asanisimasa

Gárdos Péter Tréfája természetesen nem tréfa. Kosztolányi novellá(k)ból készült a film, és azt a konzervatív-liberális szembenállást vizsgálja, amely ma is éppen eléggé aktuális s mint látni fogjuk, az is volt mindig. Hiába, nem könnyű egyszerre előre és hátrafelé haladni…

1912 a történés ideje, helyszín pedig egy vidéki bentlakásos fiúiskola, a katolikus egyház óvó, védő szárnyai alatt. Általában a papok vezette iskolák nem éppen a liberális szellemiségükről híresek, azonban itt, a filmbéli kóterben olyan nagy szigor nincs – a papok elsősorban tanítani szeretnének, persze szabályok, kötelességek azért vannak, szép számmal. A tizenéves nebulók persze ezeket is sokallják, inkább különféle tréfákat eszelnek ki egymás bosszantására, amelyek felett azonban a tanári kar legtöbbször jótékonyan szemet húny. Egészen addig, míg az iskolába nem érkezik Weigl atya, az új tornatanár, aki kemény, poroszos elveivel rendcsinálásba nem kezd. Zoltán atya, a fiúk szelíd lelkű nevelője puszta jóakaratból, jó szándékkal kérdőre vonja az új tanárt. A film egyik szála így az enyhén fasisztoid Weigl és Zoltán harca lesz, amely viszont érthetetlen okból egyszer csak abbamarad Zoltán távozásával. Erre szolgák némi indokkal testvérének halála, ám a nézőben könnyen fogalmazódhat meg a megválaszolatlan kérdés: na és mi van Weiglel? Róla ugyanis a film harmadik harmadában nem hallunk sokat. Ekkorra már teljesen átveszi a fősodor szerepét egy másik szál, Szebeni, az akaratlanul árulóvá váló stréber és a többi diák tragédiává fokozódó konfliktusa. Ez a történetvezetési zűrzavar komoly fejfájást okozhat, egész egyszerűen azért, mert általában idegesítő a levegőben elvarratlanul lebegő szál – a cliffhanger működik tévésorozatok évadzáróinál, horrorfilmeknél pedig kötelező műfaji elem, itt azonban funkciótlan és zavaró. Ráadásul itt szó sincs tudatos forgatókönyvírói leleményről, csupán szimpla, egyszerű és idegesítő hibáról.

Ehhez hozzájön még az is, hogy nem sikerült eléggé karizmatikus színészeket találni e szerepekre. A Weiglt alakító Lengyel Tamásról még süt valami elvetemültség, őt lehet utálni, tiszta szívből, de Zoltán Váta Loránd értelmezésében túl lágy, túl halk, túl szelíd, annyira, hogy szinte féltjük Weiglel szemben. Igazából fel sem veszi a harcot, hanem elmegy, többek között ezért is idegesítő az elvarratlan szál…

A gyerekszereplők viszont kifejezetten éretten játszanak, sokkal érettebben, mint pl. az idei szemle másik kamasz-filmjében, a Sopsits-féle A hetedik körben. Itt is vannak kisebb bökkenők a cselekmény bonyolításában, de alapvetően a diákok tréfából árulássá deformálódó története egy kerek egész. Súlypontjaiban ha jobban meg lenne terhelve, akkor önmagában ez is elég lenne egy igen jó filmre. Így azonban kissé összecsapottnak tűnik a Tréfa, amely a nyilvánvaló pénztelenség miatt kivitelében szegényesnek tűnő, ám gondolatiságában, szándékában és kompozícióiban viszont kifejezetten igényes képi világáért, a benne rejlő szép és nagy történetekért, sőt filozófiai példabeszédért, valamint nem utolsósorban az elbűvölően játszó gyerekszereplőkért többet érdemelne. Gárdos az egyik legjobb magyar filmrendező, az Uramisten és a Szamárköhögés egyaránt Oscart érdemelne, ráadásul akár többet is, a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című filmjében pedig már akkor kitűnő thrillert csinált, amikor a hazai filmes zsurnalisztika még nemhogy vágyott rá, de egyenesen lenézte a zsánerfilmet. Ez a filmje is nézhető, sőt a részleteket az egészből kiragadva még élményt, gondolatokat is adni tudó, azonban a fentiekkel össze nem vethető alkotás. Az asanisimasa szerint: 6/10.

A Megetetett társadalom című mozi fura öszvére az amerikai filmtermésnek, még ha a gondolatiságra igényesebb, európaiasabb ún. független filmek vékonyka szeletéhez is viszonyítjuk. Ha be kellene műfajilag sorolni, akkor valami fikciós dokumentum-játékfilm lenne a definíció, amely felénk már elég ismerős, ám Amerikában mindenképpen úttörő. Egyszerűen idegen az amerikai mentalitástól, amely vagy egyenesen a szemedbe vágja az igazságot, vagy valami rózsaszín ködfelhőbe emelkedve elvonatkoztat. Egy téma árnyalt megfogalmazása pedig az amerikai fősodorhoz képest túl művészi, ha tetszik, túl európai. Ez a film, ha nem is patikamérlegen kimért arányban, de erre tesz kísérletet. Önironikus oknyomozó gasztro-zsurnál öko-kalandfilm.

