asanisimasa

Amerika valóban a lehetőségek hazája lehet, ha már az elektromos megszakítóval ellátott autó-ablaktörlőkről is képesek nagyjátékfilmet készíteni. Ezt persze csak az Isteni szikra című film első képkockái alapján alkotott felületes vélemény alapján állíthatja bárki, valójában ez egy igazi amerikai történet, amelyikben a kisemberrel ki akar cseszni az arctalan, gonosz hatalom, de az kitartó munkával, akár folyamatosan a szél ellen pisilve, halált megvető bátorsággal és egy teve kitartásával szembeszegül vele, és a végén győz az IGAZSÁG. Frank Capra csinált ilyen filmeket anno, főszerepben Jimmy Stewarttal.

Dr.Robert Kearns valóban élt, egy műszaki főiskolán tanított elektrotechnikát (vagy mit), és nem mellesleg feltaláló volt. Egy nap azonban, közvetve köszönhetően a nászéjszakáján  elkövetett pezsgőbontás maradandó következményének, felére csökkent szeme világának, egy zuhogó esős napon feltalálta a szakaszosan működő ablaktörlőt. A találmány forradalmi hatással lehet az esőben való autóvezetésre, mivel addig az autókon kizárólag motollasebességgel sepregető ablaktörlők működtek, Dr. Kearns találmánya lényegesen komfortosabbá, zajtalanabbá tette az autózást. A találmányt bevitte a nagy hatalmú Ford művekhez, akik némi hitegetés után, magasról ejtve a szabadalmi jogokra, annak rendje-módja szerint le is nyúlták a találmányt. Dr. Kearns azonban nem adta fel, és felvette a harcot, ami alatt ráment egészséges, családja, karrierje; visszautasított egy nagy kalap pénzt, és kitartóan küzdött addig, míg a bíróság előtt elnyerte az igazát.

A Marc Abraham rendezésében készült film aprólékosan mutatja be a sziszifuszi harcot, amit Dr. Kearns folytatott a hatalmas Ford-konszernnel, ami miatt a film első kétharmada kissé talán vontatott. Ám muszáj sok szempontból és részletesen bemutatni a harcot, hiszen enélkül nem lehetne kellően nagy a diadal, amit Kearns arat. Greg Kinnear parádésan alakítja a figurát, ma ő az egyik legnagyobb kisember az amerikai színészpalettán, talán William H.Macy mellett. Maga a film nem egy ördöglakat, egyenes vonalban hasít az előre jól sejthető végkifejlet felé, mégis, amikor az igazság győzedelmeskedik, az mindig bír katartikus erővel, főleg, ha az a kicsi, és gyenge oldalán van, szemben a nagy és erős gonosszal. Így van ez már Dávid és Góliát bibliai harca óta. Jó is néha ilyet látni, mert a gyakorlatban, a való világban azért legtöbbször az erősebb kutya kerekedik felülre. Asanisimasa: 7/10.

Cormac McCarthyt (a wikipédia szerint) a mai kortárs amerikai irodalom első vonalába szokás sorolni, akit az emberiség túlnyomó többségének ma már meglehetősen távolinak tűnő Guttenberg-galaxisból a Coen-testvérek méltán sokat emlegetett Nem vénnek való vidék című filmje szakított ki, ami az ő hasonló című regényéből készült. Az út szintén, de ezt már az ausztrál John Hillcoat jegyzi, akinek nevét elsősorban a Nick Cave forgatókönyvéből készült Ajánlat című szikár és kegyetlen nu-western tette ismertté. Na, Az út akár ennek egyenes következménye is lehet, hiszen még szikárabb és még kegyetlenebb történet ez, de köthető akár a szintén ausztrál Mad Maxériához is, annak egy lényegesen pesszimistább, komolyabb és komorabb rokonaként. Hogy miért e vonzódás a komor jövőképek iránt Ausztráliában? Nyilván az ózonlyuk tehet erről, illetve a Nagasaki/Hiroshima gombafelhőinek viszonylagos közelsége, vagy az amerikaiak, franciák csendes-óceáni atomkísérleteinek hatásai okozzák az amúgy igen harsány, jókedvű és pozitív gondolkodású ausztrálok olykor borús gondolatait a jövővel kapcsolatban. Persze, lehet, hogy azért ennyire jókedvűek ma, mert tudják, hogy a jövő szar lesz… (Nick Cave mondjuk, ma se jókedvű…)

