Angyalok és démonok (Angels & Demons, 2008)

Nem hiszem, hogy filmes könyvadaptációk esetében állandóan össze kellene hasonlítgatni az eredetet az eredménnyel, így itt is csak a filmre szorítkoznék, békén hagyva a Dan Brown nevű írógépüzem hasonló című, komoly közönségsikert aratott termékét. Az Angyalok és démonok Ron Howard újabb filmje, mely a néhány évvel a Da Vinci-kód után, annak mintegy előzményeként, jó hollywoodi profi módjára újra meglovagolná az ódon katolikus egyház fricskázására apelláló siker hullámait. Várta mindenki, hogy újra lesz letiltás, betiltás és megtiltás, ám ehelyett kaptunk egy illedelmes, talán csak a vatikáni turistakioszkok kínálatában feltűnő szerkezetű és tartalmú propagandafilmet, viszont ami késik, nyilván nem múlik…

Az Angyalok és démonok egyrészt egy szimpla nyomozós krimi, annak összes szokásos bakijával, kliséjével és paneljével; az egyik gonosz mindenkit kinyír, aki csak mozog, csak a főhősöknek hagyja meg az életét, – erre nem kaptam megbízást – mondja. De akkor megelőzőleg miért nyírt ki egy osztagnyi közrendőrt, akik azt se tudták mi merre hány méter és likvidálásukra szintén nem volt megbízása a gyilokembernek (akit amúgy a skandináv film egyik emblematikus figurája, Nikolaj Lie Kaas alakít, szinte észrevehetetlenül)? Az olyan aránytalanságok, mint antianyag-bombával fenyegetni a Szentszéket pedig kifejezetten békategóriás panel, s mint ilyen, az egész filmet taszítja könnyedén a komolyan nem veendők listájára. A cifra ruhába öltöztetett matrjoska-babákként tébláboló, elvileg nagy tekintélyű bíborosi karról most nem szólunk. Ezek ellenére azonban a film hozza az elvárt minimumot, pörög, csavarodik és a végén bombasztikusan finálézik, ahogy a műfajtól várni lehet/kell.

A misztikus vonulat ez alkalommal inkább a pápaválasztás bonyolult és külső szemlélő számára inkább vicces, mint fenséges ceremóniájára korlátozódik, a szegény Illuminátusok Rendjét az alkotók csak a bonyolítás kedvéért citálták ide, a film cselekményéhez konkrétan semmi közük nincs. A film kulcsszereplője csupán felhasználja ördögi/angyali tervéhez a titkos társaságról fellelhető félinformációkat, éppen úgy, mint azok az egymás kommentjébe vágó, összeesküvés-elmélet gyártó bloggerek, akik talán épp e film kapcsán kezdtek globális észosztásba mostanság.

Legjobban talán valamiféle turisztikai szerepjáték pilot-filmjeként funkcionál a film, szépen bemutatja Róma és Vatikán jellegzetes turistacélpontjait, látnivalóit, felvillant titokzatos épületeket, sugall rejtélyeket, melyek az élénk fantáziájú utazókat felvillanyozhatja, ha unja az esernyőlóbáló idegenvezető gépies rutinját. Így aki látta a filmet, s utána Rómába látogat, bejárhatja azt az utat, melyet Langdon professzor (Tom Hanks spórolós alakításában) loholt végig a filmbéli négy, valóságos bő két órában. Ha meg már megvolt az Örök Város, akkor lehet egy jót nosztalgiázni is, vagy mélázni azon a másik mellékvágányon, vajon miért akar ez a helyes brit srác (Ewan McGregor) hasonlítani a jelenlegi magyar miniszterelnökre? Végül is, egy nyári zápor idejére azért éppen elég ennyi is. Ennél messzebb menő következtetéseket kár levonni, még akkor is, ha több helyről azt susogják: a világ vezető hatalmának fizetőeszközén az egész világ egy hajdani titkos társaság szimbólumát látja! Mit mondhat erre a józan ember? Nézzen mindenki körül: mindenfelé titkos társaságok szimbólumait látni. A kereszt, a félhold, a kör, a csillag, alma, ablak és a többi mind-mind hajdani titkos társaság szimbóluma, nemde? Az Illuminátusokról szóló mendemondák éppen ennyire, egy ilyen félbékategóriás turisztikai krimire nyújtanak elegendő üzemanyagot, a világ azonban ettől még megy a maga útján. Az asanisimasa szerint ez a film: 6/10.