Az amerikai étkezési kultúra kritikája nem új keletű, hiszen nem véletlenül innen indult el a fitnesz divatja, elég volt csak kimenni az utcára és megdöbbenéssel konstatálhatta bárki, a dicső Amerikai Egyesült Államok 10 polgárából 8 elhízott. Ezért pedig nagyrészt a tipikus amerikai fast food étkezés okolható. Hamburger, hotdog, kóla, fagyi, tripladupla méretben. Ismerjük mi is. Aztán a mozikba, internetre, tévébe került a Super Size Me című elrettentő dokumentumfilm, amelynek tán annyi hatása volt, hogy a 8 helyett talán 7 lett. A túlnyomó többség azonban a mai napig ugyanazt tömi magába…

Richard Linklater (és Eric Schlosser, akinek könyve alapján készült e film) nem kevesebbet állít, minthogy az amerikaiak tömege szart töm magába. Pontosabban azt, hogy tehéntrágyával szennyezett marhahúsból készít hamburgert egy bizonyos fiktív gyorsétterem-lánc, a Mickey’s. Egyértelmű, nem?

A film három egymástól független, de egy ponton összetalálkozó cselekményszálból áll. Egyik szálban az étteremlánc alelnöke utazik le délre tesztelni a húspogácsákat előállító üzemet, ahol az ottaniakkal találkozva sanda gyanú fészkel cégéhez lojális elméjébe. A másik szálban egy ugyanehhez a lánchoz tartozó étteremben dolgozó fiatal gimnazistalány mond fel, hogy “megvilágosodva” ökoterrorista legyen. A harmadik szál pedig a mexikói menekültek sanyarú sorsát mutatja be, akik előtt nincs más pénzkereseti lehetőség, minthogy centekért dolgozzanak a húsfeldolgozóban.

Linklater és Schlosser meséje hályogkovácsoló hatású lehet egy olyan társadalomban, amelynek ifjai valóban azt hiszik, hogy a csirkék gyárban készülnek, és a tej dobozokban jön ki egy foltos négylábúból, ám aki már látott disznó vagy hasonló háziállat leölését, már nem fog felháborodni a látottakon. Persze, a nagyüzemi húsfeldolgozás mindenhol a világon lélektelen és brutális művelet, de hát meg kell ölni és fel kell dolgozni azt az állatot, amelyet azért tartanak, hogy leöljék és feldolgozzák. Ebből kiút lehet a vegetarianizmus, amely viszont hiánybetegségek egész sorát, valamint a kérdőjeles élettani hatású génmanipulált növények járványszerű elterjedését okozná társadalmi szinten, hiszen azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy biokertészetek táplálhatják a Föld 6 milliárdos lakosságát. Akik ez esetben ráadásul (vö.: az vagy, mit megeszel) paradicsomokká, rozzsá vagy éppen kiwivé válva bólogatnának a szellőben, míg le nem szarná őket egy arra sétáló tehén. Ezt persze nem mondja Linklater, sőt számomra a film csúcsjelenete éppen az, amikor az ifjú ökoterroristák szabaddá akarják tenni a karámba zárt teheneket, ám azok egyáltalán nem szeretnének világgá menni… Vagy amikor Bruce Willis nagyot harap az inkriminált hamburgerbe, és azt mondja: most mit vagy úgy oda! Ezelőtt száz évvel is szar volt a hamburgerben és száz év múlva is szar lesz benne. Semmi bajod nem lesz, csak jól át kell sütni! A mexikóiaknak viszont valóban szar, ám sorsuk egyáltalán nem specifikus, hiszen még nálunk is tele vannak a menekültszállók pakisztániakkal, albánokkal, ki tudja még honnan menekültekkel, sorsuk, menekülésük indokai ugyanazok. Még a szarnál is élnek szarabb helyzetben emberek.

Hálaistennek Linklater filmje nem esik bele abba a csapdába, hogy megmondja a tutit, nem sugall megoldást, megelégszik azzal, hogy megmutatja a problémát, és hagyja, hogy utána az emberek beszélgessenek róla, talán ÍGY fog változni valami. Ebben szépszámú híresség van a segítségére a legkülönfélébb mellékszerepekben, a már említett Bruce Willistől a tinisztár Avril Lavigne-ig, és még sokan mások. Asanisimasa: 7/10.

