asanisimasa

Michael Keaton Batmannek jó volt (ahogyan itt egyetértettünk páran, de most nem erről nyitnék vitát…), néhány komolyabb filmben bizonyította, hogy színésznek sem rossz, rendezőnek azonban egyelőre csapnivaló. Első rendezése, a leginkább egy depressziós karácsony délután melankolikus merengésére emlékeztető Csendes bérgyilkos (Merry Gentleman) elég rossz lett.

Pedig vannak jó szituációk a filmben, bár a betegeskedő bérgyilkos karaktere mára elég közhelyessé vált már, de itt, a kissé hazudozós, furi lánnyal és a nagydarab, komplexusos zsaruval elég ötletes triót alkotnak. Érdekes az is, ahogy a trió “feláll”. Hármójuk között néha valóban vicces párbeszédek zajlanak, olyan keresetlen független filmes modorban, amelyek itt mégis modorosnak hat.Konfliktusuk úgy tart a megoldás felé, hogy az már az elején sejthetően nem fog soha megoldódni, ami viszont az igazi katasztrófa, hogy ez a film végén így is lesz… Ekképpen értelmét veszi az egész melankolikus nyűglődés, ami az egész filmen végigfolyik. Minek avatódjon be a néző egy sehonnan sehová tartó filmbéli kapcsolatba, mely ráadásul a vizsgált időszakban is éppen hogy csak ki nem húny? Legfeljebb, ha ő maga is szenvedni akar, netalántán hűvös őszi estén mindenáron saját kardjába dőlne, ahelyett hogy felcsavarná a fűtést, esetleg felhívna valakit, vagy lemenne a kocsmába. Vagy csinálna akármit, valami értelmesebbet, mint egy végletesen fád, kiábrándult és üres filmet bámuljon másfél órán át. Poén, happy vagy unhappy end, feloldozás vagy katarzis, esetleg sokk nélkül nincs jó film, így ez sem az. A szándékoltan lassú ritmus, a hosszú nézések, az akadozó szavak a dráma mélységét hivatottak ábrázolni, azonban magát a drámát nem érzékelni, hiszen nincs szó drámáról. Legalábbis ezt Keaton képtelen nekünk közölni. Szétfolyó, elnyúló nyavalygás ez, nem film, így kifejezetten kár a néhány jó pillanatért, ügyes ötletért és a belefeccölt pénzért, munkáért. Az asanisimasa így legfeljebb 4/10-re értékeli Michael Keaton rendezői bemutatkozását.

Az életrajzi filmek általában nem bizonyulnak zsákbamacskának, hiszen a híres emberek élete mindenkit érdekel, tudni akarva, vajon mitől lettek híresek, hátha benne lesz a spanyolviasz, továbbá túl sok izgalmat sem rejteget, tekintve, hogy a hírességek halálhíréről általában mindenki értesül. Vagyis, nem túl izgalmas, gyakran aprólékos és lassú folyású, szócséplő művek ezek, nem túl mély tanulságokkal, viszonylag ritka közülük a kiemelkedő minőség. Ha van ilyen, az vagy formai szempontból nyújt mást, többet, vagy valami olyan általános érvényű mondanivalót hordoz, mely túlmutat az egyén érvényesülésének egyfajta knowhow-ján. A mostanában a HBO-n futó Tudorok című igényes sorozatot is jegyző Brian Kirk Édes fiam, Jack című filmje inkább az utóbbi fakkba sorolható.

A film tulajdonképpen az idősebb és fiatalabb, apa és fia Kipling, valamint kettejük tragikus sorsfordulatának története. A két Kipling közül az idősebb a híres, a Rudyard, akit a Dzsungel könyvéről ismerünk ma, holott! A film, ahogy a címe (és a címét adó Kipling-vers) mutatja, a fiú története, akit súlyos rövidlátása ellenére apjának dühödt nacionalizmusa hajtott a háború első vonalába, melynek túlélésére vajmi kevés esélye volt. Persze, adódhat rögtön olyan vélemény, hogy a híres ember fiának mennyivel van több joga megúszni a háborút, mint bárki másnak, ez most mellé vinne; az idősb Kipling igenis harcos háborúpárti volt, eszébe sem jutott, hogy fiát kihúzza belőle, éppen ez a film drámája, sőt általános érvényű tanulsága is: A nagy hangon asztalt verő nacionalisták sohasem harcolnak az első sorokban, oda mindig az ártatlan és éretlen fiatalokat küldik, amikor sor kerül a harcra, hanem mindig a háttérből osztják az észt. Kiplingék tragédiája világosan mutatja, nincs az az eszme és ideológia, amelynek oltárán az embernek lenne joga feláldozni saját gyermekét. Főleg nem forrófejű felindulásból, megfelelő tervezés, alkalmasság és felkészítés nélkül, és főleg nem úgy, hogy ő közben a hátország biztonságában lapul.

