asanisimasa

A filmes szakma egy másik tragikus halálhír okán potyogtatta könnyeit, amikor egy Párizs környéki kórházban egy banális tüdőgyulladás következtében elhunyt Guillaume Depardieu. Ez a film élete utolsó filmje, bizonyos értelemben élete filmje is.

Alma, fa

Guillaume Depardieu Gerard Depardieu fiának született, ez a véletlen azonban inkább szerencsétlenségeket gerjesztve kísérte végig életét. Már kisgyerekként bemutatkozott apja oldalán a Pas si méchant que ca (Nem is olyan rossz ember) című filmben, s ezután gyakorlatilag folyamatosan játszott, háromszor jelölték a francia Oscart jelentő César-díjra, amit egyszer, a ’96-os Semmihasznák-ért meg is kapott. Legnagyobb hatású alakítást azonban Léos Carax Pola X-ében nyújtotta a vérfertőző zakkant író szerepében. Színészcsaládba született, a híres apa mellett testvére, Julie, valamint édesanyja, Elisabeth is ismert színész. Pályája során különböző szereposztásokban mindenkivel játszott együtt filmen, igazi jó viszonyt azonban csak anyjával ápolt. Apja legendás karrierje azonban egész életében óriási súllyal nehezedett a fiúra, ami rendszeresen külön utakra űzte őt. Kábítószerügyek, ittasan elkövetett közbotrányokozások, nem sokkal halála előtt például itt, Budapesten is, motoros balhék, valamint az ezekből adódó bírósági ügyek. 1995-ben motorbalesetet szenvedett, melynek következtében elvesztette fél lábát. 37 évet élt, ezalatt meghalhatott volna kábítószer-túladagolásban, motorbalesetben, felrobbanhatott volna a mája az italtól, agyonverhették volna egy kocsmai verekedésben, azonban egy romániai forgatáson beszedett alattomos vírus végzett vele. A sors nem viccel, de főleg nem téved. A Versailles élete egyik utolsó filmje, melyben egy világból kivonult hajléktalan junkie-t alakít, tehát tulajdonképpen önmagát.

Bódéváros a palotakertben

Aki Szolnok felől érkezett már vonattal a Keletibe, az Pest határában, a jobbra húzódó fás, bokros, ligetes részen egy szövevényesen kiépített, lomtalanításból gyűjtött, építkezésekről lopott hulladékokból, lemezekből, papírdobozokból összetákolt komplett bódévárost láthat, melyben hajléktalanok húzzák meg magukat. Nyilván nem ez az egyetlen ilyen hely Magyarországon, én ezt szoktam látni. Megdöbbentő látvány, még ha a felületes szemlélő könnyen össze is keverheti ezt a nyomortanyát a város szélét elborító szeméthegyekkel. Pierre Schöller filmjében látható dolgok azonban még ennél is elképesztőbbek. A hajdani francia királyok fényűző és lenyűgöző pompájú lakhelyének közvetlen közelében, a versailles-i királyi palota melletti erdőségekben ugyanilyen bódéváros húzódik meg. A francia társadalom számkivetettjei, hajléktalanok, alkoholisták, drogosok élnek itt, a hajdani uralkodók kertjében. Ez a kunyhórengeteg a helyszíne a Versailles című filmnek, itt él a Guillaume Depardieu által alakított Damien nejlonból, gallyakból és papírdobozokból összedrótozott kalyibájában, itt süti a tűzön a lopott kukoricát, amikor betoppan a bokrok közül Nina és fia, a kis Enzo. Damien egy éjszakára befogadja a hajléktalan anyát és kisfiát, ám reggelre az anyának hűlt helye. A kis Enzo az ismeretlen férfi gondjaira lett testálva, aminek Damien a legkevésbé sem örül…

A szociális érzékenység a francia filmben

A könnyed, léha bohózatok, a kardozós, lobogó inges, kosztümös kalandfilmek és a gyűrött ballonos, cigarettafüstös krimik mellett a francia film mindig komoly és mély társadalomkritikai figyelemről tett tanúbizonyságot, minden időszakban nagy számban készültek olyan filmek, amelyek a társadalom szegényebb felébe tartozók problémáival foglalkoztak. Ám nem a felénk megszokott dokumentarista felfogásban készültek e filmek, bár Jean Rouch nyomán készültek effélék is, a francia megközelítés inkább a fiktív, professzionális körülmények között, profi színészekkel elkészített filmek voltak, melyeket a valódi helyszíneken a sokszor civil mellékszereplők tettek hitelessé. A cinema vérité francia dolgozataitól Kassovitz Gyűlöletéig, és Kechice A kuszkusz titkáig sok példa adódik. Emellett, a szociális nézőpontot elvileg mellőző műfajú produkciókban is volt mindig „nem kifejezetten az élet napos oldalán élő” szereplő: egy kurva, egy clochard, egy drogos vagy alkoholista, sokszor afrikai bevándorlók, mutatva, a francia filmes nem álomvilágban él.

