asanisimasa

Az intellektuális kultuszrendező Darren Aronofsky egy pankrátor végnapjairól forgatta legújabb filmjét. Nem egy igazi bunyósról, akit valódi, súlyos pofonok zúznak, hanem amolyan műmájer amerikai csihipuhi bohócról. Aronofsky ezzel a tőle nem megszokott témájú filmmel ezúttal a Küzdő Ember freskóját festette meg.

Mit akar Aronofsky?
Jó filmet csinálni, ezt akar Aronofsky, ami sikerült is neki. Méghozzá annyira, hogy a Pankrátor lazán veri (nálam) az összes többi, az év elején induló nagyágyút, A szabadság útjait (Sam Mendes) és a Benjamin Buttont (David Fincher), egyedül talán csak az indiai okostóbiásról készült film (Gettó milliomos – Danny Boyle) veszi fel vele a versenyt, de ez utóbbi is csak furcsaságban. Amúgy Aronofsky maga is fura egy pasas. A fekete-fehér, kabbalisztikus, számmisztikás, utópikus Pi című sci-fi után megcsinálta az egyik legbrutálisabb drogfilmet a filmtörténetben (Rekviem egy álomért), majd bármiféle zökkenő nélkül rittyentett egy olyan lila, álbölcselkedő megagiccset, hogy a fal adta a másikat (A Forrás). Ahogy a hajdani tüzérek szokták mondani, az első lövés túl rövid, a második túl hosszú, akkor a harmadik lesz a telitalálat. Nos, a Pankátor nagyon közelre csapódott be…

Mi is ez a wrestling, avagy pankráció?
A pankráció a birkózás egy ága, melyben a küzdő felek látványos külsőségek között verekednek, illetve egyfajta előadóművészet, ahol a résztvevők egy olyan műsort hoznak létre, mely egy küzdősport jellegű meccset szimulál. Jellemzőek a különböző ütések, dobások, ugrások és feszítések, melyek a klasszikus birkózáson kívül különböző harcművészetekből származnak. A küzdőfelek úgy teszik a meccseket még izgalmasabbá, hogy különböző, más sportágtól átvett ruhát, vagy egyéb kiegészítőt (láncot, maszkot, palástot, sőt van, hogy gitárt) viselnek. A pankráció szimulált harc, olyan értelemben, hogy az eredmények előre megbeszéltek, az ellenfélre gyakorolt hatásuk eltúlzott. A wrestlingshowkat inkább szokásos a szórakoztatóipar részeként egyfajta előadásként vagy színjátékként értelmezni, mint sporteseményként.

Egy hős lassú hanyatlása
Darren Aronofsky “A Kos” becenevű végzetesen idősödő pankrátor (Mickey Rourke) figurájának felmutatásával egyszerre ásott ennek az igazi, hamisítatlan amerikai szórakoztatóipari műfajnak, a mélyére és alkotta meg egy szintén tipikus hőstípusnak, a “Küzdőnek” jellemrajzát. “A Kos” harcos, aki még a halállal is dacolt, ha úgy alakul, még a falnak is nekimegy, ahogy neve is jelzi. (Úgy tűnik, Aronofsky hosszabb távra eljegyezte magát a hős archetípusainak boncolgatásával, ui. következő filmje is hasonló témában készül, Brad Pittel és Mark Wahlberggel.) Persze, a Kos messze nem olyan idealizált hős, mint például volt korábbi kollégája, a Sylvester Stallone által teremtett ikonikus Rocky. A Kos tulajdonképpen egy lúzer, még ha nagy király volt is a nyolcvanas években, amikor még a Gun’s&Roses meg az AC/DC tolta a rakkendrollt. Mára egy benga nagy lakókocsi jutott neki, amilyenekből álló parkokban lakik az amerikai társadalom alja. Elfogódottan dörmögve köszöni meg, ha kéthetente rátalál egy hajdani rajongója és autogramot kér tőle. Éppen ellentétes utat jár be, mint Rocky: a Kos lefelé tart. A hétvégénkénti koszlott külvárosi tornatermekben rendezett wrestlingshowkon még ő a sztár, egészen addig, míg be nem üt a szívroham. Egy szem lányával (Evan Rachel Wood) nincs semmilyen kapcsolata, a legjobb barátja Cassidy, a gogo-táncosnő (Marisa Tomei), naponta záróráig.

Pátoszmentes laudáció a Hősnek
Aronofsky megejtően szikár naturalizmussal és az idealizmus teljes hiányával ábrázolja a negyedrangú pankrátorshowk bajolin-, láb- és izzadságszagú öltözőit, illegális üzelmeit, ahol a muszklinövesztő és -karbantartó szereket adják-veszik, azokat a pitiáner módon ötletes trükköket, amelyekkel e szórakoztatóipari szakmunkások “megvásárolják” a közönség figyelmét, pillanatnyi szeretetét. E szemétdombon kakas a Kos, akinek mélyen emberi sorstragédiája filmen, s főleg amerikai filmen ritkán átélhető katarzissal ajándékozza meg/döbbenti le a nézőt. Küzdelem, fájdalom, szerelem és szenvedély ízléses mértéktartással, szikáran és keményen. Igazi, jó értelemben szentimentális mozi ez a hagyományosan “férfias” értékekről és gyarlóságokról. A mára sármőrből fasírtképű terminátorrá vált Mickey Rourke pedig alakításáért vitán felül megérdemelte volna az Oscar díjat. Az asanisimasa szerint: (8/10)

Épp felért szakmája csúcsára Clint Eastwood, amikor elkövette a Tökéletes világ című filmjét, melyet a szokásos újságírói szófordulattal élve, nyugodtan nevezhetünk akár zavarba ejtőnek is.