Az akciófilm műfajának igen markáns alfaját képezik azon filmek, amelyeket talán mester-tanítvány filmeknek lehetne nevezni. (Meg vannak például a “dzsungel mélyén” típusúak is, de erről később.) Valószínűleg a távolkeleti kungfu filmektől eredeztethető e filmtípus, hiszen mifelénk, a zsidó-keresztény kultúrkörben nincs igazán hagyománya az olyan mélységű tanár-diák viszonynak, mint mondjuk tapasztalható egy dojóban (ami egy, a harcművészetek gyakorlására szolgáló, és egyben szent helyiség). A mester a hosszú évek során felhalmozott tudásával, életszemléletével, bölcsességével és életvitelével feltétlen és kötelező tiszteletet parancsol a tanítványok körében, szinte mindenható, de mindig jó célok vezérlik. Persze, inkább csak a legendákból tudhatunk, mi földön járók erről, hiszen a tanítványok, akikből egy idő után magukból is mesterek válnak, szinte sohasem beszélnek arról az időről, amelyet még zöldfülűként a mester szárnyai alatt töltöttek. Csak a beavatottak számára megnyíló, zárt világ ez. Csakúgy, mint azoknak a magasan képzett, gyilkolásra tervezett, kommandó-csapatoknak a világa is szigorúan titkos, amelyek a kormányok piszkos külügyeit hivatottak lehetőség szerint gyorsan és csendben lerendezni. Ezeket a katonákat a cél megvalósítása tüzeli mindenek felett, életük a túlélés. Ha elbuknak, a hozzátartozók mindössze egy szűkszavú táviratot kapnak, miszerint GI Joe kötelességteljesítés közben… Ha pedig teljesítik a teljesítenivalót, még egy csillag, leléphet! Egy ilyen kommandó parancsnoka – mester, a beosztottak – tanítványok, már csak a kötelező keleti harci fogások miatt is, meg a dolog természetéből adódóan is.

Aztán vannak a “dzsungel mélyén”-filmek, amelyekben (mint az akciófilmek 99%-ában) szintén kommandósok szerepelnek, ám a dzsungel mélyén, liánok között, nedves, bűzös környezetben, indiánoktól, más természeti népektől eltanult trükkökkel küzdenek a túlélésért, vagy amiért küzdeni kell, adott esetben.
Olykor meg az történik, hogy van egy igen jól kiképzett gyilkolászógép, aki mellesleg nem is néz ki annak, de tudható, hogy rém veszélyes, nos, ez a pali bekattan. Ott hagy csapot-papot, háborút, öltönyös CIA-ügynököket, hogy a kommandóiskolában tanultakat felhasználva, kiköltözzön a dzsungelbe, a rászoruló állatok jogait megvédendő, azokat lelőni szándékozó vadászokat belezzen ki.

(Anti)hősünket (Benicio del Toro) minden környékbeli egyenruhás üldözni kezdi, el is fogják, de csak azért, hogy újra, több vérbe fagyott áldozatot hátrahagyva, megszökjön. A mester, aki e szabadon futó, ölésre programozott robotot kiképezte, véletlenül a szomszéd erdőségben tevékenykedik állatvédő felügyelőként, szintén nem igazán vadászpártian (Tommy Lee Jones). Egyértelmű, hogy a fékevesztett tanítványt csak egyvalaki állíthatja meg, a mestere. Ám tulajdonképpen ők majdhogynem egy oldalon állnak, a vadakén, a civilizáció és a politika ellenében. Üldözés, menekülés, nagyon véres verekedések…

A Veszett vad című filmet William Friedkin rendezte, akihez a Francia kapcsolat, vagy az Ördögűző című klasszikusokat köthetjük, e friss munkája a fentiekhez nem mérhető ugyan, de az átlagnál mindenképpen jobb, afféle gyakorlati mestermunka. Tökéletes vegyítése a Rambó I-nek a műraszta gyilkos ufó Predatorral, valamint a Szökevény és az Életre-halálra című, szintén Tommy Lee Jones által főszerepelt üldözéses moziknak, többek között.
A nem túl eredeti, de azért jól megírt forgatókönyv két kulcsfiguráját élettel tölti meg Jones, illetve del Toro, nem hiába Oscar-díjasok mindketten. Küzdelmük feszültségteli, s mivel kizárólag kést használnak, meglehetősen magas szinten tanultak meg egy kizárólag erre specializálódott harcmodort, amely viszont tényleg nagyon véres jelenteket eredményez a filmben. Gyengébb idegzetűek, 18 éven aluliak, satöbbi, satöbbi, legyenek észnél. Egyébként és természetesen, a rendező Friedkin is Oscar-díj tulajdonos, ami ha másért nem is érdekes, azért mindenképpen valamiféle garancia a minőségre, amit ez a film, a műfaji sajátosságként kötelező izgalmak és feszültség mellett, képvisel is. Asanisimasa: 7/10.

Mit keresnek a Transformerek a tévéhíradóban? Mit keres egy apartheiddel kapcsolatos erkölcsi, filozófiai elmélkedés egy ufós-kommandós, lövöldözős scifiben? Mit keres Peter Jackson már megint? Az utóbbira már van válasz, mégpedig az, hogy pénzt és sokat, a többire még keressük a megfelelőt…