Szumma

Schöller filmje meg aztán végképp nem álomvilágot mutat be. Szikár, érzelemmentes, alulvilágított, sötét képekben, kevés, szűkszavú dialógusban mutatja meg a francia hajléktalanok életét. Depardieu és a többi néhány profi tökéletesen illeszkedik bele a valódi hajléktalan mellékszereplők által valóságban is megélt atmoszférába. Lassú sodrú, csendes filmje balladai komorságú, tömény igazságtartalmú és letaglózó erejű. Sok néző azonban Guillaume Depardieu sorsszerűségében is megrázó alakításán kívül mégis Enzo (Max Baissette de Malglaive) óriási, végtelen szomorúságot tükröző szemeire fog emlékezni. Asanisimasa: 8/10

Készül minden évben egy rakás fulltech 3D-animáció, melyekért szétszaggatják az emberek a mozipénztárakat, az élesebb szemű filmrajongók mégis inkább két lényegesen szerényebb kivitelű, sőt mi több, kétdimenziós rajzfilmet tartottak említésre méltónak az utóbbi néhány évben. Valami különös okból fakadóan mindkettő közel-keleti illetőségű, A libanoni keringő izraeli, a Persepolis iráni, s végül mindkettő francia koprodukcióban készült el. Még mondja valaki, hogy azok a korlátolt, nacionalista franciák nem támogatják a más kultúrákat…

Ari Folman Oscarra is jelölt filmjéről már több fronton megemlékeztem, az egy évvel korábbi, szintén Oscarra jelölt Persepolisra most kerítettem sort. Nem tagadom, bár olvastam a szinte kivétel nélkül elismerő reakciókat, kicsit féltem a fekete-fehér, iráni rajzfilmtől. Féltem egy fekete-fehér, iráni rajzfilmtől. Ám mint minden félelem, ez is teljességgel hiábavaló volt, Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud alkotása frenetikus, ellenállhatatlanul szellemes, kíméletlenül őszinte, emellett megrázó, végtelenül szomorú és metszően pontos alkotásnak, sőt, remekműnek bizonyult.

A film Satrapi képes önéletrajzi regénye alapján készült, melyet saját maga rajzolt kézzel, egyszerű, de találóan karikaturisztikus figurákkal. Az iráni értelmiségi családba született nő perfekt “mesélőkével” adja közre emigrálásának, és hazatalálásainak történetét, melynek közvetlen okozója hazájának zaklatott közelmúltbéli és mai történelme. Satrapi sajátosan fanyar humorral szemléli még az őt érő legnagyobb tragédiákat is, ennek közvetítésére tökéletes eszköznek bizonyulnak az egyszerű, egy vonallal megrajzolt rajzfigurák. A tévében látva fenn sem akadunk már, ha valamilyen háborús övezetből szóló tudósításban valódi, igazi vért, verítéket és könnyeket látunk, ugyanennek a reprodukciójáért a moziban még fizetünk is, szórakozásképpen. Azonban ha mindezt lerajzolva látjuk, még talán mindig sokkol az emberi szenvedés. Ha mindezt gyerekes, tökéletlen rajzokban látjuk, egyenesen letaglózó a hatás. Satrapi ennek végletességéig el sem megy, magát a halált nem mutatja, nem rajzolja meg, mégis elementáris hatást tud elérni. És a következő jelenetben ezt követően olyan pimasz kamaszhumorral áll elő, hogy az még a South Parkba is lazán beleférne. Mindezt teszi kíméletlen éleslátással, megkapják a magukét a jóléti bécsi műpunkok éppúgy, mint az iráni közelmúlt néhány dicső, és tömegével dicstelen szereplői. Satrapi filozofál is, kicsit feministázik is, ami különösen érdekes a burka alól, de kíméletlenül osztja a tétova, kényelmes és tunya nyugati társadalmat is. De ami a fő, hogy érvényesen, a tinédzserek nyelvén szól a kulturális és etnikai másság problémáiról, a kisebbségi létről, az idegenségről, az iszlám által előírt lepel alatti szexualitásról. Fontos és jobbára nehezen feldolgozható dolgokról, nem szoktam ezt mondani, de úgy érzem ennek a filmnek a tananyagban a helye, méghozzá, minden nemzet nemzeti tananyagában. Asanisimasa ezért, de amúgy önmagában is 10/10-re értékeli ezt a filmet.