A bevezető (lírai) képsorok után egy börtönszökési jelenettel indul a film, az ismert fullrácsos, amerikai típusú börtönfolyosó, ahol a rabok a rácsok között kidugott borotválkozó tükreikben szemlélik az üres folyosót, ám azt nem értem, hogy egy beszélgetéshez minek ez. Mindenesetre két rab (egyik a későbbi főszereplő, a másik mondjuk azt, hogy nem…:) így beszéli meg szökésének knowhowját (na ja, a többiek addig illedelmesen a falnak fordulva fejükre húzzák a kispárnát, hogy ne halljanak semmit se), aztán máris rúgják ki a szellőzőrácsot és már kinn is vannak. Persze, hogy arra jár a hazafelé tartó börtönőr autójával, akit persze, hogy gond nélkül gyömöszölnek a csomagtartójába, lényeg a lényeg, hogy a két rab szabadlábon van immár, és kezdetét veheti a film. Ez a kihagyásos történetmesélési mód ad okot az első zavarba esésre, most akkor ez a film ilyen döcögős lesz, vagy ez a rendezői koncepció, hiszen tagadhatatlan ad ez a módszer bizonyos groteszk felhangot.

Ez a furcsa, Eastwoodtól kissé szokatlan modor aztán végig kitart az egész, jellegzetesen két órán bőven túlnyúló vetítési időn, így egyértelmű, hogy ez egy rendezői koncepció része. Emellett azonban a film bőven tartalmaz egészen naturalistán ábrázolt brutális jeleneteket, kvázi a megelőző Nincs bocsánat nyomán is, éppúgy, mint szívhez szóló, romantikus szcénákat a következő Szív hídjait megidézve. Ezek további okok a fejvakarásra. Az nem meglepetés, hogy Eastwood játszik saját rendezésében, de az már meglepetés, hogy a főszerepet átadja másnak, mondjuk, nem akárkinek: Butch-ot, a szökésben lévő főszereplőt Kevin Costner alakítja, farkasokkal táncoló, karakán formájában, mellette (sőt, inkább mögötte) Eastwood körülbelül az öregedő Piszkos Harry gonosz, kaján karikatúráját hozza, mondjam, hogy zavarba ejtően? Viccesen.

Maga a film valamikor a hatvanas évek első felében játszódik Texas államban. A filmben egy börtönből szökésben lévő gyilkosságért elítélt férfi egy túszul ejtett kisfiúval lopott kocsikban száguldja végig az államot, nyomában a teljes, FBI-különítménnyel és a kormányzó saját spéci bűnüldöző lakókocsijával megerősített rendőrséggel. Egy klasszikus menekülős road-movie ez, melyben a főhős a menekülő rab, akiről persze megtudjuk, hogy sanyarú körülmények között töltött ifjúkorában került először börtönbe, ahol tulajdonképpen a büntetésvégrehajtás nevelt belőle bűnözőt, de valójában azért jó ember. Legalábbis, nem olyan nagyon rossz. Mutatja ezt az is, hogy a túsz kis sráccal mély, baráti, szinte apa-fiú jellegű kapcsolatot alakított ki. Kapcsolatuk alakulása a film romantikus vonulata, maga a menekülés, és eközben adódó kalandok a drámai, míg a rendőrök reakcióit kifejezetten pikírt, gunyoros színben látjuk. Eastwood filmjét fel lehet fogni a családon belüli, gyermekeken elkövetett erőszak-elleni protestálásként is, ami előrevetíti a későbbi nagy Eastwood-eposzok harcosan közéleti, moralizáló szellemiségét. Persze, ez a film is egyike már ezeknek, azonban ez a gunyoros hangvétel még valahogyan hatástalanítja a figyelemfelhívás mellbevágó erejét. Emellett, Eastwood gyakran csúszik a bombasztikus szentimentalizmus csapdájába, ami mondjuk, mindig is jellemző volt/lesz rá, itt és így azonban a finálé, benne Laura Dern drámainak szánt velőtrázó sikolyával és a szellőben szanaszét szálló bankjegyek hosszan mutatott képével gyakorlatilag saját maga paródiájává válik. Ezért és a közbeeső sok zavarba esésért nem tudom nagy filmnek mondani a Tökéletes világot, csupán egy kellemes, szórakoztató, s ennek ellenére elgondolkoztató, igazi vasárnap délutáni-esti mozinak. Asanisimasa: 7/10.