Persze, Jack is katona akart lenni, az ő keblét is túltengő hazafiasság feszítette, ráadásul apja értékrendjének való megfelelni akarással súlyosbítva. Daniel “Harry Potter” Radcliffe azonban mégis egy tökös, karakán srácot formál a Kipling fiúból, akit valódi hőssé nemesít romantikus lelkesedése, fanatizmusa és szemüvege (ha valakinek mond valamit: Négyszemű! Hömüge!) ellenére tanúsított keménysége, és nem utolsósorban, tragikus sorsa. Apja, az igazival döbbenetes hasonlóságot mutató David Haig remek alakításában, egy első látásra joviális, köpcös, energikus öregúr, amolyan igazi mesemondó típus, akiről könnyen elhisszük, hogy kitalálta Mauglit, Sir Kánt, Kát és a többi mesefigurát, azonban publicisztikájában és felnőtt társaságban véresszájú, militáns lázító, aki írói tehetségének köszönhetően ezt lehengerlő hatással tudja artikulálni is. De a film csúcspontjában az ő szemeiben is ott a felismerés, nincs az a háború, az a hősiesség, amely érdekében könnyű szívvel feláldozhatjuk gyermekünket, ráadásul tudva azt, hogy képességei sem teszik őt alkalmassá az általunk elvárt heroikus szerepre.

A film erénye, hogy egy nagy tekintélyű híresség életének sorsdöntő pillanatának felvillantásában általános érvényű erkölcsi tanítást tud fogalmazni, mindenféle különösebben erőltetett didaktika nélkül, ráadásul tömör, jól szerkesztett formában. A visszafogott naturalizmussal ábrázolt háborús jelenetek azért még érzékletesen képesek megmutatni a véres, lövészárkokba temetkező állóháború borzalmát, a hátország pedig végre úgy tűnik fel, ahogy én mindig is elképzeltem: szinte mozdulatlan, néma, kihalt tájként, üres házakként, kongó utcákként. Asanisimasa szerint a film: 7/10.

Kilencvenes évek elején, bimbózó demokráciánk langymeleg tavaszán egy nap fura figurák tűntek fel fővárosunk utcáin. Húsz év körüli szeplős, vöröses hajú srácokra emlékszem, angolok voltak, szemmel láthatóan. Fesztelenül, magától értetődően mozogtak a számukra nyilván idegen városban, kezükben sör, nyakukban törülköző. Mintha egy kollégium folyosóján lennének, reggeli előtt, fogmosás után, enyhe másnapossággal fejükben. De nem ott, hanem Budapest exkluzív sétálóutcáján flangáltak, mint említettem, teljes természetességgel.

Aztán nem sokkal később kezembe akadt Douglas Adams, volt Cambridge-i diák ötkötetes trilógiája és mindent megértettem. Csak komolyan vették az Útikalauz fő tanácsait, miszerint: Ne ess pánikba, ne lepődj meg semmin, légy készen mindenre és főleg, mindig legyen nálad egy törülköző. Nyilván rajongói voltak annak a könyvnek, amely alapjaiban változtatta meg az akkori, és az azután következő nemzedékek gondolkodását a világról.

Akik eddig valamilyen fatális véletlennek köszönhetően kimaradtak a kalandokból, amelyeket Arthur Dent élt át Ford Prefect, a Galaxis Útikalauz utazó szerkesztője társaságában, nyilván baromságnak gondolják az eddig leírtakat, de tévednek. Az Útikalauz nem csupán sci-fi kalandregény, hanem szarkasztikus bölcselet, marú gúnyú társadalomparódia, fanyar szatíra a legjobb példák nyomában, Swift Gulliverjétől és Defoe Robinsonjától mindenen és mindenkin keresztül egészen a Kurt Vonnegutig és Monthy Python Repülő Cirkuszáig. Fantáziadús figurák, meghökkentő, szürreális és bizarr mese, eredeti szellemességű és briliáns nyelvezetű irodalom.

Többször voltam tanúja és résztvevője olyan beszélgetéseknek, amelyek irodalmi művek megfilmesítésének problematikájával foglalkoztak. Az Útikalauz mindig szóba került, mint olyan példa, amely semmiképpen nem vihető filmre, legalábbis az alapanyaghoz méltó minőségben. De mellette mindig ott volt a Tolkien Gyűrűk ura vagy Asimov Alapítvány-trilógiája is. A gyűrűk urára még talán emlékszünk, egész jól sikerült… Az Alapítványra még (egy picit) várnunk kell, ám addig is itt van az Galaxis útikalauz stopposoknak. Megelőzendő a könyvpárti fitymálódásokat, tudni kell, Adams a Galaxis útikalauzból eleve akart filmet készíteni (sőt, korábban egy tévésorozat készült is), csak éppen mikor sikerült megfelelő szerződést kötnie a Disney vállalattal, 1998-ban szívinfarktusban elhunyt. Így elsősorban megfelelő forgatókönyvírót, majd rendezőt és stábot kellett szerződtetni a filmhez, akik Adams sajátos hangvételét hitelesen tudják tolmácsolni. A legnagyobb felröppent név a hajdani Monthy Pythonos Terry Giliam volt, Adams maga is nagy Monthy Python-rajongó volt, ám végül nem különösebben ismert nevek lettek a befutók. A forgatókönyvet Karey Kirkpatrick (Csibefutam) írta úgy, hogy állítása szerint előtte nem is olvasta Adams művét, míg a rendezés feladatát az eddig reklám- és videoklippekkel foglalkozó fiatal angol Garth Jennings kapta meg.