Film Kategória | Címkézve | 15 hozzászólás

A pokolból (From Hell, 2001)

A rejtélyes, felderítetlen bűnügyek mindig is sokat foglalkoztatták az embereket. Amerikában ma sem tudja senki biztosan, vajon ki ölte meg Kennedy elnököt. Nálunk a milliárdos értékű, római Seuso-kincsek megtalálója halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok, az angolok híres sorozatgyilkosa, Hasfelmetsző Jack kiléte több, mint száz év távlatából sem ismert. Személyét titok fedi, indítékai a homályba vesznek. Legenda vált belőle, és a ma embere csak találgathat: Jack the Ripper egy megszállott és őrült orvos lett volna? Vagy a királyi család ferde hajlamú tagja, akinek tettét a titkosszolgálat fedezte? Esetleg egy önjelölt igazságosztó? Választ adni ma már lehetetlen. Ami azonban tény, az az, hogy 1888 őszén Londonban rövid egymásutánban brutálisan megöltek, és sebészi alapossággal megcsonkítottak öt prostituáltat, az elkövető azonban ismeretlen. A gyilkosságok elkövetésének módja, a tetthelyen hagyott nyomok és egyéb jelek arra engednek következtetni, hogy az elkövető mind az öt esetben egy és ugyanaz a személy volt.

Hasfelmetsző Jack minden idők egyik leghíresebb sorozatgyilkosa. Személye a filmtörténetben legalább olyan gyakran feldolgozott, mint Draculáé vagy Frankensteiné. Íme, itt az egyik legújabb változat, ezúttal a Hughes testvérek (Albert és Allen) rendezői látomásában. A detroiti Allen és Albert 1994-ben az Veszélyes elemek című kis költségvetésű, ám nagyot kaszáló filmmel robbantak be a köztudatba, begyűjtve díjakat, valamint kritikai elismeréseket. Ettől kezdve nagy felkészültségű, igényes filmesekként tartja számon őket a szakma és a közönség egyaránt.

Tehetségükben nem csalódhatunk A pokolból című filmjük esetében sem. Hasfelmetsző Jack történetét az egyik legnagyobb képregény-guru, Alan Moore műve alapján készítették, megtartva annak alapos és finom művű történetvezetését, szuggesztív képi világát sikerrel transzformálták mozivászonra, elkerülve más képregényből készült filmek digitális technikával felturbózott, túlburjánzó sémáit, mégis hiteles és érzékletes képet adva a bűn mocskában fortyogó XIX. századi Londonról. A szörnyű ötösgyilkosság színhelyét, a Whitechapel negyedet a híres prágai Barrandov stúdióban építették fel, nem kisebb látványtervező segítségével, mint az Oscar-díjas Martin Childs. Az elkészült díszletváros tökéletes illúziója az állandó eső áztatta, részegek, kurvák, stricik és egyéb elemek lakta, alkohol, kábítószer és bűn fertőzte nyomornegyednek, fel sem merülhet bennünk, hogy itt minden rendben van, itt valaminek történnie kell. Történik is. A ritkán láthatóan igényes szereplőválasztás is elsősorban a sztori hitelességét szolgálja, itt minden mellékszereplőnek tere, levegője van, élő, eredeti figurák, valami elképesztő kül-Londoni szlenggel, aminek tanulmányozását melegen ajánlok minden angolul tanulónak.

A politoxikomán Abberline felügyelőt alakító Johnny Depp, hű kollégája, a korpulens Godley (Robbie Coltrane), a lángvörös hajú, gyönyörű prosti (Heather Graham), valamint Ian Holm, a titokzatos doktor szerepében mindannyian remekelnek ebben a valóban megtörtént szörnyű bűntény egyfajta lehetséges megoldását felvillantó műben. A misztikus felhangokkal bíró, titokzatos krimiket kedvelők biztosan nem fognak csalódni a Hughes testvérek legújabb filmjében, borzongató időutazást tehetnek egy előítéletekkel terhes, kegyetlen, abszint- és ópiummámortól fűtött világba, amely egykor volt Londonban.

Második blikkre is jó kis filmnek tűnik, bár a kissé tévéjátékszerű, melodrámás közjátékok megmosolyogtatóaknak hatnak az expresszív gyilkossági jelenetek mellett. Az asanisimasa azonban így is megszavazza a 8/10-et.

