asanisimasa

Ebben a Sasszem című filmben D.J.Caruso, Steven Spielberg vigyázó szemeivel a háta mögött, egész egyszerűen összemixelte Kubrick bekattanó számítógépét (2001 Űrodisszeia) a Mátrix távirányításos akcióival, Öböl Miska zászlólengetéses, elnökmegmentéses patetikus és patrióta ömlengéseivel és Jack Bauer paranoid és pszichopata világmegmentéseivel. A sok helyről összelopkodott, összetákolt patchwork így csak akkor mutat egységes, kompakt képet, ha csak valami háttértevékenységnek fogyasszuk, pl. játszunk, olvasunk, beszélgetünk, családi életet élünk közben, néha odapillantunk, amikor -jó adag turbódolbysurround hangeffekt közepette- néhány perverz módon megkoreografált autós üldözés zajlik, és csettintünk: ej, ez aztán tud ez a didzsé karúszó. Ha azonban ott ragadunk, percenként törünk ki hisztérikus vihogásba, hiszen pillanatokon belül megismerjük az elképesztően béna, nulladimenziós karaktereket, azok kisdobos-parancsok analógiájára felépített motiváció-rendszerét, a logikailag igen rozoga cselekményt, a sematikus jelenetek tömkelegét, blabalabla.

A sztoriról legyen elég annyi, hogy egy fénymásológép szalonban dolgozó fiút (Shia LaBeouf), valamint egy gyermekéért aggódó anyát (Michelle Monaghan) valaki titokzatos telefonhívásokkal zsarolva, arra sarkallja, hogy gyanús, első látásra is terrorista-cselekedeteknek látszó tevékenységet végezzen, sarkában a tökéletesen idióta terroristaelhárító ügynökkel (Billy Bob Thornton) és egy katonai elhárító bombázóval (Rosario Dawson). A nagy sarkallásban több, valóban látványos autós üldözésben összetörnek sok-sok autót, de hőseink a szokásos üldözéses akciósablonokon magukat átverekedve eljutnak a Pentagon szupertitkos objektumába, ahol mindenre fény derül. 😀 Majd zászlók fognak lengeni, szólni fog a Csillagsávos lobogó, elnök is megmenekül, fiú csókolózik a lánnyal, vége, stáblista. Tökéletesen felesleges, sablonos, kliséktől hemzsegő, minden-jelenetét-láttuk-már-film, életünkből könnyelműen kidobott két óra. Az akciójelenetek miatt ad az asanisimasa 2/10-et rá.

A Hurt Locker úgy tűnhet, hogy egy sima, szokásos háborús akciófilm, mely nem áll be az amerikai kardcsörtetés kritikusainak sorába, hanem becsületes honderűvel tökéletesen lojális kormányának politikája iránt. A film főszereplői amerikai katonák, tökös gyerekek, nem sokat lacafacáznak morális kérdésekkel. Egy bombaszakértő brigádot követünk nyomon, középpontban James őrmesterrel, aki mind közül a legfaszább gyerek, ő az, aki rendre beöltözik abba a vicces böbebaba-ruhába, mely egy picit talán megvédi, ha a bomba a kezei között robban. Bagdadban járunk, bomba tehát van dögivel, némelyik parkoló kocsiba rejtve, némely vállalkozó szellemű helyiekre kötve, sőt néha egyenesen beleoperálva valami szerencsétlenbe. Tehát van dolga bőven a bombásznak, a film gyakorlatilag -akciófilm lévén nem lehet meglepetés- a különböző elmésen megalkotott gyilkos szerkezetek sikeres/sikertelen kikapcsolásának feszült, fojtó hangulatú jeleneteiből áll.