A “szűz kéz biztos nyerő” taktika ez alkalommal (is) bevált, sikerült az alkotóknak a könyv sajátos hangvételét mozgóképre ültetni, korszerűen pazar látványvilágot kreáltak, amelyben Douglas Adams elképesztő vizuális ötletei magától értetődő természetességgel jelennek meg. Mintha az utcán velünk szembejövő férfi karórája Dali elfolyó órájaként lecsöppenne a kezéről, amit a férfi blazírt félmosollyal venne tudomásul. (Akkor még) noname színészek alakítják a történet szereplőit, egyedül John Malkovich tűnik fel egy kisebb szerepben, mint ismert arc, de róla tudhatni, “nem semmi” agya van. A Star Wars hatalmas sikerét is egyrészt az akkor még ismeretlen, ám kiváló színészek alapozták meg, valószínűleg így lesz ez az Útikalauz esetében is. Nehéz is elképzelni mondjuk Brad Pittet, mint Ford Prefect…

Mos Def viszont perfekt. De az Zooey Deschanel (Trillian), Martin Freeman (Arthur Dent) vagy Sam Rockwell (Zaphod Beeblebrox) szerepében is. Ha esetleg valaki hiányt érzünk valamiben, akkor olvassa a könyvet, és ha valamit esetleg nem ért, akkor is. De legfőképp az legyen a mindenkori alapszabály, hogy vigyázzunk a törülközőnkre, és semmiképpen ne essünk pánikba! Asanisimasa: 7/10.

Még a meglehetősen decens lineup sem sarkallta a magyar forgalmazót arra, hogy ezzel a filmmel kimerészkedjen a mozikba, így eleddig csupán DVD-n nézhető meg Dennis Lee tulajdonképpeni első filmje. Magyarázhatjuk ezt gazdasági válsággal, a düledező mozipiaccal, illegális internetkalózokkal, ám azért egy Julia Roberts–Willem Dafoe–Emily Watson–Carrie-Anne Moss–Ryan Reynolds–Hayden Panettiere által főszerepelt filmnek el kellene döcögnie bárhol, bármelyik moziban, már csak a szereposztásban rejlő izgalmakért is: Például, a Hullámtörők üstököse a Micsoda nő unokahúga, akinek gyerekkori önmagát a Heroes pompom-lánykája játssza! Vagy Bobby Peru, aki emberi Jézus Krisztus volt, most egy fafejű és korlátolt, tehetségtelen lektűríró. És ez csak két karika a lehetséges sokból…

Maga a Közös titkaink persze nem egy süvöltősen jó film, de messze nem nézhetetlen, egy majdnem jó közepes a melodramatikus családfilmek kasztjából. Puhább, mint az Amerikai szépség de lényegesen karcosabb, mint a mainstream médiából ömlő hagyományos amerikai családmodell közegében játszódó tucatfilmek, – tévésorozatok. Például, igen jól megírt forgatókönyv alapján készült, a rendező Lee ügyes Robert Frost-adaptációjával van dolgunk, és ráadásul ez a filmen is átjön: pergő, az idősíkokat ötletesen (bár messze nem forradalmian) váltogató a cselekmény. Parádés a film vágása, amely remekül adja a ritmust a sztori alá, igen erős a filmben a színészi jelenlét, kivált Willem Dafoe-é, akit meglepetés látni efféle negatív lúzer-szerepkörben. Jól tolja, pedig. Számomra meglepetés Ryan Reynolds is, akit eddig főleg könnyedebb műfajokban, limonádékban, mesefilmekben láthattunk, itt megmutatja, képes intellektuális szerepet is játszani, kevés eszközzel, mégis érzékletesen mutatja meg a fiatal író összetett személyiségét.

A film középpontjában egy nem túl tehetséges lektűríró és szintén nem túl tehetséges, szintén lektűríró fiának konfliktusa áll, melynek gyökereit szándékszik feltárni új -ezúttal komoly- regényében a fiú. Egy családi összejövetel alatt játszódik a film, borul a bili, csontváz esik ki a szekrényből és kikandikál a szemét a szőnyeg alól, ahogy ez az efféle “lepel-rántogatós” filmeknél lenni szokott. Sajnos az íróék azért annyira nem extrémek, életükben nincs annyi tragédia -bár a film apropója az egyik lehető legnagyobb tragédia!-, nem annyira őrültek és excentrikusak, hogy végig érdekeljenek, a film kétharmadánál azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért érdekel engem ez a nem túl érdekes család? De olyan jó a film ritmusa, vágása, hogy ezen a holtponton viszonylag könnyen túljuthatunk, így már nincs is olyan sok idő a melodramatikus happy endig. A holtpont után ha valami apokaliptikus finálé következne, igen magas pontszámok jönnének most, így, lanyhácskásan viszont az asanisimasa csak 6/10-et tud adni. Azonban ez egyáltalán nem a nézhetetlen kategória. (Felesleges volt a cím semlegesítő elmagyarítása, hiszen az eredeti, a Szentjánosbogarak a kertben dramaturgiailag szervesen kapcsolódik a filmhez.)