Hillcoat (és operatőre, Javier Aguirresarobe) is egy egészen komor, sötét, monokolor képet fest a jövőről, mely azonban minden egyes snittben, még amikor a legrohadtabb szituációt ábrázolják is, esztétikus és látványos. Kifejezetten delejes hatású, olykor szinte a híres német romantikus festő, Caspar David Friedrich festményeit idéző képek ezek. Nem nyilvánvaló az ok, sem Hillcoat, sem Mccarthy nem köti orrunkra miért pusztult el szinte minden élő a Földön, vegyi katasztrófa, atomháború vagy járvány, de mindegy is, mert egyikőjüknek sem az ok, vagy annak esetleges látványos effektekkel megoldható látványorgiája a fontos, hanem az, ami utána maradt: a pusztulás képei. Sötétbarna, szürke színek mindenhol, és még meleg sincs, a borult égből eső hull, köd terjeng és hideg, nyirkos minden. Állatok, madarak nincsenek, a fák és minden más növényzet is folyamatosan szárad, rohad, sorvad. Néhány ember maradt csupán életben. Hogy ők hogyan úszták meg a globális katasztrófát, ez sem lényeges – csak az, hogy most mi van velük és hogy van-e tovább… Benzin már régen elfogyott, élelem nincs, így a megmaradt emberiség nagy része kannibállá változott, ami logikailag is, erkölcsileg is, ontológiailag is egyértelműen a vég pillanatát jelöli. A film egy apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smith-McPhee) útját követi végig, valahonnan, valahová, le délre. Ők még jók, még nem esznek emberhúst – persze, nem kis szerencsével, rábukkannak egy földbe ásott élelmiszerrejtekre – akik útjuk során találkoznak néhány túlélővel, rosszakkal, jókkal egyaránt.

A film egy szenvedésekkel teli utat követ végig, amelyen az Apa (Atya) a fiát (Fiú) tanítja, hogyan, milyen értékek szerint kell élnie ebben a világban, amikor ő már nem lesz többé. Erősen katolicisztikus hangulat lengi át a filmet, ami talán nem meglepetés, hiszen ez a világszemlélet nem áll távol Nick Cave-től sem, aki a rendező Hillcoat szellemi jóbarátja, és Warren Ellisszel a film atmoszferikus és túlvilági zenéjét is jegyzi. Csak így, ebben a szemléletben magyarázható a kivételesen nyomasztó, apokaliptikus világvége-hangulatot vizionáló film egyértelműen pozitív végkicsengése is – egy valódi disztópiában nincs helye reménynek, a fiú, apja halála után egyedül marad és legfeljebb egyet tehet: elszántan elindul a ködbe. Sőt, akár fejbe is lőheti magát; a végén egy sem maradhat. A film szinte teljes egésze, kivéve a végkifejlet utolsó tíz percét, egy végiggondolt, magas szintű esztétikai egységet képvisel, szinte már Tarr Béla vagy Andrej Tarkovszkij világát idézve meg, amit viszont a kissé édeskés finálé meglehetősen agyonvág. Egy pozitív végkifejlet persze még az említett példáknál is lehetséges, főleg a jelzett keresztényi párhuzamok tekintetében, de ennek gondolatilag kellene erre kifutnia. E filmnél azonban inkább a fogyasztói igényeknek megfelelni akaró produceri/alkotói döntést sejtek, ui. egy földbedöngölően negatív vég csupán egy szűk, szubkulturális réteg ízlésének felelne meg, a nagyobb közönség talán be sem fizetne egy kilátástalanul végződő, végletesen pesszimista történetre. (Nem tudom az eredeti regénynek mi a vége, idespoilerezhetné valaki, aki olvasta…) Asanisimasa szerint ez a film így: 7/10

