetve, a válaszok megkeresését azonban a nézőre hagyva. Sziszifuszi, babra munka ez mindkét részre nézve, melyhez kell az átlagosnál jóval hosszabb vetítési idő. Viszont ez meg is éri a befektetést, mert a film, egyfajta enciklopédiaként, talán közelebb hozza az érdeklődőt a XX. század társadalmi és történelmi eseményeinek megértéséhez, indirekt, de használható formában. Asanisimasa szerint: 8/10

Én azt ütném ki, méghozzá minimum 40000 volttal, aki ilyen idióta, ráadásul félrevezető magyar címekkel látja el az idegen, esetleg nem, vagy csak nehezen lefordítható című filmeket. Kevin Spacey ráadásul nem is dilidokit (tehát pszichiátert), hanem pszichológust (mondjuk, agyturkászt) játszik Jonas Pate Shrink című, Hollywood hátsó udvarában kotorászó, független drámájában. A Spacey által alakított Carter nevű pszichológus a legmenőbb hollywoodi sztárok lelki életét kezeli sztárstátuszban már évek óta, így rajta csapódik le mindaz, aminek nem szabad látszódnia a rivaldafényben. Luxusvilla-szerű rendelőjében egymásnak adja a kilincset a politoxikomán pszichopata színész, az öregedő, alkoholista és szexmániákus rendező, a frusztrált és fóbiás producer mellett néhány “normális” Los Angeles-i polgár is. A ránehezedő, felesége öngyilkosságával súlyosbított terhet Carter csak intenzív marihuánafogyasztással képes elviselni, aminek minél hitelesebb tolmácsolására Spacey nagy szakállat és kalácsra szívott arcot “növesztett”. Igen, a pszichológus legalább annyira szét van gurulva, mint páciensei, e film éppen arról szól, hogyan jön rá erre a tarthatatlan állapotra és hogyan tud (tud?) kilábalni belőle.

Pate ezt az öngyógyítási folyamatot egy kellemesen melankolikus hangulatú filmben meséli el nekünk, melyben felvillant néhány érdekes és pontosan találó filmesgeci karaktert, elsüt néhány jó benyögést, megmutatja Kevin Spaceyt szívni, sokszor, kis reklámot csinál legalább 8-10 féle, hazánkban nem kapható (!:) fűfélére, aztán nagyjából ennyi is. Feltűnik szegény Robin Williams is, ő az alkesz rendező, én mindig szomorú leszek, ahányszor meglátom: olyan enervált szegény mostanában. Maga film semmi különös, ha belefut az ember, nem okoz nagy traumát, ha kihagyja, nem veszt semmit. De Spacey azért baromi jó színész… Asanisimasa szerint ez a film: 5/10.

Első jeleneteiben valami fura, Tinto Brass modorában elővezetett gay naziploitationnak tűnik Sean Mathias ’97-ben, Cannes-ban Ifjúsági Díjjal elismert Bent című filmje, mely azonban felénél-harmadánál éles vágással fordul egy végletesen kíméletlen, minimalista és repetitív koncentrációs tábor-drámába. A film Martin Sherman a Broadwayen és a londoni Sohoban is sikerrel játszott drámáján alapszik, melynek színpadi változataiban nem kisebb személyiségek játszották Max, a meleg életművész figuráját, mint Richard Gere, vagy Michael York. A filmverzió sem szűkölködik érdekes személyiségek jelenlétében, és talán ennyi előzményből is sejthető, hogy nem holmi öncélú trashmozi ez.

A történet a második világháború előestéjén kezdődik Berlinben, ahol decens éjszakai élet zajlik, amíg az SS ezt engedi. Greta, a transzvesztita díva mulatójában világvégi hangulatú buli folyik, mindenki úgy mulat, mintha ez lenne az utolsó az életben: ami a csövön kifér. Természetesen ez az utolsó parti, hiszen kisvártatva egy SS különítmény fojtja vérbe az eseményt. Mindenki fut amerre lát, miután Max aznapi szeretőjének torkát a szeme láttára vágja át egy szőke, kék szemű náci, hű segédjével és titkos hódolójával ő is menekül. Azonban egy erdőben rajtuk csapnak és Dachauba deportálják őket. Az úton a segédet egy szadista náci őr meggyilkolja, a lágerbe Max már magát zsidónak kiadva érkezik, azt remélve, így kevésbé esik bántódása, mint rózsaszín háromszöggel bélyegzett homoszexuálisként. Eddig tartott a kvázi-naziploitation, ami a lágerben történik az már gyakorlatilag egy kétszereplős, abszurd, suttogó tőmondatokban lezajló, tragikus szerelmi dráma Max és a lágerbe vezető úton megismert Horst között.