A politika és a szatíra kissé sarkítva, gyakorlatilag egymás ellentettjei, hiszen míg az előbbi az elhallgatás, eltussolás, titkos egyezségek és paktumok művészete, addig az utóbbi éppen a kibeszélésé, leleplezésé, nevetségessé tételé. A politikai szatírák mindig is egy-egy korszak, egy személy vagy egy esemény jobb, árnyaltabb és pontosabb megértéséhez járultak hozzá, a dolog természetéből fakadóan azonban jobbára sok éves késéssel, mintegy veszett fejsze nyeleként. Itt mégis egy ellenpéldát láthatunk erre, méghozzá éleset, harsányat és tanulságosat.

Hogyan robbantottam ki az iraki háborút?

Az Angliában vígjátékíróként igen sikeres Armando Iannucci In The Loop (a magyar fordítás, az Egy kis gubanc zavaró lehet picit, hiszen John Cassavetes 1985-ös Big Trouble című filmje is ezzel a címmel ismert Magyarországon) című filmjét az idei független filmes parádén, a Sundance-en mutatták be nagy sikerrel, ami kisebb részben köszönhető az éppen akkor beiktatott Obama elnök által keltett friss szeleknek, nagyobb részben viszont inkább a pergően szellemes, és gyakran az obszcenitásig szabad szájú párbeszédeknek, melyekből az USA legújabb kudarcaként is felfogható iraki háború kirobbanásának dicstelen körülményei feslenek fel, angol és amerikai szemszögből. A film kulcsjelenetében egy angol miniszter suta, félreérthető választ ad egy újságírói kérdésre – szinte minden híradóban látunk ilyet – amelyre a sajtó természetesen kiéhezett hiénaként csap le, és bolhából elefántot kreálván gyakorlatilag megszellőzteti az amerikaiak küszöbön álló iraki inváziójának tervét, melyet azok eddig gondosan takargattak, csakúgy, mint az angolok az ebben való kényszerű szövetségesként való részvételüket. A dolgot súlyosbítja néhány későbbi szánalmas magyarázkodási próbálkozás, valamint a nem éppen felkészült stáb kétbalkezes csetlése-botlása. A film nagyban hajaz Kubrick Dr. Strangelove, avagy rájöttem, nem kell félni az atombombától, meg is lehet szeretni azt című politikai szatírájára, aktualitásában is, de leginkább abban, hogy nagy és komoly horderejű eseményeknek sokszor, valószínűleg igen szánalmas és banális események állhatnak a hátterében. Kubrick filmjében egy túlbuzgó tábornok, itt egy idióta miniszter, aki nem tudja, mit beszél.

A miniszter emberei

jobbára tökéletesen átlagos, jó iskolákban jó eredménnyel tanult átlagos angol értelmiségiek, akik azonban egy minisztériumban – a filmben egy teljességgel átlagos irodában – élik mindennapjaikat, dolgoznak, beadványokat készítenek elő, tárgyalnak, telefonálnak, faxolnak, építgetik karrierjüket, szövögetik szerelmüket, esténként pedig elmennek berúgni. Munkájuk, hogy a miniszter döntéseiben segédkezzenek, jelen esetben azt éppen kijavítsák. Éppen úgy dolgoznak egy emberéletek tízezreibe kerülő háború kirobbantásán, mintha közterület-beépítéssel, tanügyi reformmal vagy gyógyszerár-kompenzációval foglalkoznának: egy ügy minden, csupán egy ügy. Az amerikai félnél sem különb a helyzet, apró nüánszokban csupán, ám azok meglehetősen mulatságosak, annak legalábbis, aki észreveszi ezeket. Van jó néhány.

Egy kis gubanc

adódik csak a filmmel, hogyan rettenetesen sokat beszélnek benne, tulajdonképpen nincs is benne semmi filmes értelemben vett akció, csak beszéd. Ez a beszéd ékes angolsággal folyik, így teljességgel csak az angolul jól tudók fogják élvezni, ők viszont nagyon. Felirat nem adja vissza a szinte minden mondatban benne rejlő sztereotip szóviccáradatot, a kortárs angol közéletből és kultúrából, valamint a közelmúlt történelméből fakadó utalásokat pedig csak az ezekben járatosak fogják fogni, ehhez még a felsőfok is kevés. Én sem tudtam mindig, mikor kire, mire is utalnak éppen egy félmondatban. A film megértéséhez ez azonban nem feltétlenül szükséges, ezek csak színesítik, gazdagítják a végeérhetetlen szófolyamot. Ennek szövésében a hebegő-habogó Foster miniszter (Tom Hollander) elképesztően pergő nyelvű sajtófőnöke, Malcolm Tucker viszi a prímet (Peter Capaldi lehengerlő alakítása), aki azt állítja, hogy az angol káromkodás kimerül a ‘fuck’ szócska gyakori ismétlésében, az csak jegyzetelje ki Tucker mondatait: lesz benne ‘fuck’ is bőséggel, de a shakespeare-i ihletésű bővítmények olyan számú variációjában, hogy az valami gyönyörű. Amerikai oldalról most csak kedvenc maffiózómat, James Gandolfinit emelném ki, aki mackóbb, mint eddig valaha, és nagy tekintélyű tábornokként nem átall rózsaszín gyerekszámológépen kikalkulálni az iraki bevetésre induló haderő pontos számadatait, ha úgy hozza a szituáció.