Film Kategória | Címkézve | 8 hozzászólás

Harry Potter és a félvér herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince, 2009)

Az idei nyár egyik blockbusterének ígérkező legújabb Fazekas Henrik-opusz nálam csupán egy kötelező film a sok közül (-Láttad az új Harry Pottert? -Ja. -És milyen? -Szar.). Nem tagadom, nem vagyok rajongója. Az egész Harry Potter-sztori, könyvestül, filmestül szerintem elsősorban marketing- és üzleti szempontokból zseniális, minden egyéb tekintetben ezek eléggé gyenge fércművek.

Ez is az. Igaz, sötétebb, komorabb, mint az összes többi, de akkor mit keresnek benne a legkülönbözőbb szexuális irányultságokra, játékokra, időtöltésre, kedvtelésekre meglehetős sutasággal, ám szándékolt kétértelműséggel célzó utalások, melyeken -mintegy parancsszóra- hálásan kuncog a közönség. Na ja, hiszen azért fizet ennyit, mert szórakozni akar, arra azonban nem sok lehetőséget nyújt ez a film, hiszen alig történik benne valami, ami mégis, az nem túl látványos. A cselekmény kiszámítható, a figurákról semmi új nem derül ki, mi nem látható, az új karakterekben sincs túl sok érdekes. Az egész film színvilága, sőt plánozása, háttérmotívumai mintha valamelyik izmosabb Batmanből lennének nyúlva, Roxfort atmoszférája is inkább egy börtöné, ám Tim Burton lázas és megejtő szentimentalizmusa nélkül. Itt kóricál az immáron nagy tekintélyűvé vált Harry, gondosan borotvált állával, ám mégis mindenki őt szívatja. A nagy nehezen és hosszadalmasan felvezetett (rendezte: David Yates) végkifejlet megoldása azért rá vár. Viszont ebben Harry slendrián munkát végez, marad sercli bőven: lesz még tehát folytatás, feltéve ha sikerül megegyezni a szerződés részleteiben a producereknek Daniel Radcliffe-fel. (Persze, abban már inkább tanárként szerepelhet kora miatt…) Hermiónénak helyes cickója nőtt, ám Weasley még nem szeret smárolni. Pitonra rá van írva, hogy simlis, nem értem, miért nem veszi ezt észre senki a filmben. Malfoyt pedig elég lenne szájon vágni a turbóseprűvel… Amúgy ismét hosszan unatkozhatunk a repülő seprűs futballmeccsen, aki sokat fizet, talán még 3D-ben is, észre sem véve, hogy ezt (és ezt az egészet) már megelőzőleg jó néhányszor látta, sőt olvasta is. Pénze viszont jó helyen van: J.K. Rowling RT. gigászi folyószámláján. Asanisimasa azonban ennek ellenére, sőt éppen ezért, mintegy fitymálólag 2/10-re értékeli ezt a nem túl tehetséges és nem túl ötletes bűvészkedést.

Film Kategória | Címkézve | 8 hozzászólás

Végzet (Damage, 1992)

Az évi rendes tengerparton döglés-hegymászás után, íme, újra szétcsapunk a pixelek milliárdjai és celluloid-kilométerei között. (Újra)kezdésnek rögtön itt egy díszpéldány a leginkább “lila fing“-ként aposztrofálható erotikus művészfilm kategóriájából.

A Végzetet a veterán francia Louis Malle 3 évvel halála előtt követte el, így ezt az örök nőről, illetőleg az örök férfi iránta tanúsított vágyáról szóló hosszadalmas és meglehetősen kínos szenvelgést írjuk talán az időskori szentimentalizmus számlájára és felejtsük gyorsan el. A filmben leginkább a szálkás Jeremy Irons folytat meglehetősen nevetséges mezítelen-birkózást annak érdekében, hogy vékonyka testének inaival és csontjaival kitakarja a kamera elől Juliette Binoche puha, nőies idomait. Jeremy javára legyen mondva, hogy igen nagy sikerrel teszi ezt. Azonban ez így szoft-pornónak rossz, művészfilmnek meg l’art pour l’art szex. Ezenkívül jobbára a nagy nézések filmje ez, merengés, szenvelgés, lila bűbáj, szótlan semmitmondás. Logikátlan történet, melynek legnagyobb végzetes csavarintása csupán utólag kap magyarázatot, már ha a vak véletlen logikailag kielégítő magyarázat. Bölcsész-típusú filmrajongók filmje ez, de csak akkor, ha eleddig csupán olvastak a vágyról, szerelemről, meg hasonlókról; s azokról is inkább csak rossz lektűröket. Malle mestertől a Zazie a metróban viszont ott volt, ez viszont nagyon nem: az asanisimasa 3/10-et ad erre a filmre, kegyelet ide, tisztelet oda.