A véletlenszerűen adódott Tommy Lee Jones-napok folytatódnak, ez alkalommal egy vadonatúj krimi került a képernyőmre a mélyen barázdált arcú színész főszereplésével. Színhely az Amerikai Egyesült Államok egyik legizgalmasabb vidéke, a mocsaras, zsombékos, fojtóan meleg Mississippi-delta. Sok filmből ismerhetjük e vidéket, Bud Spencer ufógyerekes filmjétől kezdve Jim Jarmusch törvénytől sújtva bolyongó alakjaiig, de Mundruczó is valami ilyesmit kereshetett a Deltában. Végtelen számú szúnyog, aligátorok, mokaszinkígyók, szétterpeszkedő törzsű mocsári cédrusok, mangrove-erdők. Ez sem vénnek való vidék, iszik is mindenki kefekötőmód.

Robicheaux seriff (őt játssza Tommy Lee Jones) is így indít: – Alkoholista vagyok. Ezen aztán nem segítenek a mocsárból sorozatban előkerülő oszló hullák sem, de iszik az éppen környéken forgató híres hollywoodi sztár is (neki fontos szerepe lesz később), iszik a film egyik producere is, aki történetesen a seriff gyerekkori iskolatársa, ám ettől még közel sem jó barátok. Iszik mindenki, mint a Carmina Buranában. Sőt, egyszer még LSD is kerül a seriff italába, melynek köszönhetően napi kapcsolatba kerül a híres gettysburgi csata egyik tábornokával is, akivel aztán a zsaru jól elmoralizálgathat az élet dolgain. Emígy tehát Robicheaux seriff kénytelen a zizegős elektromos ködben levezényelni a film tárgyául szolgáló szövevényes ügy kinyomozását, melyet a műfajilag kötelező buktatók, vakvágányok és kelepcék teljesítésével a film végére -mintegy meglepetésszerűen- sikeresen abszolvál.

Mivel lehet a gyakorlatilag Sherlock Holmes ügyei óta eléggé szétcincált nyomozós történeteket ma is érdekessé tenni? Először is, végy egy karakteres főszereplőt. Tommy Lee Jones karakteres színész, mondjuk arca nem sokat mozdul, gyaníthatóan azért, mert ha változtatna arckifejezésén, a ráncai rögtön egy tökéletesen ismeretlen szereplő arcát mintáznák, ez pedig okozhat némi malőrt a cselekmény problémamentes bonyolításában. Viccet félretéve, ő az eszköztelen színészetet műveli, de én speciel bármit elhiszek neki, pedig ugyanúgy néz, amikor dühös, meg amikor szerelmes. Ja, vigyorogni szokott, na az durva! Viszont mindig meglep, milyen fitt, amikor a kissé ösztövér öregember akciózni kezd. A helyszínről már szóltam. Adott a különböző szereplők közti társadalmi különbség, melynek dinamikája jól jön a drámai feszültséghez, ez ebben a történetben színeződik a déli államokra ma is jellemző fekete-fehér elkülönüléssel is. Érdekes elem a filmen végighúzódó enyhe pszichedélia is, valamint az ebből is fakadó “gomolygó” időkezelés is.

A neves francia rendező, Bertrand Tavernier filmje mégsem üt akkorát, mint amekkorát üthetne. Néhol kicsit széteső a film szerkezete, mintha a valódi stáb is delíriumban lett volna, egy jól működő kriminek pedig feszülnie kell(ene). Néhol azonban, váratlanul, mint ahogy Józsi bácsi sufni-vegykójának mechanizmusa is hat, kifejezetten izgalmassá válik a film, néhol meglepően csavarodik a sztori, de sajna a végére elfogy a szusz. Pedig a genya gonosz megérdemelt volna valami látványosabb véget. A szereplő színészek azonban nem tehetnek semmiről. TLJ rendben van, de a többi színész is ott van: például John Goodman kövér, arrogáns és bunkó producer-maffiózója méltó a korábbi elementáris figuráihoz. Mindent összevetve, Tavernier néhol elerőtlenedő, széteső, de összességében, furcsaságában mégis érdekes krimije az asanisimasa szerint 6/10 pontot ér.

Ron Howard éppen bezsebelte a Csodálatos elméért járókat, és még nem fogott bele az egyházbirizgálásba, akkor készítette ezt az ígéretes westernt, Tommy Lee Jones-szal és Cate Blanchett-tel. Ígéretes western, hiszen Tommy Lee Jones ebben az évezredben ígéretes formát fut, westernekben pedig különösen, a film elején látunk is néhány szinte pszichedelikus tájképet, de a végére csupán (!) egy jó kis hagyományos kalandfilm lesz belőle. Tehát nem afféle nu-western, filozofikus elmélkedésekkel, posztmodern műfaji keresztezésekkel, bár azért itt az indián misztika elég hangsúlyosan, és eleddig a mainstreamben különösebb hagyományokkal nem rendelkezően szivárog be, mint komoly cselekményszervező elem, hanem afféle üldözős, lövöldözős, emberrablásos, a végén – Hazamegyünk! – elmaradhatatlan kliséjével záródó klasszikus zsáner. Ron Howard pedig az ilyeneket tudja.