De azért ennél talán egy picit többről is van itt szó, nemcsak agyatlan adrenalinjunkiek esti meséjét jelenti ez a film. Az amerikai faszagyerek katonák egymás közti viszonya sok konfliktus forrása lehet, bevetésmentes időben is állandó feszültségben élnek, és egy csendes beszélgetés is fulladhat pillanatok alatt véres verekedésbe – a film ezeket kendőzetlenül és hitelesen ábrázolja. Az sem hallgatódik el, hogy Irak népe nem igazán a béke felkent prófétáit látja az amerikai katonákban, sőt, éppen ellenkezőleg. Néhány kivételtől eltekintve azonban tulajdonképpen arctalan, barátságtalan masszaként jelennek meg az irakiak a képben, legtöbbször csak szubjektív szemszögből látjuk, amint figyelik az utcán őrjáratozó amerikaiakat; néhány utcagyereket látunk közelebbről, akik a katonákkal üzletelnek, ha éppen nem köpködik a nagy katonai Hummereket, vagy éppen egy két lábon járó bomba riadt tekintetét látjuk. A központi figura, James (Jeremy Renner) és ellenlábasa, Sanborn őrmester (Anthony Mackie) sem makulátlan jellemek, Sanborn kissé pszichopata, James pedig egyenesen komplett őrült. Neki a háború kábítószer, akkor érzi magát jól, ha 4 kiló C4-en ülve a detonátor színes drótjaival játszik. Hogy minden egyértelmű legyen, Kathryn Bigelow rendező (pl. Strange Days) megmutatja nekünk azt is, hogy otthon már nem olyan nagy jani, gyakorlatilag nem tud mit kezdeni a normális családjával, számára a háború jelenti az életet. Az amúgy szimpatikus, kissé a fiatal James Belushira emlékeztető fizimiskájú Renner egész jól tolja a figurát. A dokumentarista vonásokkal operáló filmben igen jól sikerültek a bombahatástalanítás “melyik drótót vágjam”-típusú feszült, izgalmas jelenetei, de különösen nyomasztó a hosszú, sivatagi mesterlövészes szekvencia mozdulatlan, tikkasztó és fojtogató hangulata. A Hurt Locker több mint egy szokványos háborús akciófilm, nem véletlenül tűnik fel sok külföldi filmes sikerlistán és lett Arany Oroszlánra jelölve a nem éppen az igénytelenségéről ismert velencei Mostrán, és eséllyel veszi fel a versenyt az idei Oscaron az ex-férjemuram Avatarjával: az asanisimasa szerint is kb. 7/10.

A jelek szerint Jason Reitman nem ragadt le a papa szelleménél, és habkönnyű vígjátékok helyett komolyabb fákba vágja inkább fejszéjét. A Juno-val a korai terhesség addig tabunak számító problémáját járta körül, igencsak erős, őszinte hangú film volt, szerette a kritika és a közönség is, jelölték 3 Oscarra is. Az Egek urával erre még rá is tudott duplázni, hogy lesz belőle valami valóságos szobor, meglátjuk.

Látszólag egy átlagos és kissé unalmasnak tűnő romantikus filmet látunk az első kockákból, George “Miszter Szexis Ősz Halánték” Clooney pipec öltönyben sármőrködik, ide-odarepked az Államokban, miközben női szívek csavarognak utána. Arra persze rögtön felkapjuk a fejünket, hogy miért utazgathat ő gyakorlatilag soron kívül, első osztályon: az a foglalkozása a Clooney által alakított figurának, Ryannak, hogy kirúgja a kirúgásra ítélt munkavállalókat a munkahelyükről. Gazdasági válság idején hiányszakma a munkaügyi hóhér… Futó kalandok jelentik számára az életet, míg egy decens harmincas, laza nő megállásra készteti. Alex (Vera Farmiga) úgy tűnik, legalább olyan cinikus flegmasággal veszi az életet, mint Ryan, ami a pasinak imponál, de mi nézők ekkor már tudjuk, hogy itt biztos el van ásva valami a nő múltjában/jelenében/jövőjében. Ezzel az üggyel párhuzamosan, Ryan szakmai előmenetelében is támadás alá esik a női nem által, a fiatal, és tapasztalatlanságából adódóan gátlástalanul előretörő Natalie (Anna Kendrick) személyében, aki a férfi egész életművét, munkafilozófiáját készül alapjaiban porrá zúzni.