Formabontó és tulajdonképpen tiszteletre méltó háborús filmnek adott esélyt az HBO Films, amikor zöld lámpát adott Chance Phelps tengerészgyalogos őrvezető utolsó útját feldolgozó alkotásnak. Az amerikai (maradjunk most csak Hollywoodban) háborús filmek igen nagy többsége általában nem az árnyalt és a dolgok, történések valóságos voltát mutatja meg, bár vannak kivételek is, a többségük általában nem más, mint a csillagsávos lobogó erőteljes lengetése, masszív nacionalizmus (az ezernyelvű és ezer nemzetiségű országban, hehe) és patetikus heroizmus, alig, vagy egyáltalán nem burkolt háborús propaganda. A háborúban résztvevő emberről szó csak a “hazafiatlan” és “mocskosliberális” független produkciókban esik, melyek onnan nézve nem mások, mint a nemzet szégyenei, csak innen nézve tűnnek a lelkiismeret halk szavának.

Ross Katz elegáns huszárvágással tesz szép gesztust mindkét oldalnak, amikor filmre vitte az Irakban elhunyt Phelps őrvezető holttestének hazaszállítását, hiszen egyrészt arról beszél, hogy a háborúnak bizony leginkább csak áldozatai vannak, másrészt viszont ennek a valóságban is élt, harcolt háborús hősnek meg is adja a legnagyobb tisztességet. Sőt, bizony nem kicsit manipulatív módon, azt sugallja, ezt így érzi az összes amerikai is. Talán egy amerikai háborús tematikájú filmen nem láthattunk ennyi csillagsávos lobogót, szertartásosan tisztelgő katonát, levett sapkával, megilletődötten álló civilt, mint e film jeleneteiben. Érdekes, hogy a filmet az a Michael Strobl ezredes írta, aki a valóságban is hazavitte az őrvezető holttestét, és akit a filmen Kevin Bacon alakít rezzenéstelen arccal, de sokszor könnyes tekintettel. Strobl ezredes valaha a Sivatagi Vihart megjárt tengerészgyalogos, ma már irodai munkában aktákat tologat. Önként jelentkezik a feladatra, hogy az általa ismeretlen őrvezetőt elkísérje utolsó útjára, ahogy kiderül, egyfajta vezeklésképpen, hogy ő, a katona nem volt ott, ahol a nemzet fiai a vérüket adták a, miért is? Néhány jelenetből mintha az tűnne ki, hogy Strobl kritikailag áll az amerikai katonák iraki szerepvállalásához, de ezek csak halvány, alig észrevehető utalások, az ezredes, igazi katonaként lojális kormányához, hazájához, de elsősorban a tengerészgyalogsághoz (aminek főparancsnoka a mindenkori amerikai elnök). A film is látszólag ezt sugallja, hogy a nemzet is egyöntetűen így vélekedik, ám a valóságban csupán arról van szó, hogy egy halottnak adják meg az emberi minimumot, a tiszteletet. Hogy valójában mi jár fejükben, mire gondolnak azok a gyerekek, akik látják a koporsót, amint éppen behelyezik a repülőben, és egy katonabácsi tiszteleg előtte; hogy a mexikói rakodómunkás mire gondolhat, amint éppen leteszi a repülőgép padlójára a koporsót; hogy mire gondolhat az a fiatal, akit elutasítottak a sorozásnál, amikor önként jelentkezett volna, és így tovább… Mindenki, így a néző is arra gondol, amire akar, a lényeg, hogy Phelps őrvezető tisztességben búcsúzott el ebben az alkalomhoz és témához mérten patetikus, mégis gondolatébresztő filmen. A néhol bizony számítónak és manipulatívnak tűnő képsorokat szerintem ellensúlyozza az, hogy egy alapvetően háborús tematikájú film semmi másról nem szól, csak a háború áldozatairól. Némi bizonytalanság azért akad, ezért asanisimasa csak 7/10-et ad e filmre. Viszont nem többször nézős film, annyi szent.