Még talán vetítik a mozikban a Felolvasót, így jó alkalom, hogy vegyünk egy nagy lélegzetet, és gyorsan megnézzük Don Edmonds 1975-ös nazisploitation dolgozatát is, a beszélő címet viselő Ilsa, az SS nőstényfarkasa címűt, ha már “nők a náci sötét oldalon” vetődött fel lehetséges topikként. Nos, aki ezt a filmet megnézi, gyakorlatilag teljes tárházát kapja a bizonyos körökben kultikus jelleget elért B-filmek egy markáns csoportjának, az ún. exploitation-filmeknek. Aki nem tudja, mi is ez, nem akar wikizni, nem tud angolul vagy nem szórakoztatja a fordítógép által előállított dadaista szöveg, annak néhány szóban: exploitation filmek, szó szerint, “kizsákmányoló” filmek, melyek rendszerint olyan témákhoz nyúlnak, melyekhez mainstream filmek szinte sohasem, vagy ha igen, akkor azt a végletekig fokozva, még a szart is kipasszírozzák abból. Olykor szó szerint. 🙂 Általában bűn rossz, dilettáns filmek, amelyek azonban néha egész komoly karriert futnak be, s válnak kultusszá. Az exploitation filmek, aszerint, hogy milyen témát karolnak fel, saját terminusokkal rendelkeznek, melyek a téma és az „exploitation” szó fúziójából vannak  eredeztetve. Színes bőrű szereplőkre, témákra koncentráló filmek a „black” és az „exploitation” szavakból „blaxploitation” filmek (pl. Shaft), míg a szexualitást előtérbe helyezők a „sexploitation” filmek (pl. Russ Meyer életműve), vannak kannibál-filmek, slasher (vagy daraboló, szeletelő) filmek, de tulajdonképpen exploitation filmek közé tartoznak a spagetti-westernek, az elképesztően véres chambarák, vagyis szamurájfilmek, stb… Vannak a nazi exploitation filmek is, melyek „nazisploitation” névre hallgatnak és végeredményben sexploitation-filmek elmebeteg nácikkal a főszerepekben. Na, az Ilsa… épp ilyen.

A film főszereplője a nagymellű, szőke Ilsa, aki ördögi és szexmániás orvosként vezeti az emberekkel való kísérletezésre létrehozott 9-es számú tábort. Ez még akármi is lehetne, még tán egy komoly film is, hiszen komoly valóságalapja van a témának, lásd például Mengele ámokfutását, illetve eszünkbe juthat a buchenwaldi Ilse Koch története is, aki nyilván konkrétan modellje volt ennek a filmnek is. Egy inzert tudatja a film elején azzal az elvetemült nézővel, akit nem rettentett el a film borítója, hogy az alkotók ezzel a filmmel azt szeretnék elérni, hogy ilyen események soha többé, blablabla… Ezzel szemben gyakorlatilag nevetségesen sablonos, kétdimenziós figurák mondanak fel alsós fogalmazásszintű párbeszédeket egy szoft-pornó és egy véres szado-mazo, vagy éppen egy ügyetlen háborús akciójelenet között. Közben folyamatosan tocsog mindenki a vérben, a falak is úgy tele vannak spriccelve, mint az ismert Wolfenstein pc-játék utolsó pályáin (mellesleg ez az legendás játék is erre a témakörre hajaz). Hitler arcképe mindenhol ott figyel. Ennek ellenére szó sincs itt népnevelésről, szimpla, pornografikusan célratörő húsmese ez, irdatlan csöcsökkel és tarantinói vérözönnel, halálsikolyokkal és kéjes őrjöngéssel s mint ilyen, a legprimerebb, legösztönibb igények kielégítése, gerjesztése a célja. Mindemellett azonban unalmas is. Egész egyszerűen egy buta, rossz film ez, ráadásul eléggé el nem ítélhetően űz alpári játékot sok zsidó és nem zsidó szenvedéséből, sőt halálából. Így az asanisimasa nem is ad 1/10 pontnál többet az ilyenre. Fujj.

Néha azért kiderül… Jön Amerikából ezerrel ez a szórakoztatóiparnak nevezett izé, és már kezdünk mi is teljesen belefeledkezni; volt-e, avagy nem jóléti rendszerváltás, meg mifene. A tévéink egyre nagyobbak, az autóink is egyre nagyobbak, egyre többet költünk ruhákra, kozmetikai szerekre. És egyre kevesebbet kultúrára, könyvekre, színházjegyekre. Nézzük a mozit: fú, de jó ez az XY, meg az XX, meg a többi milliódolláros sztár, akiknek csillogó világától már nem látjuk a valódi értékeket, egyáltalában nem látunk semmit sem. Aztán néha belefutunk egy ilyen filmbe, mint a Tizenhárom…

És kiderül, mennyire nem tudunk semmit, mennyire nem látunk. Tizenhárom éves lányokról van szó e filmben. Azokról a bakfisokról, akik számára a Britney Spears vagy a Christina Aguillera az Isten(nő), és mondjuk a pár éve feloszlott Spice Girls lányai már élemedett korú szipirtyók. Látjuk, halljuk idétlen vihogásuk, de legyintünk csak, hiszen ártatlan lánykáknak tarjuk őket, milyen aranyosak, nem hasonlíthatjuk őket azokhoz a narkós utcagyerekekhez, akik telepingálják házaink falát. Pedig oda kellene figyelnünk arra, hogy a bimbózó nőiesség és a cserfes nagyszájúság mögött komoly dolgok is húzódhatnak.