A sokbeszédes film képileg nem nyújt említésre méltót, egyesek dokumentaristának mondják, én tévéjátékosnak: éppen olyan, mint a témában alapvetés Elnök emberei, az Office és a többi efféle tévésorozat. Nem ez a lényeg, hanem a pergő, szikrázó verbalitás, az adekvát színészi alakítások, kiemelve Peter Capaldit, és az elgondolkodtató tanulságot rejtő mondanivaló. Néznék ilyet magyarba is, mert nagyon-de-nagyon ránk férne, de sajnos Bacsó már nincs köztünk, más meg a határba se… Asanisimasa: 8/10

Maga, a Rózsaszín sajt című filmet rendező, író, főszereplő Tóth Barnabás határozza meg (egyik) blogjában a magyar film sikerreceptjét: vagy hajdani sikerekből gyúrsz komoly médiatámogatással új gagyit és szórod vele tele az országot, vagy lemész kutyába és jaj-de-nagyon mélyenszántó, súlyosan gyötrő magas művészettel bombázod a nevesebb külföldi filmfesztiválok válogató potentátjait, hátha. Esetleg a fejedre ülsz, szétnézel magad körül, és megpróbálsz abból gazdálkodni, amid van, olyan filmet csinálni, ami legalább őszinte. Ahogy Simó Sándor tanította mára már emblematikus osztályának: Tóth Barna Török Feriék követőjének vallja magát, nem is alaptalanul, teszem hozzá.

A Rózsaszín sajt hasonlóan nemzedéki film, mint a Moszkva tér (Szezon, stb.) volt, csak a középpontban, a történések origójában nem egy külső esemény, hanem egy egyetemista fiú és az őt egyedül nevelő apjának konfliktusokkal terhelt kapcsolata áll. Az apa (Bezerédi Zoltán) jól menő nőgyógyász, a szó “társasági” és “szlenges” értelmében egyaránt. Élete a legfontosabb elsődleges női nemi szerv körül forog, melynek nagy ismerője, ezért jól él, ezért szeretik a nők. Fiának (őt a filmet író-rendező Tóth Barnabás játssza) is ezt a sokak által irigyelt, általa büszkén megélt életet szánja, ám ezt a fiú máshogyan, a saját ritmusában, saját értékrendszerében képzeli el. Kettejük körül nők sokasága kering ütközésre vágyva, de míg a papát mennyiségi, a fiút inkább minőségi normái szabályozzák. A papa dúvad, a fiú szelíd, romantikus. A papa imádja a sajtot, a fiú undorodik tőle. És így tovább, a film sok ellentétet sorol, mely azonban a végére inkább bizonyítja kettőjük összetartozását, mint különbözőségét. Ám ettől még az a bizonyos alma igen messze gurult fájától, a nemzedéki ellentétek a létező összes szinten megjelennek.

