asanisimasa

Európa közepének történelem markában jól összegyűrt, megzabált, majd kiköpött közepe dúsan termű táptalaja minden misztikusnak, csodásnak, varázslatosnak. Vagy van valami a levegőben, vagy a földben, vagy csak egyszerűen évszázadok óta olyan szar itt az élet, hogy az emberek a szürreális tartományokban keresik a boldogulást. Tán ezért lehet, hogy úgy terem itt a jövőbelátó, illuzionista, bűvész, mágus, varázsló mint a bolondgomba. A történelem kezdetének névtelen mágusaitól, boszorkányaitól és sámánjaitól a prágai Löw rabbin, Hanussenen, Houdinin át a kanalas Uri Gellerig vagy Bracoig, a szótlan horvát távgyógyítóig ezrek kápráztatták el csodára éhes osztrákokat, cseheket, szlovákokat, déli szlávokat, magyarokat, tehát ezt a soknemzetiségű katyvaszt, ami itt él a Kárpátok által kicsipkézett boszorkánykör közvetlen környezetében.

Persze, bűvölték már el közönségüket máshol is bűvészek, illuzionisták, de autentikus közege itt, a néhai Osztrák-Magyar Monarchia területén van az efféle szórakoztatóiparnak, így nem véletlenül helyezte Mágus című filmjének helyszínét ide az amerikai Neil Burger. A címszereplő figura, Eisenheim nem valós személy, karakterét viszont valóban élt szemfényvesztők és illuzionisták karakteréből gyúrták össze. Eisenheim a Szabó István filmjéből is ismert Hanussen figurája ihlette, a narancsfa-trükk viszont egy bizonyos francia Robert Houdin előadásában vált ismertté, akinek nevét kölcsönözi majd egy bizonyos Erik Weiss, a későbbi Harry Houdini. Ez a Houdin viszont a trükköt egy indiai mágustól tanulta, bár a 18. században egy Pinetti nevű mutatványos hasonló trükkel kápráztatta el hallgatóságát, csak éppen ő egy citromfát növesztett kezével secperc alatt. Burger és Steven Millhauser ezt a tipikus(nak mondható) illuzionista figurát gyúrta össze egy más jellegű, de felderítetlenségében hasonlóan misztikus történelmi eseménnyel, Rudolf trónörökös és Vetsera Mária mayerlingi kettős tragédiájával.

A film elsősorban Eisenheim és a Vetsera Máriát mintázó Sophie, valamint Leopold koronaherceg (aka Rudolf) szerelmi háromszögével foglalkozik, melynek romantikus lendületét a szegény sorsú fiú és a grófkisasszony gyermekkorból eredő vonzalma adja – a háromszög a filmben úgy válik egyenlő oldalúvá, hogy a két főrang mellé a szegény asztalosinasból népszerű és gazdag illuzionista nő fel. A tényleges és erőszakos fizikai hatalom áll szemben a szellemi és lelki hatalommal, melyik nyeri, melyik nyerheti el a hamvas szépség kezét. A dramaturgia hollywoodiasan tálalja a megoldást, közben még ellibbenti a függönyt a híres trükkről is.

Sokan meglepődnek Edward Norton választásán Eisenheim szerepére, pedig talán ő az egyetlen fiatal A-kategóriás amerikai színész, akinek lényében van az a titokzatosság, amely egy ilyen mágus megformálásához kell. Ha emlékszünk a Legbelső félelem kulcsjelenetében villantott ördögi pillantására, akkor nincs vita, kinek kell játszania a mágust. Több mint tíz évvel később már az ördögien titokzatos fondorlatosságot is be tudja építeni egy romantikus hős figurájába. Jessica Biel épp azt a hamvas szépséget adja, akit kell, akiről könnyen elhihető, hogy két nagy formátumú férfi háborút vív érte. Leopold (Rufus Sewell) Eisenheim intellektuális fölényét vibrálóan ideges, pökhendi cinizmussal ellensúlyozza, melynek hátterében vészjóslóan ott a valódi, élet-halál felett diszponáló hatalom. Fontos cselekményszervező funcióval bír Uhl főfelügyelő tipikus kispolgári karaktere, melyet Paul Giamatti érzékletesen valósít meg. Nem véletlenül jelölték Dick Pope operatőri munkáját Oscar-díjra, a film varázslatosan szépen van fotografálva. Bár a némafilmes hatást keltő, kissé “belógva hagyott” leblende alkalmazásának modorossága picit ez ellen beszél, emiatt, és a film egészén végigvonuló finomkodó narráció miatt az asanisimasa 7/10-re értékeli ezt az amúgy kellemes kis filmet.

