asanisimasa

Innen, leegyszerűsítően nézve Amerika, annak is az Egyesült Állama szinte felmérhetetlenül nagy, gyors és lüktető, emellett buta, primitív és kulturálatlan. A mi kis kontinensünk pedig az amerikaiaknak túl kicsi, túl zegzugos, bonyolult és lassú, emellett tudálékos, gőgös és bennfentes. Az igazság persze mindig “odaát”, vagy éppen itt, a csikkzsebünkben van, bárhonnan és akárhogyan nézzük is. Én speciel szeretek a nagy behemótnak beszólogatni, innen jó messziről, és nyilván, neki aligha hallhatóan. Emlékszem, az Ötödik elemben (Luc Besson), ami jó kis francia film volt (amerikai pénzből nagyrészt), visítoztunk, amikor a főhős űrtaxija beleszállt a Meki neon reklámjába, vagy ahogyan Jean-Paul Gaultier meghökkentően extrém jelmezei vidoran figurázták ki az unalmas hollywoodi sci-fi egyenruhákat. Úgy éreztük, ennek üzenete van. A mienk kicsi ugyan, de fürge és okos. Dávid és Góliát, meg ilyenek.

A Balhé című akcióvígjáték is efféle, megtépkedjük az oroszlán bajszát-típusú mentalitással, kanadai-angol koprodukcióban készült. Az, mondjuk érthető is, hogy a kanadaiaknak böki a csőrét arrogáns és nagy hatalmú szomszédja, az angolok részéről azért meglepetés a film francia irányultsága, bár lehet, hogy az amerikaiakat már jobban lenézik, mint az ősellenségeket a csatorna túlpartjáról. Vagy: Te csak szárnyalj, boldog Európa! Mindenesetre, az, hogy néhány kiöregedett párizsi betörőre, akik már nem is nagyon tudnak rendesen megcsinálni egy valamirevaló balhét, utolsó megbízásként egy chicagói kiruccanás vár, azért jelent valamit. Öreg tolvaj nem vén tolvaj, mi még így is megmutatjuk nekik! Amint megérkeznek Chicagóba, rögvest szembesülnek a szánalmas dolgokkal: a Mekiben nem kapni bort, ráadásul még rá se lehet gyújtani. Vicces parafrázisa ez a Pulp Fiction klasszikus “hamburgert ettem Párizsban”-dialógjának. Le Big Mac… A megrendelt munkát azért elvégzik, igaz, kis tévedéssel. Az olasz maffia alvezérének házába törnek be, úgy, hogy az otthon van. Előtte még összerúgják a port a helyi fekete aranyfogúakkal, és lenyúlják a szomszéd utcában székelő latinó banda fejének hidraulikus verdáját. És ezt az egészet az FBI szeme előtt teszik! Azt mindenki tudja, hogy e négy felbosszantásából bőven elég egy is egy jó kis meghaláshoz, ez így viszont soknak tetszik.

Hőseink persze kisebb zökkenőkkel ugyan, de sikeresen leküzdik a felmerülő akadályokat, ahogyan ez egy akcióvígjátéktól elvárható. Brad Mirman, a film rendezője egyben a film forgatókönyvírója is, eddig elsősorban írásban jeleskedett, tucatnál több film írója (pl. Absolon, Hegylakó 3, stb.) volt eddig, ez a rutin érződik is első rendezésén. Remekül bonyolítja a kissé kopott óhazabeli banda kalandjait, úgy, hogy még humorra is futja erejéből. Szép is lenne, ha a legrettegettebb bandák csupa ilyen idiótából állanának, mint ahogyan itt láthatjuk. Ez nem baj, hiszen nem szocio-krimit, hanem vígjátékot láthatunk, valahonnan a Pulp Fiction, Csak egy kis pánik-tengely mértani közepéről, a jelzett koordinátákhoz mérhető színvonalban. Az egyébként minden bizonnyal vérszomjas maffiózók enyhén parodisztikus, ironikus ábrázolása épp olyan, mint amilyet például John Travolta vagy Robert de Niro művelt Tarantino alapvetéseiben, igaz nem kisebb színészegyéniségek vannak jelen e mostani filmben sem. Gérard Depardieu-t nem kell bemutatni, Johnny Hallyday legalább akkora sztár Franciaországban, mint fura orrú kollegája, ráadásul utóbbi még rocksztár is; ők ketten a francia banda vezéregyéniségei, olyan segítségekkel, mint a valószínűtlenül szomorú tekintetű gyilkossal, Zeróval, akit neves színész-zeneszerző Renaud alakít, vagy a fiatal zsebessel, Samival, akit a tehetséges algériai Said Taghmaoui formál meg. Az ellenfelek között pedig Harvey Keitel tevékenykedik olasz maffiózóként, méghozzá majdnem jobban, mint de Niro.

Aki a mozizást üdítő kikapcsolódásnak szánja, annak feltétlenül megtekintésre ajánlom eme igen szórakoztató, néhol kifejezetten nevettető, sajátos humorú filmet, amely ugyan semmiképpen sem szándékozik műfajt teremteni, de a sorba sem lehet egykönnyen bepasszírozni. Asanisimasa: 7/10.