Más helyen azt mondja Tóth Barnabás, hogy a film sikere a történetben van. Ha nincs jó sztori, akkor hiába minden látványosság, egyéb filmes bűbáj, az egész bukásra van ítélve. Nos, a Rózsaszín sajtnak van története, azonban az meglehetősen banális. Nemzedéki konfliktusokról, illetve a becsajozás-bepasizás problematikájáról annyi filmben szóltak már annyit és annyiféleképpen, hogy nézni is tereh, a témához újat és érdekeset hozzátenni már nem nagyon lehet, ha csak nem valami nagyon markáns, nagyon rendkívüli vagy nagyon megbotránkoztató nem jut az alkotó eszébe. A Rózsaszín sajtban semmi ilyen nincs. Az, hogy a papa állandóan dugásra buzdítja egyetemista fiát? Nos, hajdan az apák maguk fizették be fiaikat a kuplerájba, ha eljött az idő, hogy mást ne mondjak. Minden szabadszájúságtól eltekintve, a film sztorija abszolút illedelmes és jól nevelt. Közönséges, abban az értelemben, hogy bárkivel megtörténhet, közhelyes, hogy sokakkal meg is történik. Mondjuk, a Moszkva térben is Nyugat-Európába menekül a főhős, persze, valakiért, nem valaki elől. Lehet azonban, hogy éppen ezért az átélhetőség miatt találja meg közönségét, hiszen a statisztikailag moziba járó közönség törzse éppen a fiú korosztálya, tehát ezért könnyen azonosulhatnak vele, ráadásul mindenki szereti saját paráit, konfliktusai, problémáit viszontlátni a filmvásznon. Inkább, mint otthon. A film sztorija helyes kis történet, de semmi esetre sem nagy történet. Nincsenek benne hősök, nagy drámák, nincs tragédia, de térdcsapkodós komédia se, így nem okoz mellbevágó katarzist, inkább csak amolyan elnéző mosolyt varázsol arcunkra. Pedig Tóth Barna képes csípős filmet is csinálni, elég csak az Egy szavazat című korábbi filmjére utalni, mely 18 perces hossza ellenére az egyik legmaróbb politikai szatíra a magyar filmben, itt azonban szemmel láthatóan nagyon a közönségsikerre hajt, kissé tán túlzottan aládolgozva annak (vélt) igényeinek. A film forgatókönyvét többször, többen átdolgozták, s mivel általában a sok bába között a gyerek is elvész, a sztori markáns jegyei is a kukába kerülhettek a könnyebb fogyaszthatóság érdekében (feltéve, hogy voltak effélék). Ez persze alkotói döntés, ám a forgalmazó nyilvánvaló örömére. Tény viszont, hogy a nem túl egyedi cselekményben szellemesek, viccesek a párbeszédek, és van néhány eredeti geg is. A főmotívumként végigvonuló sajt-mizériát viszont erőltetettnek érzem, persze, annyira nem, mint a szemlátomást kötelező jelleggel bevetett és meglehetősen aprólékosan bemutatott fűszívásos jeleneteket, amelyek ha lehet, még cikibbek, mint annak idején Bill Clinton e topikban elhíresült coming outja volt. Azonban az egész sztori, ától cettig, mindenképpen igaz és hiteles, legalábbis annak tűnik és ennyi elég.

Kicsit szemet szúr, hogy Tóth Barnabás túl sápadt és halovány szerepére (ami persze, nem egy impulzív, vibráló karakter, de akkor is!), míg Bezerédi túl sok. Magyar filmeken sokszor látható probléma ez, hogy színpadon rendre remekelő színészek filmvásznon iszonyúan rengetegek. Ennek okai nyilván a filmes rutin viszonylagos hiányában keresendők, azonban erre éppen egy fiatal, lendületes rendezőnek kellene figyelnie, akinek azonban jelen esetben volt elég dolga. Le kellett volna adnia valamit belőlük, mondjuk, a főszerepet. Ha valaki professzionális filmes akar lenni, ne akarjon mindent maga csinálni, hanem bíznia kell munkatársaiban, illetve úgy kell azokat megválogatni, hogy bízni lehessen bennük. Ettől függetlenül, Bezerédi jó választás volt, csak nyesegetni kellett volna karakteréből, melyet viszont láthatóan úgy írtak meg az írók, hogy közben Jack Nicholsonra vagy esetleg Dustin Hoffmanra gondoltak. Színészileg a film francia etapjának (és tán az egész filmnek) kulcsszereplője, Douceline Derréal nyújtotta a legtöbbet, okos volt, független, bölcs és bájos. A két francia csávó pedig szerintem a forgatás alatt is be volt szívva, így teljesítményük éppen ezért mondható hitelesnek, hiszen két beszívott francia srácot kellett alakítaniuk.

A Rózsaszín sajtot tehát fintorogva kóstolgatjuk, mosolyogva lenyeljük, holnapra valószínűleg elfelejtjük. Addig viszont kellemes, üde élményt ad, míg érezzük kissé halvány, kissé túl könnyed ízét. Nem egy harsány pálpusztai, a határozott La Rustique-ről nem is szólva, de a nem túl magas honi trappista-kultúrán mindenképpen túl van. Amolyan Raclette, se nem túl sós, se nem túl markáns, de egy könnyű vacsorára éppen megfelelő. Az asanisimasa 6/10-ot ad Tóth Barnabás első egész estés próbálkozására.

Nem hiszem, hogy Wong Kar-Wai zseni lenne, első hollywoodi filmje pedig végképp nem egy megfellebbezhetetlen, úttörő elme alkotása. Ettől függetlenül, persze, egyáltalán nem rossz film ez. Szépen bele is illik a Vadító szép napok óta felfestett sorba: ugyanazt a franciás-film noiros, szenti-melankolikus, költői dizájn-formalizmust csinálja e filmben is a hongkongi rendező, mint eddig, csak nincs itt Maggie és Leslie Cheung, Andy Lau és a többi hongkongi modellszépségű filmsztár és nincsenek a monszuneső áztatta város lampionokkal sejtelmesen átvilágított sikátorai. Helyettük vannak viszont olyan modellszépségű hollywoodi színészek, mint Rachel Weisz, Natalie Portman és Jude Law, valamint kakukktojásként, a filmnek dalaival, de erős színészi jelenlétével is markáns fazont adó Norah Jones; és vannak az amerikai filmek kedvelt helyszíneiként ismert kávézó, kocsma- és kaszinóbelsők, valamint ezek klausztrofóbiáját olykor ügyesen oldva, a szintén ismerős nevadai és coloradói tájképek, és egyéb amerikai filmes köz/színhelyek.