Amerikában girl culture-nak nevezik ezt a viszonylag új keletű jelenséget, amikor a kedves, okos kislány egyszer csak elkezd hirtelen megváltozni. Mindennap új ruha kell neki, egyszer csak extrém frizurában állít haza, a túl rövid pólók alól elkezdenek feltűnni a jól látható, de az intim részeken is a testékszerek, tetoválások. A hajdani kedves hang, ha egyáltalán még megszólal, dühös, agresszív tónusú. Titkolózások, hazugságok. E kultúrkör zárt és titkos életébe nyerhetünk bepillantást a filmtörténetben talán először. A híres Sundance Film Fesztiválon, amely az egyik legnagyobb az ún. független filmek tárgykörében, rendezői díjat nyert Catherine Hardwicke filmje, a Tizenhárom, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja be egy tizenhárom éves kamaszlány teljes testi és lelki szétcsúszását. A film hitelére maga a történet írója a garancia: Nikki Reed 15(!) éves korában írta meg két évvel azelőtti történetét, amelyet aztán megosztott az akkortájt még jelmeztervezőként dolgozó Hardwicke-kal, hogy aztán rendezői debütálásában el is játssza saját történetében az egyik fontos mellékszerepet (Evie).

Tracy (Evan Rachel Wood) okos, jól tanuló 13 éves lány. Egyszercsak azonban minden megváltozik körülötte. Pedig csak a kamaszkor törvényszerűségeinek próbál megfelelni, fiúkkal megismerkedni, új barátnőket szerezni, de egyben kitűnni a tömegből, önálló, szuverén egyéniségnek lenni. Az iskola legmenőbb csaja, Evie megmutatja neki az arrafelé vezető utat… Ezt azonban Tracy anyja, Melanie (Holly Hunter) már nem tudja jó szemmel nézni.
Evie útját nem is lehet jó szemmel nézni, hiszen a Tracyn bekövetkező változások komoly aggodalomra adhatnak okot. Koros étvágytalanság, a család rossz anyagi helyzete ellenére rengeteg méregdrága új ruha, és az ágy alá rejtett kábítószerről, valamint az öngyilkossági kísérletekről az egyébként igyekvő, de kissé zavaros személyiségű anya mit sem sejt. Evie vezetésével Tracy tizenhárom évesen egyre mélyebbre kerül a drogok, a piti bűnök, a korántsem ártatlan szexuális játszadozások világában.

Catherine Hardwicke kezdetben egy laza kis tinivígjátékot akart rendezni debütálásként, ezért kereste meg Nikki Reedet. Ahogy azonban felsejlett előtte Nikki igaz, ám sötét története, minden megváltozott. A kézikamera zaklatott mozgásával expresszívvé filmezett, dokumentarista hatású filmje döbbenetes látlelet egy kevéssé ismert szubkultúráról, az önmagukat alakító tinédzserszereplők hitele nem kérdéses, a két lány, Nikki Reed és Evan Rachel Wood alakítása zseniális. Holly Hunter az anya szerepben pedig hozzájuk méltó, hollywoodi allűröktől mentes alakítást nyújt ebben a megrázó erejű filmben. (2003.12.22.)

Asanisimasa: 8/10.

Kedvelt vígjátéki alapszituáció, amikor a főhős akaratán kívül egy általa ismeretlen világba csöppen. Az idegen emberek, az érthetetlen nyelv, a különös szokások gegek kimeríthetetlen tárházát képezik a vígjátékírók számára, hiszen hála a világméretű turizmusnak, a leendő közönség soraiban szinte mindenki élt át már vicces helyzeteket külföldön, a siker biztosnak tetszik. Volt már amerikai Párizsban, francia New Yorkban, egy jenki Arthur király udvarában, és maga Arthur király egy brooklyni középiskolai baseballmeccsen. Amazonasi indián vagy Tarzan a nagyvárosban, belvárosi pubi vagy egy bankigazgató elkényeztetett leánykája a vad dzsungelben, Piedone Hongkongban és Afrikában, a marslakók a Földön, egér a Marson. Lolka és Bolka, valamint Phileas Fogg a világ körül.

Ezekben a filmekben az első számú buktatót rendszerint el szokták kerülni az alkotók. Csak a legszínvonaltalanabb filmekben ábrázolják az idegen nép szokásait, életmódját, netalántán tagjait kinevetendőnek, mindenki ismeri a mondást: Ha Rómába mégy, élj úgy, mint a rómaiak! Tiszteld a helyet és annak lakóit, ahová utazol. Ezzel ellentétben az utazó kiváló kísérleti alanynak, vagy médiumnak, a vele megtörtént események tökéletes alkalmaknak bizonyulhatnak saját kultúránk, társadalmunk, társas viszonyaink és önmagunk hibáinak feltárására, azok karikírozására, nevetségessé tételére, ennek folyományaként a figyelem felkeltésére, a dolgok kijavítására. De komolyan szólva gondolhatunk a klasszikus nagy utazókra is: Odüsszeuszra, Gulliverre, Robinson Crusoe-ra, Candide-ra, Szindbádra is, hogy csak az irodalmi példáknál maradjunk.

Hollywood nagy-nagy keresztapja, Francis Ford Coppola igazi olasz típusú családfőként minden tehetséges családtagjának biztosítja az utat a világot ténylegesen jelentő mozivászonra. Kiterjedt, nagy a család, olvasható is majd minden tagja a hosszú filmvégi stáblistákon, igazi sikert közülük eddig csak az unokaöcs, Nicholas Cage ért el, de ő, teljesen megérdemelten, nagyon nagyot. Most azonban a kisleány is kopogtat, jól hallhatóan, határozottan, erőteljesen.