A Coen-tesók már az egyik első filmjükben tanúbizonyságot tesznek elképesztő forma- és stílusérzékükről. A halál keresztútján (Miller’s Crossing) egy remekbe szabott film-noiros gengszteres krimi, némi képregényes (kekeceknek: comicsos) és némi Chandleres felhangokkal.

A sztoriban a megszokott ír-olasz maffiaközi ellentét áll, melynek ütközési zónájának középpontjában természetesen egy zsidó áll. Mivel hangsúlyosan zsánerfilmről van szó, itt szinte elvárjuk a kliséket, melyek jönnek is: ha gengszterfilm, akkor csakis a prohibíció (alkoholtilalom) idején játszódhat. A rendőrség és a polgármester az éppen nyerő pozícióban lévő főgengszter kezéből eszik. Alkoholt értelemszerűen elvileg tilos árulni, ennek ellenére mindenki folyamatosan iszik a filmben, viszont alig dohányoznak, pedig ekkor (a film készítésének időpontjában, 1990-ben) még hol volt a dohányzásellenes ördögűzés Amerikában?! Lehet, hogy Coenék nem dohányoznak… Természetesen mindenki vasalt öltönyben, hosszú kabátban, kalapban feszít, ez utóbbit sosem veszik le. Kivétel a főszereplő, Tom, aki a film teljes hosszában keresi valahová elgurult fejfedőjét. Elképesztő golyózáporos tűzharcok zajlanak leszámolás célzattal, az előírásszerű dobtáras géppisztolyokkal, sőt egyszer a tekerős Maxim-géppuska is előkerül. Csodálatosan megrajzolt torkolattüzek villognak a végtelennek tetsző sorozatokban, tölteni természetesen sohasem tölt senki. Csak lő, mint a gép. Pompás autómatuzsálemek, sőt még korabeli villamosok is száguldoznak keresztül-kasul a filmen. A későbbiekben rendezőként is nevet szerző Barry Sonnenfeld, mint a korai Coen-filmek állandó operatőre, itt is profi munkát végzett: színes nyersanyagra is kitűnően fényképezte az alapvetően fekete-fehérre kitalált film-noiros fényárnyék hatásokat és az erős kontrasztokat. Egy szóval szinte teljes a kelléktár, a nem túl bonyolult, de azért kellően megcsavart történet is halad előre, Joel Coen már harmadik rendezésében is jó mesélő volt.

Gabriel Byrne (Tom) igazi Marlowe-figura, legalább annyit iszik, legalább annyi pofont ad és kap, mint Raymond Chandler klasszikus hőse, itt azonban nem narrálja alá végig a filmet, aminek én örülök, mert ezt a dramaturgiai eszközt nem igazán szeretem. Itt vannak az állandó Coen-médiumok: John Turturro a pofozógép szerepét betöltő piti zsidó bukméker figurájában remekel, feltűnik Steve Buscemi is, aki egészen biztosan Ugartét játszaná a Casablancában, ha azt Kertész Mihály mostanában forgatná.

Coenék harmadik filmje a szokásos precizitással kidolgozott, olykor a sajátosan frivol humorral operáló cselekményével, igényes megjelenítésében tökéletes alkalomnak bizonyult egy kis vasárnap esti gondtalan szórakozásra. Az asanisimasa 7/10 pontra értékeli a kapott élményt.

A finom humorú, a szatírára, szarkazmusra erősen hajlamos Robert Altman életművében előszeretettel állította céltáblája közepébe az általa igen jól ismert amerikai középosztály tagjait, illetve társasági életüket. A játékos például Hollywood belső, zárt világáról fest cseppet sem mitizáló képet, a Rövidre vágva a kiüresedett középosztályi élet és értékrend kíméletlen paródiája, egy többszólamú fekete sors-szimfónia, a Pret-a-porter pedig a divatvilág kívülről csillogó, de belül igencsak rothadó, korrupt világába enged betekintést. A maró szatíra ellenére – vagy éppen ezért – igencsak szerették őt az amerikai film fellegvárában, hiszen minden opuszában világsztárok sora játszik szinte statiszta-szerepeket, mert komoly rangot jelent szerepelni egy akármilyen kis szerepben is Mr. Altman bármelyik filmjében. Nincs ez másként a szerintem méltatlanul, eltúlzottan alábecsült (imdb:4,7, port.hu:4,9) Dr. T és a nők-ben sem. A címszereplőt, a szétzuhanó életű nőgyógyászt minden női szívek többé-kevésbé titkos tiprója, a szépen őszülő Richard Gere alakítja megbízhatóan, az őt körülzsongó nőnemű hadban pedig ott jeleskedik – a teljes felsorolás igénye nélkül – az immáron érett, ámde még mindig kívánatos ős-Charlie angyala, Farah Fawcett, a karakán és független golfedzőt alakító Helen Hunt, az zugivó és egzaltált Laura Dern, vagy a dagi Liv Tyler.

Dr. T bevásárlóközpontban működő nőgyógyászati rendelőjében állandó a zűrzavar. Az állatkerti madárház süketszoba a váróhoz képest. Az unatkozó pénzes szépasszonyok vásárlási rohamaik csillapodásával vélt-valós női bajaik enyhítését a szexisen ősz doktortól várják, aki orvosi értelemben maximálisan próbál páciensei teljes megelégedésére tevékenykedni. Ám a doktor úr családi élete sincs teljesen rendben. Szép felesége idegei a semmittevésben felmondják a szolgálatot, esküvő előtt álló leányáról kiderül, hogy leszbikus, megbízható asszisztensnője reménytelenül szerelmes belé, ő pedig golfedzőjével keveredik szerencsétlen kalandba. A személyét körülvevő nők által okozott zűrzavar elől vadászni menekül, de ez is balul sül el… Elkerülhetetlenül közeleg a teljes összeomlás, a valódi apokalipszis, sorsa elől senki sem menekülhet.