Tehát, az egy férfi két eset klasszikus alapesete látszik itt felállni, azonban persze, hogy nem így lesz. Nem hiszem, hogy egy ilyen sablonos bájzli kapna Oscar-jelölést, persze, láttunk már ilyet is, nem is egyszer… Reitman és alkotótársai ebből az alapfelállásból azonban egy, még emészthetően didaktikus életvezetési példázatot kreáltak a hagyományos családmodell védelmében, az ebben kételkedők meggyőzésére, valamint a hívők hitének megerősítésére. Nem hibátlan a film, az Alex-Ryan-szál meglehetősen kiszámítható fordulatba kulminál, míg a Natalie-Ryan-szál kissé magára hagyottan lebeg el. Összességében azonban mégis egy tartalmas, ízléses és megható filmet láthatunk: Clooney valóban sármos, emellett jó színész is. Farmiga flegma lazasága is izgalmas, valószínűleg csak engem irritál Kendrick torokhangon artikulált beszédhangja. Mindhármójuk kapott Oscar-jelölést, azért én csak a Clooney-ét tartom jogosnak, a két csaj jó, jó, de azért ezek nem oszkáros alakítások. Reitman is egy újabb figyelemre méltó alkotást kanyarított, így az ő jelölésével sincs gond – versenytársaival (Avatar, Hurt Locker) szemben azonban erős hendikeppel rendelkezik. De amúgy egy jó kis életigenlő, pozitív üzenetű film ez, asanisimasa szerint: 7/10

Nem lehet azt mondani, hogy az 1938-as születésű svéd Kay Pollak ontja magából a filmeket, az imdb mindössze egy ’72-es tévésorozatot és négy nagyjátékfilmet jegyez. Ha azonban azt nézzük, hogy ebből a négyből kettő jelölve volt a nem éppen igénytelenségéről ismert Berlini Filmfesztivál Arany Medvéjére, ez a mostani pedig legjobb külföldi Oscarra, akkor azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy igen jó hatásfokkal alkot a rendező. Ne zavarjon senkit, hogy ezek közül nem nyert meg egyet sem, a szakmának komolyan a jelölés számít, a díjat pedig csak odaadják az egyiknek. A Hétköznapi mennyország is megkaphatta volna az összes létező Arany Füttyfürüttyöt, hiszen remekmű.

A világhírű hegedűművész és karmester sikerei csúcsán egyszer csak fizikailag és lelkileg is összeroppan, majd mintegy elmenekülve a világ elől, visszatér gyermekkora színhelyére, egy világvégi svéd falucskába. A furcsa figura nagy feltűnést kelt a faluban, de rövidesen megtalálja helyét a templomi kórus élén. Egzaltált személyisége, az egyszerű falusiak számára nem mindig érthető motivációi azonban többekben ellenérzéseket szül, ráadásul betegsége is ki-kiújul. Azonban a kórus és a zene szeretete hozzásegítik, hogy végül megtalálja életének valódi értelmét.

Nem egy nagy sztori, így szüzséként olvasva talán valami erősen melodramatikus bájolgásnak is tűnhet, pedig messze nem az. Pollak zseniálisan szerkeszti meg a filmjét, kitűnően építi fel a sokszor gyökeresen eltérő karaktereit, egészen a legtávolabbi mellékalakokig bezárólag, ami már önmagában is komoly hitelességet ad a filmnek. Gazdag konfliktus- és kapcsolati hálót vázol fel, az előbbihez hasonló okból és eredménnyel, melyeket egytől egyig, a káoszba fúlás legkisebb jele nélkül visz végig. Egyetlen elvarratlan szál nincs a filmben, sőt a végén olyan cizellált masnit köt az egészre, hogy ember legyen a talpán aki magában tudja tartani a tiszta művészi katarzis könnyeit.

Tulajdonképpen egyszerű a trükk: őszintén és a lehető legtermészetesebben kell ábrázolni a legtriviálisabb érzelmeket, nagy lelki és fizikai eseményeket is, akkor fel sem merülhet a giccs vádja. A skandináv kultúrákban igen nagy hagyományai vannak a bonyolult lelki és érzelmi folyamatok hiteles ábrázolásának – nyilván a hosszú, kemény és rideg téli estéknek is köszönhető ez – Kay Pollak ebben a legmagasabb, bergmani, sőt ibseni szintet képviseli, ráadásul úgy, hogy beszéljen akár a legmélyebb emberi dolgokról, mindig belesző valami egészen egyéni, fanyar, néha már-már bornírt, de mindig bölcs humort is. Must see-kategória a film, kapható nálunk is, sőt a budai Tabán Moziban még műsoron is van. Asanisimasa nem adhatja alább, mint: 10/10.

Az osztrák Michael Haneke 1997-ben készült Funny Games című kultuszfilmje egyszerre vicces játék a thriller műfajával és a naiv nézővel.