Egy szép, tiszta, boldog és őszinte világba lépünk be John Carney Sundance-fődíjas filmjében, az Egyszer-ben. Egy fiú énekli az utcán fájdalmas-szép dalait gitárkísérettel, aki nem narkós, nincs semmilyen hendikeppje, nem gazdag és apja kis műhelyében dolgozik. Na és? Tehetséges, mint a nap, a vak is látja, a süket is hallja. Nem veri az asztalt, hanem mindennap kinn gitározik az utcán. Egy lány arra megy, meglátja, tetszik neki, amit hall, talán az is, amit lát. A lány virágáruslány, és Csehországból érkezett vendégmunkás. Amúgy, szintén zenész. De nem akar egyből a fiúra akaszkodni, ágyába bújni, sőt! Összebarátkoznak, tisztán, magától értetődő természetességgel és ártatlan szűziességgel. Együtt zenélnek tovább. A lány bemutatja a fiút édesanyjának. Teáznak. Zenélnek. A fiú demót akar csinálni számaiból, de a stúdió túl drága. A lány keményen és eredményesen alkuszik. Kell egy csapat, egy zenekar. Az első útjukba kerülő, szintén utcazenész csapat megfelelő, úgy játszanak együtt, mint a rádióhed sohasem. Stúdióba vonulnak, de sohasem voltak még stúdióban, a vérporfi-vérgeci hangmérnök elsőre ki is szúrja ezt, alig látványosan utálja őket. Aztán elkezdenek zenélni, és leesik az álla. A felvétel immár kiválóan sikerül. A fiú apjának is tetszik a felvétel, a fiú úgy dönt elutazik Londonba, karriert csinálni. A lány marad, és még telefonja sincs…

Carney ezzel a szögegyszerű sztorival bravúros műfaji trükköt vezetett elő: a minimál-musicalt. A musical hagyományosan drága és látványos műfaj, nagyszabású táncbetétekkel, érzelmileg túlfűtött, egymásra néző duettekkel, fináléval, kocsikerékkel, nagyharanggal, csillagos éggel, fedák sárival. Itt azonban ezeknek nyoma sincs, van helyettük két helyes és tehetséges, abszolút tiszta és manírmentes főszereplő (Markéta Irglová és Glen Hansard), néhány, jobbára egy akusztikus gitáron és néha egy zongorán kísért íves és szenvedélyes dal, és az említett egyenes vonalú történet. Ennyi. Táncbetét pedig egyáltalán nincs. És mégis ugyanúgy működik minden – nyilván ezért a legnevesebb független filmfesztivál fődíja is – meghatódunk, amikor kell, drukkolunk, amikor kell, nevetünk, amikor kell és sajnálkozunk, amikor vége, hogy miért, még, még! Pedig, amúgy nem is szeretjük az efféle panaszos hangon előadott angolszász gitárzenét… (Csak Nick Drake-et, meg Van Morrisont, meg…stb.). Minden filmfőiskolán, médiaelméleti kurzuson és filmesztétika-szakon kötelező anyaggá tenném, mert ez a film kiválóan mutatja meg, hogy milyen kevés kell, milyen kevés is elég egy nagyszerű filmhez. Asanisimasa szerint: 9/10.

Két idei magyar szemlés filmről is eszünkbe juthat Marcelo Pineyro furfangos állásinterjú-versenyes filmje, A Grönholm-módszer. A legjobb elsőfilmesként bemutatkozó Almási Réka Team Building című filmje egy csapatépítő tréning erős pszichotikus hatásairól készített ügyes filmet, míg a közönség által legjobban szeretett Köntörfalak, Dyga Zsombor kitűnő filmje egy jórészt egyetlen szobában, három szereplő között lezajló kamaradráma.