Olyan öregembernek képzelem Robert Altmant, aki szívesen néz a szőnyeg alá, leselkedik be a függöny mögé, azt kutatva, mi van a dolgok színe mögött. Most is egy zárt világba kalauzol minket, férfiakat, akik mondhatni, ritkán járunk nőgyógyászhoz. A kanbulikon e témakörben számtalan ostoba vicc hangzik el, de Altman véleménye ezeknél lényegesen árnyaltabb. A Mester finomabban fogalmaz, ám ezáltal végső következtetései éppen hogy sokkal kíméletlenebbek. Kedélyesen, szinte szappanoperába illően indul a film, nem is érzékeljük a történések nyilvánvalóan megállíthatatlanul közelgő végét, mert szinte becsempész minket a rendező a teljes káoszba, amit aztán a legnagyobbakra jellemző könnyedséggel, fanyar humorral old fel.

Robert Altman az utolsó nagy filmmágusok egyike volt, akinek minden munkája figyelemre érdemes. A Dr.T… ugyan nem üti meg néhány korábbi, zseniális munkájának színvonalát, de azért jó szórakozást képes nyújtani annak a nézőnek, aki nem dől be a film első felének rózsaszín, csivitelő parfümfelhőjének. Ínyenceknek persze kötelező, szerintem igen jó csajfilm-parafrázis ez, a Pretty Woman-féle filmek miatt ezt a filmet választó közönség pedig felfedezhet magának egy másik Richard Gere-t. Asanisimasa szerint a film: 6/10.

Coenék egyik megérdemelten elismert filmje a sok közül a Fargo, amely (nálam legalábbis) hibátlan film a műfajában. De hogy mi is ez a műfaj, már kicsit zavarban vagyok. Thriller? Fekete komédia? Dokumentum-krimi? Talán leginkább mindegyik egyszerre, amellett, hogy külön-külön egyenként is működik. A nézőt azonban nem érdekli, idióta filmszeműek milyen skatulyába szuszakolják be az adott terméket, őt az érdekli, jó vagy rossz az a film, amit nézni szeretne/nézett az imént. Szóval, a Fargo jó film.

Coenék mindent tudnak a filmezésről, nem véletlenül írják ők általában a forgatókönyveket is, ám igen jó érzékkel választanak munkatársakat is. Példának okáért, itt van Roger Deakins. Ő az az operatőr, aki képes munkájával markáns arcot szabni bármilyen filmnek, melyben dolgozik, úgy, hogy sohasem “ül rá” a filmre, soha nem tűnik öncélú vizuális önkielégítésnek művészete, mégis felismerni képeit akkor is, ha elmulasztottuk a főcímet. Kevés ma az ilyen operatőr az óriási mezőnyben. A Fargo országúti jelenete például a szinte Antonionis vagy Tarr Bélás hosszú snittekben komponált kietlen jéghideg sivárságával vésődik bele elménkbe – éppen Deakins képei miatt, nagyrészt. Persze, jócskán kell ehhez a piti suttyó szerepben mindig zseniális Steve Buscemi és az életveszélyes Peter Stormare, aki már majdnem Anton Chigurh. Coenék bérgyilkos-motívuma is megérne egy hosszabb analízist, asszem. Maga film a sztorija adott volt, az élet készen tálalta azt Coenék elé, ők azonban ráérezve annak morbid abszurditására, maróan mély és metszően éles pillanatfelvétellé nagyítják azt: ki az, aki Amerikába utazva éppen Észak-Dakotára (legnagyobb  városa Fargo, népesség: 91 ezer fő, alig nagyobb, mint Szolnok…) kíváncsi? Az amerikaiaknak is csupán egy darabka sivár terület valahol északon, az isten háta mögött mögött, ahol csupán néhány tufa bányász él maroknyi alkoholista indián szomszédságában, és ahol egészen bizonyosan csakis szörnyű dolgok történhetnek. Nem fázósaknak való vidék ez, be is van öltözve mindenki, amitől az orráig sem lát, de nem is szívesen néz tovább annál: el van mindenki magával, de nem is kerítenek túl nagy feneket semminek. A Willy Loman-i lúzereket alapjáraton hozó William H. Macy által brillírozott figura viszonylagos könnyedséggel szerez feleségének anyagi okokból történő elrablásához vállalkozókat, amely azért nagyban jelzi a társadalmi ingerküszöb alacsony voltát. Marge rendőrnő (Frances McDormand) óriási pocakkal két evés között méla rezignációval dolgozza fel az elébe kerülő – brutális – bűneseteket, hogy minden este fáradtan bújjon be férje mellé az ágyba, a tévé elé, csupán a finálén kerekedik el a szeme. Igazán azonban ez sem zaklatja fel túlságosan. Fargo lakói egykedvűen, szinte együgyűen élik hideg s rideg világukban kemény életüket a város határában álló, gigantikus kerti törpére hajazó bányászszobor védelmében – Coenék részvétlen gúnnyal mutatják meg beszűkült, földhöz ragadtan primitív világukat, különösen beszédesek a végletesen banális dialógusok. Ha akarunk, nevetünk rajtuk, mint ahogy szinte döbbenetünkben nevetünk azon a szögegyszerű dorogi (elnézést a nyírségiektől) barmon, aki szívlapáttal vesz elégtételt egy félreértett, túl csavaros viccért. Nevetünk, ahogy Örkény egyperces abszurdjain is nevetünk, holott tudjuk, hogy mögöttük igen keserű dolgok rejtőznek a valóság homályában.