Nincs is hiba, izgalmas, 131 perces hossza ellenére jó ritmusú a film, persze a cselekmény csavarjait a zsáner törvényszerűségeinek ismeretében jó előre ki lehet sakkozni, ennek ellenére mégis szórakoztató a film. Tommy Lee Jones barázdált arcában gunyorosan csillogó szemétől amúgy is ki lehet készülni, e filmben egy indiánok között élő fehért játszik nagyon lazán, perfekt spanyol- és apacsnyelvtudással. Egyébként is sok apacs nyelvű dialóg van a filmben, szerény tippem szerint a filmtörténetben dobogós mennyiségben – a film apacsul tanulók számára így kötelező penzum, a túlnyomó többségnek pedig a fura zeneiségű egzotikus nyelv élvezete miatt (is). Blanchett a szokott szikárságával alakítja a Tommy bácsi által alakított figura bigottan vallásos lányát. Eric Schweig a gonosz, emberrabló indián varázslóként pedig komolyan vérfagyasztó. Ismert színészek tűnnek fel mellékszerepekben, mint Val Kilmer katonatisztként, Aaron Eckhart Blanchett szeretőjeként, Evan Rachel Wood Blanchett lányaként, Jones unokájaként. Szóval, semmi különös, de szórakoztató és izgis, néhol meghökkentően brutális film: asanisimasa kb. 6/10-et ad rá.

Torrentszájtokon terjedt el először, valamint blogok és fórumok kommentjeiben terjedő gerillainformációk által gerjedt DVD-eladásoknak (sic!) köszönhetően lett széles körökben hájpolt kultfilmmé sci-fi körökben bizonyos Richard Schenkman Jerome Bixby regényéből készített filmje, az Őslakó. Ez elsősorban persze az internetes fájlcsereberélést ellenző inkvizítorok számára lehet tanulságos infó, hiszen a sci-fista kasztban nem először történik ilyesmi.

A lelkesedés a témának szól, hiszen mint film ez az izé egy kalap szar. Ha jó kedvem van, gyenge tévéjátéknak még talán elmegy, de játékfilmnek semmiképpen, nevezzük akár “emberközeli kamaradarabnak”, vagy akárminek. Nulla vizualitás, egy szűk, és a sajátos dramaturgiának köszönhetően folyamatosan csökkenő bútorzatú nappaliban játszódik az egész film, csupán néhányszor megy ki a főhős váltott partnerekkel levegőzni. Ez még hagyján, ettől még lehet sűrű, fojtott hangulatú a film (lásd Tíz kicsi néger, Nyolc nő, stb…), ám Schenkman rendező összecsődítette Hollywood B-terminál összes éppen munka nélkül lézengő tehetségtelen színészét, hogy aztán egy egymondatos, mindenkire vonatkozó rendezői instrukcióval vezényelje le a filmet: Figyelem, kérdezz-feleleket játszunk! Az eredmény tétova toporgás.

John Oldman (beszélő név, jajj) egyetemi tanár épp költözködéshez pakol, amikor volt kollégái meglepik egy búcsúpartival, melyen Oldman egy meghökkentő sztorival áll elő: – Ő valójában egy tizennégyezer éves cro-magnoni ember, és még mindig él. A tanult társaság ezt meglepetésszerű közönnyel veszi tudomásul, ám beindulnak a kérdések, melyeknek -gondolom- köszönhetően kultusszá lett a film. Nyilván érthető, hogy ha valaki találkozik egy sokezer éves pasival, kérdések merülnek fel, ám ezek színvonala a kézenfekvőtől a Dänikenesen át a kíváncsi összeesküvés-elméletgyártóig terjednek, ám aki mondjuk a Hegylakó tévésorozat 67-ik és 78-ik része között kicsit beleunt, hogy mindig jön egy újabb halhatatlan, akit jól le kell fejeznie MacLeod bácsinak, és elgondolkozott azon, milyen nehézségei adódhatnak az emberfiának, ha bizonyos szerencsének-szerencsétlenségnek köszönhetően nem bír meghalni, már biztosan feltett magának. Na e filmben vannak egyfajta válaszok is, melyek közül néhány sanszosan kiveri a biztosítékot bigottéknál, akik nyilván a huhogás vágya által hajtva már pötyögik is be a film címét a keresőbe, ha eddig nem látták. Nem részletezem, ha valami érdekes van a filmben, akkor épp ezek a válaszok (és kérdések) azok. Tudományos hitelességet azonban ne várjon senki, ez nem az a műfaj. A net meg úgyis tele van afféle felhasználókkal, akiknek egy ködös gondolat akrobatikus logikával megtámogatva maga a vasbeton valóság. Egy kósza játék, azonban ahogy ezzel az állítólagos egyetemi tanárok “komolyan” (értsd üresen maguk elé bámulva, szakállt simogatva) eljátszanak, az azért valahol nevetséges. De ha megvolt a Sziriat oszlopai, meg a Däniken-összes, plusz eljátszottunk a Da Vinci-kóddal is, akkor ez is lehet szórakoztató. Már, ha idejekorán nem veszi el a kedvünk ettől a bárgyú színészi játék, az igénytelen képi világ, és a Barátok közt katatóniáját idéző cselekménybonyolítás. Az asanisimasa legjobb esetben sem ad többet 2/10 pontnál erre a filmre.

