asanisimasa

Ezt az új-zélandi filmet rendező Lee Tamahori később komoly karriert futott be Hollywoodban, ennyire erős filmet eddig mégsem tudott letenni még egyszer az asztalra. Ebben az erős rajtban nagyrészt nyilván személyes érintettsége játszhatott közre, hiszen ha az ember maorinak születik, konkrétan az Isten háza mögé, akkor elsősorban ezzel a nem kis problémagóccal tud azonosulni, csak utána képes belebújni mondjuk egy James Bond-sztoriba. Ez az őszinte, szinte zsigeri indulat repíti előre a filmet, s vele a néző figyelmét, így a kisebb hibákat, sutaságokat észre sem vesszük.

Ritkán találkozunk új-zélandi filmmel itt, a világ másik oldalán, főleg olyannal, mely szociografikus szemlélettel vizsgálódik az ország nem a képeslapokon mutogatott alfelén. Ezzel a képpel kezdődik a film, csodálatos érintetlen, idilli völgyet látunk, havas hegycsúccsal, olyat, mint ahol Peter Jackson forgatta a Gyűrűk urát, aztán nyit a kép, és látjuk, mindez csupán egy óriásreklám a hatsávos autópálya mentén, mely közvetlenül a jobbára maori származású őslakosok által lakott gettó mellett húzódik. Az itt lakók helyzete éppen ugyanolyan, mint bárhol a világon a társadalom perifériáján élő rossz sorsúaknak, feketéknek, fehéreknek, sárgáknak és vörösöknek. Nincs munka, dúl az erőszak, aki nem drogos az alkoholista. Kiút sehol, az alagút vége sötét, mint az ördög segge lyuka. Itt él a hajdani maori nemesi felmenőkkel rendelkező Beth, aki a nagytermészetű, de rabszolgasorsból épp csak kikászálódó Jake-kel, valamint négy gyermekükkel. Jake, mint a család egyetlen keresője, épp most veszti el munkáját, a legnagyobb fiú beáll egy motoros bandába, a kisebb fiú bíróság előtt áll, holmi autólopás miatt, a nagyobbik lányt egy részeg estén megerőszakolja apja egyik haverja. Beth el akarja hagyni erőszakos és részeges férjét, amit Jake nem hagy annyiban. A kisebb fiút a bíróság elveszi a családtól és intézetbe küldi, a nagyobbik lány pedig sorsa feletti elkeseredésében felakasztja magát. Röviden ennyi a film sztorija. Balladai sűrűségű tömény fless a kitaszítottság reménytelenségéből.

Ha valaki csak felületesen pillant a filmbe, könnyen tűnhet úgy, hogy ez is csak valami újabb, keménykedő gettófilm, bandákkal, sittes szövegekkel. A film képregényeken pallérozott plánozása inkább utal effélékre, hiszen mi a hasonló szociografikus filmdrámáknál általában a dokumentarista hatást keltő vad kézikamerázáshoz szoktunk hozzá, de az elképesztő intenzitással játszó, számunkra tökéletesen ismeretlen színészek pillanatok alatt bevonják a nézőt az ottani való világ drámájába. Igen megrázó alakítást nyújt Rena Owen Beth-ként, de ami a Jake-et megformáló Temuera Morrison szemében megcsillan, miközben fél kézzel torkon ragadja feleségét, a szerepe szerint tök részegen, az a színtiszta vadállati indulat. Ilyen brutális, vak dühöt filmvásznon, színésztől még nem láttam, pedig nem ez az első film életemben. Hátborzongató teljesítmény! Főleg azzal együtt, hogy Jake amúgy egy jóképű pasas, aki jó kedvében gyakran fakad dalra, méghozzá amolyan happy, maxilaza reggae-kre, maori nyelven. Amúgy, feltűnően szép emberek ezek a maorik, olyan látványosan cizellált kivarrásokkal, melyeket látva sírva adná vissza az ipart jónéhány belvárosi tetoválószalon. Persze, ezt a műfajt ők gyakorolják már néhány ezer éve.