A tudományos fantasztikum és a dokumentarizmus

A lehető legfikciósabb, tehát a valóság talajától legelrugaszkodottabb műfaj és ennek ellentettje, az adott történések lehető leghitelesebb ábrázolása felé törekvő irányzat nem is áll olyan távol egymástól, mint azt gondolnánk. Sokszor idézett példa erre például Orson Welles híres rádiójátéka, a Világok harca, melyet H.G. Wells regénye alapján készített, ám egy addig még soha, sehol nem alkalmazott felfogásban: A Föld marslakók általi invázióját elmesélő történetet úgy, olyan formában dolgozta fel, mintha a valóságban, éppen akkor történt volna. A rádióműsor úgy kezdődött, hogy egy izgatott hang szakította meg a szokásos esti slágerparádét, és közölte, hogy idegen, azonosítatlan repülő járművek jelentek meg Amerika felett. Az akkor még fiatal médium, a rádió hatásmechanizmusa gyakorlatilag még csodaként működött, a hallgatók gondolkodás nélkül elhittek mindent, amit hallottak (ez ügyben néha azt hihetnők, ebben máig sem történt sok változás…). Az ily módon az amerikai társadalomban nem kis pánikot okozó rádióműsor műfaji alapvetésnek bizonyult, az általa elindított irányzat a mai napig él. Legutóbb talán a Cloverfieldben köszönt ez vissza, melynek koncepciója szinte teljes egészében egy stílusában, speciális képi- és hanghatásaiban egy tipikus home videó illúzióját tökéletesen megidéző látványon és dramaturgián alapult. Az így elért hatás döbbenetesen plasztikusnak és zavarba ejtően hitelesnek tűnt, holott egyértelműen fikció az egész. Nos, a Gyűrűk urával végérvényesen filmmogullá nőtt Peter Jackson által produkált District 9 ilyen mélyen nem megy bele a valóság illúziójával kapcsolatos manipulációkba, de ezt a film briliánsan kiválasztott helyszíne, annak összes etnikai, politikai és kulturális asszociációjával nem is igényelte. Johannesburg köztudottan a világ egyik legveszélyesebb városa, ahol a városszéli milliós gettókban elképzelhetetlen körülmények között élnek a nem is rég még hivatalosan is fajgyűlölő dél-afrikai társadalom kárvallottjai, a sokféle nemzetiségű feketék. Már csak egy picit kellett csavarni a sokat mesélt ufóinváziós sztorin, hogy újszerű, de legalábbis annak ható scifi kerüljön meghökkentő „csizmaként” az asztalra.

Ufók haza!

A sci-fi történelemben már sokféle idegen lénnyel találkozhattunk, volt ugye a gonosz leigázó, a gonosz kizsákmányoló, a gonosz kísérletező, a jó tanító, a jó vicces és aranyos, az Isten, de felesleges és lenézett aliennel még ezidáig nem. Neill Blomkamp filmjében épp ilyenek érkeztek a Földre, nem akarnak semmit, sem pusztítani, sem kizsákmányolni, jöttek valahonnan, betegen, alultápláltan és lehorgonyoztak Johannesburg felett. A befogadásáról nem éppen híres dél-afrikai társadalom persze egyből gettóba zárta őket, ahol nyomorúságos körülmények között számkivetett állatokként tengődnek a rákforma földönkívüliek, kényére-kedvére az őket kihasználó bűnbandáknak. Az apartheidből épp csak kivánszorgott ország így új gyűlölni való ellenséget szerzett, akikre most már együtt fújhat a fekete és fehér. A film igazi érdekességét ez az idegen- és mássággyűlöletet tárgyaló vonulat hordozza, hiszen a kezdetben fertelmes, ám a film harmadától egyre inkább szánni való garnélafejű alienek helyébe könnyen behelyettesíthetjük az emberiség történelmében akármikor elnyomott nációt a kurdoktól a zsidókon át a palesztinokig, megidézhetünk faji, vallási, nemi és kulturális indokú diszkriminációkat, népirtásokat, így úgy tűnik, mintha műfajteremtő, komoly művet néznénk, azonban ez nem teljesen van így.

Hogy is van ez?

A gondolat íve helyenként csak lóg a levegőben, mint az idegen űrhajó Johannesburg felett, a cselekményben pedig komoly kérdőjeleket állító logikai bökkenők vannak, az alienek történetéről szinte semmit nem tudunk, holott ők a gyűlölet célpontjai. A végső csihipuhi egész egyszerűen túl véres és túl üres, így stílusidegen egy gondolati filmhez, a finálé pedig egyenesen giccses. Rengeteg kérdésre nem kapunk választ, miért kerültek ilyen állapotba, miért pusztultak le ennyire az alienek, hogy a náluk szemmel láthatóan fejletlenebb és primitívebb emberek így lealázhassák őket, hogy miért kell 30 éven át az emberiség szemetében keresni azt az alkatrészt, mely az övék volt, hogy abból kinyerhessenek fél deci trutymót, ami mindentől megváltotta volna őket és szintén az övék volt, de sorolhatnám a film szinte összes jelenetét. Így csak vannak valakik, akiket bezártak oda és nekik rossz. Aztán jön valaki kívülről, aki egy baleset folytán olyan lesz mint azok, akik benn vannak, így neki is rossz lesz. A végén pedig nagyon rossz, neki. Nekünk azonban elég soványka ez így. Ráadásul ettől még ugyanúgy fognak zsidózni, cigányozni, buzizni, niggerezni, pakizni, bozgorozni és magyarozni, akik eddig is ezt tették, hiába látták a filmet. Gyanítom azonban, őket az egészből úgyis csak a látványosan szétrobbanó emberi és idegen testek látványa szórakoztatja, az addig vezető, amúgy sokkolóan megoldott felvezetést végigunatkozták. Egy komoly gondolatokkal foglalkozó filmben nem lehet ilyen pornografikus alapossággal kidolgozott akciójeleneteket megmutatni, a gondolkodás és az elmélkedés egész egyszerűen máshol hat, mint a zsigeri dolgok. Vagy ez az egész idegengyűlölettel való játszadozás csak valami „fura effektus”, hogy feldobjuk vele a szimpla sci-fi akciófilmünket? Vajon az alkotók miért nem dolgozták ki a film sztoriját, szereplőinek motívumrendszerét olyan alaposan, mint a végső, majd félórás lövöldözést? Mert nem ez volt az igényük. A District 9 első blikkre egy újszerű, érdekes és gondolatgazdag sci-finek tűnik, alaposabban végiggondolva azonban világosan látszik, hogy csak szimpla piff-puff akció-film. Paradox módon, annak viszont jó, mert amellett, hogy halomra lőnek benne majdnem mindenkit, mégis szól valamiről… Az asanisimasa szerint: 6/10. A District 9 kvázi Cloverfield 2, de az 1 jobb volt.