Klasszikus zenei szerelmi háromszög, európai sztárokkal és jelentős magyar részvétellel, magyar helyszíneken. Sajnos, magyar minőségben: a zene szépen szól, az igyekezet nyilvánvaló, de a kivitelezésbe amatőr hibák kerültek.

Schumann, Schumann, Brahms

Robert Schumannt a Beethoven utáni korszak, a német romantika egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként szokás emlegetni. Schubert, Mendelssohn, Weber szellemi örököse, Brahms, Chopin, Liszt és Wagner előfutára, ő volt az egyik fontos „kapocs” a konzervatív klasszicizmus és a forradalmi hevületű romantika között. Zongoristának indult, de ujjai lebénultak egy szerencsétlen gyakorlatnak köszönhetően, ettől kezdve a komponálásnak szentelte életét. Szinte az akkori teljes műfaji spektrumban alkotott, szóló zongoraművektől nagyzenekari versenyműveken át az oratóriumig és operáig, mégis, manapság legjobban talán dalait ismerik. Életének társa volt az abban a korban nőként egyedülálló zenei karriert befutó Clara Schumann, aki korábban Clara Wieck néven ismerték kiváló zongoraművésznek, aki zeneszerzőként sem volt tehetségtelen. Az ifjú Johannes Brahmst lenyűgözte a nő személyisége és zongorajátéka, aki ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Schumann felfedezze Brahmsban a zeneszerző zsenijét. Hármójuk bonyolult kapcsolatának, de elsősorban Clara figurájának szenteli filmjét a Brahms-leszármazott Helma Sanders-Brahms.

A zene

Ha egy film három főszereplője közül mindegyik zenész, ráadásul valóban élt, világhírű művész, megkerülhetetlen, hogy a megszólaló zene átlagon felüli minőségű legyen. A Clarában is ennek megfelelően rengeteg zene szól, hol csak kísérőzeneként, hol otthoni házi zeneként, hol pedig koncertteremben hangversenyként vagy éppen zenekari próbaként. Jelentős hazai művészek (Danubius Szimfonikus Zenekar, Jandó Jenő, Oláh Vilmos és sokan mások) játszották Schumannék és Brahms ismert műveinek szemelvényeit, Csáki János hangmérnök munkájának köszönhetően a film emelkedettebb pillanatait okozva.

Ismerős helyszínek

Nincs baj a film képi megvalósításával sem, Jürgen Jürges úgy fotografálta a Stefánia úti palotát, a kecskeméti Katona József színházat és több más magyarországi helyszínt, hogy elhisszük, a film valóban Düsseldorfban játszódik, a XIX.század első felében. A belsők, a kosztümök, beleértve a statisztéria jelmezeit is, korhűek és illúziókeltők.

Színészek

Tapasztalt, európai rangú színészeket sikerült a film főszerepeire megnyerni, azonban közülük csupán a Brahms figurájába bújó francia Malik Zidi dicsérhető egyértelműen. Benne van egyedül annyi tűz, hogy elhiggyem róla Brahms tehetségét, továbbá nála sikerült legjobban a német utószinkron is. Nem úgy a Schumannt alakító Pascal Greggory esetében, aki markáns arcberendezéséhez mérten túlzott szemforgatásokkal próbálja megmutatni az elmebajba violinkulcsként belecsavarodó zeneszerző szenvedését, ám a német hangja sem érzelmileg, sem intenzitásában nem követi a francia színész játékát. Legtöbbször még szinkronban sincs. Hogy tovább fokozzam, a címszerepet játszó Martina Gedeck még nála is idegesítőbb. Pedig az Oscaros Mások életében korrekt és hiteles volt, no, itt nála nincs utószinkron-probléma, hiszen német, viszont tökéletesen kudarc arra irányuló erőfeszítése, hogy Clara Schumann erős és sugárzó egyéniségét megmutassa. Erőben persze nincs hiány, azonban alkatilag Gedeck egy echte tehenészlány Schleswig-Holsteinből, nem pedig finom és érzékeny zongoraművésznő. Továbbá, ahogy a zongora billentyűin tapicskol, az egyszerűen nevetséges. Akik ezt a filmet megnézik, igen nagy százalékban már láttak zongoraművészt zongorázni, még ha a konkrét ujjrendhez nincs is közük, azt „le fogják venni”, hogy Gedeck csak nyaktól felfelé látott zongoristát, azt se jól. Ugyanez érvényes a karmesteri jelenetekre, a hosszan és többször mutatott kalimpálás egész egyszerűen szánalmas. Persze, lehetett volna úgy rendezni a filmet, hogy az árulkodó mozdulatokat illedelmesen nem, vagy csak dublőrrel mutatja meg a rendező, azonban neki nem ez az egyedüli bosszantó hibája.