Lee Tamahori felvillant népének egy választható kiutat is ebből a szorult helyzetből, melybe a történelem (és saját maguk) sodorta őket: a saját kultúrájukhoz való visszatérés lehet az, mely az újbóli felemelkedést hozza el a maoriknak, nem pedig a gengszterkedés, vagy a sört vedelő egyik napról a másikra élés. Ezt meglehetősen naivan, erős didaxissal szövi bele a filmbe, azonban ezt könnyen meg is bocsájthatjuk neki, hiszen vitán felüli őszintesége, egyenessége, saját népével szembeni jó szándékú kíméletlensége a nézőt is felül emeli ezeken. Jó kis film volt ez, asanisimasa 8/10-re értékeli.

3 óra 19 perc 31 másodpercnél nyomtam be a Stop gombot, de akkor már a stáblista ment Klaus Doldinger wagneri dallamaira. Persze, hol van ez mondjuk, a Tarr Béla Sátántangójától, vagy Jacques Rivette 773 perces Out 1, noli me tangere című filmfolyamától, de még Frodo koma maratoni “bedobjam vagy ne dobjam” játéka is lényegesen hosszabb Wolfgang Petersen elképesztően klausztrofób remekművénél, melynek túlzás nélkül helye van a legkiválóbb háborús filmek kategóriájának dobogóján. De ami biztos, az az, hogy a Das Boot bőven dupla játékidejű rendezői változatát egész egyszerűen nem vágta.

Éppen a látszólagos lustaság a film legnagyobb erénye, hiszen így alkalmunk nyílik szinte real time részt venni egy második világháborús német tengeralattjáró bevetésén, amikor még nem volt a vadászatot és a cirkálást megkönnyítő radar, és a rádiós kommunikáció sem működött még úgy, ahogyan ma már az kézenfekvő és elvárt. Továbbá nem kell fáznunk a jéghideg tengervíztől, vagy éppen izzadnunk a merülésben lévő hajóban, nem kell hering módra, hónapos izzadtság- és fingszagban nem önszántukból tetűgazda tengerészekkel összezsúfolódni, nem kell egyre fogyó levegőben várni a tengerfenéken, hogy sikerül-e megjavítani a felemelkedést segítő szivattyút, és végül nem kell parton, tétlenül nézni a dokkban várakozó hajónkat ért támadást, és végül nem kell eközben hülye módon meghalni. Egy tengerésznek a szárazföldön. Egy katonának egy értelmetlen háborúban. Egy német katonának a második világháborúban.

Ez a másik nagy erénye a filmnek, hogy képes úgy ábrázolni a második világháborús német katonát, hogy az mindvégig hősies marad, a legvégsőkig lojális hazájához, még akkor is, ha nem szereti azokat, akik irányítják. De teszi a dolgát, mindenféle ideológia és karrierizmus nélkül, de lelkiismerettel és annyi emberséggel, amennyi egy háborúban elvárható. (Sokan vetik a parancsnok szemére, hogy miért nem mentette a megtorpedózott tankhajó legénységét? – Mégis, hova tette volna őket? Hiszen ők is alig férnek el a keskeny szivartestben… Éppen elég volt emberi volt egy “némettől”, ahogy nyilatkozott a bajtársaikat cserbenhagyó angolokról.) A második világháborúról készült filmek között mindig is hiánycikk volt a németek szerepének árnyalása, mindenféle ideológiai, illetve történelemhamisítási célzat nélkül, pusztán a realitás talaján állva. A Das Boot egy ilyen film. Mind szemléletében, mind az ábrázolt események hadtörténeti és pszichológiai hitelességének tekintetében. Ha valaki ért ezekhez a tengeralattjárós szakkifejezésekhez, ezt nyilván igazolja.

Hogy mondjak valami negatívat is, hát nem igazán ‘csajozós’ film, viszont az első, amúgy szintén realisztikus kocsmajelenetben láthatjuk magát, Piszkos Fredet is, Thomsen parancsnoknak elnevezve… Jürgen Prochnow viszont filmtörténeti jelentőségű parancsnokot jelenít meg a filmben. Úgy néz a periszkópba, karját hanyagul átvetve a fogantyún, ahogy a legnagyobb régi férfisztárok tudnak nézni Cary Granttól Gregory Pecken át Sean Connery-ig. Ha férfiszínész lennék (nem vagyok és nem leszek, de ha mégis az lennék), akkor egyszer az életben én is egy ilyen szerepet szeretnék, egy ilyen filmben. Amúgy meg jó, hogy ez időtájt gyakorlatilag semmi nem történik filmfronton, így láthatok néhány igazi jó filmet is. Asanisimasa index: 9/10.