Ha amerikai, kosztümös és történelmi, akkor manapság találatra törekedvén nagy valószínűséggel két korszakra tippelhetünk film ügyben. Vagy Anglia valamikor Krisztus után tíz-tizenegy évszázaddal, és akkor lovagok, várak, oroszlánszívek meg Robin Hood nyilai, esetleg az Arthur mondakör kicsit korábbról; vagy Franciaország, nagyjából a (késő) barokk kora, úgy XIII. Lajostól a XIV. “Napkirály” Lajoson, és XVI. “a nép által lefejezett” Lajoson, mint királyokon, valamint több polgár rövid ideig tartó uralmán keresztül egészen Napóleonig, az első császárig. Rizsporos parókák, háromszögű kalpagok, báj, kecs, kellem, piperkőcök, veszedelmes viszonyok, mosdatlanság, illatszerek, a nép lenézése, semmibevétele. Bujaság, romlottság, felelőtlen és élvhajhász életmód az egyik oldalon, míg betegség, nyomor a másikon. Persze Hollywoodot inkább az előbbi világ érdekli, jelen esetben sincs ez másként. A királynő nyakéke megtörtént eseményeket mesél el, amelyek XVI. Lajos király udvarában, helyesebben az igazi főnök, Marie Antoinette közvetlen környezetében történtek meg.

Ide érkezik meg a szépséges Jeanne Saint-Rémy de Valois (Hilary Swank), és nagyon mérges. Felindultságának oka érthető, hiszen a történelem viharában megfosztották őt minden jogától. Famíliája, a Valois család hosszú időn keresztül királyokat adott Franciaországnak. Mint a család utolsó örököse, szeretné visszakapni ősi rangját, de legalábbis az őt megillető becsületét. Szövetségeseket keresvén ügyéhez megdöbbenve tapasztalja a királyi udvar léhaságát. A pazarló és fennhéjázó királynőt haszonleső kéjencek és piperkőcök hada veszi körül, mindössze egy, elsősorban az idősebb udvarhölgyek szórakoztatására specializálódott fiatal grófnak (Jonathan Pryce) akad meg a szeme a szép ifjú grófnén. A lány elszántsága és szépségének tiszta tüze lefegyverzi az eleinte cinikusan közeledő férfit, aki hű társává, szerelmévé válik. Közösen tervelik ki a gyönyörű nyakék elrablásának tervét is, amely botrányba belekeverve a királynőt és a hataloméhes Rohan bíborost (Adrien Brody), Jeanne ügye is megoldódhat. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogyan hőseink óhajtanák, s ezen még a hírhedt hipnotizőr és alkimista, Cagliostro gróf (Christopher Walken) sem tud változtatni.

Charles Shyer rendező érezhetően nagy igyekezettel vetette bele magát a fényűző és lédúsan élveteg francia királyi udvar világába. Munkájában csak kisebb hibákat vétett, amerikai lévén talán nincs kellően kifinomult érzéke az ilyen ósdi, európai, avítt dolgokhoz. Csak egy másik kultúra az odaát, és ráadásul éppen emennek a tagadására épült, na. Viszont jól keveri az utazási prospektus ízű, de tagadhatatlanul igen dekoratív kastélypanorámákat az olyan szuggesztív hatású szuperközelikkel, mint a papíron sikló lúdtoll hegye, vagy egy gyémántsor tíz centiről nézve. Mintha láttunk volna már ilyeneket is igényesebb reklámokban, így azonban egy nagyobb egységbe helyezvén sincs ezekben semmi kivetnivaló.

E két képfajta -a panoráma és szuperközeli- között, pompás díszletek előtt méregdrága jelmezekben parádézó első vonalbeli színészek második vonalba mutató játékát láthatjuk, ahogyan ékes amerikai angollal mesélik el Jeanne grófkisasszony igaz meséjét, ami így azért egy kicsit olyan, mint amikor gyermekkorunkban a Gojko Mitic által alakított apacs indián karattyolt németül a Dinári-hegység fehér szikláin. Bár egyre többen beszélnek nálunk is angolul, így talán ez fel sem tűnik senkinek. A narráció döccenéseit itt-ott beszúrt, magyarázó jellegű flashback-ek simítják el. A több mint kétszáz éves történetet a dramaturgia olyan ötletekkel próbálja fogyaszthatóvá tenni a mai kor igényeinek megfelelően, mint a különböző színű vicces napszemüvegek használata (sicc!), vagy az ópiumot szívó és orgiát rendező bíboros meglehetősen frivol, ám épp ezért kellő hévvel elítélhető alakja. Szegény jó Christopher Walken sem tudja, mit kezdjen az ördögi Cagliostro gróf szerepével, ám arcberendezése erre predesztinálja, könnyűszerrel játszik minden nem evilágit. Lehet angyali vagy sátáni, jelenléte minden alkalommal, minden filmben hatásos.