Szumma

Helma Sanders-Brahms a jeleneteket úgy dobálta egymásra, hogy szinte hallani a vágópontok kattogását. A színészvezetésről vagy fogalma sincs, vagy mindent ráhagyott a színészekre, akik közül kevesen (az említett Zidi, valamint hál’istennek a koncertmesterekként ügyes németséggel játszó magyar Fesztbaum Béla és Takátsy Péter) tudtak ezzel valamit kezdeni. A szemmel láthatóan nagy igyekvéssel elkészített film egy ködös koncepciónak és a dilettáns rendezésnek köszönhetően csak néhány valóban csodálatos kép és a fantasztikus zene miatt nézhető. Asanisimasa: 3/10

Mondjuk, az biztos, hogy még mindig Guy Ritchie írja a legjobb dialógokat, persze Tarantino mellett, piti gengszteres-suttyó maffiózós témakörben, a filmjei azonban szép lankás lejtmenetben tartanak a méla unalom feneketlen völgyének mélyére. A valóságban ez egy baromi unott és unatkozó pasas lehet, talán ezért is hagyta ott a francba Madonna is, talán nem. Első két filmjével (A ravasz, az agy satöbbi… és a Blöff) műfajt, sőt stílust teremtett, amin viszont képtelen túllépni, önmaga ismétlésébe bonyolódik, ugyanazt a kutyaszarkupacot járja körül negyedjére is. Közben, mintegy nászajándékként, megpróbálkozott a romantikus vígjáték műfajával is, amit vagy felejtsünk el, vagy minősítsük tévedésként. (Miképpen házasságát.) Mindenesetre, jelenthet valamit, ha egy kultuszként induló rendezőről manapság már csak valahai felesége kapcsán emlékezünk meg. Nos, ez ellen jelenlegi, Spílerre magyarított című filmje sem tesz sokat.

Persze, aki életében nem látott még gájricsi-filmet, annak ez nyilván szórakoztató lesz, de gyanítom, ez egy elégelenyésző kisebbségét képezi a filmfogyasztó társadalomnak. Ugyanazt a londoni alvilágot látjuk, a pitiáner gengsztereivel, és nagymenőivel, drogos lúzereivel, mint eddig, kurva jók a párbeszédek, de ha sokáig röhögsz az egyik poénon, lemaradsz a másikról, és már baromira nem tudod, ki kivel van és miért. Nincs igazából kiemelt főszereplő itt sem, van három csapat, akik körbe szívatják egymást. Aztán az győz, aki utoljára tolja le a bránert az összes többi torkán. Szívatási vetésforgó. Lehet mondani, hogy itt Ritchie hogy beszól az ismert és rettegett orosz-londoni ingatlanmágnásnak és fociklub-tulajdonosnak, hiszen az egyik szereplői csoport vezetője, Uri Omovich egy ilyen pacák, aki ráadásul előszeretettel tárgyal egy futballstadion golyóálló díszpáholyában, de ne higgyük azt, hogy itt komolyan be lett szólva Abramovicsnak. Sőt, mi több, én nagyon el tudom képzelni, hogy előzőleg Ritchie is ott tárgyalt vele a Chelsea páholyában (vagy akárhol), hogy mit lehet és hogyan… Még ez is lehet, hogy Abramovicsis beszállt egy kisebb összeggel a büdzsébe. Szóval, a sztori a megszokott, láttuk, hallottuk, Ritchie nyomja a megszokott szövegét, úgy tűnik, ezt tudja, de mást nem. Ez pedig kezd unalmasság válni. Ezt a terjengő unalmat nem támogatja a film vizualitása sem: a Ritchie-től már megszokott lassításoktól és bepörgő, kihagyásos montázsoktól eltekintve kifejezetten lassan úszó, statikus képekben lett a film fényképezve. Egy akciófilm, lassan úszó totálokban? Bullshit! – ahogy a művelt francia kritikus mondaná…

A körkörösen építkező sztori viszonylag arctalan, kevésbé ismert színészekkel van elővezetve (na jó, Tom Hardy, Tom Wilkinson, Gerald Butler, Idris Alba, Mark Strong… 😀 ), ami még nehezebbé teheti az események követését. Még a két legmarkánsabb figura Omovich két terminátora, de ők is csupán erősen karikírozott karakterük miatt. A többire már nem is emlékszem. Az egész filmre nem emlékszem, bár tegnap este néztem meg. Guy Ritchie kiürült (ha volt benne egyáltalán valami, valaha). Asanisimasa pontja: 4/10.

Az óriási sikerű manga- és animesorozat élőszereplős bemutatkozása – Death Note: A halállista – után nem sokkal itt a második rész, melyből megtudhatjuk, kinek a neve kerül fel utoljára A halállistára. Light vagy L, Light vagy L, szurkolhatunk amúgy „Bucisan”, vagy morfondírozhatunk azon, hogy esetleg valaki más? Aki tudja, hogy mi ez az egész, azt még akkor sem lehet eltántorítani, ha véletlenül a saját nevét olvassa majd a film végén, aki meg néz, hogy ez meg mi a franc, az nyugodtan ugorhat. Semmit nem fog veszteni.