A 2005-ben készült spanyol dráma, amit akár nyugodtan nevezhetünk vérmentes pszichothrillernek is, egy színdarab filmes adaptációja, melyet Jordi Galcerán írt egy szemétben talált feljegyzés alapján, amit egy élelmiszerárusító-multi hanyag HR-asszisztense dobott ki egy lezajlott pénztáros-felvételi után. A dokumentumban található durva és a jelentkezőket emberi mivoltukban porba gyalázó jellemzések egy cinikus és embertelen szisztémára derítettek fényt. Galcerán drámájában egy multikonszern vezetői állására hirdetett pályázat utolsó körébe kapcsolódunk bele, amikor a négy bennmaradt jelentkezőt egy furcsa vetélkedőre hívnak be, ahol különféle szituációk során szűrik ki a legmegfelelőbbet. E gyakorlatok alatt a jelentkezők az egyre stresszesebb és egyre egymás ellen fordító szituációkban egyre jobban levetkezik a különböző civilizációs vagy érvényesülési álcákat, modorokat és végül csak egy marad a színen, igaz az gyakorlatilag mezítelenül. A darab a budapesti Új Színházban műsoron van, érdemes megnézni.

Pineyro ezt a drámát a filmes adaptációban még további három fővel bővítette, ami még tovább cizellálta az amúgy is feszülő csoportdinamikát. Kiváló spanyol színészek keltik életre a különböző karakterű, de egyfelé, az áhított állásért ácsingózó aspiránsokat, akik között szikrázó szócsaták és szellemes, néha szenvedélyes játszmák alakulnak ki. Mindvégig fennmarad azonban a bizonytalanság, hogy mi nézők sem tudjuk, mi is ez az egész, ki az, vagy kik azok, aki(k) az egészet lebonyolítják, nem tudjuk azt sem, ki a beavatott játékos, van-e egyáltalán beavatott. Az egész szituáció teljesen abszurd, nagyjából olyan, mint Bunuel remekművében, A burzsoázia diszkrét bájában, amelyben a szereplők nem képesek elhagyni a partit, amin részt vettek. De kiválóan jellemzi a film a nyugati (burzsoá:) nagyvállalati struktúrákat is, megmutatva, hogyan s mi módon áll össze annak vezetősége, milyen emberi kvalitások, alkuk, árulások és megalkuvások kellenek, kellhetnek ahhoz, hogy emberfia ezekbe bekerülhessen. A mindvégig egyetlen szobában játszódó dráma az első perctől az utolsóig feszült és izgalmas, ráadásul az utolsó jelenetben a színházi változathoz képest egy igen érdekes, de főleg tanulságos párhuzamot is állít, ami egyből egészen más megvilágításba helyezi mindazt, amit addig láttunk, de ez maradjon meg azoknak, akik végignézik ezt filmet. Asanisimasa: 8/10

Sopsits Árpád kamasztrilógiájának befejező részében tovább vizsgálja a zsenge gyermeki lélek és a külső világ viszonyát, amelynek végkövetkeztetése elkeserítő, kiábrándító és mellbevágó. Úgy tűnik, nincs jövő…

Gyermek kontra világ, első fejezet
Sopsits bemutatkozó filmjében, az 1990-es Céllövöldében egy tizenéves fiút ismerünk meg, aki a lehető legradikálisabb lépést választotta az élet első igazi nagy kihívására. Gyermekkorát apja céllövöldéjében töltötte, az jelentette számára a mesék csodálatos világát, gyakorlatilag mindent, ami egy gyerek számára létezik. Azonban hamar elérkezik a felnőtté válás, az álmokat mindennap brutálisan veri szét az agresszív férfi, ezen a gyenge anya semmit nem képes segíteni. Amikor az apa elkótyavetyéli a céllövöldét, a fiú ezt már nem tudja megemészteni, úgy érzi, mintha apja egész gyermekkorát lopná el, ezért a hajdan ajándékba kapott puskával lelövi az apját. Sopsits első filmje, még az archaikus, kissé esztétizáló fekete-fehérben igazi dühös kamaszfilm, markánsan fogalmazza meg a kamasz válaszát a gonosz “felnőtt” világra: az apagyilkosság brutális tettével. Pusztítsd el, ami elpusztít.