A film szerkezete levegős, van idő jó sok idő mindenre, minden esemény, minden szereplő alapos bemutatására, mégis úgy érezzük, ez egy igen sűrű anyag. Szinte balladaian tömör és fatális. A karikatúraszerűen elrajzolt karakterekben látjuk a vidék hús-vér valóságát, s bár a film elején ott az inzert: megtörtént események alapján, kétségünk sem lehet afelől, ilyen abszurd, morbid, szinte szürreális történetet íróasztal mellett nem lehet kitalálni. Mivel nem épp egy friss film ez, mindezt csak azért írtam ide, hogy az asanisimasa is adhasson néha tíz pontot: 10/10.

A belga Olivier Van Hoofstadt Gyors meló című francia filmjében érdekes kísérletnek lehetünk szemtanúi: Vajon lehet-e elegyíteni a Delonos, Belmondós francia zsarufilmek hagyományait a Taxi-filmek szimplán agyatlan száguldozásával, úgy, hogy az egész viszonylag hiteles képet adjon arról, honnan a frászból, milyen úton-módon kerül Európába az a ménkű sok kábítószer?

Zsarufilm-klisék

Természetes, hogy Marek (Roschdy Zem) nem olyan vödörkalapos, utcasarki zsaru, mint akiből Funes Lajos csinált vicces figurát a Lüttyő néven ismert karakterben, sőt, az első pillanatban még azt sem tudjuk, zsaru-e egyáltalán, hiszen a Gyors meló expozíciójában éppen egy ékszerüzlet gyors és brutális kirablását látjuk, ami kisebb gyanúra adhat okot az az, hogy mindez a rendőrök figyelő szemei előtt történik. Marek rabol éppen. Később aztán kiderül, hogy ő egy beépített, fedett személy a bűnözői körökben, amolyan kemény, tökös zsaru ő, mint amilyen Alain Delon, vagy a szintén észak-afrikai származású Jean-Paul Belmondo karaktere volt a hetvenes-nyolcvanas évek megannyi nagy sikerű zsarufilmjében. Határozott, sőt kissé erőszakos, szabadon, saját törvényeinek megfelelően kezeli a szabályzatot, a felettesei azonban tudják, minden tekintetben számítani lehet rá. Mondjuk, Belmondóval ellentétben, nincs sok humorérzéke… A film elején egy rendőri megfigyelőcsoporton rajtaütnek a megfigyeltek (a nyúl visszalő), ahol Marek atyai jóbarátját lelövik. Marek motivációjában megjelenik az egyik legtöbbet használt zsarufilm-klisé, a személyes bosszú vágya. Később, Mareket ismét egy bonyolult és veszélyes beépülési akcióra szemelik ki, melynek során természetesen újra összeakad barátja gyilkosával, ekkor már 100%-osan biztosak lehetünk a film fináléjában. Nem igazán a zsarufilmek ismert kliséje a speciális kiképzés-jelenet, ezt szinte minden akcióelemeket felvonultató zsánerben felhasználják, ahol persze, a történet ezt megengedi. Itt, az eddig is tökös Mareket a veszélyes küldetésre felkészítés folyamán sokszor láthatjuk olyan szituációban, amely a filmben aztán nem jön elő, így majdnem az egész jelenetsornak semmi értelme: hangsúlyosan taglalják pl. Marek víziszonyát, hogy aztán ezek után vizet ne is lássunk (legfeljebb a távolban). De a renitens, kemény zsaru kliséje (még Dirty Harry is eljön), a barát elvesztése, a bosszú mind megvan. Sőt, idevehetjük a sokáig rejtett szerelmi szálat is, amit viszont csak erős spoilerekkel fedhetnénk fel (persze, máshonnan nézve ez lehet szintén a felesleges kategória is).

Az európai autóipar újabb diadala

A számomra felfoghatatlanul nagy sikert arató Taxi-filmeket én csak bő lére eresztett autóreklámokként vagyok képes nézni, melynek köszönhetően érezhetően megszaporodtak az utakon a hófehér Peugeot márkájú cirkálók, tehát reklámként feltétlenül működnek. A Gyors meló ebből a szempontból mindenképpen előrelépés, hiszen azon kívül, hogy van sztorija, jó sok száguldozást is láthatunk, tekintve a gyors meló elvégzése éppen a minél gyorsabb száguldáson múlik. Kérem, itt Európán kívüli típust csak szánalmas mellékszerepben láthatunk, talán egy Honda Civicet és egy böhöm Lincoln dzsippet. Ezenkívül több BMW mellett a film fő mellékszereplője egy spéci Audi, egy Porsche Cayenne, valamint egy gyönyörű Maserati. Ezekben zajlik a gyors meló, akiknek van sejtésük a márkákról, képzelhetik hogy mennyire gyors lesz ez. Ami a lényeg, hogy mind európai termék. Válság ide, válság oda, az autók jól teljesítenek, úttartásuk stabil, gyorsulásuk ülésbe süppesztő, végsebességük bőven az engedélyezett sebességhatár kétszerese felett.