Death Note gyorstalpaló

A Death Note egy manga- (képregény), és egy ebből származó anime- (rajzfilm) sorozat, mely egy Jagami Light nevű srác kalandjait meséli el. Light véletlenül megtalálja a renegát halálisten, Ryuku természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező jegyzetfüzetét, a Halállistát. A füzet birtokosa bárkit megölhet, akinek ismeri az arcát és a nevét beírja a füzetbe. Light a jegyzetfüzet segítségével egy olyan világot akar teremteni és uralni, melyben nem létezik a gonosz, bármennyi emberéletbe is kerüljön az, ezt viszont az Interpol szupernyomozója, L minden erejével szeretné megakadályozni. Light, oldalán az almafüggő és vicces kedvű halálistennel azonban kemény ellenfél. Alapvetően a jó és rossz harca ez is természetesen, amiben esetleg érdekesebb mese ez a többinél, az az, hogy nem vagyunk mindig egészen biztosak abban, hogy per pillanat ki a jó és ki a rossz? Továbbá, hogy lehet jó az, aki rosszat tesz, és miért rossz az, aki tulajdonképpen cselekedeteiben csupa-csupa jót tesz? Efféle, nyugati típusú szájbarágással meg nem válaszolt kérdések, a célközönséggel (sacc/kb 10-16 év) közel azonos korú szereplők, az általuk viselt menő frizurák, trendi cuccok talán azok, amelyek az egyik legnagyobb kultusszá nőtt mangává, animévé teszik ezt a szerteágazó mesét. Maga, a mindennek alapjául szolgáló jegyzetfüzet is a jelzett korosztályra apellál: a tanórákon unatkozó diákság figyelmét mágneses erővel ragadhatja meg egy természetfeletti tulajdonságokkal bíró irka, kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. A valóságban elsőnek nyilván a matektanár neve kerülne bele, a mese hál’stennek más. Tehát Japánban (nagyon, szerte a világban természetszerűleg kisebb intenzitással) dübörög a Death Note-őrület, hogy mondjam, biznisz, így nem lehet meglepetés, hogy 2006-ban bemutattak belőle kettő darab mozifilmet, amelyből az egyik tavaly ősszel, a másik meg most ért el hozzánk.

Nincs új a nap alatt

Ez a második eljövetel, a Death Note – Az utolsó név az égadta világon semmi újat nem tesz hozzá az első részhez, gondolatilag sem szól másról, nem látványosabb, csupán tartalmilag görgeti tovább a mesét. Igazából nem is számol új nézőkre, biztosra veszi, hogy aki erre a filmre beül, az betéve tudja mind az egész történetet, hogy ki kicsoda, és miért, olyan, amilyen, mert olvasta, illetve látta mind a 108 részt, hiszen leadta már az egyik rajzfilmcsatorna is. Shusuke Kaneko, aki mindkét részt rendezte, egy percet sem szentel annak, hogy bemutassa a szereplőket, felvezesse a sztorit, csupán az elején mondatja el egy fakó narrátorhanggal a Halálnotesz Kezelési Útmutatóját. Szabályból hát van bőven, melyeket be kell tartani, különben a füzet büntet.

Ítélet

Én viszont nem tartozom a rajongók közé, sem életkorban, sem trendkövetésben, sem „manganime-mániában”, a szó szoros értelmében vért izzadva néztem végig ezt a filmet. Pedig nem vagyok a műfaj ellenzője, a japán kultúrát szeretem, tisztelem, imádom a makit és a sushit, a művészi és filozofikus Kuroszavát éppúgy, mint a brutalitása ellenére vicces Takeshi Kitanót, az elbűvölő és bölcs Hayao Miyazakit, vagy akár a dermesztően jó Ghost in the Shell című sorozatot, hogy a végére az aktuális műfajhoz kanyarodjak. Értem én, hogy ha nagyon akarom, akkor lehet úgy nézni ezt az Halálnoteszt is, mint egy biblikus sagát, telistele nagyszerű gondolatokkal és megindító érzelmekkel, nyilván akik az animére és/vagy a mangára kattantak – hírlik, erősen addiktív olvasásuk, nézésük – azoknak ez így „jön le”. Azonban ha csak a mozifilmet nézem, akkor csupán a méla unalom az, amit érzek, ezen nem tudnak változtatni a Final Fantasyt meg sem közelítő, ellenben az inkább csúfosat bukó magyar Kis Vukra és a Gorillaz nevű virtuális rock-hackre hajazó animált halálistenek sem. A film 90%-ban iszonyú hosszú és semmitmondó, vagy éppen okoskodón magyarázó párbeszéd, mereven és rezzenéstelenül álló színészekkel elővezetve. Light (Tatsuya Fujiwara) színtelen és érdektelen srác, ha nem tudom, hogy ő a hős, mert legtöbbet őt mutatja a kamera, észre sem veszem. Ellenfele, L (Matsuyama Kenichi) pedig egy bulimiás emo-madárkaként gubbaszt a széken, folyamatosan nyammog valamin, amit állandóan fintorogva két ujjal tart el magától, mint egy héthetes mosatlan tornazoknit. Olyan maníros, olyan kétdimenziós, hogy fáj. A sztori egy maratoni sakkjátszma dramaturgiai modelljét kacskaringóiban és ritmusában követve bonyolódik, hogy egyszer csak vége legyen, amikor a rendező valószínűleg úgy gondolja, hogy ebből két óra húsz perc elég. A rajongók örülhetnek, jön a harmadik nemsokára. Rajtuk kívül attól, e film alapján örömet, de főleg izgalmat legfeljebb a japán iskoláslányokra gerjedő „gonosz bácsik” várhatnak. Az asanisimasa viszont 3/10-re értékeli ezt az izét.