Gyermek kontra világ, második fejezet
Tíz évet kellett várni a trilógia következő részére, ekkor (2000-ben) született meg, már színesben a Torzók. Itt Sopsits gyermekkori élményei alapján nevelőintézeti környezetben mutatja meg a gyermeki lélek és a rideg külvilág ütköztetésének egy másik oldalát. E filmben a 9 éves Áron egy intézetbe kerülve tapasztalja meg az élet brutalitását. A nevelők szigorú parancsrendszer szerint szabályozzák a bentlakó fiúk életét, a leveleket cenzúrázzák, a gyermekeket veréssel fegyelmezik, akik maguk között ugyanilyen durva módszerekkel építik ki saját, belső hierarchiájukat. Mindenki mindenkinek cinkosa, árulója, besúgója és áldozata. Rideg, ellenséges és paranoid világ, mely minden szabadulási kísérletet szigorúan büntet. Áron egy tragikus szökési kísérlet jó szándékú tagjaként jót cselekedve is csak a kor (ötvenes évek) keserű igazságát tapasztalja meg: a hatalom saját céljának, a hatalom gyakorlásának érdekében semmitől nem riad vissza, példát statuálva, még a nyilvánvaló igazságtalanság ellenére is kegyetlen megtorlással büntet.

A kör bezárul
Az első részben még a gyermek ad brutális választ a külvilág kihívására, a második részben azonban a külvilág esélyt sem ad bármilyen szabad döntésre, autoriter módon megszabja mit, meddig tehet az ártatlan emberi lény. A harmadik részben a kör bezárul. A hetedik kör felvetése a következő: milyen az, amikor a külvilág tökéletesen semleges, közömbös a serdülő lélekben megfogalmazódó kérdésekre, akkor hogyan születik válasz, mi lehet a megoldás? Sopsits következtetése mellbevágó. A filmben jó anyagi körülmények közötti élő családok szüleik által pénzzel bőven ellátott, de érzelmileg elhanyagolt, és/vagy a felnőttek érdeklődését (világát) agresszíven elutasító, unatkozó, célokat és érdeklődést nélkülöző tizenéves gyerekeket ismerünk meg, akik jobb híján a város környékén csavarognak. Amikor valahonnan a semmiből egy ismeretlen furcsa fiú csatlakozik hozzájuk, általa egy veszélyes, ám ennek ellenére, sőt éppen ezért hívogató világ tárul fel előttük. Ketten aztán túl mélyen merülnek e világba (lásd: Dante Isteni színjátékának hetedik köre!), mely kalandnak elkerülhetetlenül tragikus vége lesz. “A jövő itt van, előttünk hever…”

Kiábrándulás
A hetedik kör a trilógia leggyengébb, ám mégis legerősebb és leghatásosabb darabja. Leggyengébb azért, mert bár zseniális jelenetek sorjáznak benne, nem sikerült zökkenőmentesen összefűzni őket, a film néha dadog. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a kulcsszereplők játéka messze nem olyan hiteles, mint azt például a Torzókban megszoktuk. Nem lenne szerencsés az amatőr, és szemmel láthatóan igyekvő gyermekszereplőket bántani, a kulcsjeleneteket amúgy is döbbenetesen alakítják, ám az odáig vezető úton sokszor csak azt halljuk, ahogyan elmondják, amit a rendező bácsi kér tőlük, mintegy órai feleletként. Ez egyértelműen a próbahiánynak “köszönhető”. A másik furcsaság az amúgy kitűnő Trill Zsolt játéka, aki Gábor atyát, a gyerekek hitoktatóját alakítja. Az ő szerepe a gyerekek kiábrándultsága, hitetlensége ellen éppen a hit erejével való küzdés lenne, ehelyett néhol egy, a Mátrixból eltévedt ördögűzőt látunk, a filmbe nem igazán illő groteszk jelenésként. Ad absurdum, jelenléte olykor bizony nevetésre ingerel! Játéka talán szereptévesztés, vagy éppen a színészvezetés hiánya, ami viszont nem megszokott Sopsitstól. Ennek ellenére olyan a film, mint tízemeletnyi zuhanás után arccal érinteni a betont. Kérdésfelvetése, annak kifejtése és megválaszolása egyaránt aktuális, hiteles és sajnos igaz, így A hetedik kör még hibái ellenére is, a trilógia többi darabjával együtt, az egyik legfontosabb kortárs mű a magyar filmben. Asanisimasa szerint: 7/10.