Gyors értékelés

A Gyors meló tisztességes akció-krimi, mindazt tudja, amit e műfajnak tudnia kell. Izgalmas, tulajdonképen fordulatos is, ha eltekintünk attól, hogy a zsánerfilmek végét mindig tudjuk előre, hiszen éppen a jellemző stílusjegyek határozzák meg a végkifejletüket is. Határozott egyéni jegyeket felmutatni azonban nem tud, Marek karaktere sem olyan markáns, hogy sorozatot lehessen rá építeni, Roschdy Zem szimpatikus fazon, de hát nem egy Bruce Willis. A filmbéli gengszterek figurái viszont szakítanak a szokott maffiózó-karakterrel, ettől hitelessé és különösen veszélyessé válnak: nincs Armani öltönyös, kigyúrt kopasz köztük egy se, ennek ellenére mégse találkoznék velük a valóságban. A film meglehetősen sok időt szentel a Marokkóból Európába jutó kábítószer útjának bemutatására, ami mindenképpen új és nem megszokott elem a műfajban, főleg, hogy igencsak hitelesnek is tekinthető, vagyis könnyű elhinni, hogy akár így is történhet minden. Ugyanez érvényes a szigorúan titkos, fedett rendőri akció ábrázolására is, ami szintén ritkaság ilyen alapossággal mozifilmben (persze, lehet, hogy ez már a tavalyelőtti szcenárió, így már láthatják a rosszfiúk is). Ez utóbbi dolgok miatt nekem kifejezetten tetszett a film, ami akciófilmként, a sutaságok ellenére, mondjuk erős közepes. Asanisimasa szerint: 6/10.

Romantikus szerelmi történet és kémhistória egyben? A huszadik század elejének világhírre és -hírhedtségre is szert tett kémnőjének, Mata Harinak története épp ilyen, tekintve, hogy hivatását -az információszerzést- szerelmi életének bonyolítása közben végezte.

David Cronenberg, a kanadai rendezőguru két ultimate legenda, a Meztelen ebéd és a Karambol között forgatta le -részben Budapesten- a maga Mata Hari-parafrázisát, mely egyben egy pompás Pillangókisasszony-variáció is, s mint ilyen, romantikus dráma. Két fordított között egy sima, a Pillangó úrfi tulajdonképpen egy teljesen normális film, ha azt nézzük, hogy egy francia kereskedelmi külképviselet attaséja (Jeremy Irons) a hatvanas évek kulturális forradalmát nyögő népi Kínában szerelmes lesz egy ottani opera-énekesnőbe (John Lone), aki viszont tudta nélkül szed ki belőle politikai és gazdasági információkat. A szokványos szerelmi szálakkal átszőtt kémtörténetben az a csavar, hogy az opera-énekesnő valójában férfi, ám erre a francia attasé sokáig nem jön rá, hiszen mértéktelen imádatában tiszteletben tartja azt az “ősi szokást”, mi szerint az opera-énekesnők csak tetőtől talpig ruhában adják oda magukat szerelmüknek. Nincs okunk kételkedni a dolog képtelenségén, hiszen a film elején inzert adja tudtunkra, hogy a film megtörtént események alapján készült.

Adekvát Puccini-idézeteket hallhatunk az inkriminált operából, mely alapjaiban is élmény, olyan erős zene, hogy önmagában is alkalmas letaglózó erejű érzelmek kiváltására. Cronenberg azonban, a két említett beteg, de nagyszerű film között, mintegy tisztulásképpen (gondolom), ügyesen egyensúlyozva az émelygős és üdítő között, érzékenyen és ízlésesen, minden különösebb cselekményszervezési extremitás nélkül meséli el a történetet, amely a végén elő is idézi az összes fiziológiai tünetet, melyek egy hagyományos romantikus történetnél elő kell jöjjenek: szipogás, könnycseppek, stb. Ehhez Puccini operájának szívszorító története áthallásaival csak hozzátesz. Manapság kényes téma a kommunizmus ábrázolása, ebben itt nincs hiba. Cronenberg történelemszemlélete hűvös és pártatlan, csupán egészen enyhe iróniát érezhetünk a valóságban kíméletlen és ostoba kínai pártgépezet zakatolásának ábrázolásában, melynek katonája volt Song, az énekes(nő). De ugyanígy mutatja be az önmaguk vélt kulturális fölényébe tompult nyugatiakat is, úgyhogy 1:1. A politikai, történelmi vonulat mellett amúgy is fontosabb talán az érzelmi szál, a szerelem mibenléte, az, hogy működik-e, működhet-e eltérő szexuális beállítódások esetében: Cronenberg ebben gyakorlatias, viszont a nézőt éppen ezzel gondolkodtatja el. Árnyalt, meglepő fordulatokkal teli, érzelmes történet ez, melyben (számomra) újfent kiderül, milyen rossz színész Jeremy Irons. Néz, néz, néz lárvaarcával, majd megint néz. Viszont John Lone nagyon jó, törékeny és kecses nőként, mégis férfias és tüskés férfiként. A film maga így kifejezetten érdekes, izgalmas és tanulságos is, feltéve, ha nem éppen melegeket dobálni készülünk az Andrássy útra: az asanisimasa szerint 7/10.