Ez a mindenáron hatásosságra való törekvés a film legnagyobb hibája. Úgy siklik el az igazán lényeges és fontos dolgok mellett, akár a gyémántokkal seftelő Motte gróf az utcán beszédet mondó Desmoulins mellett éppen ebben a filmben. Így megy ez. Szépen, szájbarágósan, látványosan. Súlytalanul. Asanisimasa szerint: 6/10.

2055-öt írunk, London víz alatt. Egy Mézga köbüki stílusában formatervezett toronyházban egy öregember (szakáll nélkül) nyomogatja az érintőképernyős számítógépének képernyőjét, azon tépelődve: Vajon hol rontottuk el? A Greenpeace és a többi hasonló ügyben tevékeny civilszervezet legújabb, közösen gyártott oktató horrorfilmje nem sci-fi, hanem maga az eljövendő valóság.

A film hatalma

A film, vagyis a valamilyen rendezői elv alapján sorba rendezett képek meghatározott sebességgel való egymásutáni levetítése már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire alkalmas tömegek véleményének, világszemléletének, világhoz való viszonyának befolyásolására. Az első példát rögtön az egyik első vetített film adta: Lumiére-ék egy vonat állomásra való érkezését vetítették még vásári attrakcióként a kíváncsi forgatagnak, és meglepve tapasztalhatták, hogy a közönség sikoltva és egymást taposva ugrott félre a vásznon közeledni látszó gőzmozdony elől – a film fizikailag hatott a nézőkre. Ezt a hatást persze az idő folyamán egyre finomabb és egyre rafináltabb eszközökkel a mai napig használják, olykor reklám, illetve politikai propaganda célra is. A propagandafilmek igazi mesterei a totalitárius rendszerekben alkottak: Leni Riefenstahl a náci német, Eizenstein, Pudovkin, sőt René Clair a kommunista szovjet rendszer mai szemmel is érdekes és főleg, tanulságos propagandafilmjeit alkották meg, melyek annak idején komoly szerepet játszottak a tömegek nevelésében (értsd.: agymosásban). A szabad világ sem restelkedett a film tömegekre gyakorolt hatásának kiaknázásában: a filmes háborút Amerikában nem kisebb nevek, mint Frank Capra, John Huston vagy Walt Disney vívták. A propagandafilmek sokáig csak a politika eszközeiként, annak ideológiai fegyvereként funkcionáltak, hiszen csak a politika tudott megmozgatni olyan pénzügyi eszközöket, melyek azok gyártását és forgalmazását finanszírozni tudták. Csak a telekommunikáció és az internet, illetve azok lényegesen olcsóbb film(mozgó kép)gyártási technológiáinak elterjedésével tudott ez a folyamat szélesebb körben használatossá válni; ma már propagandafilmekkel bombázza a népet mindenki, az állatvédőktől és az egészségnevelőktől az iszlám fundamentalistákon keresztül az országimázs-építőkig és vissza, több-kevesebb sikerrel. A propagandafilmek ereje ugyanis akkor erősebb, ha csak az visszhangzik a közönség elméjében. Mihelyt választási lehetőség adódik, a közönség élni is fog annak lehetőségével, és a propaganda természetszerűleg alkalmazott daráló didaktikáját a szórakozás problémamentes és kényelmes passzivitására fogja cserélni, így mára szinte egyetlen eszköz maradt: a sokk ereje.

Környezetvédelmi propagandafilmek

A különböző környezetvédelmi alapítványok, csoportok (WWF, Greenpeace, stb.) a kezdetektől élnek a műfajjal, használják annak eszközeit, amivel csak egy probléma adódik: túlnyomórészben azok nézik ezeket, akik valamilyen módon már elkötelezettei az adott problémák elleni harcnak, számukra talán felesleges is a ködszurkálás és a provokáció, legfeljebb a hitbéli megerősítésben játszhatnak szerepet ezek a filmek. Szőrmebunda-gyártók, húsevők, notórius szemetelők, energiapazarlók, olajmágnások és telkükre szélerőművek telepítését esztétikai indokkal ellenzők nem néznek ilyen filmeket, így ezek a legnagyobb hatással véleményem szerint a gyermekekre lehetnek, feltéve, ha nem kötelező tanagyagként tálalják őket.