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Uborkaszezonsaláta 3.

Táncos a sötétben (Dancer in the Dark, 2000) – Ritkán szoktak “kokit” osztani a kortárs filmművészet egyik ér(in)thetetlen szent tehenének, Lars Von Triernek, pedig járna neki. Ezért a filmért legalábbis mindenképpen. Az egy dolog, hogy ezzel beemeli a vitathatatlanul tehetséges és vitathatatlanul irritáló izlandi Björköt a film örök Panteonjába, de az egy másik, hogy ennek egy egész filmet alárendeljen, kvázi videoklip-gyűjteményként. De spongya rá, mert a musical-betétek furcsa, groteszk variációi üdítően hathatnak szemnek, fülnek egyaránt, Björk is meglepő erővel alakítja a tragikus sorsú, vak csehszlovák (mondjuk, akkor már miért nem izlandi???) nőt. Arra azonban alig van mentség, hogy Von Trier egész egyszerűen kifelejtette a filmből a Björk által alakított Zelma bíróság előtti védelmét, ami annak fényében, hogy később jelentkező ügyvéd többször is utal erre, az elődjének gyenge munkájára, elég ciki. Enélkül azonban csak a vádbeszéd sulykolja belénk a nyilvánvaló hazugságot, mi pedig az emiatt növekvő tehetetlen dühünket tévedhetjük esetleg katarzisnak. Holott, csak jól benéztük a Mester bénázását, ami így csak egy tetszetős giccs, és amiért minimum három koki jár Von Triernek. Jóindulatúlag fel sem tételezzük a számító hatásvadászatot, mint okot, mert akkor lenne az még több is. Így is asanisimasa csupán 7/10-re indexeli ezt az alaposan túldíjazott művet.

Az ajánlat (The Proposition, 2005) – Mintha 1994-es Murder Ballads című lemezének egyik dalát bontotta volna ki (a most író) Nick Cave egy egész filmmé, olyan sűrű, végletes és végzetes ez az ausztrál western (southern?). Műfajához mérve is meglehetősen brutális jelenetek tagolják sokkolóvá ezt az amúgy egészen fura, transzcendentális hangulatot sugárzó filmet, ami viszont így együtt sokkal érzékletesebb, hitelesebb képet közvetít Ausztrália hőskoráról, mint az ennél lényegesen nagyobb “mellénnyel” készült Baz Luhrmann-féle megagiccs. És hát átjön az egészen Nick Cave fura, költői világa, amelyben a sorsuk végzete felé száguldó hősök a banditák, rosszemberek, mégis ők beszélnek művészetről, szeretetről, fennkölt dolgokról, míg az egyszerű, közemberek szürke, arctalan és lelketlen masszát képeznek, a korbácsjelenetnél pedig kitűnik, semmivel sem különbek ők azoknál, akiknek vérét kívánják. A végén pedig mindenki megkapja azt, amit megszolgált. Amúgy egy klasszikus western-dramaturgiára épülő film ez, amely szervesen kapcsolódik az utóbbi évek “nu-western”-ként is emlegetett vonulatához, valahová a közvetlen élmezőnyhöz, a No Country…-hoz, a Jesse James meggyilkolásához és a többihez, neves sztárok elővezetésében: Guy Pierce, Emily Watson, stb. 8/10.

Hideg nyomon (Gone Baby Gone, 2007) – Ben Affleck öccsét, Casey-t főszerepelteti első rendezésében, mely talán kissé váratlanul, de igencsak jó film. Mondjuk, az írás megy neki, ezt tudhatjuk a nagyszerű Good Will Hunting óta, színésznek is elmegy, rendezni viszont eddig nem mert. A Hideg nyomon minden snittjén látszik, hogy kiérlelt, végiggondolt munka, a Good Will Huntinghoz hasonlóan masszívan valóság közeli alapokon áll, emellett egy izgalmas műfaji kísérlet is a film noir egyfajta aktualizálására, realistán, sőt, naturálisan szociologizáló, erősen etikai attitűddel. Komoly problémákat vet fel a film, mind bűnügyileg, mint etikai viszonylataiban, messze vagyunk az álomgyártól, ez Amerika nagyobbik, meglehetősen fekélyes fele. Gyermekrablás, drog, korrupció, maffia, simlis rendőrök a téma, melybe Ben Affleck keményen és egyenesen beleszáll. Ötletes profizmussal boncolgatja sztoriját, mely egészen a végéig tartogat meglepő fordulatokat, ráadásul és főleg úgy, hogy mindvégig erős gondolati tartalommal is párosul: komolyabb elemzést, esszét is megérne a Casey Affleck által alakított elsőre meglehetősen nyeglének tűnő magánhekus tettei értelmének, jogosságának, erkölcsi és etikai helyességének vizsgálata. Casey ráadásul eszköztelenül is igen jó színészi teljesítményt nyújt, csakúgy mint pl. a már sokszor atombiztosan bizonyított Ed Harris, vagy sokan mások a filmben. Én, mivel debütálásról lévén szó, megajánlok a filmnek egy erős 9/10-et, aztán majd meglátjuk…