Sofia Coppolának már második játékfilmje az Elveszett jelentés, amit íróként és rendezőként is jegyez. Valódi szerzői film ez, méghozzá egy női szerző filmje, gyaníthatóan önéletrajzi indíttatásból, de lehet hogy csak úgy, szuverén. Finom, érzékeny humorú, könnyed, ám mégis okos elmélkedés a film egy, a munkamániás férje által magára hagyott hamvas és üde nő, és egy manapság reklámfilmekben szereplő, öregedő és cinikus, ám hajdan híres mozisztár találkozásáról a modern, szinte már XXII-ik századi Japánban, amikor az otthon, Amerikában megszokott rutinmondatoknak, szokásoknak, fordulatoknak már elveszett, az őket körülvevő, idegen környezetnek pedig még számukra ismeretlen a jelentése.

Az elképesztően rohanó, infantilis mohósággal a nyugatot majmoló, agyonautomatizált modern japán kultúrát rezignált fásultsággal, álmatlanul szemlélő férfi és a fiatal lány egymásra találása törvényszerű, a japán hagyományokkal, a kifinomult szertartásokkal való ismerkedésük pedig végzetszerű. Ennek kapcsán döbbennek rá arra, hogy az emberi kapcsolatokban, mára már kultúráktól függetlenül, mennyire fontos az egymásra figyelés, a megértés, azok a dolgok, amelyek gyakorlás híján (és/vagy abban a nagy rohanásban) teljesen elfelejtődnek. Tudom, ez így közhelyesnek hangzik, ám attól még így van. A bájos, ám unatkozó lány szerepében a tehetséges Scarlett Johanssont, a kiégett filmsztár szerepében a sok bugyuta szerep után végre egy igazán nagyot alakító Bill Murrayt láthatunk, aki e teljesítményéért Golden Globe- és Oscar-jelölést is begyűjthetett az idén. Sajnos, a Nagy Oszi nem jött be a legjobb férfi alakításért, ám ez nem jelenti azt, hogy díj nélkül maradt volna a film. Az e cikk írása előtt nem sokkal lezajlott ceremónián Sofia, a Coppola-családból immáron negyedikként, legjobb eredeti forgatókönyvért nyert aranyszobrot. Azoknak, akiknek egy film megítélésénél nem a begyűjtött díjak száma a mérvadó, annyit mondhatok csupán, hogy ez most azért jogosnak tűnik… És Bill Murray tényleg nagyon jó, az elmaradt díj ellenére is. (2004.03.02.)

UPDATE: Újranézve nagyon tetszett, másodjára jobban, mint először – Bill Murray zseni, Scarlett Johansson pedig zabálnivaló. Asanisimasa pontjai: 8/10.

Lapozgatós képeskönyv-stílusban tárja elénk az HBO az amerikai történelem egyik legszégyenteljesebb eseményének filmes bemutatását, részletekbe menően és a lehető legnagyobb hitelesség jegyében. 1890 december 29-én, a Wounded Knee nevű patak partjánál zárult le az indián háború története, amikor a mintegy 350-400 főből, javarészt nőkből, gyerekekből és öregekből álló sziú tábort szó szerint lemészárolta az amerikai hadsereg Hetedik Lovassági Ezrede. A mészárlás történeti előzményeiről, történetéről itt olvashatunk többet.

A hosszú és költői című film (többek között a részben magyar Napóleon című tv-sorozatot rendező Yves Simoneau munkája) két szálon futtatott cselekménnyel próbálja a lehető legteljesebben visszaadni az észak-amerikai őslakosság függetlenségének és szabadságának végét jelentő mészárlásnak, és az ahhoz vezető hosszú útnak a történetét. Az egyik szál az egyik főszereplő, Ülő Bika sziú főnök története, a másik pedig Charles-nak, a fiatal, indián származású orvosnak sorsát követi, aki életét az indiánok és a fehérek közti ellentétek csillapításának szentelte. Ülő Bika személyében az indián háborúk egyik legadekvátabb figurájával ismerkedhetünk meg, hiszen ő volt ez egyik vezetője a Little Big Hornnál vívott győztes csatának, utána tárgyalt a fehérekkel az indiánok ügyében, de szerepelt Buffalo Bill híres vadnyugati cirkuszában is. Ő volt az egyik legismertebb valóban élt indián főnök, sokan még lakotául is ismerik a nevét: Tatanka Jotanka. Figurája nagyban hozzájárult az indiánokról alkotott képünk megalkotásához, a sudár, egyenes tekintetű, bátor és szabad emberekről, de állítólag róla mintázta Karl May is Winnetout. Ülő Bika reprezentálja a történetben a hagyományokhoz, az ősi kulturális szpkásokhoz, előjogokhoz és törvényekhez ragaszkodó ellenállót. Nagy formátumú személyiség, erős és nyakas, nála sokkal törékenyebb figura Charles Eastman, az orvos. Charles-t kétségek gyötrik, vívódik, hogy a jó utat választotta-e, hogy eljött a törzséből, a fehérek közt él, fehér nő a felesége, és a fehéreknek segít rezervátumba zárni a saját fajtáját. Eközben pedig tanult és értelmes emberként tudja, hogy az indiánok hagyományos életmódja semmiképpen nem lehet életképes a fehérek civilizált társadalmában.