Katasztrófa vár reánk

Pedig kétség nem fér hozzá, hogy katasztrófa vár reánk, vagy 2055-ben, ahogy ez a film is sugallja, vagy korábban, vagy későbben. Nyilvánvaló, hogy a Föld energia- és egyéb ásványkészletei végesek, a Föld már nem sokáig képes eltartani ezt az elképesztően felelőtlen életformát folytató homo sapienst. Mi, akik megnézzük ezt a filmet, már tudjuk ezt, azoknak kéne látni, akik ezzel nincsenek tisztában, azt viszont nem tudom, hozzájuk hogyan fog ez a film eljutni. Főleg felsőbb (értsd.: politikai ÉS gazdasági) akarat híján. (A televíziót mindenesetre hasznosabb médiumnak gondolom ez ügyben, mint a mozit, míg van a hagyományos értelemben televízió!) Így a Katrina-hurrikánt túlélő ökológus, a bájosan naiv angol ökohippi pár, a legszimpatikusabb arc, a 80 éves alpesi túravezető vagy a nigeri orvos-tanhallgató lány hiába mond érdekes, megdöbbentő és szívszorító dolgokat, csak bólogathatunk, hogy nincs ez így jól. ÉS MINDEN MARAD A RÉGIBEN. Bombát nekik, mondhatnám, ha már a propagandafilm sem működik, csak hát egy környezettudatos filmkritikus sem használ bombát.

Maga, A hülyeség kora című film amolyan vitán felül jó szándékú, még illedelmesen provokatív, bájosan suta grafikai és dramaturgiai megoldásokkal operáló propagandafilm, mely valódi dokumentumfelvételekkel próbálja megteremteni saját hitelét. Sajnos, például az angol ökohippi pár mi tagadás, meglehetősen ostoba naivitása a nevetést, az indiai repülőtársaság tulajdonosa értetlenséget, a film egésze pedig leginkább a tehetetlen dühöt váltja ki belőlem, a nézőből, és ez nem biztos, hogy a legjobb hatás, mit az Ügyben elérhet. Ez a film alkotóinak sara, élén Franny Armstrong rendezővel; ez a hang az amolyan szüfrazsettes, „béketankos” utcai tüntetésekhez talán elég, főleg, hogy a sok környezettudatos és csinos csajhoz könnyebben csapódnak a fiúk is, azonban a film éppen azokhoz nem fog eljutni, akikhez nagyon, de nagyon kellene. Vagy ha eljut, akkor azok „már megint ezek a hippik!” felkiáltással el is intézik. És marad minden a régiben, az idők végezetéig, azaz legfeljebb 2060-ig. A film az asanisimasa szerint: 5/10, az Ügy: 10/10.

A válság egyik legbiztosabb jele, a filmforgalmazók olyan filmekkel próbálják elnyerni a közönség kegyeit, melyekhez rendesen hozzá sem nyúlnának. A Pánikfalvát bemutató Szuez Film persze, eddig is bevállalós volt, de ez a film…! Előállítása valószínűleg kevesebbe került, mint a záró stábbuli italszámlája, a sztoriját is mintha kiscsoportos óvodások kreálták volna egy pszichedelikus brainstormingban… Mégis, fogalmam sincs, miért oly szórakoztató…

Veled is megtörténhetett…

Annak idején rengeteget játszottunk ilyet Bélával, aki ma már híres zenész, de akkor még viszonylag keveset gyakorolt. Nem volt akkor még szuper fegyverekkel felszerelt G.I. Joe, cseklő-nyakló Transformer, az ódon műgonddal megformált ólomkatonák pedig már nem. Mi a piacon vásároltuk meg a képzeletünkben szuperhősökként harcoló katonáinkat, a rendes piacon, ahol karalábét, krumplit, gyümölcsöt lehet vásárolni. Ezek a harcosok műanyagból, fröccsöntéses eljárással készült elnagyolt figurák voltak, indiánok nyilakkal, kóbojok pisztollyal, második világháborús katonák gépfegyverrel és középkori lovagok karddal, vagy lándzsával. Szigorúan egy színben, kékben, zöldben, pirosban vagy sárgában. Drágán, talán 20 forintért lehetett olykor kapni olyat is, melynek kezéből ki is lehetett venni a kardot, dárdát, íjat, de nekem olyan kevés volt viszonylag. Mi Bélával aztán ezekkel a műanyag katonákkal eljátszottuk a világvégét, a Holdra-szállást, több világháborút, de főleg az Orion űrhajó és az Alfa holdbázis kalandjait, melyben azért gond nélkül szerepelhetett Winnetou és Old Shatterhand is. Egy lestrapált játékvárból, kopott játékkockákból, az akkor divatos fémépítőből díszleteket építettünk, a műanyag katonákat kiherélt matchboxokon és a Béla szabályostól messze eltérően összeállított, amúgy méregdrága HO méretű modellvasútján transzportáltuk ide-oda, még a perzsaszőnyeg mintázata is komoly jelentésekkel bírt, ám arra konkrétan már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pl. Matuska Szilveszter hajdani mutatványát többször is modelleztük, minek következtében egyszer csak a gyönyörű, tűzpiros NOHAB nem akart többet menni… Ha annak idején lett volna digitális fényképezőgépünk és egy laptopunk (és tudtuk volna, mi fán terem a stop-motion animációs technika), akkor csinálhattunk volna mi is egy ilyen filmet, mint ez itt.