A film első felének helyenként obszcén, helyenként viccesen brutális, barokkosan burjánzó jeleneteivel éles kontrasztban állnak a nagyobb második rész minimalista, lelketlen sivárságban ismétlődő képei, de az egész filmről elmondható, hogy festői igénnyel, esztétikus kompozíciókba rendezve fényképezte a görög Giorgos Arvanitis. Sean Mathias rendezését áthatja a meleg szolidaritás, és a náci koncentrációs táborokban meggyilkolt homoszexuálisok sorsa iránt érzett döbbenet, ami azt eredményezi, hogy a film nincs híján didaktikus, erőteljesen manipuláló, hatásvadász jelenetekben, sőt ez a rendezői szellem (vagy szemlélet) az egész film szerkezetét is áthatja. Egzakt, árnyalt és történelmileg hiteles alkotásként így semmiképpen nem lehet ezt a filmet kezelni, költői hevületű kiáltásként azonban igen. A film lágerjelenetei különösen érdekesek. Max (később Horsttal együtt) egész idő alatt követ hord egy kietlen gyárudvaron (vagy kőfejtőben), egyik kupacból a néhány méterre lévő másikba, s amikor az egyik elfogyott, akkor a másikból hordja vissza az előbbibe. Tökéletesen értelmetlen, hiábavaló, ám fájdalmas és gyötrő elfoglaltság – a láger tökéletes allegóriája. Max és Horst között egész végig semmilyen fizikai kapcsolat nincs, hiszen a távolban mindig figyeli őket az őr, kőhordás közben elsuttogott tőmondatokban zajlik le kettejük izzó szerelme, annak bimbózásától a beteljesült szexuális együttléten át a végső tragédiáig. Éteri, tisztán verbálisan megnyilvánuló, pusztán szellemiekben létező, mégis fizikailag ható szerelem ez. Érdekes koncepció, megható üzenet, részvéttel teljes és átélt rendezés.

Max szerepében későbbi pályájához mérten is egyik legkomolyabb alakítását nyújtja Clive Owen. Lothaire Bluteau méltó partnere, Horstként. Feltűnik a filmben Sir Ian McKellen (aka Gandalf) is, mint Max nagybácsikája, aki nem mellesleg, a hetvenes években maga is alakította Max figuráját egy londoni előadásban, valamint Mick Jagger is, ő pedig Greta, a traveszti dáma, ő énekli neccharisnyában és tűsarkakban a film főcímdalát is, a Streets of Berlint,

amelyik Philip Glass szerzeménye, csakúgy, mint az egész film kísérőzenéje. Maga film fura élmény, főleg hetero szemmel, nem hibátlan alkotás, arányaiban, hangsúlyaiban olykor igencsak billeg, gesztusaiban, drámai hatásaiban olykor eltúlzott, asanisimasa mégis 7/10-re értékeli.

Sokan az utóbbi évek egyik legjobb horrorjának tartják az angol Eden Lake-et, holott szerintem, -bár ami a szereplőkkel a filmben történik, az igen komoly horror- ez a film azonban sokkal inkább társadalomkritika, mint valami szimpla, ostoba, l’art pour l’art hentelés. Fogalmam sincs, hogy a film rendezője, az ezzel debütáló James Watkins ezt akarta, vagy csak így sikerült, a filmje mindenesetre üt, mint a százmázsás légkalapács.