Kettejük hol összefonódó, hol eltávolodó sorsát szemlélve nagyszabású tablóban bontakozik ki előttünk az indián őslakosság lassan hömpölygő halálmenete. Témához illő, nagyszabású csatajelenetekben és a végtelenbe vesző vadászmezőkön valódi indián szereplők játsszák az indiánokat (nem volt ez mindig így!), színészileg kiemelkedik közülük már Clint Eastwood Dicsőség zászlajában is feltűnt Adam Beach (Charles), valamint a valódit királyi nagyságában hitelesen megidéző August Schellenberg (echte indián név!:), mint Ülő Bika. A másik, fehér oldalon is erős jelenléttel bír Aidan Quinn és J.K. Simmons, ami kell, hiszen súlytalan, formátlan ellenfél ellen nem meggyőző a győzelem és szégyen a vereség.

Simoneau, amúgy tévéjátékosan aprólékos modorban gyengéden (kritikailag, lehet, hogy túl gyengéden) terelgeti a sztorit a történelemkönyvekből már ismert dicstelen vég felé. Ehhez a lassúdad tempóhoz jár a képeskönyves didaktika, becsületére legyen mondva, hogy mindez a kultúrtörténeti és néprajzi hitelesség szolgálatában. A veretes, masszív szerkezetű epikus film, igaz, messze nem direkten, de egyértelműen az indiánok mellett, a sápadtarcúak gaz, bár logikailag indokolt ármánykodása ellen beszél, egyértelműen szégyenteljesnek bélyegezve az amerikai kormányzat mindenkori (lásd a vége-főcím megdöbbentő történeti adalékait!) indián-politikáját. Nagy szó ez abban az országban, ahol sokáig a hajdani büszke őslakosokat csupán kocsmák előtt arctalanul ácsorgó részegeseknek mutatták, ahol még néhány tíz éve is bevett szlogen volt a: Csak a halott indián a jó indián. Mindezt abban az országban, ahol az egyik legnagyobb ünnep arra emlékeztet (elvileg), amikor ezek az indiánok mentették meg az éhenhalástól az új kontinensre érkezett első telepeseket (Hálaadás napja). Asanisimasa pontjai: 7/10.

A 2006-os év bűvész- vagy mágustematikájú filmdömpingjének áttekintését egyszer és mindenkorra lezárva, s egyben virtuális (opcionális) sör/somlói galuska jutalomban részesítve javaslataikért nyuszisz és Senderos kollégákat, utoljára Woody Allen Fülesét néztük meg. Hogy ne legyen elhanyagolható a zűrzavar, nem elég, hogy 2006-ban három darab (!) bűvészes film készült Hollywoodban, nagyjából azonos minőségben, bár eltérő mondanivalóval, más-más hangvételben. Hogy még nagyobb legyen a köd, meg a bűbáj, a Fülesben szintén Hugh Jackman és Scarlett Johansson játszik, akiket már A tökéletes trükkben is láthattunk.

Rögtön a témára térve, megállapíthatjuk, hogy a Füles a másik két filmtől eltérően azért nem a bűvészről, mágiáról, ezek mibenlétéről, problematikájáról szól, a filmben szereplő bűvész csak egy apropó Woody Allen számára, hogy ikszedjére eljátszhassa a kétbalkezes judeo-amerikai slemil kisembert Brooklynból. Amúgy krimit látunk, Woody új, londoni korszakából, de még nem a sötét, drámai, hanem az ezt megelőző vidor hangulatban. Tehát Woody itt Splendini művésznéven szerepel igazi, középszerű tucatbűvészként, akinek már a közönség elbűvölése nem művészet, nem kihívás, nem mágia, hanem munka. Mindennapi, kétkezi munka, cinikus humorral elviselhetővé téve. Az a fajta unalomig ismert kártyatrükkös bűvész ő, akinek archetípusát mindenki ismeri, aki legalább egyszer vett már részt céges bulin, főiskolai diáknapon vagy hasonló színvonalas szórakoztató eseményen, amelyre a kulturális műsort egy csomagban szállítja az erre szakosodott hakniszervező produceri iroda. Egy bonyolultabb mutatvánnyal rendelkezik, egy ládával, az viszont rögtön atomjaira bontja a beléje zárt önként jelentkezőt. Naná, hogy ebben történik meg az a jelenet, miről tulajdonképpen szólni fog a film. Ettől kezdve azonban szó sem lesz bűvészkedésről, mágiáról, néhány ócska kártyatrükktől eltekintve, amit Woody-Splendini-Waterman ad elő kommunikációs célzattal.