Eltűntek. Elfogytak. Pedig megvoltak azok, akik követték az Adams család történetét, azok megfigyelhették, hogyan növesztett Christina Ricci a 155 centijéhez és ET-szerű fejéhez jónéhány számmal nagyobb kebleket, aztán meg nicsak: 2006-ban se híre, se hamva a tekintélyes nőiességnek. (Persze, lehet, hogy a bulvársajtó már régen megírta, hogy borogatta, levágatta, felfújta és kipukkant, stb., stb., de igenis van olyan, aki tényleg csak elvétve kattint effélékre – én például.) Lényeg, hogy ebben a filmben, A láncban, melyben Ricci gyakorlatilag végig szinte egy szál bugyiban játszik, teljesen arányos mellei vannak, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy premier plánban, alapos megszemlélésre elegendő időtartamban soha nem mutatják őket.

Maga a film első látásra érdekes, de ha jobban belegondolunk, azért telistele van idegesítően bugyuta megoldásokkal, illogikus motivációkkal és erőltetett cselekményfordulatokkal. Tehát egy hajdani helyi érdekeltségben (valahol Isten háta mögött, egy déli kisvárosban) sikeres blues-zenész, Lazarus (Samuel L. Jackson) élete szétcsúszott. Öccse elszerette feleségét, a közönség sem kíváncsi már a bluesre, idejét veteményeskertjének kapálgatásával, valamint iddogálással tölti. Rae (Christina Ricci) éppen egy utolsót kefélt pasijával, Ronnie-val (Justin Timberlake), aki idegi problémái ellenére a Nemzeti Gárdába szándékszik beállni. Ahogy a srác elutazik, Rae fejest ugrik az életbe, minden útjába kerülő farokra rámászik, akár ingyen is, de főleg kokainért. Néhány nap alatt úgy szétcsúszik, hogy agyféltekéi méterekre eltávolodnak egymástól, az öreg Lazarus egy szép nap félmeztelenül, összeverve talál rá a tanyája előtt. Eddig, ebből lehetne egy édesbús romantikus történet, egy véres thriller, vagy akár egy moralizálós fejlődéstörténet is, ehelyett lesz belőle ez mind együtt, pontosabban, felváltva. Lazarus felnyalábolja Rae-t, és beviszi a házba, ahol ápolni kezdi. A csajban azonban mihelyst magához tér, dolgozni kezdenek az előző napokban bevitt molekulák, valamint nimfomániája is tombolni kezd. Őrjöngő hallucinációk, majd ájulás. Lazarus egy baromi nagy lánccal kiköti a csajt, nehogy kárt tegyen valamiben, elsősorban saját magában. Ezt Rae első viszonylag tiszta pillanatában zokon is veszi, viszont ténylegesen is elindul valami a két ember között. A többit nem spoilerezem le, mert a filmet érdemes megnézni, minden hibája ellenére is.

Persze, ehhez felül kell emelkedni Lazarus meglehetősen erőltetett, illogikus gyógyító akciójáról, főleg ha hozzávesszük, éppen a megelőző este szabta át majdnem saját öccse arcát egy törött sörösüveggel. Ronnie dramaturgiai szempontból fontos idegbajára sem derül túl sok fény, itt sem tehetünk mást, ha meg szeretnénk nézni a filmet, mint a gimis matekórák ‘fogadjuk el’ kitételét alkalmazzuk. Ne kérdezzük, hogy mit s mi okból. Mint ahogy Rae nimfomániája is, amiről mindenki tud, kivéve Ronnie-t. OK, hogy a pasik vakok, no de ennyire? A néhol túlfokozott drámai csúcspontok olykor átcsapnak valami abszurd humorba, ami tovább fokozza tanácstalanságunkat. Ricci láncba vert vergődése néha kifejezetten bandázsszexnek tűnik, és a kis kettéfűrészelt ufó kifejezetten erotikus vonaglást mutat be több alkalommal Lazarus házának padlóján. Persze, igazából szenvednie kellett volna, de nem úgy sikerült, na. Jegyezzük fel, a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Craig Brewer.

Ettől függetlenül mégis azt kell mondjam, színészileg kifejezetten jó a film, az ide nem mindig illő erotikus felhangoktól eltekintve Ricci komoly drámai erővel bíró színésznő, megkapó Samuel L. Jackson blues-zenész bácsija is, ráadásul még jól is énekel, de Dzsasztin is tök jól kattan be. A néhol túlhajtott jelenetektől és kissé mondvacsinált konfliktustól eltekintve a drámai alaphelyzet, valamint annak kifejlete is érdekes, semmiképpen sem sablonos, átlagos. Jó a zene is. Asanisimasa így kb. 6/10-re értékeli ezt a filmet.