Film, Filmnaplók Kategória | , , Címkézve | 5 hozzászólás

Elemi részecskék (Elementarteilchen, 2006)

Fogalmam sincs, hogy van-e német filmes új hullám, vagy nincs, lényeg a lényeg, hogy jelen pillanatban a németek készítik a legfigyelemreméltóbb filmeket Európában. Anélkül, hogy a sztereotípiák csapdájába túlzottan belemerülnék, azt talán kellő felelőtlenséggel kijelenthetjük, hogy a németekre mindig jellemző volt bizonyos brutalitás. Brutálisak a háborúban, az ellenséggel szemben, de brutálisak akkor is, ha lelkük mélyére kell tekinteni, a legbensőbb titkokat kell feszegetni.

Az Elemi részecskék az utóbbi mélységekbe merül hasonló intenzitással, mint a kortárs német film más példái (Sophie Scholl, Bukás, stb.), másmilyenekbe. Ezen nem változtat sokat az a tény sem, hogy a film Michel Houellebecq bestsellere alapján készült, Houellebecq márpedig francia. De ez a legkevesebb egy ilyen szép, új Európai Unióban, a németek gyorsan magukévá tették az író minden eddigi művét, elsőként ezt. Persze, ebben jelentősen közrejátszhatott az említett önmarcangolásra való hajlam, az Elemi részecskék márpedig ilyen. Feltéve, persze, ha olvasás/filmnézés közben önmagunkat és önigazolást keressük. Mármint a németek. (Mi is, persze.) Jelentem, igenis lehet még e szabados világban tabukat találni, hogy jól földre döntsük azokat, az Elemi részecskék egy csapásra többet is talál.

A szex témaköre persze kimeríthetetlen, ha ehhez hozzávesszük a halál és a betegség komor területeit, azért érzékelhető, van miről beszélni. Michael egy szemüveges, jólfésült szobatudós, aki komoly eredményekkel kecsegtető kutatásokat végez a géntechnológia területén. Mikor levelet kap, hogy nagyanyjának sírja épp egy épülő sztráda útjában van, hazautazik, ahol szembesül (a brutális síráthelyezés sokkoló képein túl) gyermekkori barátnőjével, akiről döbbenten tudja meg, hogy mindig is szerelmes volt az okoska fiúba. Aki persze azóta is szűz. Bruno irodalmat tanít egy gimnáziumban, de az agya csak a szexen jár, felesége a szülés után már nem kívánatos. Bruno viszont kielégítetlen, elfojtott, aztán lopva kirázott szexualitása már-már az agyát köti gúzsba. Michale és Bruno féltestvérek, anyjuk közös, aki csak szülte őket, de nem nevelte, inkább egyik hippikommunából a másikba vándorolt, ágyról ágyra.

Oskar Roehler, aki előző, Ágnes öcsénk című filmjével már bizonyította a kényes témák iránti érzékenységét, pszichologizáló alkatú, tehetséges filmes, az amerikai Todd Solondz nyomában. Sőt, bizonyos tekintetben mélyebb is nála, Solondz azonban formailag erősebb. Sűrűbb, intenzívebb filmeket csinál, s ezzel elmondtam Roehler filmjének, az Elemi részecskéknek talán egyetlen hibáját is. Tehát, hogy kissé elfolyó, inkoherens. A két, olykor egymást érintő, majd szétváló szálon futó történet, Michael és Bruno frusztrációkkal és elfojtásokkal telített életének bemutatása olykor kissé dagályos, a két szál néha csak közelít egymáshoz. Viszont éppen ezért, alaposabb és hitelesebb is így a két figura lélekelemzése. Kifejezetten érdekes a kis péniszűek fokozott hatalomvágyáról s a rasszista gondolkodásra való hajlandóságáról szóló erősen freudiánus, de ettől még akár tudományosnak is tekinthető következtetése Brunót illetően.