A Pokoli lecke valóban pokoli lecke arról, hogy ha valamilyen filmben összecsődítenek 3-4 zseniális színészt, plusz még vagy 10 jót, sőt, még a filmet is egy neves rendező rendezi, az mindettől még lehet bűn rossz. Ráadásul, 147 hosszú percben.

A film sztorija ismerős klisé. A New York-i “népek kohójának” valamelyik zűrös kerületében nő fel pár srác, akik kitanulva az “utca törvényét” annak királyai lesznek, végül elbuknak. Mások, meg miután megtanulták az utcát, megtanultak mást is, máshol, és karriert futottak be, azóta mint Marci, Hevesen, de a “vér nem válik vízzé”. Volt egyszer egy bronxi mese, Amerikában, melyet a keresztapa mesélt a tégláról, vagy ilyesmi. Kisebb forgatókönyvírói lelemény (bizonyos Lorenzo Carcaterra állítólag önéletrajzi könyve volt az alap), ennek az “utcakölykök felnőve”-sztorinak elegyítése Dumas bácsi Monte Christo grófjának történetével, valamint a tárgyalótermi dráma ismert hollywoodi zsánerével. Így kapjuk meg ezt a furcsa képződményt, melyet a kezdőnek messze nem mondható Barry Levinson próbált valahogy gatyába rázni, sajnos kevés sikerrel.

De miért ennyire kudarc ez a film, amelyet érthetetlen módon, 9,4 ponton tartanak pl. a port.hu kattintói? Mert tele van a filmművészeti kurzusokon tanítani való negatív példákkal a színészvezetést, cselekményszervezést és -bonyolítást, karakterépítést, motivációkat és efféléket illetően. Másképpen, e film egy dologra alkalmas kiválóan: hogy be lehet rajta bizonyítani, mitől nem működik egy film. Adott a négy nehéz sorsú utcakölyök, itt már siklunk egy picit, mert a képek egyáltalán nem győznek meg arról, hogy olyan baromi szarul élnének ezek a srácok: játszanak és unatkoznak az utcán, mint nagyjából bárhol a világon, kisebb stiklikkel szórakoztatva magukat, bosszantva másokat. Hogy lopnak a hotdog-árustól? Nahát. Az már viszont durva, hogy egy ilyen félresikerült hotdog-lopási akciónak köszönhetően az amúgy szintén nehéz sorsú, a filmet amúgy elmesélő narrátor (aki a négy srác közül az egyik, már felnőve) egy odavetett félmondatából kiderül, még náluk is nehezebb sorsú, görög származású ember mozgó pultja egy lépcsőn lezúdulva elgázol egy járókelőt, aki a balesetben meghal. Egy, hogy az árusnak tönkretették megélhetését, kettő, hogy a srácok, pusztán unalomból, felelőtlen szórakozásból egy embert megöltek (vagy “csak” megnyomorítottak, teljesen nem világos – de végül is ez már mindegy is). Elkövették az egyik legsúlyosabb bűnt, mit ember elkövethet. Az ezért kapott másfél év egy javító-nevelő intézetben majdhogynem dicséret.

Az intézetben rengeteg gonosz dolog történik az ártatlan fiúkkal… MICSODA? Ezek a fiúk EMBERT ÖLTEK! A filmben mégis áldozatként vannak ábrázolva. Szívatja, megalázza, sőt szexuálisan bántalmazza őket az őröktől az idősebb elítéltekért mindenki. Szerintem, bár az intézet javító-nevelő funkcióját nyilván nem ezek jelentik, meg aztán ott van a humánum, és más, sok egyéb jó kis liberális alapelv, de végső soron a sorsukat megérdemelték, a film viszont egyértelmű, és majdhogynem vétlen áldozatként mutatja őket. Ugrunk az időben vagy tíz évet.