“Minden gyönyörű volt, és semmi sem fájt.”
Kurt Vonnegut jr. (1922-2007) sírfelirata

Kurt Vonnegut regényeit sokan próbálták már filmre alkalmazni, kevés sikerrel. Eleve problematikus a hozzá hasonlóan markáns stílussal bíró írók műveit filmvászonra konvertálni, hiszen az író ereje a saját nyelvében, a szövegeinek textúrájában rejlik. Az olvasóban az ilyen szöveg egyéni gondolatmeneteket, reakciókat indít el, nincs szükség mások által megfejtett képekre, instant vizualizációkra. Egész egyszerűen mindig jobb a saját. Ezért nem lehet például jó Rejtő-film, de Csehovval vagy éppen Garcia-Marquezzel is ugyanez a helyzet. Amellett, hogy persze vannak nagy találkozások is, mint Menzel és Hrabal, megfilmesítésre legfeljebb Stephen Kingtől és Robin Cooktól lefelé terjedő spektrumban érdemes keresgélni, feltéve, ha ott még találni az irodalom és a film fogalomrendszereiben egyaránt értelmezhető alkotást.

Így kicsit meglepetés, hogy regényadaptációnak egészen jó a Bajnokok reggelije, azonban ez nem azt jelenti, hogy filmnek is jó. Vonnegutot jellegzetes, sokat idézett szóviccei, beszólásai miatt amúgy is a legkeményebb dolog filmre alkalmazni, ez a film nem is tudja ezt, ám egy picit talán mégis megidéz abból a frivol, groteszk, abszurd világból, amit Vonnegut teremtett regényeiben, például az e film alapjául szolgálóban is. Továbbá vicces, bár nem példa nélküli két ilyen faszit, mint Bruce Willis és Nick Nolte komédiázni látni. Egész jól tolják, bár nyilván vannak/lesznek akiket kiakaszt ez a dúsan adagolt ripacskodás. Nekem még belefért.  Jó, illúzióteremtő a film látványvilága, operatőrileg, díszlet- és látványtervezésileg egyaránt. Tetszett az őrült Kilgore Trout figurája, különösen a film második felében, giccs ide vagy oda, Albert Finney ténylegesen magát Vonnegutot idézte meg, aki amúgy egy cameoban, a reklámfilmrendező szerepében maga is szerepelt a filmben.

Azonban az elején említett dolgok miatt én egészen másmilyennek képzelem Vonnegut világát, nekem ez az Alan Rudolph által mutatott rikítóan harsány nem tetszik. Elismerem, hogy tehetséges munka, de nem tudok vele azonosulni. Ha soha életemben nem olvastam volna Vonnegutot, nyilván másként nézném ezt a filmet, de ki az, aki nem olvasott Vonnegutot és megnézi ezt a fimet? Persze, mindig vannak újszülöttek, diszlexiások, végső esetben papírgyártás-ellenes környezetvédők… Az asanisimasa pontjai így: 5/10.