A léha anya figurája alkalmat ad Roehlernek szubkultúra-kritikájának kifejtésére, a nyilvánvalóan gazdag, jó családból származó nő, ahogyan egyik szektából esik a másikba, ahogyan vallási, filozófiai meggyőződését úgy váltogatja, ahogy a gondosan castingolt kisportolt testű hímeket az ágyában. Gondtalanul furikázik hófehér kabriolet Mercédeszén keresztül-kasul a világban, Rolling Stonest hallgat (ami az ő korában nagyon radikális volt), közben zagyva kommunisztikus eszmékről hadovál és világmegvált. És persze, világra hoz, és magára hagy két törődést és odafigyelést igénylő fiúgyermeket. Csoda, hogy a filmnek olyan vége van, amitől nem leszünk heppik? Bruno szerepében az új német film egyik transzparensarcát, Moritz Bleibtreu-t láthatjuk (vö., egy Pindroch Csabába oltott Csányi Sándor), aki Ezüst Medvét nyert a 2006-os Berlini Filmfesztiválon, ezért is, meg másért is, megérdemelten.  Asanisimasa: 8/10

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Apu vad napjai (The Savages, 2007)

Gondolom, bizonyos Frank nevű pasas Tom Waits által megénekelt vad éveire utalhatott a címmagyarító ezzel a ferdítéssel (Apu vad napjai), de mindenképpen mellé nyúlt, hiszen ehhez a célközönségnek behatóbban kéne ismerni Tom Waits dalát (ez nyilván hülyeség), de ami a lényeg: magához a filmhez sincs túl sok köze. Az Apu vad napjai ugyanis egy hóbortos, lassan középkorú bölcsész testvérpár édesapjának utolsó, egyáltalán nem vad, inkább szánalmas és nyomorult napjairól szól, illetve arról, mennyire nem tud a halállal, és úgy általában, az élettel, mint leglényegesebb dolgokkal mit kezdeni az önmagát öntetszelgőn az intellektualizmus elefántcsonttornyába záró értelmiségi.

Olyan igazi kékharisnya-film ez. Kissé szétfolyó, mint nagy, kövér macska a pamlagon, kissé lila, kissé felületes bölcselkedés az élet komoly dolgairól egy nagy csésze ginzengtea vagy egy pohár sárdöné felett… Melankolikus, édesbús, néha hál’stennek fanyarul humoros, de néha sajnos tétován unalmas. Ha úgy talál, olyan, ha így, akkor ilyen. Bölcsészlány írta, rendezte és főszerepli: sorrendben, Tamara Jenkins kétszer és Laura Linney. Plusz Philip Seymour Hoffman, aki mindettől függetlenül zseni. A filmben természetesen senki nem foglalkozik villanyszereléssel, tőzsdeanalízissel vagy növénynemesítéssel, és más efféle unalmas és lélektelen munkákkal, aki itt nem Brecht-szakértő, az drámaíró. Esetleg szarral obszcén szavakat fest a fürdőszoba falára. Asanisimasa szerint 5/10. Talán 6 (hat).

Film Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Uborkaszezonsaláta 2.

Időbűnök (Los Cronocrímenes/Timecrimes, 2007) – Hogy Nacho Vigalondo tavalyelőtti rendezői debütálása mennyire komoly munka, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy már készül (sőt tán már el is készült) angol nyelvű remake-je. A priori mondom, hogy ez a jobb. Afféle Lost-hoz hasonlítható mindfucking, amit a megrögzött rendmániások az időutazásos scifi-thriller skatulyába sorolhatnak leginkább. A néhány mondatban elmesélhető cselekmény igen jól meg van kavarva  és írva, amelynek eredményeképpen a négyszereplős kamaradráma mindvégig feszült és meglepetésekkel teli, ehhez csak még hozzátesz a viszonylag ismeretlen spanyol színészek pontos játéka. Nyilván nem kifejezetten közönségfilm ez, nincsenek szemkápráztató látványelemek, akciók, az egész film két ultramodern házban, valamint a köztük elterülő erdőben játszódik; de a műfaj(ok)ra specializált érdeklődők szerintem gondolkodás nélkül (illetve egy kis gondolkodás után, hiszen a film felvet egy csomó dolgot…) megszavaznak neki 8-9 pontot a 10-ből, mint ahogy teszi azt az asanisimasa is.