A továbbiakban egy szokványos krimi bonyolódik, amelyben egy csinos, szőke újságíróhallgató némi túlvilági segédlettel és Woody Allen csetlésével-botlásával leplezi le a sármos főúri sorozatgyilkost, aki névjegyként mindig egy tarot-kártyalapot hagy a bűntény helyszínén. Szórakoztató, könnyed film ez, abból a típusból, amelyikben már az elején tudjuk a végkifejletet, mégis szórakoztató marad az utolsó percig. Ennek oka elsősorban Woody Allen utánozhatatlan humora, valamint történetmesélési módszere: hosszan beszélve vezeti fel az aktust, aztán snitt és már azzal rágja partnere fülét, hogy ugye jó volt? Scarlett Johansson üde színfolt, Woody Allennél jól teljesített már itt is, ahogy később is. De Jackman engem még mindig nem győzött meg színészi kvalitásáról, itt is annyi, amennyi: egy angolszász tesztoszteron-raktár bájgunár. Nem tehet róla, hogy asanisimasa 8/10-re értékeli ezt a filmet, ami csak részben van azért, mert írója feltétlen Woody Allen-rajongó.

Néhány poszttal elébb tárgyaltam az Edward Nortonos Mágus-filmet, mire nyuszisz kódnevű kedves kommentelőm felhívta a figyelmemet egy másik bűvészes filmre, amit én annak idején valószínűleg egy elegáns mozdulattal figyelmen kívül hagytam. A két film ugyanabban az évben készült, első pillantásra hasonló témakörben. Ez az egyezés (mellesleg nem először!) felveti a jó öreg ipari kémkedés gyanúját, de legalábbis: Azt mondja a Touchstone Picturesnél az egyik pocakos szivaros a másiknak, te, hallottad hogy azoknál az izé, tudod, mondd már, annál a független cégnél, a Bull’s Eye Productionsnál egy bűvészes filmet forgatnak? Olyan szemfényvesztős, közönségátverőset, állítólag az Edward Norton is benne van! Itt kóricál nekünk egy rahedli sztár, csináljuk meg mi is, de csillogóbban, duplán. Ni csak, épp itt van ez a Nolan-gyerek. – Hé, Christopher, figyejjé csak! Lenne itt egy bűvészes mozi, olyan 19-ik század, kosztümös, érdekel? – Hmm, épp ittam a büfében valamit a Hugh Jackmannel, aki mondta, hogy a minap összefutott Christian Bale-lel, aki viszont a múltkoriban jól benyomott Edward Nortonnal egy dizsiben, és onnan tudja, hogy Edward valami bűvészes filmben fog játszani. Úgy láttam Hugh szemén, hogy őt is érdekelné valami ilyesmi… Így volt, nem így volt, lehet, hogy csak részeg forgatókönyvírók fecsegték el egymásnak aktuális munkáikat, egy valami biztos, hasonló a téma, de két abszolút különböző filmről van szó.

A mágus az Osztrák-Magyar Monarchia területén, konkrétan Bécsben játszódik, míg A tökéletes trükk Londonban. Az időszakbeli egyezés mellett nem elhanyagolható a földrajzi, kulturális és gazdasági különbözőség. A Monarchia is és a brit korona is egyaránt fénykorát éli, de Anglia ekkor vitán felül a világ vezető hatalma, míg a Monarchia saját problémáival küszködik csupán. Angliában a bűvészek, illuzionisták a már jól működő show-business sztárjai, Bécsben Eisenheim bár színházban lép fel, de a nép emberfeletti képességekkel ruházza fel őt. A londoni közönség tisztában van azzal, hogy egy látványos átverés szemtanúja, de ezért fizet, mert ez szórakoztatja. És akar valamit a pénzéért, többet, s mindig többet, mindig meglepőbbet, mulatságosabbat, látványosabbat, megdöbbentőbbet, sőt, véresebbet. A mágus egy bűvész története, A tökéletes trükk kettőé, sőt, háromé. A mágus alapvetően egy romantikus történet, mellékszálként foglalkozik a fizikai és a szellemi hatalomgyakorlás különbözőségével, míg A tökéletes trükk elsősorban elsősorban két bűvész rivalizálását tárgyalja, s mintegy mellesleg, könnyed filozófiai boncolgatásba kezd a titok, a tudomány és a mágia fogalmaival. A mágus inkább misztikus, A tökéletes trükkben viszont az égvilágon semmi természetfölötti nincs. Sőt, mivel a titok mibenléte az egyik fő témája, viszonya a misztikához körülbelül olyan, mint egy lucskos pornónak a romantikához. Abban viszont hasonlít a két film, hogy mindkettő műfajilag tulajdonképpen krimi.

A Mementóval és a Batman: Kezdődik-kel már komoly forgatókönyvírói és rendezői képességeket bizonyító Christopher Nolan itt is egy agyafúrtan csavaros, rafinált időszerkezetű történettel állt elő, amely stílusában is remekül passzol a film témájához. A két rivális bűvész figurájának megjelenítését két középszerű, bár agyonsztárolt színészre bízta, marketing szempontjából helyesen, művészileg pedig “fogjuk rá”. Az mindenesetre szembetűnő, hogy a mellékesen fontos Cutter “inzseniőr” szerepében a veterán Michael Caine egyetlen nézésével, egyetlen gesztusával és utánozhatatlan artikulációjával egész egyszerűen lejátssza Hugh Jackmant és Christian Bale-t, együttvéve. De a másik filmben Edward Norton is a kisujjában tudja mindazt, amit e két srác mindösszesen. Kiemelt státuszban láthatjuk még Scarlett Johanssont, aki a szokás szerint érzékien elragadó. A filmben azonban ezzel nincs vége a mágusok sorának, hiszen egy valódi mágus, (vagy valódi tudós?) Nikola Tesla is fontos szerepet kap a két bűvész meccsében, egy negyedik valódi mágus alakításában: Teslát David Bowie alakítja, igazi, mássalhangzó-torlódásos szláv akcentussal.