A Paradicsom

A fehér sziklákkal körbecsipkézett, erdős meredélyek között megbúvó tó maga a mennyország a nagyvárosi mókuskerékből néhány hétre kiruccanni vágyó polgárok számára. A hektárnyi kertekben álló, óriási, kényelmes nyaralók közvetlen stéggel rendelkeznek a saját tópartjukon, hogy a villák gazdái akadálytalanul ereszthessék vízre vadonatújan felújított vitorlásaikat, hogy a hús szélben fúvassák ki fejükből a gondokat. A decens nyaralók között már nem jut hely népstrandoknak, így a bámész prolinépség sem zavarja őket a regenerálódásban. Ez a Paradicsom, amely azonban könnyen válik pokollá, ha a paradicsomlakók közé beteszi patás lábát a bűzös leheletű Gonosz. Apa, anya és a kisfiú épp most érkezett meg a nyaralóba. Apa egyből nekifeküdt a vitorlást összeállítani, a fiú és néhány szomszéd segít neki, hisz’ kevesen vagyunk itt kinn a vadonban, anya addig elkészíti a vacsorát. Egyszer csak egy zavartan mosolygó, de megnyerő fiatalember kopog be a konyhába és tojást kér kölcsön. Anya ekkor még nem tudja, hogy ekkor szabadult el a pokol…

A thriller, Haneke felfogásában

A thriller a szórakoztatóiparba ágyazódott kommersz film egy típusa, műfaja, melyben az adott konfliktushelyzet természetellenesen felnagyított, eltorzított körülmények között, felfokozott érzelmi, hangulati és idegi hatások közepette, illetve azok mesterséges gerjesztésével halad a biztos megoldás felé, mely minden esetben a jó győzelmével és a rossz bukásával végződik, még akkor is, ha az esetleges folytatásokra kikacsintva jókora cliffhanger-rel ér véget. Haneke azonban erős művészi indentitásából, neveltetéséből fakadóan egyáltalán nem óhajt betagozódni a showbusiness iparosai közé, számára a film gondolatai kifejezésének, jelen esetben gonosz, bár jó szándékú játékainak eszköze, keret, forma, amit aztán ő a saját kényére-kedvére tölt meg tartalommal. Haneke szereti és sokat használja is a thriller műfaját, mert erős drámai hatásokat lehet vele szimulálni, és gyakorlatilag korlátlan amplitúdóval lehet kalibrálni benne ezeket. Azonban művész lévén nem törekszik szimpla szórakoztatásra, ijesztgetésre, egyszerű, primer érzelmek fellobbantására, majd lecsillapítására, ő -ahogy a művészi alkotás mechanizmusát szokás jellemezni- a tapasztalt világot szűri át magán általa, így minden filmje társadalomkritika, morálfilozófia és etikai analízis egyszerre. A klasszikus thriller műfaji sajátosságai így csupán alkalmat, ugródeszkát adnak ezek felvetéséhez, kifejtéséhez.