A négy srác közül kettő maradt az utcán, immár királyként, ha nincsenek betépve, akkor gyilkolásznak, néha még betépve is gyilkolásznak, ennek ellenére két jóarcú, majdhogynem szelíd, szimpatikus srácot látunk. EZEK TÖBBSZÖRÖS GYILKOSOK!!! A két másik csávó rendben van, viszonylag, az egyik ügyész lesz, a másik újságíró (ő narrálja végig a történetet). Azonban egy nap, a két bűnöző életmódot folytató meglátja az egyik kocsmában hajdani fegyőrjüket, aki annak idején előszeretettel verte, sőt többször meg is erőszakolta őket. A két csávó, a vendégek szeme láttára, sérelmeikért szarrá lövik a békésen falatozó hajdani börtönőrt, melynek eredményeképpen bíróság elé állnak. Ekkor jön az ügyész haver, akiről megtudjuk, hogy valahogyan törölték gyermekkori csínytevését, így lehetett ügyész, aki az újságíró haverjával kitervelik, hogy kamueljárást folytatnak, és amellett hogy felmentetik a hidegvérrel gyilkosságot elkövető haverjaikat, jól elverik a port a hajdani, brutális fegyőrökön. Ehhez asszisztálnak újabb közhelyes karakterekként egy alkoholista, de amúgy éles eszű zsidó ügyvéd, egy idős maffiózó, aki még hordoz valami a hajdani stílusból, valamint valahonnan előkerült egy csaj is, aki szociális munkás… Hogy mi a szerepe, azt nem tudni, viszont jól mutat, ahogy ott izgul a tárgyalóteremben. A vége teljes siker, majd mindenki megkapja azt, ami neki jár: kinek az óverdózis, kinek a golyó, kinek a csaj.

Tehát, a film tele van motiválatlan, levegőben lógó karakterekkel, akiknek ráadásul fontos tulajdonságait egyszerűen figyelmen kívül hagynak a film alkotói, ám ezzel hiteltelenné is téve azokat. Nincs képünk a fiúkat az intézetben ért borzalmakról, az a néhány, expresszívnek szánt villanás legfeljebb csak jelzi, hogy itt kérem az egyiket seggbe kúrták, vagy csak a falhoz állították? Nem egyforma súlyú dolgok ezek. Mondani lehet bármit, ma már példának okáért ott tartunk, hogy sokan azt mondják, Hitler nem is volt olyan ördögi figura, sőt, az egész második világháborús córeszről a zsidók tehetnek… Itt a filmben is elmondják, hogy mi történt a négy sráccal, de a nézőnek nincs képe róla, így melléjük állni is nehéz. Főleg, hogy ezek a srácok alapvetően bűnösök, közülük kettő később megrögzött sorozatgyilkossá válik és a film arról szól, hogy örüljünk neki, amikor ők egy újabb svindlinek köszönhetően ezt megússzák. Hogy az utolsó jelenetben megtudjuk, hogy a sors végül valódi igazságot szolgáltatott, a filmet már nem menti: az az első perctől az utolsó előttiig hazug és hiteltelen. Egy színtiszta csúsztatás, sajtónyelven fogalmazva. Amúgy, még unalmas is, de ezt alig érezni az átbaszás okozta düh miatt.

Pedig Robert De Niro pályájának eddigi utolsó valóban zseniális alakítását nyújtja a srácokat pátyolgató, sőt a végén a hamis tanúzásra is hajlandó pap kulcsszerepében, sehol egy grimasz, sehol egy maníros gesztus, szigorúan visszafogott, de épp ezért drámai az alakítása, Kevin Bacon is kellően geci a geci börtönőr karakterében, sőt még rohadtabb lehetett volna, ha több tér engedtetik neki – ez a film javára is vált volna, hiszen így kicsit jobban megérthettük volna, miért kellett tíz év múltán szétlőni a fejét. Láthatjuk Dustin Hoffmant (ügyvéd), Brad Pittet (ügyész) még, ők hozzák, amit kell, nem a színészeken borul tehát a film. Az asanisimasa a legjobb szándékkal sem adhat többet 3/10-nél erre a filmre.