Velük meg is történt…

Stephane Aubier és Vincent Patar, tanult belga filmesekként persze alaposan tudják, hogyan kell iszonyatosan babra munkával, mozdulatfázisról mozdulatfázisra élettel megtölteni –animálni– az élettelen figurákat, sőt azt is tudják, hogyan kell ily módon történetet mesélni, hatást kelteni, figyelmet fenntartani, stb., stb. A Pánikfalván látszik, hogy nem amatőrök összecsapott munkája, mégis azzal a közkeletű szófordulattal állunk fel a székből, hogy: – Hát essz késsz!. Egyfelől, a temérdek munka, ami persze nem méregdrága gépparkot és stúdiómunkaórák ezreit feltételező, ma divatos és menőnek számító három dimenziós CGI, hanem a filmezés őskorából eredő „beállítom-lefényképezem-picit mozdítok-lefényképezem és a végén az egészet egybefűzöm”-jellegű fatengelyes, már említett stop-motion. Másfelől azonban az egész film olyan, mintha betépett óvodások kiabálták volna össze a történetét egy fullra hajtott babazsúr utolsó, apokaliptikus félórájában. Józan, felnőtt ésszel, még komoly szürrealista, dadaista, valamint pszichedelikus műveltséggel is nehezen felmérhető, ahogyan a filmben a különböző terek és földrajzi síkok egymásba fordulnak, melyet azonban a figurák játszi könnyedséggel járnak be. A fent és lent, mélyben és magasban, víz alatt és víz felett szédítően illogikusan keveredik. Felugrok és beverem a fejem a plafonba, ahol rögtön rés nyílik, és felesek a tátongó lyukba, az ott tátongó mélytengeri sötétségbe, és zuhanok bele felfele és felfele, egészen az aljáig, vagyis tetejéig, ahol ha balra fordulva egy barlangot látok, melynek végén rövid sétával visszajuthatok a szobámba. De mit várjunk egy olyan film térélményétől, melynek fő karaktere egy beszélő, zongoraórára beiratkozó, szerelmes Ló, s akinek két segítője (barátja, társa?), egy Indián és egy Kóboj, két mihaszna, félkegyelmű bajkeverő. A szomszédban becsületes belga parasztok laknak, állatokkal, munkamániás emberrel és kikapós feleséggel. Az oktondi Rendőr és a fütyörészős Postás is illik a képbe, csakúgy, mint a death-metál dobos Öszvér, hiszen ez a kép olyan zagyva, hogy minden belefér. A történet magva valóban annyi, amit a film adatlapján is mindenki elolvashat, aki ennél többre kíváncsi, annak meg kell néznie a filmet, melyhez viszonyt alaposan fel kell kötni a gatyát.

Apokalipszis

Az elszabadult, féktelen, logikai hajtűkanyarokban és ötletszerű bakugrásokban száguldó gyermeki képzelethez hasonló a film cselekményszervezése, mely egy elfuserált születésnapi zsúrból apokaliptikus zűrzavart képes varázsolni egy ágy alá betolt játékdobozban, melyben eddig békésen feküdt a már szinte elfeledett műanyag lovacska, a tolldíszes indián, a kóboj, meg a többi játék. Nem a Toy Story ismert disney-worldjét látjuk, hanem a valódi káoszt, a valahai Armageddon pontos modelljét, amit csak szabadjára engedett gyermekek képesek előidézni. Vagy pénzszűkében lévő, fékezhetetlen agyvelejű belga filmesek. A Pánikfalva öt percig érdekes, tíz percig fárasztó, további tíz percig idegesítő, utána, ha eddig még nem szöktünk meg, kifejezetten szórakoztató. Asanisimasa: 6/10.

Én bírom Daniel Craig-et, persze, főleg az ilyen szikla-karakterekben, durva, melós arca, hol kisfiúsan ártatlan, hol pedig jégtűhegyes, kíméletlen kék szemei képernyőre/filmvászonra valók. Színésznek sem rossz.

A Tortát a Csillagporral közönséget osztó (nekem tetszett) Matthew Vaughn rendezte, ez volt a debütálása. E filmen nincs semmiféle tündérbáj, meg angyalcsillám, olyan, mint Guy Ritchie jobb filmjei, viszont annak modoroskodó cafrangjai nélkül. Ekképpen, talán a Torta hibájául is felróhatóan, a film nem vicces, viszont nem véletlen a Guy Ritchie-párhuzam sem, hiszen Vaughn volt a producere a Blöffnek és A ravasz, az agy…-nak. A Torta szövevényes maffiafilm a kortárs angol bűnügyi közéletből, a film címe egy drogüzletre utal, sztorija pedig arról szól, hányan akarnak ebből a “tortából” részesedni, s milyen harc dúl érte. Daniel Craig egy közepes díler, aki belekerül a nagyfiúk játékába, és megpróbál jól kijönni ebből. A Ritchie-filmek ismert figurái tűnnek fel itt ismét, a sztori is szinte olyan, mintha mondjuk, a Blöff 2-őt néznénk, de nekem kifejezetten tetszett ez a száraz, naturalisztikus, kissé film noiros történetmesélés. Néhol ugyan kissé elvesztem a bonyolódó drogügyben, nem mindig voltam biztos benne, ki kivel van, de ezt felrovom korom számlájára.