Jeunet és Caro filmjét lehet hogy porolni kellene, de azért egy ’95-ös filmet nem nagyon szeretnék még klasszikusnak tekinteni. Mindenesetre, mostanában kiütötte a szemem, hogy mekkora gagyi egy film ez, pedig mindenki odáig meg vissza van tőle, mint ahogy én is, múlt időben. Vizualitásában, látomásos figuráiban, az expresszionista díszleteiben természetesen nem -ez Marc Caro és a később az ennél lényegesen erősebb Vidocq-kal bemutatkozó Pitof érdeme-, de ez a mese, melynek motívumait innen-onnan összelopkodták alkotói? Nos, ez egy albán gányolás, ahogy Pista bácsi, az ezermester mondaná.

Ha mese, akkor azért szar, mert nincs az az egészséges gyerek, aki ne törne ki éktelen bömbölésben, meglátva az első ijesztően torz pofát a kétezer továbbiból, de ha valami okból ezen átlendülne a gyerkőc, a filmet belengő nyomasztó légkör vetné vissza a fejlődésben. Happy End ide vagy oda. A felnőttek pedig ezt a szögegyszerű történetet ezerszer, ezerféle feldolgozásban látták már. Értékesebben és értéktelenebben is, hiszen lefelé végtelen mélységek nyílnak, és mozogni is könnyebb arrafelé, mint felfelé. Mesének tehát idióta, horrornak viszont gyenge a film, naiv és romantikus, ráadásul túlságosan is öncélúan művészieskedő. És unalmas, végtelenül unalmas! A felnőttek világa végzetesen beteg, a gyerekeké pedig még talán egészséges – nos, ez a film kétbites tanulsága, amihez így csak gratulálni tudok. Asanisimasa downgradelt pontjai nem többek mint 5/10, az 5 pont azonban kizárólag a látványé és a milliőé. Nem szabad azonban kizárólag a szemnek hinni.

Most úgy gondolom, Spike Lee legjobb filmje Az utolsó éjjel, bár friss még az élmény, ami annak idején valamiért kimaradt. Néhány nappal vagyunk csupán 0911 traumája után, Spike Lee pedig, Woody Allen mellett a legautentikusabb hangú New York-specialistaként, szót sem ejt a támadásról, ehelyett egy középszerű drogdíler börtönbe vonulása előtti utolsó napját veszi górcső alá aprólékos precizitással. Nem zeng hős tűzoltókról himnuszokat, nem mesél könnyek között fiukat, férjüket, feleségüket és lánykat sirató amerikaiak sorsáról, sőt, az egész dolog mindössze kétszer jelenik meg: a Monty nevű főszereplő díler a híres tükör-monológjában, valamint a két haver, Jakob és Frank, Frank lakásán folytatott párbeszéde háttereként, mivel Frank, jólmenő brókerként a WTC közvetlen közelében lakik, rálátással a gödörre. De mindennél többet mond el az, ahogyan szereplői viszonyulnak a támadáshoz. Frank egy átmulatott éjszaka után, valami könnyűsúlyú amerikai psychoként alig várja a következőt, Jakob angol irodalom-tanárként úgy húz falat maga és a tanítványai közé, hogy közben annak lerombolásáról ábrándozik, Monty hét éves börtönbüntetésére való bevonulása előtt, már régen feladva a dílerkedést egy sérült kutyát vesz maga mellé, és számot vet addigi életével és elkövetkezendő életesélyeivel. Tehát Spike Lee hősei teszik a dolgukat, illetve azt, amit rájuk az élet kirótt. Amerika, az írek, oroszok, olaszok, feketék, zsidók, melegek és rendőrök, bűnözők és vallásosok, tehát az amerikaiak élik tovább életüket, Oszama és a világ összes seggfej fundamentalistája speciel bekaphatja.

Spike Lee ezúttal nem a feketék ügyes-bajos dolgaival foglalatoskodik, bár maradt az utcán. Moralizál, méghozzá vastagon, de az utcán sokat élők igazságalapú szentimentalizmusával. Monty kábítószert árul, középosztálybeli ír fiúként, ahol a rendes életút az alkoholizmus. Szeretője egy puerto ricói szépség, spannja pedig egy százötven kilós orosz maffiózó. Montyt feldobja a zsaruknak valaki, melynek következtében kapja a hét éves sittet. Monty, középosztálybeli ír srácként retteg a börtöntől, mégis eldönti: felhagy minden bűnözői tevékenységgel, és megpróbál új életet kezdeni, ha sikerül. Ám előtte azért végére jár, ki dobta fel. Spike Lee filmjével azt hirdeti, hogy csak egy egészen kevésen múlik mindenki sorsa, apró döntések ugyanúgy vihetnek végletesen jó és végletesen rossz utakra is, nem árt észnél lenni. A film végén felvillan Monty számára is egy lehetséges életút, azt azonban nem tudjuk, Monty sem tudja, mit fog lépni.