A minapi Lost-darálás viszonylagos megelégedettsége bátoríthatott fel ennek a legújabb Nicolas Cage-opusznak megtekintésére, hiszen olajos szemű barátunk manapság ritka szar filmekkel szomorítja el (igazi) rajongóit, kell hát a kellő elszántság. Ráadásul, apokalipszis – apokalipszis, ha már dől a sziget, dőljön az egész világ. Persze, csak képletesen.

A Képlet (Knowing) a dark-gothic szubkultúrák dicsőségtáblájára a Hollóval és a Dark Cityvel nevét beíró Alex Proyas munkája, felületesen nézve egy rendkívül látványos, izgalmas és kifejezetten sablonmentes végkifejletű katasztrófafilm. Éljen, kiálthatnánk örömmel, de akkor a Rohadt paradicsomok nevű kritikai gyűjtőportál miért hozza csupán 32%-ra ezt a nagyszerű alkotást? (Ok, a rajongók az imdb-n 6, a port.hu-n 7 fölé kattintották a filmet, aminek nyilván örülnek a producerek.) A lényeg azonban, ha jobban belepiszkálunk ebbe a friss látványosságba, akkor bizony csúnya, piszkos, sőt ótvaros dolgok kerülnek napvilágra. De tény, ezek szépen be vannak csomagolva.

A kritikus viszont egy olyan állatfajta, hogy foggal-körömmel cincálja szét a méregdrága, csillogó díszpapírba csomagolt ajándékot, és lám, kiderül, hogy keresztapa már megint egy döglött ló fejét küldte. Ez a szerencsétlen Nick Cage most azt találta ki, ha orrhangon mórikál, akkor az olyan, mintha egy szórakozott, de nagyon okos asztrofizikus lenne… Hát nem, mert így csak egy orrhangon mórikáló Coppola-unoka. Nem is tudom, ilyen kiégett, fásult színjátszást láttam-e gyakorlatilag első vonalbeli hollywoodi sztártól? Ráadásul, évek óta. Vagy Cage nem is volt soha jó színész? Mindenesetre ezekkel a mostani bénázásaival saját korábbi munkáinak megítélését is vaskos idézőjelek közé teszi.

Akkor ott van a product placement, ami ma már (szerintem) filmben elég ciki. Itt, ha nem a Google, sőt, iGoogle villog az arcunkba, mert tudósunk (Cage) épp onnan szerzi az információt elméletéhez, akkor az Apple almás logója lóg be a képbe. Régen láttam már ilyen durva bújtatott reklámot.

A film cselekménye ezerszer elpattintott sztorielemekből van összelegózva: valaki, valamiért megjósol valami szörnyűt (Nostradamus, etc), ami sokáig rejtve marad (addig, az alatt semmi?), majd megtalálják. Persze, nem érti senki sem, mi az, csak egyvalaki: Ő. Akkor itt vannak azok a Sting-fejű suttogók, akik valami ET-be oltott szárnyas angyalokként segítenek a … gyerekeken (Lukács, 18:16). A Földet megint katasztrófa fenyegeti, mivel Bruce Willis szabadságon van, Will Smith egy másik ügyön dolgozik, így Nick Cage menti meg… na itt van egy kis csavar, ami a lényegen ugyan nem változtat, csak árnyal. Cage megmentené, mert akarja, csak nem sikerül neki, viszont megkapjuk helyette az eleve elrendeltetettség (aka predestinatio) biblikus dogmáját. Dőljünk hát hátra, nyugodjunk meg, lelkünk biztos kezekben van, és élvezzük a világ végét! Egy vallási tébolyában Jehova tanújává vált jezsuita inkvizítor nem hallucinálna ennél tökéletesebb Armageddont. A valóban Bibliai méretű katasztrófa elől nincs menekvés, csak a kiválasztottak számára, akiknek hangok szólnak a fejükben. Hol hallottuk már ezeket? Míg ide eljutunk, van kételkedő barát, segítő nő, és a materialista tudós belső vitája lelkész apjával. Nem csoda, hogy vége a világnak. Ráadásul, egy filmben kéne lennie valamilyen oknak, ami miatt elpusztul a Föld. Egy banális (bár brutális) napkitörés nem ok, hanem véletlen, ami ráadásul túl valószerű. Ettől idegesek lehetünk, de tenni ellene nem tudunk, így mi nézők nem hibáztathatunk miatta senkit, se a terroristákat, se a komcsikat, se a zsidókat, se valami őrült tudóst, bűnbak hiányában csupán a Föld sorsa iránti aggódásban körmünket rághatjuk – eleve el van minde  rendelve. A kis faszomat! – mondja ilyen szituációban a púpos alkesz fazon a sarkon, és kivételesen most egyetértünk vele. Legalább valami nyamvadt globális felmelegedést, vagy valamit!