Veszett a világ (Wild at Heart, 1990) – David Lynch legkommerszebb – ennek ellenére cannes-i Arany Pálmás filmje szerintem a legviccesebb romantikus film, mely készült valaha is. Nicolas Cage-nek még van haja, senki nem táncol úgy, mint ő, a kelgyóbőr zakó pedig musthave. De nem ez a lényeg, hanem az, ahogy Lynch megcsavarja a magányos-hős-szerelmes-lesz-de-ő-megrázza-magát-és-belelovagol-a-lenyugvó-napba kliséjét. Cage-dzsel ugyanis olyan történik, ami szinte sohasem a tulajdonképpeni westernekben: miután elbukja a végső párbajt, üvöltve rohan vissza a csajhoz, hogy békében és méla unalomban élje le az életét. Ettől függetlenül és éppen ezért Sailor és Lula a filmtörténet egyik ultimate szerelmespárja (Bobby Peru pedig az egyik legördögibb figura – Willem Dafoe). Aki viszont e film alapján akar megismerkedni David Lynch-csel, arra még komoly meglepetések fognak várni…:) (Asanisimasa: 9/10)

Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson’s War, 2007) – Rövid időn belül kétszer is megnéztem ezt a filmet, mert abszolút nem emlékeztem vissza rá, ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz film. Megtörtént eseményes film (Hogyan veressük meg az oroszokat az afgánokkal), melynek történelmi, politikai hitelét elsősorban a pl. az Elnök emberei című tévésorozattal már bizonyított Aaron Sorkin jelenti: ő írta a filmet, tehát valószínűleg igen magas a film realitásindexe. Pergő párbeszédek, séróból küldött, fanyar replikák, melyeket az elsőrangú sztárok: Tom Hanks, Julia Roberts és Philip Seymour Hoffman virtuóz módon vezetnek elő. Mike Nichols pedig mindebből laza profizmussal rendezett egy politikai komédiát, melyhez hasonlót igen sokan szeretnénk már látni a hazai viszonyokat illetően, hazai kézből. A legszimpatikusabb köcsög amerikai politikus szórakoztató története nekünk kb: 7/10-et ér.

Film, Filmnaplók Kategória | , , Címkézve | Hozzászólás

Halhatatlanok (Immortel ad vitam, 2004)

Enki Bilal saját képregényét alkalmazta filmre Halhatatlanok címmel, melyben zavarba ejtő mennyiségben és kontextusban érthetjük tetten a múlt századvég jelentős scifijeinek különböző motívumait. Igazi posztmodern, összegző scifi ez, lélegzetelállító látványvilággal és példamutatóan homogén elegyítésével a rajzolt és élő szereplőknek.

Rengeteg filmtörténeti utalással találkozhatunk a filmben, miközben az emberré válni akaró isten örök sztorijának egyik variációját figyeljük. A film szereplői Tarkovszkijról elnevezett vodkát iszogatnak, a szerelmet megismerni vágyó isteni lény mintha Wenders Berlin-filmjét juttatná eszünkbe, könnyen összemoshatjuk az egyiptomi sólyomisten, Hórusz szárnyait az angyalok szárnyaival, a filmben adekvát természetességgel átszövő bionikus technológia pedig Ridley Scott Szárnyas fejvadászát idézi. A város felett megjelenő lebegő piramis, és utasai, az egyiptomi mitológia alakjai a Csillagkapu című filmre, illetve tévésorozatra hajaz, bár valószínűleg éppen fordítva, azt ihlette Bilal képregénye, mint ahogyan Luc Besson Ötödik elemjében is bőven emelt át motívumokat a képregényből. De nyilvánvalóan a Wachovski-tesók könyvtárában is fellelhető Enki Bilal néhány műve…

Egyszóval, vég nélküli elmélkedést lehetne folytatni ez ügyben, nagyjából a tyúk-tojás vitához hasonlítható eredményességgel, hogy vajon lopkodás tényfennforgása van itten-e, vagy csupán mémek manifesztációjának vagyunk ismételt tanúi, esetleg mindez csupán posztmodern vizuális intertextualitás? Ami tény, Enki Bilal agyában kipattant valami, amit képes volt megálmodni, és amit filmben is képes volt realizálni. Az eredmény egy egészen fantasztikus látványvilágú, franciásan melankolikus, olykor ugyan kissé melodramatikus, olykor filozofikus mesefilm, de szerintem mindenképpen műfaji alapvetés. Olyan mélyre ugyan nem hatol Tarkovszkijhoz, Wendershez vagy a Szárnyas fejvadászhoz hasonlítva, hogy az egyetemes filmművészetben is külön polcot érdemeljen, de a katasztrófa-, szappanopera-, akció-, horror- és más zsánerek kliséiben tobzódó tudományos-fantasztikus film mezőnyében mindenképpen kiemelkedő alkotás ez, Must see! kategória. Asanisimasa szerint: 8/10.