Vicces játék

A Funny Games egy teljesen banális nyitóképpel indul, egy boldog család utazik terepjárójában, utánfutón az új vitorlással nyaralni, apa és anya a hosszú út alatt operakvízzel üti el az időt. Egyik andalító ária a másik után, mosoly, béke, nyugalom… aztán hirtelen kívülről látjuk őket, de a zene kaotikus psycho-trashmetálra vált (Mike Patton és John Zorn), a család a terepjáró biztonságában még mit sem sejt, mi vár rá odakint. Haneke a műfaj klasszikus szabályai szerint vezényli filmjét a kezdeti békés képeket szinte buñueli abszurdba fordítva a nettó, amolyan Clockwork Orange-módi pszichopata horrorig, hogy egy frappáns és meghökkentő hosszú, kimerevített pillanatban csúf tréfát űzzön a thriller műfajával és a történetbe belefeledkező, naiv nézővel egyaránt. Brechti kiszólások a közönséghez, alternatív cselekménybonyolítási variációk, a sablonok teljes figyelmen kívül hagyása, a film felétől, így a kétharmadától már nem thrillert látunk, hanem Haneke játékszerei vagyunk. -Ti tényleg ezen a szörnyű vérfürdőn szórakoztok? Igen? Akkor tessék, itt van nektek az én „katartikus happy endem”! vágja képen a nézőt a rendező a sokkoló végkifejlettel, Lássátok, mik vagytok.-” Haneke a thriller sémáit megcsavarva azt sulykolja, hogy a mai kor médiafogyasztó nézője gyakorlatilag szórakozásként éli meg azt, ami bárkivel megtörténhet a jóléti társadalmakban, és azt is, hogy a látszólagos jólétet milyen vékony határ választja el a legrettenetesebb pokoltól. Nehéz elképzelni a fotel kényelmes biztonságában, milyen sérülékenyek vagyunk. Haneke elköveti azt a pofátlanságot is, hogy meg sem mutatja az erőszakot, csupán a következményeivel szembesülünk, amúgy döbbenetes drámai hatású jelenetekben. Ulrich Mühe (apa) riadt tekintete szívszorító, Susanne Lothar (anya) összeomlása mélyen tragikus, a két „vendég”, Arno Frisch és Frank Giering pedig olyan hűvös, fennhéjázó és cinikus, mint amilyennek a haláltáborok nyalka SS-tisztjeit képzeljük. Ámokfutásuk céltalan, oktalan, a jólét renyhe unalmából fakad, ezért valódi és nem mű, mint egy átlagos hollywoodi thrillerben. Haneke kissé didaktikusan és provokatívan közli üzenetét, tény, de legalább van mondanivalója, ami azért mindig a legfontosabb. Asanisimasa szerint: 9/10

A doboz a Donnie Darko filozofikus tinithrillerjével reményeket keltett Richard Kelly nagyot mondani akaró, de az erőlködésben összedőlni látszó filmje, amelyet vélhetően a globális gazdasági válság pattintott ki a rendező fejéből. Persze, ehhez kellett Richard Matheson, az Alkonyzóna című tv-sorozatban egyszer már feldolgozott novellája is, mely a beszédes Gomb, gomb címet viselve adja a film történeti vázát. A film gondosan és meglehetősen erőszakos didaktikával sulykolt üzenete, miszerint minden tettünknek van következménye, illetve ha valahonnan nem várt módon kapunk valamit, az valahonnan hiányozni fog, szerintem egyértelműen arra utal, hogy a gazdasági válság indirekt kirobbantásával vádolt amerikai pénzintézetek, pénzkezelő alapok, értsd: halandók számára felfoghatatlan hatalmasságok “sara”. A fausti problematika, miszerint eladjuk-e tiszta lelkünket egymillió dollárért a félarcú Sátánnak (na belőle igazán látványosan hiányzik valami, amit valaki, jelen esetben az a misztikus hatalom, aki a villámokat is irányítja, elvett…), e filmben azonban közhellyé silányul, az ügy valódi -az emberi élet értelmét tárgyaló- dialektikája elvész az Alkonyzónás-X Aktás misztikumban, illetve feloldódik a televíziós nyereményvetélkedők sekélyes etikájában.

A film szerkezete is széteső, egyes jelenetek mintha celluxszal lennének csak a fősodorhoz ragasztva, míg maga a főáramlat is a végére nemhogy deltává dagadva árad, inkább elszárad és eltűnik valahová, ahol már mi nézők sem tudjuk figyelemmel követni. A félarcú Mefisztofeleszt alakító Frank Langella valóban hordoz magában valami közhelyesen sátánit, de a főszereplő pár, a teljességgel jellegtelen James Marsden és az igen ronda porcelánbabává botoxolt Cameron Diaz semmit nem tesz azért, hogy legalább egy picit érdekessé tegye pokoljárásukat. Szóval, ez A doboz csak egy nagy, misztikus, színes lufi lett, amire elsősorban azért haragszom, mert többnek, bölcsebbnek és jövőbe látóbbnak akar látszani, mint ami: egy erősen középszerű misztikus scifi-thriller, a már említett tévésorozatok színvonalában, mélységében. Asanisimasa szerint 5/10.