A 2008-as, 61. Cannes-i Filmfesztivál Fődíját Robert de Niro adta át Laurent Cantetnek, az e cikk tárgyát képező Az osztály című filmért. A gesztus azonban, nem kis meglepetésre, nem egy nagyszabású, lenyűgöző és látványos művészfilmnek, hanem egy párizsi külvárosi iskola egyetlen osztályának egy tanévnyi történéseit feldolgozó kvázi dokumentumfilmnek szólt. Fokozza a dolog érdekességét, hogy a franciák, bár évente három filmmel is indulnak saját fesztiváljukon, a fődíjat legutóbb 21 éve nyerték el.

A film társadalmi háttere

Mint a legtöbb hajdani nagy gyarmatosító hatalom, Franciaország is lehetővé teszi hajdani gyarmatain születetteknek, hogy viszonylag könnyedén szerezhessenek francia állampolgárságot. Mivel a volt francia gyarmatok jelentős része Afrikában volt, így nem csoda, hogy az éhínséggel, betegségekkel és általános szegénységgel küzdő afrikai országokból nagy számban költöznek Franciaországba. De nagy számban érkeznek a bevándorlók Algériából, Marokkóból, sőt még a távoli Vietnamból is. Mellettük természetesen nagyszámú orosz, román, kínai és egyéb más bevándorló telepedik le legálisan és illegálisan Franciaországban, akikkel együtt a francia társadalom gyakorlatilag reprezentálja a Föld összes etnikumát. Ennek megfelelően a társadalmi tolerancia, a szociális védőháló is fejlettebb, mint pl. nálunk, azonban messze nem problémamentes a különböző etnikumok beolvadása a társadalomba. Ennek vallási, kulturális, szociológiai okai ismertek, de igen nehezen orvosolhatók. A bevándorló lakosság körében a szokásos problémák merülnek fel: alacsony iskolázottság, alacsony életszínvonal, munkanélküliség, bűnözés egymást gerjesztő folyamatai, ennek ellenhatásaként a francia franciák körében növekszik az idegenellenesség, a rasszizmus és a nacionalizmus. A bevándorló társadalmi csoportok leszakadásából egyenesen következő események nemrég szinte polgárháborús szituációba sodorták fél Párizst. Az akkori főellenség ma Franciaország köztársasági elnöke.

Iskola a külvárosban

A film színhelyéül szolgáló iskola Párizs huszadik kerületében működik, minden bizonnyal egy a sok hasonló külvárosi intézmény közül, mely nem elsősorban a kimagasló tanulmányi átlagával tűnik ki a francia közoktatás éves statisztikáiban. A néhány fehér diák mellett főleg fekete-afrikai, marokkói, algériai, karibi és távol-keleti diákok töltik itt idejüket, a túlnyomó többség részéről folyamatosan kommunikált iskola iránti utálatban, közönyben, unalomban és olykor vad játékban. A valódi értelemben vett sorstalanság, kilátástalanság, a vallási, kulturális és etnikai indentitás tökéletes zavara szinte megoldhatatlan feladat elé állítja az itt hivatásukat teljesítő tanerőket.

Az osztályfőnök

A film forgatókönyve az osztályfőnököt alakító Francois Bégaudeau saját tanári tapasztalatain alapuló könyvéből készült, ami azonban a forgatás alatt az osztály tanulóit – tulajdonképpen saját magukat – alakító különböző nemzetiségű gyerekek hathatós közreműködésére is folyamatosan változott. Francois fiatal férfi, sajátos pedagógiai módszertannal felvértezve próbál belegyömöszölni valamit a többnyire a hivatalos tananyag előtt bezáródó kis agyakba. Erőlteti a folyamatos párbeszédet, vallja, így tudja csak fenntartani a tanulók minimális érdeklődését. Nyíltan vállalja a konfrontációt a provokatív és nagyszájú tanulókkal, egy ilyen okozza a film egyik alapkonfliktusát is: egy órai vita hevében lekurvázza egy tanulóját.

