A nyári olvasófilmnaplóm valószínűleg utolsó részéhez három igen fasza filmet néztem meg, műfajában mindegyik kiváló darab, az adott pontszámokkal a globális filmművészetben (>100 év) általam megbecsült helyüket szeretném belőni. Úgyhogy, nem hőbörögni, hogy csak eeeennyiiii???!!!
Az üldöző (Chugyeogja/The Chaser, 2008) – A dél-koreai Hong-jin Na odahaza óriási 
tömegsikert aratott filmje olyan kegyetlen, olyan brutális és olyan igazságos, mint az élet. Korrupt zsaruból lett strici nyomoz eltűnt beteg kurvája után, akit egy őrült szobrász tart fogva, hogy élő anyagból vett mintából faragja meg a “tökéletes” feszületet. A film sztorija ennyi egy mondatban, valójában azonban telis-tele van váratlan, meglepő, sőt meghökkentő fordulatokkal, a film valójában egyrészt egy izgalmas nyomozós-üldözős thriller, másrészt maró kritika a társadalom érzéketlen, jóllakott és szűklátókörű bambaságáról, a korrupt, tesze-tosza rendőrségét sem kímélve. Természetesen a film Dél-Koreában játszódik és arról is szól, azonban kifejezetten működik európai fogyasztói szokások szerint is: akinek ez lesz első kortárs távol-keleti film életében, legfeljebb annyit fog észrevenni, hogy kizárólag ázsiai arcok játszanak benne. Eső úgy esik benne, mint egy valamirevaló francia zsarufilmben, a cselekmény úgy hömpölyög, mint Scorsese nagy filmjeiben, a film zavarba ejtően őszinte és sajnos valóságos végkicsengése pedig sokáig ott fog motoszkálni bennünk. A véres jelenetekben sincs semmi öncélú megbotránkoztatni vágyás, mint amúgy sok más távol-keleti kultuszfilm esetében gyakran tapasztalhatjuk, itt az amúgy viszonylag szemérmesen ábrázolt gyilkos aktusok által literszám kiontott (mű)vértócsák az utolsó cseppig a filmet, s mondanivalóját szolgálják. Felkavaró, hosszan ható élmény ez a nem egyszerű film, az asanisimasa 8/10 pontot ad rá.
Watchmen (2009) – Ehhez a filmhez nem nagyon akarok mit hozzátenni, a rajongók és a 
hozzáértők értelmezhetik úgy, ahogy akarják, a lényeg számomra az, hogy Zack Snyder ezzel filmmel tulajdonképpen megalkotta a szuperhősös filmek non plus ultráját. A film cselekményéről elég annyi, hogy épp olyan banális, mint a többi hasonló, azonban apróbb momentumokban már sok érdekességet felfedezhet az ilyesmire kíváncsi néző. Itt van a sok közelmúlt történelmére való utalások, amelyek a film alapjául szolgáló képregények esetében ez aktuálpolitikai vonatkozást kaptak, szerény véleményem szerint műfajban egyedülállóan (az okosok majd kijavítanak, ha nem így van). Nixon bízza meg a kulcsszereplő plazmalényt vagy mit, Manhattan doktort, hogy vívja meg a hidegháború döntő ütközetét Brezsnyevvel. De itt van Kissinger, sőt Larry King is, mint erős kapcsok a valóság felé. Jellemző sajátossága a Watchmennek, hogy az egész mesét áthatja valami elmúló, melankolikus érzés, az emberek sem imádják már a hősöket, melyből van jó néhány, akik pedig már nem egyértelműen jók, hanem egytől-egyig tele vannak rossz tulajdonságokkal is. Van, ki kevesebbel, van ki többel. Sőt, képesek még igazán rosszá is válni, bár azzal azért végül is jót tesznek. Egészen különleges hatást ér el Snyder a remekül válogatott kísérőzenékkel, Bob Dylan üt, rögtön az elején, de Jimi Hendrix All Along The Watchtowerje egyenesen katartikus erejű, de Philip Glass Koyaanisqatsijának (ami maga is filmzene, Godfrey Reggio – Kizökkent világ (Koyaanisqatsi)) újraértelmezése, filmben ráadásul, kifejezetten apokaliptikus. Amellett, hogy pofátlanság. Látvány pazar, de ez ma már alapkövetelmény egy látványfilmtől. De legyünk azonban észnél, maga a film az 6/10, ami egy végül is világmegváltós filmnek a lehető legjobb.