Alex Proyas azonban szakmailag jó rendező, így ezt a filmet is úgy rakta össze, hogy az hat. Ért a feszültségfokozáshoz, az idióta cselekményt képes úgy tálalni, hogy még a cinikusabb néző is kivárja a film végét. Döbbenetes látványt nyújt a szárnyával földbe csapódó repülőgép, a metróállomásba zúgó kisiklott szerelvény, a távolban széjjelrobbanó emberi testek, jól néznek ki az űrhajók. A végső, amúgy nevetségesen giccses finálé majdnem olyan, mintha katarzis lenne. Bár a kettős lenyugvó nap fényében, az aranyló búzamezőn hófehér nyulacskákkal játszó gyermekek a világ végén azért erősen túl van a jó ízlésen, így csupán hatásvadász finálénak nevezhetjük. Beethoven VII. szimfóniáját (2.tétel, Allegretto) viszont nem lehet elrontani, így ezzel és a valóban hatásos látványi megoldásokért az asanisimasa 4/10-re értékeli ezt a filmet.

Egy vékony testalkatú, hosszú, seszínű hajú, alaposan kitetovált férfi álldogál a jicini vasútállomáson, vonatra várva, mint ahogy volt egyszer vadnyugaton. Helena Trestiková húsz éven keresztül dokumentálta a férfi életét, melynek összegzését egy Európa-díjas dokumentumfilmben adja közre.

Kedvelt téma

Szívesen nyúlnak a börtöntémához a filmesek, nem csoda, hiszen akit bezárnak, annak mindig van valami oka, ha pedig nincs oka, akkor éppen azért érdekes, mert oktalan a hős szabadságtól való megfosztása. A rácsok mögötti világ sajátos szabályai által hierarchizált élete ráadásul kiválóan modellálja, karikírozza a kinti világ visszásságait, vagy éppen alkalmat adhat a legalantasabb ösztönök pornográf kiszolgálására, alkotói szándékok, művészi koncepciók szerint. A bezártság-élményt gazdagon dolgozta fel az filmirodalom a Monte Christo romantikus börtöntörténetétől a Pillangó kalandjáig, de ide tartoznak a lágerfilmek is, Schindler listájától a Sorstalanságig, illetve az elmegyógyintézetes filmek is, mint a Száll a kakukk fészkére, és a többi. A számtalan B-kategóriás tucatterméket meg sem említem. A dokumentumfilmesek börtöntémáiról pedig csak legyen elég annyi, mit ad ki találatként a Google a börtön+dokumentumfilm kulcsszavakra. Az első oldal eredményei: Van a börtön, babám (Gábor Sós Ágnes), Börtönben születtek (amerikai dokumentumfilm), Akarom, hogy a szavaim hatására (írásterápia az egyik amerikai börtönben), Bebukottak (Monory Mész), Egy börtön gyilkos anatómiája (megint amerikai doksi), Butinszkaja börtön, Élet Guantanamóban, A börtön és a lelkész. Nincs két ugyanarra a filmre mutató cím. Hogy túlnyomórészt amerikai filmek, azt tudjuk be a gugli sajátosan válogató algoritmusának. A valóság ezzel szemben az lehet, hogy ahol dokumentumfilmet készítenek, ott előbb-utóbb készül film a börtönben is, hiszen hol máshol lehetne ennyire sarkítva, ennyire drámaian megmutatni a bűn és bűnhődés, az igazság és hazugság, a szabadság és rabság dinamikus ellentéteit. Ráadásul mindezt a valóság brutális érvényesítő erejével.