Azonban eddig -néhány mainstreambe semmiképp sem sorolható, filmes “peremlakó” kísérleteit nem számítva- ezeket a helyszíneket soha nem láttuk még ilyen fényben: Darius Khondji a külsőket pszichedelikusra színezte, a belsőket pedig következetesen valami leskelődő, poháron keresztül merengő nézőpontból filmezte – pontosan leképezve így Wong mester filmes líráját. Norah Jones dalait is szokás fitymálgatni, jazzes oldalról túl pop, túl country, pop felől trend-kívüli, tehát nem számít, country felől nem tudom, mi van, de hogy minden egyes dalát az első hangról felismerni, ki énekli, az biztos. Ennél többet lehet mondani egy énekesről, de minek. E filmet így fel lehet fogni egy másfél órás Norah Jones-klipként is, hiszen tökéletesen passzol dalainak utánozhatatlan hangulatához, de az is igaz, hogy az ő dalai is illenek a filmbe. Szép, egymásba simuló szimbiózisnak gondolom én ezt. A klipszerűséget támasztja alá az is, hogy a filmnek nincs valódi cselekménye. Ami van, az egy mondatban leírható. Ha ezt összevetjük azzal, amit (ha jól emlékszem) Jean-Luc Godard mondott a jó filmről, miszerint annak cselekményének egy mondatban leírhatónak kell lenni, akkor ez még lehet egy jó film is, persze godardi értelemben, ami azért lehet megosztó is – nálam pl. a film definíciója. De az sem mondható egyértelműen, hogy nem történik semmi a filmben. Több kis apró sztori is felfeslik a Norah Jones által alakított figura road movie-ja során, olyan semmi kis történetek, melyekről dalokat szokás énekelni: Tom Waits, Bob Dylan és hasonlók által. És Norah Jones által, igen.

A macska-attitűd filmje ez, az tudja igazán élvezni, aki szeret visszajárni helyekre, ahol semmi sem történt, mégis jól érezte magát. Ebben a filmben az érzületek, a körül nem írható, le nem fényképezhető hangulatok a fontosak, olyan tetszőleges időbeni kiterjedésű, teljesen szubjektív érzetek, melyeket igazán csak az ért meg, aki átélt, aki élvezett már hasonlót: a kávé és a cigaretta ízét a mínusz-fokos hidegben hosszan kifújva orron át, a pulóverünk szövetének lenyomatát az arcunkon, amikor fejünket ráhajtva ki tudja meddig bambultunk a poharunkon át, egy falat sütemény ízét, mely akár egy regényfolyam ihletője is lehet. Wong Kar-Wai filmjét nem kell úgy nézni, mint egy filmet. Nézzük úgy, mint ahogy a kávét, teát, jóféle vörösbort kortyoljuk, merengve, félig lehunyt szemhéjon keresztül, s akkor az esetleg szétesőnek, szétfolyónak gondolt képek, hangok, ízek és illatok talán működni kezdenek. Persze, ha alapból sajnáljuk az időt minden efféle felesleges bohóságra, akkor ez nem az az időtöltés, ami nekünk való. Wong Kar-Wai mindig efféle felesleges filmeket csinált, ezért nem lehet például zseni sem. Azonban ezek a felesleges semmiségek arra éppen jók, amitől igazán embernek érezheti az ember magát, hogy kényeztessen, hogy megédesítse a keserűt, tompítsa az émelyítőt és hűsítse a csípőst. Másmilyenek azonban nem leszünk, sorsok, életek nem fognak tőlük változni, lényegüket, értelmüket (ha van ilyen egyáltalán), csak az fogja fel igazán, aki erre hangolva van. Ha nincs, meg se érzi, sőt, tán még bosszantja is az elvesztegetett idő. Az asanisimasa szerint a Blueberry Night, mint ahogyan Wong Kar-Wai eddigi egész életműve, 8/10. Ennyi jár a luxusnak.

Jelen pillanatban első helyen áll Frank Darabont filmje az iMDB népszerűségi listáján, s ezt nyugodt szívvel értelmezhetjük úgy, mint az igényes mozinézők ízlésének matematikai közepe. Érdekes lista ez amúgy, de nem gondolom, hogy ezek minden idők legjobb filmjei, és gondolom, más is elő tud állni ettől sarkosan különböző rangsorolásokkal; A remény rabjai szerintem sem a világ legjobb filmje, még a rendező életművében is mondjuk a harmadik legjobb. (Ehhez persze kell egy ilyen életmű is…)