Dario Argento nyilván azért lett kultusz trágyatárgya, mert alaposan kettéosztja a filmjeivel ütköző nézőket: Argentót oltári szentségként imádó rajongókra, illetve mereven elzárkózó utálkozókra. Én akkor magam valahová a középre pozicionálnám magam, de kissé az utóbbi csoporthoz. A faszi alapvetően akart valamit kifejezni, amit filmjeivel hovatovább sikerült is, ez a valami azonban egy meglehetősen öncélú, sajátos “magánesztétika” jegyeit sorjázó, a külvilág számára legtöbbször dekódolatlan, dekódolhatatlan allegória- és szimbólumhalmaz, amit a környező mozgóképes külvilágtól való markáns különbözősége tesz egyedivé, és hála mindennek, követhetetlenné. Argento művészetet kreál oda, ahol nemhogy művészetnek helye, de gyakorlatilag semmi sincs (illetve a semmi van). Annyi értelme van ennek, mint a dadaista akusztikus- és képverseknek, bizonyos neoexpresszionista tendenciáknak, Káosz kapitány rémtetteinek – ha akarom, van benne ráció (üzenet, érték, titok, stb.), ha nem akarom, nincs. Aki keres, mindig talál. Azt mondják, gótikus horror, meg hogy giallo, meg akármi, Argento filmjei műfajon kívüliek, ugyanis a jellemző stílusjegyeket sohasem funkciójukban, hanem kiragadva, akár teljesen oda nem illő környezetben, teljesen öncélúan alkalmazza, melynek csupán egyetlen funkciója lehetséges: a meglepetés, meghökkentés és elborzasztás primér vágya. Ezt Argento szinte 100%-ban eléri. Akik gerjednek a szürreális színekben szétszakadó, szétcincálódó emberi testek látványára, az expresszív kompozíciókba rendezett, élőképszerű megnyilvánulásaira a nettó, explicit őrületnek, azok maradnak, akik nem kíváncsiak erre tovább, azok felállnak/nyomnak egy STOP gombot.

A Suspiria (Sóhajok) című 1977-es opusz Argento egyik leghíresebb filmje, mely tulajdonképpen tartalmaz minden rá jellemző stílusjegyet/manírt, nevezzük, ahogy akarjuk. A film a boszorkány-trilógia első darabja (a másik kettő: Inferno, 1980, La terza Madre, 2007), melyben egy amerikai lány érkezik egy freiburgi (Németország) magán balettintézetbe, ami, ahogy rövidesen kiderül, magának, a boszorkánykirálynőnek rezidenciája. Néhány brutális, és perverz bájjal ábrázolt gyilkosság után az ET-fejű leányzó (Jessica Harper) végére jár a dolgoknak és a boszorkánykirálynőnek. Ennyi. Ám ez a sovánka történet is igen döcögősen mesélődik el, inkább csak afféle keretként, hogy Argento bemutathassa néhány vad és pszichotikus látomását arról, hogyan s mi módon lehet még meggyilkolni egy embert. Argentónál a történet tulajdonképpen ugyanazzal a funkcióval bír, mint ahogyan a kereskedelmi tévék is keretként használják a tulajdonképpeni tévéműsorokat, filmeket, hogy bemutathassák a reklámokat, amiből a bevételük származik. Argentónál a sztori csupán töltelék, a szükséges kihagyhatatlan tényező, így nem is fordít rá szinte semmi figyelmet. A film lényege az a néhány ügyesen, fantáziadúsan megkomponált gyilkosság, de legalábbis afelé vezető, arra utaló jelenet. Ne várjunk azonban profi módon kivitelezett, tökéletes illúziót nyújtó szpesöl effekteket, Argentónál ezek, a minimális költségvetésből is adódóan, meglehetősen primitív kidolgozottságú gagyi trükköcskék, literszám szétlocsolt kecsappal és maszkmestertanfolyam első félévi vizsgán is legfeljebb erős elégségeset érdemlő sebekkel, vágásokkal és hasonlókkal. Inkább tűnik az egész afféle vándor utcai színház gótikus horrormeséjének, mint egy akármilyen kategóriás horrorfilmnek. Számomra a Suspiria egyedül zenéjében nyújt említésre méltót: a The Goblins mániákus, repetitív gyermekdalokat idéző, a filmen több variációban végig előbújó zenéje, magának Argentónak katatón lalalázásával az egyik legszuggesztívebb horrorzene, mely valaha is filmvászonra került. Ez azonban nem dob annyit, hogy az asanisimasa 3/10-nál többre értékelje Dario Argento kissé túllihegett agymenését. Részemről maradok a Kubrick/Jodorowksy/Ken Russel bermudaháromszögben, ha már mindenképpen el akarok veszni más emberek pszichózisában…