A film tulajdonképpen egy Legyek ura-parafrázis, vagy inkább egy nagyon durva “mi lett volna ha”-játék Golding művével, ha az a mában történik, valahol egy eldugott, mélyen az erdők között elterülő, skót (vagy wales-i?) bányató mellett, úgy, hogy nem érkezik meg a felmentő sereg. Az elvadult gyerekbanda így korlátlanul garázdálkodik a vadregényes vidéken, állatokat, gyengébb gyerekeket szadizgat, s éppen kapóra jön, hogy a tó partjára érkezik vadkempingezni a városból a gazdag, de trendin laza pár. A gyerekek szerepét ők, a srácokhoz képest felnőtt pár veszi át, és csak annyit spoilereznék ide, hogy életük leghülyébb döntése lett ez a hétvégi vadkempingezés.

A film alapkonfliktusa a gazdag városi, illetve szegény vidéki ellentéte. Watkins filmjében legalább olyan óriási ez a szakadék, mint a valóságban. A párocska üde és ártatlan, rendelkezik a városi nagymenők összes magabiztosságával, amelyek Chelsea-ben mondjuk a legbiztosabb túlélést jelentik, itt a dzsungelben azonban semmit nem érnek, sőt, inkább hátránynak bizonyulnak. (vö. – Ha Rómába mégy, élj úgy, mint a rómaiak) A helybéliek duhaj és vad népség, náluk csak olaj a tűzre a kifinomult választékosság, na ezt már a kezdetén nem veszi észre a párocska. Pedig, durva, szinte ugató nyelvükön ezt idejekorán a tudtukra is hozzák. Watkins zsenialitása éppen e véglények személyiségrajzának pontos és sarkos kidolgozásában nyilvánul meg. Ennek egy vetülete a kutya ugatássá torzult (amúgy cockney, skót, vagy ki tudja milyen akcentus) angol nyelv, a mindennapi, explicit agresszivitás, a szinte állatiasan primitív társas kapcsolatok mellett. Szinte egy állandó civakodásban, acsarkodásban élő farkascsordát látunk a környék lakóiban. Egyértelmű az üzenet: ahol ekkora szakadék létezik egy társadalomban, az valahol olyan beteg, mint amilyen messze van annak a szakadéknak a két partja. Nagyon messze van, ezt vágja Watkins a nézők képébe a brutális fináléban, és igaza van.

Hogy mégsem lett ez egy igazán erős film, az éppen azért van, mert a rendező -hogy némiképp ellentmondjak annak, amivel ezt a posztot kezdtem- nem tudott szabadulni az igen hatásos, de mégiscsak olcsó, direkt és felhangok nélküli, pornografikus és horrorisztikus kifejezésmódoktól. Szinte perverz kéjjel merül el a vértől, sártól és mocsoktól cuppogós szadista jelenetek ábrázolásában, melyekben több helyütt tabukat is rombol. Azonban egy olyan kép sohasem fog olyan erős hatással bírni, ami mindent megmutat, mint az, ami bízik a nézők képzelőerejében és csupán sejtet. Ha Watkins képes lett volna kordában tartani a brutális képek iránti vágyát, akkor hanekei mélységű művet alkotott volna, így csak az utóbbi idők legjobb majdnem-horrorát csinálta meg. Egy valódi horrorban a főhős mindig megmenekül, és a szörny elpusztul (legfeljebb az utolsó kockán dugja ki a fejét a mocsárból/sötétből/romok alól/stb., hogy hihihi, még élek, de az már a következő részre tartozik), itt viszont erről szó sincs, sőt. Nincs feloldozás. Jól fejbe kólint és otthagy vérző orral a földön fekve. Asanisimasa szerint: 7/10

(E film közvetlen “rokona”, érdekes módon szintén turisztikai témakörban, a Nyílt tengeren. Na, ott is kapnak a jóléti társadalom jóllakott naközisei…)

Alaposan megszaporodtak a világban a kábítószer-témájú filmek az utóbbi évtizedekben. Egy részük a drogot teszi meg fő dramaturgiai szervezővé, tehát a film önmagában egy kábítószeres belső utazás, más részük pedig a narkósok anyaghasználatával, életkörülményeikkel, lelki és szellemi le- és/vagy felépülésével foglalkozik. Persze, a témából fakadóan mindkét filmtípus parázs vitákra adhat okot, hiszen az első csoportot gyakran vádolják a kábítószer-fogyasztás melletti marketingtevékenységgel, míg a második csoport sokszor kapja meg a didaktikus vagy a hatásvadász jelzőket. Jól fel kell tehát kötni a gatyát és a motívumkereső lupét annak a filmrendezőnek, aki egy drogos történetét akarja hitelesen bemutatni, úgy, hogy az ne csak a latin szappanoperákon szocializálódott kismamákat hassa meg, hanem esetleg a veszélyeztetett (cél)közönséget is megszólítsa.