Elrabolva (Taken, 2008) – Luc Besson gyámkodása alatt készítette el a francia Pierre 
Morel ezt a filmet, mely közvetlen unokatesója Jack Bauer műfajteremtő, gigarepesztő ámokfutásának, immár a mozivásznon. Pörgős, üldözős, emberrablásos akciófilm, hibátlan ritmusban, látványos koreográfiával, zökkenők nélkül, brutálisan. Liam Neeson pedig el tudta velem hitetni, hogy egy pszichopata vadállat, aki imádja a lányát, nem pedig egy sima modorú simlis, aki zsidókat ment Auschwitzból, pénzért. Ez nagyon nagy meglepetés számomra. Jack, vigyázz! A Taken jó kis akciófilm, műfajilag tökéletes zsáner, ennyi van benne: 6/10.
Látatlanban nyilván sokak elintézik e filmet egy kézlegyintéssel, hiszen ennyiből nem lehet több, mint egy szimpla B-kategóriás baromság. Ne feledjük azonban, hogy Friedkin mester Oscar-díját nem adják ingyen (Francia kapcsolat), továbbá a már említett Ördögűző is rendszeres hivatkozási alap, ha befosatós filmekről van szó. Mindenesetre hála a Filmvilág blog 
belecsavarja Ágnest is a személyes örvényébe. A Bug tulajdonképpen Peter paranoid skizofréniájának története, s mint ilyen, bármikor aktuális. Az összeesküvés-elmélet gyártás egyes elméletek szerint az utolsó lépcsőfok, mások szerint pedig egyenesen az egyik jellegzetes tünete a paranoid skizofréniának, ehhez képest rengetegen gyakorolják, tanúság rá az Internet. Peter fixa ideája, hogy a testében élő bogarakat a hadsereg telepített belé az Öböl-háborúban, ezért menekül előlük. A film nem tisztázza 100%-ban, hogy Peter parája a valóságon nyugszik-e, vagy csak képzelődés csupán, a lényeg nem is ez a film szempontjából, hanem a becsavarodás architektúrája. Amit viszont szépen, profi módon vezet végig Friedkin, ismerve jól a pszichológia vonatkozó fejezeteit. Az összesen négy szereplős kamaradarab (Tracy Letts sikeres színdarabjából készült) szuszpenz-e mesterien épül fel, végig feszült és izgalmas, Ladd és Shannon remekel benne. Kérdések vannak, lesznek, kicsoda például Dr.Sweet, mi a szerepe a hadseregnek, ha van szerepe egyáltalán, stb., ez azonban jó a film utóélete szempontjából – van miről beszélni. A drogos vonalat is kissé feleslegesnek érzem, hiszen így könnyen indokolható a hallucináció és az üldözési mánia, a hadsereg is (CIA, stb.) épp elég ok lehet erre (is).
Hoffmannal mindent el lehet adni, még egy ilyen szögegyenes romantikus sztorit is – ebben egyetért a kritika nagy része. A két valóban nagyszerű színész -parádés, önironikus, fesztelen és őszinte- játékán kívül tényleg nincs mit nézni ezen a mozin, ez viszont annyi, hogy el is viszi az egész mozit. Joel Hopkins író-rendező kiváló meglátással semmi mást nem csinált, mint helyzetbe hozta e két zseniális színészt, hátradőlt és nézte őket. Nem tudom, a tízen-huszonévesek mit gondolnak erről a filmről, kicsit öregebbek már nyilván fogják az alapszitut: van úgy, hogy az ember, legyen bármilyen tehetséges, mégis lapátra kerül, van úgy, hogy semmi nem jön össze, még a családjában is előbbre van nála mindenki, van úgy, hogy lassan már tényleg lecsengetnek, és ilyenkor igen sokan összetörnek, összeomlanak, magukba zuhannak. Nekik viszont kifejezetten gyógyír lehet egy ilyen mellébeszélés nélküli, tömény pozitív életérzés-dózis. Kérem szépen, van még élet az ezüstösödő hajszálak után is! Van, amikor egy filmben, egy filmhez ennyi is elég, sőt ennél több lenne a sok: az asanisimasa beszavaz egy 
órás, 3 részes minisorozat gyakorlatilag ugyanarról szól, mint Robert De Niro egy évvel korábbi, (szerintem nem teljesen megérdemelten) sokat szapult hasonló témájú filmje, 
tudtam semmit, csak azt, hogy ilyet sem a mozi, sem a kettő darab tévé nem ad nálunk. A seregben történt a szeánsz, ahol -ha beavatott volt az ÜTI– a stúdiós srác a laktanya zártláncú tévéjére rákötötte otthonról becsempészett videómagnóját, és éjszakánként arról szórakoztatta a ki tudja honnan beszerzett, éktelen rossz minőségű, fahangú magyar alámondásos tiltott nyugati filmekkel az éppen szolgálatban lévő surcitársakat. Én éppen őrségben voltam, őrparancsnoki minőségben, annyi volt a dolgom, hogy két óránként elvittem a váltást az egyetlen őrtoronyba. Két váltás közé éppen befért egy film, amit pár orifonos egyeztetés, és a kimarcsi idejére beígért sörök ígéretével viszonylag könnyedén lehetett éppen erre az intervallumra időzíteni. Így nem volt más dolgom, mint ahogy a kilenc órás váltással visszaértem, kitáraztam, stb., csak beszóltam a srácnak az orifonon, hogy mehet a film. (Tán még rákopogtam a szomszédos ügyeletes tiszti szobában épp hortyogni készülő ÜTI-re, hogy: Szásss elvtárs, valami kannibálos film lesz!)