Csendes, melankolikus hangulatú film Az utolsó éjjel, amelyből ennek ellenére igen mély betekintést enged New York hétköznapi világába, lakóinak életébe. Terence Blanchard, Spike Lee állandó zeneszerzője, mellesleg kitűnő jazztrombitás, a filmhez monumentális zenét írt, mely nagyban meghatározza az egész film hangulatát. Monty figurájában Edward Norton élete egyik legjobb alakítását nyújtja (szinkronizált változatában Alföldi Róbert szintén remekel, miután gyorsan megszoktuk sajátos orgánumát), visszafogott, eszköztelen és mégis mély, gyötrődése, vívódása pszichológiailag is hiteles. Philip Seymour Hoffman (Jakob) hozza a tőle megszokott színvonalon az elfogódott tanár-figurát, de igen jó az általam eddig kizárólag idétlen szerepekben látott Barry Pepper (Frank) is, egészen ügyes az enyhén pszichopata brókerként. Spike Lee filmje az asanisimasánál 9/10-et ér.

Szinte vallásos imádattal beszél e filmben otthonunkról, a Földről a világhírű francia “lebegő fotós”, Yann Arthus-Bertrand. A filmet nézve valóban szakrális magasságokban érezhetjük magunkat, hiszen Arthus-Bertrand kamerája mintegy angyalként száll keresztül-kasul a Föld felett néhány métertől néhány kilométerig terjedő magasságban. Látjuk a földfelszín megannyi gyönyörűségét, a természet csodáit, majd hosszan, sokáig egy csomó ijesztő, megdöbbentő dolgot. Közben szent átszellemültségben intézi dörgedelmeit hallgatóságához, a nézőkhöz, földlakókhoz.

Arthus-Bertrand kitűnő fotós, erről meggyőződhet bárki a weblapján, de láthattuk plakátméretűre nagyított madártávlatú képeit valamikor a kilencvenes évek közepén a Dózsa György úton (akkor Felvonulási, ma ’56-osok tere) is, és ez látszik e filmen is. Pompázatos, lenyűgöző, szemkápráztató panorámákat csinál, még az esetleg negatív tartalmú, üzenetű tárgyakról, eseményekről, helyszínekről is. Néha túl szemkápráztatóakat, melyeket nemhogy nézni, de elhinni is tereh. Nehezen hiszem el, hogy bizonyos gigantikus felszíni bányászati eljárások helyszínén vérvörösre (értsd: vérzik a Föld!!!) színeződik a föld, még ha az valóban így is van. Sokszor úgy érzem, Arthus-Bertrand belenyúl a színekbe a még nagyobb drámai hatás kedvéért, ami azért, valljuk meg, hazugság egy dokumentumfilm esetében, bármennyire jó szándékú is. Persze, ez csak gyanú, lehet az is, hogy minden úgy van, ahogy e filmen látszik, még sohasem repültem körül a Földet hőlégballonon, szélességi fokról szélességi fokra, szinte térképészeti aprólékossággal.

Tovább fokozza az ellenérzéseket az általános iskolai biológia-tankönyvek didaktikáját idézően szájbarágós narráció, melyet a szinkronizált verzióban tovább súlyosbít Novák Péter sajátos orgánumából is fakadó kioktató, de főleg sokszor rosszul hangsúlyozó hangalámondása. A film feléig komolyan idegesített ez a szpícs, mintha a mellemet böködte volna hosszú, horgas ujjával maga a szakállas atyaúristen, hogy mit tettél, mit tettél, te gaz, te utolsó, vétkes bűnös, szarházi homo sapiens. Aztán a végén ugyan jön némi feloldozás is, felsorolódik néhány pozitív példa, de az intő, figyelmeztető jelleg itt is végig fennmarad. Mi, valószínűleg vétlen vétkesek úgy érezzük magunkat, mint a hívők az istentiszteleten: kötelezően bevallunk mindent, elnyomunk néhány üdvözlégyet meg miatyánkot, lelkünk tiszta s rajta.

Félreértés ne essék, Arthus-Betrand jó ügyet szolgál, az emberiség fejlődése során tényleg rengeteg pusztítást okozott a Földön. Azonban ez az angyali, nem evilági attitűdje, mintha ő már nem is lenne közibénk való, párosulva a kioktató hangnemmel, kissé visszás érzetet szül. Arról nem is szólva, hogy vicces paradoxonként, nyilván persze áttételesen, de egész projektjét éppen azok a gigavállalatok szponzorálják, akiknek e pusztítás jó része a számlájára írható. Mivel nem vagyok sem ökológus, sem biológus, csak a józan paraszti logikámra támaszkodhatom a film tudományos megállapításait illetően, de itt is van azért némi bibi. Egy helyütt például azt mondja, hogy a Földön a víz mennyisége állandó. Utána hosszan citálja, melyik luxustevékenység mennyi vizet emészt fel. Most akkor állandó a vízkészlet vagy elvész belőle? Felrója az erdőirtásokat, de felrója azt is, amikor az irtás helyére új, igaz, iparilag könnyebben hasznosítható fákat ültetnek. Oxigéngyár-szempontból nem mindegy? És sorolhatnám a támadható példáit, de ismétlem, Arthus-Bertrandnak alapvetően igaza van. Valóban az utolsó órát éljük.