Olivier Assayas szerencsére nem akart drog-témában propagandamunkát végezni, nyilván tudja jól, az ilyen művek, bár hivatkozási alapként szolgálhatnak, de filmalkotásokként, néhány kivételtől (D.Hopper: Szelíd motorosok, pl.) eltekintve, jobbára a zsákutca kategóriába sorolhatók. Filmje, a Tiszta, már címével is egyértelművé téve az anyagról való leállás filmje. Emily, aki hajdan tévésztár volt, mostanában heroinista, megveszi az anyagot szintén anyagos barátjának, Lee-nek, aki valaha tehetséges rockzenésznek számított. Lee “áttör a túloldalra”, Emilyt lecsukják. Közös gyerekük Lee nagyszüleinél él, hallani sem akar anyjáról, aki “megölte a droggal” az apját. Emily kiszabadulva és hátrahagyva mindent Párizsba, fiatalkora színhelyére menekül, hogy ott építse újra életét. De ahogy a heroin távozik szervezetéből, úgy hiányzik egyre jobban a kisfia…

Emily szerepére kitűnő színésznőt talált a hongkongi származású Maggie Cheung (Rendőrsztori 1-2, Nagy balhé 1-2, Szerelemre hangolva) személyében, akivel ez már a második közös munkájuk. Első munkájukban, az Irma Vep-ben (a Vampire anagrammája) Cheung önmagát alakította, hongkongi sztárként érkezett Párizsba, ahol nyelvtudás híján bukásra ítéltetett. Azóta Cheung kitűnően megtanult franciául, és kitűnően megtanult drogtól széthullott fiatal nőket alakítani. Távol-keleti arckifejezése kiismerhetetlen, tekintete ezerértelmű, és egyben kifejezéstelen. Heroinfüggő lányt alakít, akiről a laikus is tudhatja, 26 életéve valójában 26 millió évet jelent. (l.: Csáth Géza naplója) Ez a 26 millió év benne van, méltán kapta a legjobb női alakítás díját 2004-ben, Cannesban. Mellette nem akárkik statisztálnak, Nick Nolte, az após szerepében bölcs, nyugodt, de forgatási szünetekben nyilván elvonásügyben szerzett tapasztalatait is megosztotta Cheunggal, a régi barátnő nem kevésbé excentrikus figura: Béatrice Dalle, akit a kultikus Betty Blue-ban ismerhettünk meg. Most úgy néz ki, mint ahogy kinézhetne a Betty Blue 4-ben, ha nem őrült volna meg az első részben. Hátborzongató. Feltűnik még több tévészemélyiség és rocksztár (Tricky, X-Ray, stb.), önmagukat alakítva, így járulva hozzá a film hitelességéhez.

Maga a film is akár valós eseményeken is alapulhat, hiszen Emily sorsa nem egyedi, kapásból Marianne Faithful jut eszembe, aki topmodellből lett Mick Jagger szeretője, majd súlyos heroinista, hogy váljon belőle aztán hosszas lábadozás után kitűnő énekesnő. De a szórakoztatóipar hátsó udvarában túlontúl sok hasonló történettel lehetne találkozni ezen kívül is. Emilynek is sikerül megtisztulnia, ez adhat okot bizakodásra. Azt viszont kevésbé hiszem, hogy a film az elején említett célközönséget képes megszólítani, a szórakoztatóipar hátsó udvarában sem téma a heroin, és egyébként sem járnak művészfilmekre a “wannabe” médiasztárok. De a tizenéves lakótelepi srácok se, akik pedig legkomolyabban vannak érintve a keménydrog-témában, így ez a film megmarad az igényes filmek rajongóinak körében. Marad önmagában a megrázó erejű alakítás, az expresszív operatőri munka, stb., stb… Asanisimasa szerint: 7/10