Jellemző módon, a film első felére ma már nem is emlékeztem, csak a második része maradt meg élénken az emlékezetemben. Most olvasom, hogy Sergio Leone (!!!) azt mondta éppen erre a részre akkor, amikor Deodatót a máglyára akarták küldeni e film botrányos jelenetei miatt: “Drága Ruggero! A második rész a mozgóképes realizmus mesterdarabja…” Tehát, csak nem vagyok hülye, ha az egyik legnagyobb filmrendező azt mondja valamiről, hogy ez OK, akkor az nyilván OK. Filmes dolgokban nálam szegény Sergio-nak mindig igaza van.
bemutatott elképesztő jeleneteket. Mondjuk, a hetvenes évek szoft-pornóit idéző 
érezhetjük, ha tisztában vagyunk azzal a korral, melyben készült, melyről szól. Atombombák persze ma is léteznek, vannak őrült fazonok is, akik meg is nyomnák a gombot, ha nem csapna kezükre időben a világrendőrség, azonban az a fagyos, valós veszélyekkel teli hidegháború, mely a hatvanas évek első felében, 
komoly, de végül is csupán egy szimpla sportteljesítmény. A filmbéli ökölvívást pl. Stallonéhoz képest lényegesen hitelesebben imitáló balett is az. A színészet belül zajlik, De Niro itt még (későbbi túlzásaihoz képest) viszonylag visszafogott, de mégis aprólékosan kidolgozott mimikával és gesztusrendszerrel vezeti elő Jake la Motta felemelkedését, tündöklését és relatív bukását, pszichológiailag, sőt etnográfiailag is alaposan kidolgozza a karakter személyiségének fejlődését. Nem véletlenül kapta érte a legjobb férfialakítás Oscarját. Mellette amúgy Joe Pesci is baromi jó, mint öcsike, ezt el szokta felejteni mindenki. A filmért viszont – számomra is meglepetés – nem vagyok elragadtatva. Scorsese színészvezetése és atmoszférateremtő képessége itt is zseniális, ahogy megidézi az 1940-es, 1950-es évek Bronxának atmoszféráját, jellegzetes figuráit, azonban éppen főhőséről feledkezik meg egy picit. No nem nagyon, hiszen azért erős vonásokkal festi fel La Motta karakterét, ez azonban – De Niro remeklésétől függetlenül – sokszor csak egy mozgó, megelevenedett és ijesztően naturális plakátfigurának tűnik, ami az adott jelenetekben iszonyú erősen hat, azonban ha a filmet, mint egy ívet nézzük, azon komoly szakadásokat láthatunk. Scorsese egész egyszerűen nem köti orrunkra, milyen okok vezettek oda, hogy La Motta sorsa úgy alakult, ahogy. Hiányzanak a motivációk, a fordulatok körülményeinek felvillantásai. A legzavaróbb számomra az, honnan jött ennek az alapvetően suttyó bronxi csávónak, ráadásul élete mélypontján, hogy Tennessee Williamst, sőt Shakespeare-t adjon elő, közönség előtt… Irodalmi érdeklődésére soha egy utalást nem láttunk a filmben. De korábban is több, bár kisebb jelentőségű efféle bakit találhatunk a filmben, ami viszont ezek nélkül, a címszereplő főhős életének fordulópontjait jelentő fontos pillanatok ismerete nélkül, minden valóban óriási trüvájjal együtt csupán egy szép és ízléses fotóalbum. Három pontot levonok ezért a hajdani 9-ből, így csupán 
fogyasztói társadalom-kritikai 
A Paranoia 1.0 főhőse Simon (Jeremy Sisto – Sírhant művek), aki számítógép-programozó, mondjuk, Neo 2.0. A Mátrix emblematikus figurájához hasonlóan ő is belép egy (másik) Mátrixba, csak éppen számára senki nem ajánl fel különböző színű golyókat és nem vár rá mindent tudó Orákulum sem, Simon tökéletesen magára van hagyatva. Sehol semmilyen támasz, hogy amit éppen érzékel, az a valóság vagy csak képzelődik. Meglehetősen paranoid helyzet, de hát a film címe után ez elvileg nem is lehet meglepetés. Simon egyhangú életét egyre gyakrabban érkező, üres dobozok kavarják meg, melyek egy bio- és natúrtermékeket forgalmazó élelmiszeripari konszern ördögi marketingstratégiájának szerves részei. Ellene csak egy földalatti 
titokzatos szervezet küzd, horrorisztikus módszerekkel: a BioNatura nanorobotjai által megfertőzött agy eltávolításával.