Én mindenesetre továbbra is elsősorban biciklivel járok, igyekszem odafigyelni, mit eszem-iszom, ügyelek a szelektív hulladékgyűjtésre is és nem szemetelek, mint ahogy gyaníthatólag a film nézőinek nagy része. Értsd ez alatt azt, hogy -a figyelemfelhívó dokumentumfilmek többségéhez hasonlóan- ez a film se fog eljutni azokhoz, akiknek valójában szól. Vagy cinikusan vállukat vonják, hogy erre már adtak egy csomó pénzt, ők már feloldozást nyertek ezáltal, vagy pedig unottan nyomnak stop gombot, hogy unalmas, nincs benne akció és még röhögni se lehet rajta. Enyhít mindenen a film üdítő forgalmazási joga, ingyen és legálisan terjeszthető. Töltse le mindenki (pl. INNEN) és nézze meg, mert minden általam előzőleg összehordott nyavalygás ellenére, nem árt újra s újra átvenni a leckét. És hát, Arthus-Betrand tényleg lenyűgöző képeket hordott itt megint össze. Ez a vállalkozása, mint ügy, egyértelműen 10/10, filmnek viszont csupán 5/10, az asanisimasa szerint.

Gene Hackman Oscar-díjas filmszínész amióta az eszemet tudom, mindig ugyanúgy nézett ki. Szerintem tipikusan az a fajta fazon, aki úgy harminc éves kora körül felvett egyfajta fizimiskát, és ahogy telnek, múlnak az évek, rajta bizony nem fognak azok a bizonyos vasfogak. Harminc évesen is enyhén pocakos sörissza raktárosnak látszódott, most, a hetvenegyedikben (!) éppen ugyanolyan. Közben eljátszott egy csomó legendás szerepet, ő volt Popeye Doyle a Francia kapcsolatban, ő játszotta Coppola Magánbeszélgetésének főszerepét, a mániákus lehallgató ügynököt, ő volt az a szadista seriff, akit annyira utált mindenki Clint Eastwood nagyszerű westernjében, a Nincs bocsánatban.

Az arany markában című filmben ez a joviális öregúr egy szuperrablót alakít, aki nagyszámú kollégái közül tündökletes intelligenciájával, valamint hidegvérű gyilkolászási kedvével tűnik ki. Ennek azonban kizárólag akkor enged teret, ha a szükség úgy hozza. Például amikor jól kiterveli egy ékszerbolt kirablását oly módon, hogy előzőleg kapucsínóba csempészett altatóval ártalmatlanná teszi az eladókat. Ám az egyik hölgy történetesen nem szereti ezt az édes kávéfajtát, ráadásul döbbenten tágra nyílt szemekkel éppen az üzletet kifosztani készülő rablómester képébe bámul, aki erre már tényleg nem tehet mást, mint kiiktatja a nagyot hibázó alkalmazottat. Vagy ahogy elbánik a gonosz törpével, aki át akarta verni… Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az orgazda Bergman (Danny DeVito) nagyon csúnyán meg fogja járni, ugyanis nem ez lesz sem a film csattanója, sem a kulcsjelenete. A kis szivarozó gonoszka csupán egy kövér fűszál a visszavonulni készülő Moore (Hackman) útjában. Jól jellemzi e szimpatikus rablót egy beköpése, amit akkor ejt el, amikor egy kuncsaftja megkérdezi, hogyan lehet annyira okos. Hát úgy, válaszolja, hogy elképzelem, hogy oldaná meg az adott problémát egy nálam okosabb ember, aztán így már én is meg tudom oldani.

Legendás a film rendezője is. David Mamet, aki például az Aki legyőzte Al Caponét című gengszterfilm-alapvetést is jegyzi, ez alkalommal is hírnevéhez méltó, igényes krimit írt és rendezett. Saját maga film noirként említi e mozit, valójában azért inkább egyfajta sajátos műfajkeveredésről van szó, természetesen a krimi műfaján szigorúan belül. Kicsit gengszterfilm, de azért manapság újra divatos film noir is, de leginkább heist-film, vagyis szajréfilm. Az erőszakos jelentek megdöbbentően naturalisztikusak, ám bemutatásuk sohasem öncélú, s az általuk okozott feszültséget rendre oldják a jól megírt, pergő dialógusok, vagy éppen a néhol meghökkentően vicces szituációk. Átverés átverést követ, egy percnyi üresjárat sincs a cselekményben. Akad néhány olyan fordulat, amelyet még a legvájtszeműbb mozitudósok sem tudhatnak előre, a végén pedig csattan az ostor, de jól megcsavarva. A filmben a két nagyágyú rutinos, ám hiteles alakítása mellett több kiváló színészi teljesítményt láthatunk, hála a jól megírt forgatókönyvnek, amely valódi, élő figurákat teremtett, és köszönhetően Mamet állandó és kiváló színészeinek is, akik a “nem is olyan nagyon” mellékes szerepekben tűnnek fel. Az arany markában tipikusan az a fajta film, amelyben nincsenek zsaruk, de nem is kellenek, a rosszfiúk mindent lerendeznek egymás között, mi nézők pedig szépen lerághatjuk a körmünket, vajon sikerül-e a nagypapa kinézetű szuperrablónak végül is meglovasítani Svájc teljes aranytartalékát. Ennyi a tét, amit asanisimasa 7/10-re tesz meg.