Az osztály

Az osztály összetétele pontosan reprezentálja a külvárosi társadalmi viszonyokat: az osztály fele fekete, akik ennek ellenére pontosan megkülönböztetik és hierarchizálják egymást származási hely szerint. A karibi fekete majdnem rosszabb, mint a fehér francia, egy mali szemében. Az osztály fennmaradó fele marokkói, távol-keleti és egy fehér emo. Emblematikus, hogy az osztály legjobb tanulója kínai, akiről kiderül, hogy illegálisan tartózkodik az országban. A tanári tekintélyről csak annyit, hogy Suleyman, az egyik problémás gyerek egyenesen megkérdezi Francoistól, homoszexuális-e?

A film

Laurent Cantet az Arany Pálma mellett Oscar-díjra is jelölt alkotása, egy dokumentarista eszközökkel, aprólékos részletezéssel bemutatott fikciós mű, ám minden bizonnyal tökéletes lenyomata a valóságnak. A jelenetek nagy része a tanórákon zajlik, melyeket sikerült úgy felvenni, hogy nyoma sem volt a legkisebb „kamera-parának” se a tanulók, se a tanárok részéről. A köztük lezajló szóbeli adok-kapok tökéletes hitelességgel pörög. A tanári hangulata hasonlóképpen, szinte dermesztően abszurd a kicsinyes kávépénz ügyekkel, vagy „Neked mi a véleményed?” jellegű szakmai érdeklődésnek álcázott személyeskedésekkel együtt. Aki pedagógus – ők e film elsődleges célközönsége – ismeri ezt. Persze ők nyilván ismerik a magyar megfelelőit is az e film által tárgyalt esetnek, ám úgy hiszem, ennek ellenére tanulságos lehet nekik megtekinteni e francia példát, talán tudnak okulni belőle, hogyan és hogyan ne kezeljük az itt is látható kritikus eseteket. „Normál” nézőnek talán kissé hosszadalmas a film, hiszen nem biztos, hogy mindenki szívesen ül újra középiskolás padba. Bár katarzisélményt nem ad a film, viszont az általa felvázolt problémahalmaz valós, érvényes nálunk is, ábrázolása pedig hiteles: vitaalapnak egészen kiváló. Asanisimasa: 10/6

Holokamu pornó – tán ez volt a legszélsőségesebb vélemény, amit a neten találtam erről a filmről, ami nyilvánvalóan elvakult érzelmi indíttatásból elkövetett kattintásszám-generáló provokáció, s mint ilyen totális baromság. A holocaust-tagadás, persze, ma igen divatos, legalábbis bizonyos körökben. Nem is kommentálnám, legfeljebb annyiban, hogy mindenkinek joga van 10-es IQ-jú hülyének lenni… A “lepornózást” azonban már szakmailag is tudom cáfolni. Egy: nem minden pornó, amiben meztelen emberi testeket lehet látni, kettő: a pornó per definitionem az emberi szexualitás nyílt, kendőzetlen képi-, audiovizuális és verbális megjelenítése, ám e filmben az emberi szexualitás ízlésesen árnyalt, semmi “lényegeset” meg nem mutató képi-, audiovizuális és verbális megjelenítését tapasztalhatjuk. Sőt, mivel ilyen jelenetek kizárólag a film első felében-harmadában láthatók, és ezek mintegy a film dramaturgiai “okát” képezik, még a szoft-, illetve erotikus jelzők is határozottan mellékelendők. Maradjunk a filmes adatlapok általános műfaji meghatározásánál: A felolvasó romantikus dráma.

Persze, a “romantikus” jelző, az idei néhány jelölés és a legjobb női alakításért el is nyert Oscar-díj, valamint a nyertes: Kate Winslet, és nem kevésbé (egyik) partnereként Ralph Fiennes nevei elég jól funkcionáló hívószók ahhoz, hogy a célközönséget bevonja a mozikba, őket nem tévesztik meg holmi kétbites idióták internetes ámokfutásai. Továbbá, a rendező Stephen Daldry, valamint a forgatás alatt elhunyt két kiváló producer, Anthony Minghella illetve Sidney Pollack nevei további svájci típusú biztosítékai a minőségnek.