de (de)kompozícióiban, színeiben, fényeiben és árnyaiban egységes hatást keltve végig a film mondanivalóját szolgálják. Az operatőr a gyanúsan magyar hangzású nevet viselő Christopher Soos volt. A filmet rendező páros írta a forgatókönyvet is, mely ugyan tartalmaz kissé homályos részleteket, látszólag illogikus fordulatokat is, azonban kellő figyelem esetén a végén majd’ minden kérdésre lesz válasz, amire esetleg nem, azon meg amúgy is muszáj gondolkoznunk. Illusztris nevek alakítják a kevés szereplős negatív utópia fontos mellékszerepeit: Deborah Kara Unger (pl. 
alkotásként nézzük ezt az egészet, nem feltétlenül erény. Persze, semmi sem csupán fekete meg fehér, Mesrine élete és életrajzi filmje pedig végképp nem az.
folyamatainak áldozataként professzionalista bűnözővé. Ennek a folyamatnak mintegy fináléja az amerikai őrület. Közben megcsodálhatjuk a Marlon Brandósra hízott Gérard Depardieut, mint OAS-főnököt, a folyamatosan remekelő Vincent Cassel mellett, aki a címszereplőt teszi fel a vászonra Robert De Niró-i alakváltozásokkal és ami a fő, tehetséggel. Maga a film amúgy amolyan méltóságteljes hömpölygéssel árad, ahogyan a legnagyobb bűnöző-filmek: a Keresztapa, a Volt egyszer egy Amerika és a többi. Richet jól mesél, megáll, ahol meg kell és ugrik, ahol ugrani kell, játszik a feszültséggel, hogy a néző figyelme se lankadjon, bár Cassel és a többi színész intenzív játéka ezt amúgy sem engedné, főleg, hogy Mesrine figurája is árnyalódik közben. Az algériai háborúban zöldfülűsködő akaratlan gyilkosból karakán, tökös csávó lesz, aki egyre bátrabban elveszi azt, ami neki kell, közben megvillantva sajátos 
szabadsághősi erényeket: testi épségét sem kímélve kísérli meg rabtársai kiszabadítását a szigorúan őrzött börtönből. Talán csak a Jack Baueres 24 által végképp a filmbe kanonizált osztott képernyő alkalmazása tűnik kicsit trendinek, de ez sem vészes.
akciókban. A jópofa bűnöző imázsát kezdetben csak a rendőrség kötelékében árnyalja az a tény, hogy fenyegetettség esetén Mesrine gond nélkül nyit tüzet a rá támadókra, nem kímélve sem lőszert, sem emberéletet. A film az első rész méltóságteljes hömpölygéséből Cassel-Mesrine pojácáskodásának köszönhetően majdnem vígjátékba fordul, azonban ahogy szorul a hurok az egyre több hibát vétő, egyre könnyelműbbé váló Mesrine körül, úgy sűrűsödik a komédia drámává egészen a briliánsan megszerkesztett fináléig, mely egyben elegáns keretbe is zárja ezt a nagyszabású és kivételes alkotást. Mesrine figurája így, ebben a keretben válik igazán tanulságossá, sőt 
ikonná. Mesrine a 50-60-70-es évek Franciaországának, sőt nyugat-Európájának is transzparens figurája, aki ha akarom, egyfajta lázadó az ekkor ott már begyűrűző fogyasztói társadalom visszásságai ellen, ha akarom, egy stílusos bűnöző, ha akarom, egyszerű és veszélyes pszichopata, de szintén a társadalom végterméke. Arról meg végképpen nem ő tehet, hogy a szabálytalan, öntörvényű, nonkonformista fazonok lényegesen érdekesebbek, mint a jólfésült, unalmas, törvénytisztelő, de tisztességes átlag. Az asanisimasa így a két rész kicsit zökkenő összefűzése ellenére is minimum 
wim
efes
perry55
szaszo