Szóval, ez az “ártatlan bárányt bemocskolják, és igaztalanul megbüntetik, de az kitartó munkával tehetséggel és nem utolsósorban a remény és hit erejével megdicsőül”-sztorit már hallhattuk néhányszor, méghozzá adekvátabb és felkent tolmácsolásban. Engem mégis az bosszant leginkább, hogy ez a bárány egy bankár. Na ne már! A bankár egy lelketlen sátán szolgája, főleg manapság, a bankok által gerjesztett gazdasági válságban, höröghetjük az orkokkal. De reálisan nézve, a film készítése idején szó sem volt válságról, ám akkor sem biztos, hogy épp egy bankár a legmegfelelőbb példa egy üdvtörténethez. Főleg, hogy Andy (Tim Robbins) a börtönben blazírt arccal segít a gazember börtönigazgatónak bűnös üzelmeinek tisztára mosásában, amit ráadásul a végén magáévá is tesz csillagporos happy enddel, így bármennyire szimpatikus srác, bármennyire drukkolunk neki, azért mégis csak egy tolvaj ő, aki ráadásul még Robin Hoodként sem is osztotta szét a szajrét a szegények között, hanem jól eltette saját magának. Nos igen, az vesse rá az első követ, ki bűntelen, de azért az ács fia azért lényegesen hitelesebb bárányka volt, na.

Persze, vannak fantasztikus jelenetek a filmben, Roger Deakins már itt is odatette magát rendesen, a hangosbeszélő meghackelése Mozarttal egészen lélekemelő jelenete a filmnek, amelynek pillanatfelvétele egészen biztosan helyet kap az elkövetkezendő idők összes filmlexikonjában és enciklopédiájában. Morgan Freemant sem érdemtelenül jelölték Oscar-díjra, a film valóban szívmelengető pillanatainak nagy része hozzá, illetve egy másik öreghez, James Whitmore-hoz (Brooks) köthetők. Azonban a film mégis az okos, hidegvérű, hűvösen és felsőbbrendűen mosolygó bankárról szól, akit képtelen vagyok szeretni. Főleg, hogy “győz” is a végén. Én, ha Darabont nevű filmrendező lennék, tuti lelövettem volna az üldözésben, miután kiszabadult – megcsinálta, de így járt. Vagy még inkább, felkoncoltattam volna valami drogos csikánó bandával, már ott, a Paradicsomban, Red már csak a hullájával találkozna. De hát filmrendező vagy forgatókönyvíró nem vagyok, csak amolyan “billentyűkoptató szegény legény”, akit kicsit idegesítenek az efféle szájbarágó tanmesék, melyek reményről, kurázsiról és hasonló szép dolgokról zengenek himnuszokat, holott nincs másról itten szó, mint egy mesterien megírt, igényesen kidolgozott, nagy lélegzetű, amolyan modern Monte Cristo grófja-szerű kalandfilmről. Asanisimasa szerint: 8/10.

A főleg horrorokra specializálódott, vélhetően meglehetősen zakkant lelkivilágú Lucky McKee mutatkozott be ezzel a filmmel, amely Mayról, a beteg lelkű lányól szól, aki annyira magányos, hogy csinál magának egy barátot, Frankenstein-módra. A magyar releaseben ez rögvest ki is derül, hiszen otromba címfordítói leleménnyel az eredeti May című filmet a beszédes, sőt, poéngyilkos Frankenstein játékaira fordították. Mivel a film műfajilag horror, bár annak inkább a thrillerbe hajló határmezsgyéjéről, talán nem is érdemes továbbmenni a borítóra való futó pillantásnál, hiszen a balfasz címmagyarításból minden belépő szintnél előrébb tartó horrorfogyasztó már tudja az egész szcenáriót, végkifejlettel együtt. És nem is téved sokat…

Valóban a klasszikus Frankenstein-sztori egyfajta variációjáról van szó, itt azonban nem holmi orvosi kísérletről van szó, hanem arról, hogy egy babakészítő magányos, de főleg meglehetősen beteg lelkű lánya hogyan épít magának barátot futó ismerőseinek szisztematikus feldolgozásával. Ez benne van a címben, amit pici asszociációs készséggel bárki leképezhet magának. Hogy mégis érdemes másfél órát vesztegetni erre a filmre, az elsősorban a műfajhoz képest meglehetősen igényes, szinte dexteri esztétikájú képi világ. Itt is darabolós filmről van szó, de nem látunk szinte egyetlen csonkolást sem pacekban, mégsem maradunk le semmiről. A film Steve Yedlin nevű operatőre pazar, alapos és átgondolt munkát végzett, tökéletes ízléssel kelti az elmebeteg vérfürdő illúzióját, úgy, hogy akár a 12-es karikát is ki lehetne rá rakni. És teszi ezt esztétikusan, buja, költői szépségű képekben. Érdekes jelenség továbbá a főszereplő csajt, Mayt alakító színésznő, Angela Bettis. Sokáig azt hittem, hogy egy valóban kancsal, törékeny testalkatú zakkant csaj játssza a film főszerepét, amatőrként, de látom, hogy ez egy profi színésznő. Így viszont olyat alakít, amilyet annak idején például Linda Blair az Ördögűzőben, csak persze egy tökéletesen másféle karakterben, viszont ugyanolyan hideglelős érzékletességgel. Ezekkel együtt már Lucky McKee debütáló filmje is elcsúszik a lábán, beszámítva a banalitásában nevetséges slusszpoént is, azonban a műfajhoz semmi egyénit nem képes hozzátenni, a film értékeit nem ő hordozza. Asanisimasa szerint: 5/10.