A tökéletes trükk azonban mindennek ellenére csaknem tökéletes film, persze, műfajában, krimiként vagy thrillerként. Remek ritmusa, izgalmas és feszült cselekményszervezése miatt, de az ízléses vizualitása miatt is: operatőrét, Wally Pfistert Oscar-díjra jelölték, hasonlóan A mágust fényképező Dick Pope-hoz. Úgy tűnik, a bűvészhistóriák megihletik a rokonszakmák művelőit is: a fényképezés is mágia valahol. Mindent összevetve, ha az asanisimasa A mágust 7/10-re értékelte, akkor erre jár a 8/10. Bűvészes filmként 9-et kapna mondjuk Enyedi Ildikó Simon mágusa, vagy Szabó Hanussenje, de 10 csak Gárdos Péter Uramistenjére járna (szerintem).

Stephen King Álomcsapda című könyvét ugyan nem olvastam, de úgy nézem, azt egy eléggé összetett műnek tartják, az író életművében a színvonalasabb dolgozatok közé szokták sorolni, akik igen. A belőle készült film (Lawrence Kasdan “alkotása”) azonban legfeljebb a minden idők legrosszabb filmjei közé tartozhat. Egész egyszerűen úgy tűnik, mintha három, tökéletesen eltérő tárgyú, témájú és zsánerű filmet, egy vissza-a-természetbe-típusú vadászatos kalandfilmet, egy melankolikus hangulatú pszichotikus thrillert és egy Armageddon-szerű “Mentsük meg a világot az UFÓ-któl” gigamonstre látványmozit vágott(vágatott) volna össze a rendező, tökéletesen ad hoc jelleggel, a jelenetek esetleges koherenciájának legteljesebb figyelembe vétele nélkül. Sőt, kifejezetten úgy tetszik, mintha egy nagy hollywoodi stúdió raktárban porosodó, minősége miatt forgalomba nem engedett B-kategóriás filmjeire engedtek volna rá egy dadaista kollázsművészt. Kasdan azonban vérprofi hollywoodi gengszterként semmiképpen nem ilyen, így felmentés, homályos művészi célokra való hivatkozás nem lehetséges.

A sztori maga, e film alapján, amúgy is azok közé tartozik, amelyek King legsúlyosabb alkoholista-kokainmámoros időszakában keletkezhettek, amikor mondjuk másnaposan egyedül maradt egy haverja világvégi vadászházában, ahol véletlenül semmi más nem akadt a hűtőben, mint egy több évtizedes, penészes szederlekvár. Se víz, se whisky, se kokain, se steak, se semmi kaja. Az elkövetkezendő nap összessége egy heveny hasmenéssel és hányással súlyosbított iszonytató másnaposság, széteső emlékképek, hallucinációk. Kétségbeesett kísérlet annak felfogására, hogy most mi is van tulajdonképpen. Ez persze, még lehetne egy izgalmas thriller is, mint pl. a Ragyogás volt, vagy a Davids története lehetne amolyan Donnie Darkós tinipszichó, végső esetben egy sima “invader must die!”-típusú Amerika-már-megint-megmenti-a-világot-izé, de nem az.

Az össze-visszadobált történetmodulokat Kasdan tökéletesen kaotikus színészvezetéssel fejeli meg. A főszereplőként jelzett mellékszereplő Morgan Freeman, mint legnagyobb név, amúgy kitűnő színész is, az UFO-vadász Curtis ezredesként például legtöbbször önmaga karaktersablonjának karikatúrája, néha pedig kifejezetten úgy tűnik, hogy maga Freeman is elröhögi magát a szerepben, hogy “ez meg micsoda marhaság már”! A valódi főszereplő fiatalemberek baráti közössége mintha egy tinihorrorból öregedett volna ki ide, úgy is játszanak, szemmel láthatóan azt sem tudják, mit. Nyilván senki nem szólt nekik, hogy az adott jelenetben éppen mit kell érzeniük, látniuk, sőt cselekedniük. Az egyik srác, akibe belebújik az egyik UFO, nos, amit ilyetén módon hasadt személyiségként művel, az pedig kifejezetten vicc. Rossz vicc. Kínos. Legalább egy csaj lett volna köztük, aki az elvárt visongás mellett villanthatott volna mondjuk, formás popót, de még az se. Csak bárgyú címlap-pasik és egy félreinstruált színész, idióta, festett télapószemöldökkel.

Egy dolog van rendben, a látvány, de ez Lucas és Spielberg alkotótársától az elvárt minimum. Az asanisimasa így legfeljebb 1/10-re értékeli ezt a förmedvényt.