Húsz év René nyomában

Helena Trestiková cseh dokumentumfilmes 1975 óta készíti jórészt portré műfajú filmjeit, mellesleg rövid ideig még a Cseh Köztársaság kultuszminiszteri posztját is betöltötte, első igazán nagy elismerését azonban éppen e filmmel aratta. Pedig több mint harminc film van mögötte és konkrétan ebben a filmben húsz év munkája van, mintegy jelezve, mennyire nem könnyű elérni egy dokumentumfilmesnek a sikert. A film kezdetén René 16 éves, először küld levelet a börtönből, majd ezt követően szinte havi, negyedévi rendszerességgel küldi a többit. Az idő múlását a René testén gyarapodó tetoválásokban látjuk múlni, valamint a be-bevágott híradórészletekben: Husák még szájon csókolja Gorbacsovot, aztán a magyarok megnyitják a kelet-német turisták előtt a határt, majd Hável leteszi az esküt a Cseh Szocialista Köztársaságnak, majd a Cseh Köztársaságnak, majd lemond, majd újra eskü, aztán Václav Klaus hasonlóképpen. René pedig írni kezd, majd kiadják könyvét. De csupán hónapokra van szabadlábon, vért sosem ont, csak ellop ezt azt, mert valamiből élni kell. Visszaesőként szinte bérelt helye van a Jicin melletti börtönben, ott, ahol a környező erdőben tanyázott gyermekkorunk kedvenc haramiája: Rumcájsz.

„Rendes ember én már nem leszek…”

René azonban már a modern kor haramiája, nem kedves és nem szimpatikus, mint Rumcájsz volt (ha élt egyáltalán). Cinikus, kiszámíthatatlan, megbecsülhetetlen és megbízhatatlan. A modern társadalom tipikus gyermeke. Vagy inkább áldozata. Trestikova filmjének narratív síkja kizárólag René leveleire épül, a képeket, melyeket látunk, ezeknek magyarázó illusztrációi, vagy éppen valami mögöttes mondanivalót sejtető ellenpontjai. René élete hazugságok halmozására épül, már 16 éves korában azt hazudja, hogy ha kikerül a börtönből, dolgozni fog rendesen, ahogy elvárják tőle, de ekkor még tán néha ő is elhiszi ezt. Később aztán már egészen biztosan csak kifelé kommunikálja a jobbá válás szándékát, ő maga már teljesen beszocializálódott a börtön sajátos, de egy idő után kiismerhető, és ami a fő: működő szabályrendszerébe. A szabadság vágyként megélhetőbb számára, mint a mások számára járhatónak bizonyuló úton. A film nem minősít, a képi magyarázattal, illetve ellenpontokkal csupán alátámasztja René rácsok mögött töltött életének tanulságát, miszerint a börtön messze nem tölti be azt a funkcióját, amit a kinti társadalom hinni szeretne. Aki innen kikerül, soha nem lesz „rendes ember”, a börtön csupán konzerválja, elmélyíti a bűnöző életmódot. Erre a kérdésre viszont a film megoldást nem adhat, mivel azt még nem találták fel. Sajnos a film hatását nagyban csökkenti az, hogy René alapvetően egy suttyó, meglehetősen taszító jelenség, nem igazán kelt érdeklődést, szimpátiát. Az általa képviselt méla világutálat pedig nem jön elő olyan markánsan, hogy állásfoglalásra késztessen. Hogy író lett, ezt csak elmondják, elmondja – a cseh közönség persze, nyilván ismeri – nekünk viszont nincs fogalmunk arról, miről, hogyan s mit ír. Így Trestikova amúgy alapos dokumentumfilmes stílusa úgy tűnik, komoly képzavarral élve, mintha picit „üres malomban őrölne”. Asanisimasa: 5/10

Két dolog jut eszembe a Taxi Blues című orosz filmről, mely talán az egyik utolsó, amely még a nagy Szovjetunióban készült: az egyik természetesen Martin Scorsese Taxisofőrje, a másik pedig Hajnóczy Péter Tücsök és a hangya-parafrázisa.