Film Kategória | Címkézve | 40 hozzászólás

Uborkaszezonsaláta 1.

Csillagközi invázió-trilógia, (1997, 2004, 2008) – Robert A.Heinlein regényéből a futurisztikus bizgentyűk iránt élénk érdeklődést tanúsító Paul Verhoeven rendezte a trilógia első részét (a többinél már csak producerkedett), mely “pacekban” B-kategóriás scifi létére egészen tetszetős látványvilágával és furcsa hangulatával keltett feltűnést. Meghökkentően agitatív második világháborús (és újabban újra aktuális) náci, fasisztoid motívumok keverednek a XX.század végének harsányan direkt reklám-marketing esztétikájával, a különböző tinisorozatok locsifecsijével és a legbrutálisabb kaszabolós-filmek vérorgiájával, egy meglehetősen zavarba ejtő mixet eredményezve. Az idióta sztori (ufórovarok vs emberiség) az összes logikai képtelenségével ebben a tálalásban még elment egy fogásnak, bár Casper Van Dien, mint főszereplő, önmagában mínusz 5 pont. A második részt már az első látványtervezője (Phil Tippett) jegyezte rendezőként, látványmentesen. Ez egy említésre sem méltó kvázi börtönsztori (erődbe zárva), ahol az elszigetelt környezetben szinte minden emberről kiderül, hogy rovar. Csak kettőről nem, de ők a végén győznek. Majdnem. Értékelhetetlenül szar rész. A harmadik részt végül a trilógia forgatókönyveiért összességében is felelőssé tehető Edward Neumeier rendezte, ami egy orbitális nagy katyvasz, jó adag vallásos tébollyal megfejelve. Sikoltva szakítsa ki mindenki a lejátszójából ezt a részt, ha csak valami perverz indíttatásból nem akarja a falat kaparni kínjában majd’ két órán keresztül. Erősen fejlett humorérzékkel persze végig lehet röhögni is. Ebben a részben a rovarok istene megtéríti az embereket, legyen elég erről ennyi. Viszont legalább részben újra van mit nézni… Összegezve, viszonylag korrekt látványvilágú scifi-akció, hangsúlyosan provokatív, de nem mindig működő ironikus utópiával vegyítve, ám az eresztékeiben recsegő-ropogó, idióta sztori végül minden pozitívumot feledtet. Együttesen 2/10, bontásban: 3/10, 1/10, 2/10.

A bosszú (A Bittersweet Life/Dalkomhan insaeng, 2005) – A dél-koreai Kim Ji-woon bosszúfilmje egy látványos költői kép egy marcona “takarító”, vagy céges bérgyilkos kvázi emberré válásáról, melynek végén a vér nem válik vízzé … vagy mégis? Olyan gyors akciójelenetek, hogy még szemmel követni is tereh, ázsiai módra rengeteg vér, brutalitás, Kim Ji-woontól megszokott melankolikus, laza szövetű történet, melynek szegmensei ha akarom így kapcsolódnak egymáshoz, ha akarom úgy, ha akarom, sehogy. Fogjuk fel költészetnek, és akkor 6/10. Park Chan-wook Bosszú-trilógiája lényegesen erősebb mű(vek). (Miért vonzódnak ezek a koreaiak ennyire a bosszú tematikájához? Komoly frusztrációk dühönghetnek ott a háttérben…)

Wilbur öngyilkos akar lenni (Wilbur wants to die/Wilbur begar selvmord, 2002) – Amikor anno láttam ezt a filmet, valamiért nem fogott meg különösképp, el is felejtettem, ezért is szereztem meg még egyszer. Másodszorra azonban Lone Scherfig különös hangulatú filmje, melyet az egyik legeredetibb kortárs forgatókönyvíróval, Anders Thomas Jensennel közösen írt, kifejezetten unikális filmélményt jelentett. (De az is lehet, hogy a Csillagközi invázió mély penetrációja után lélegeztem csak fel? Végre egy igazi film? Na de éppen ezért kell szar filmeket nézni, mert utána a jó még jobb!!!:) Valami furcsa, bizarr humorú mélabú keveredik itt a szarkasztikus cinizmussal, és a mélyen emberi, bölcs humánummal. Ebben a filmben soha senkivel nem az történik, mint azt várható lenne, mégis minden a lehető legtermészetesebben halad előre. Finom, kedves és bölcs film: 8/10.

Film, Filmnaplók Kategória | , , , , Címkézve | 21 hozzászólás