Moszkvában már javában dúl a glasznoszty és a peresztrojka, az utcákon immár legálisan annyi a részeg, mint anno november 7-én a Vörös téren az orosz katona. Az Arbaton zug-vodkaárusok és kuncsaftjaik seftelnek, az újgazdag orosz oligarchák egyelőre még felemelkedésük első lépéseit teszik a nagy állami cégek irodaházaiban, a maffia későbbi tagjait is inkább még a KGB foglalkoztatja. A hajdani, a párt erős kezével egybetartott hatalmas ország mára szétesett, zülött anarchiába süllyedt, senki sem tudja merre tovább. Egy fülledt moszkvai nyári este a moszkvaiak éppen a tűzijáték fénye által megvilágított Kremlben gyönyörködnek, amikor Shlykov (Pyotr Zaychenko) Volga típusú taxijába egy meglehetősen részeg társaság vágódik be Lyosha, a szaxofonos vezetésével. Kisebb hercehurca után Lyosha fizetés nélkül szökik meg a taxiból. Shlykov azonban nem hagyja annyiban, következő napjait Lyosha felkutatására és a viteldíj behajtására szánja. A film ennek az ámokfutásnak eseményekben gazdag történetét dolgozza fel, melynek végén mindenki elnyeri méltó büntetését.

Travis Bickle Shlykovhoz hasonló búskomor ábrázattal rótta annak idején New York mocskos utcáit, ő az utca megtisztításában látta meg felemelkedését (tévesen, min tudjuk), Shlykovból azonban tökéletesen hiányzik ez a messianisztikus vátesz, őt egy dolog érdekli: az a néhány rubel, mellyel az őrült szaxofonos lóg neki. Érdekes módon, e filmben Lyosha, a zsidó származású underground szaxofonos, az aki művészetével kitörni szándékozik ebből a pokolból (szerepében Pjotr Mamonovot, az orosz undergound zene egyik neves figuráját látjuk, míg a film zenéjét Vladimir Csekaszin, a legendás és világhírű orosz free-jazz szaxis játssza), itt a taxisofőr inkább masszív tagja a pokolnak, aki mndent megtesz, hogy a renegát művészt világának kicsinyes törvényeihez idomítsa. Itt jön Hajnóczy linkelt kis meséje…

A két film környezetéül szolgáló város sokban hasonlít egymáshoz: mindkettő szinte fuldoklik a mocsoktól, s mindkettő egy hatalmas ország központja, annak minden hozadékával. Talán csak az épületekben és az utcákat járó autókban van némi különbség, New Yorkban viszonylag hiánycikk a tipikus szocialista házgyári lakótelep, Moszkva utcáin viszont (ekkor még) szinte kizárólag a hatalmas szovjet autóipar remek termékei, úgymint Zaporozsecek, Volgák, Moszkvicsok és természetesen, Zsigulik futottak, amelyekből egy példányt is úgy állnának körül New Yorkban, mint egy frissen landolt ufójárgányt. Furcsa és kifejezetten érdekes látni a meglepően jól fényképezett autós üldözéses jeleneteket orosz filmben, Moszkvában. Ráadásul, még akkor. Talán ez az első orosz film, amelyben kendőzetlen és meglehetősen brutális szexjelenetek láthatók, Pavel Lungin rendező Golden Globe-ra jelölt és Cannes-ban díjazott ízlésének hála, minden a helyén van, a tipikusan orosz, vodkavedelős-uborkazabálós, sírva-ordítós, vetkőzős orgiák pedig nagyon is. Mamonov foghíjas, absztrakt figurája különösen expresszívvé teszi ezeket. Persze, lehet fanyalogni, hitetlenkedni, hogy pont egy excentrikus free-jazz szaxis mutatja meg Moszkvának, mitől döglik a légy, szerintem pedig fogadjuk el, hogy ez egy ilyen világ. Ebben a világban maga, a Sátán is megjelent (nem is egyszer), így akár egy őrült és alkoholista zenész is mutathat utat. Amúgy is jobban járunk, ha a művészet emel fel minket, vagy éppen súlyt porba, mint a nacsalnyikok, vagy éppen egy önjelölt megváltó. Ugyanis így legalább szórakozunk közben. A Taxi Blues érdekes, furcsa, de mégis nagyon ismerős film, az asanisimasa 8/10-re értekeli.