Ami első gondolatként kikívánkozik belőlem, hogy egészen elsőrangú a forgatókönyv (az Órákat is író David Hare), ami alapján e film készült. Az eredeti történet, a négy különböző idősík gyakorlatilag gubancmentes bonyolítása, a cselekmény meglepő (igen, meglepő, nem kell spoilereket olvasgatni és/vagy mindenben eleve a hibákat keresni, vagy ha igen, hát magára vessen mindenki) fordulata egy tartalmas és elgondolkodtató filmet eredményez. A felvetett morális probléma Hannah múltja, motivációi és a választott megoldása ad absurdum mélyen emberi és hiteles. (Spoiler: Még Hannah viszonylag gyenge lábakon álló bíróság előtti mártírvallomása is az, magyarázható a mély szégyennel.) Hiteles a Fiennes által alakított figura, a már középkorú Michael reakciója is, feloldozást nem ad, nem adhat Hannah-nak, szörnyű és szégyenletes múltját mégsem tudja leválasztani róla, bizonyság rá összeomlása, és az egyetlen túlélővel való bátor és becsületes szembesülése is. Ralph Fiennes igazán e pillanatokban mutatja meg, milyen nagy színész. Kate Winslet alakítása is korrekt, bár az Oscarral (meg a többivel) elsősorban az A-kategóriás sztár merészen vállalt meztelen jeleneteit díjazták, a többi megvan. Lehet rá díjat adni, de ha esetleg elmaradt volna az elismerés, az sem lenne érthetetlen. David Kross ügyesen és bátran játszotta a fiatal Michaelt, Bruno Ganz pedig professzori, professzorként.

Viszont a film egészét tekintve, mégsem tűnik minden tökéletesen simának. A film első része nekem kissé zakatolónak, érzelemmentesen ledaráltnak tűnik, míg a második rész túlzottan szentimentálisra sikerült. Én ízlésemnek éppen fordítva felelt volna jobban meg, a fiatal fiút elcsábító 36 éves nő jeleneteit vettem volna érzelmesebbre, a nő múltja, és alapvetően érzelemmentesnek tűnő, de mélyen elfojtásos jelleme ezt szinte automatikusan az ízlés vékonyka kötelén egyensúlyozta volna, míg a tárgyalótermi és a börtönbéli jeleneteket lehetett volna még szikárabbá, még brutálisabbá tenni. Az viszont, ha e film alapján néhányan Csehovhoz, netán az Odüsszeiához nyúlnak, alapvetően dicsérendő népművelői hozadék. Az irodalommal baráti szálakat pedzegető nézők pedig, mintegy mellékesen, eljátszhatnak azzal a kvízzel, vajon milyen regényekből olvasott fel Michael? Az asanisimasa: 7/10.

Nos, a 79 évesen is az egyik legtökösebb filmrendező tavalyi évben már második filmjében nyúl a néző hóna alá, fogja meg a gatyáját hogy jól belerázza. Az Elcserélt életek díjakra vár, a Gran Torino eleddig csendben fut, szerintem pedig ez a jobbik film. Ha lehet egyáltalán rangsorolni két kurva jó film között. Azon már fenn sem akadok, hogy Clint Eastwood A Nincs bocsánat óta nem csinált rossz filmet, azelőtt meg olyanokat, mint a Dirty Harry-sorozat, meg a Dollár-trilógia (Sergio Leone)…

Általában igencsak zokon venném, ha ilyen-olyan filmesek gatyába akarnának rázni, szinte Eastwood az egyetlen, akitől elviselem. De ez a faszi az egyetlen, akinek a filmjei mindig szólnak valami fontos dologról, mindig klisémentesen, de mindig a mainstream (ergo közérthetőség) keretein belül. Nagy mesegép az öreg, a szó jó értelmében, de van is mit mesélnie. Nincs gond a színészekkel se, könnyen szót ért velük, tekintve hogy ő is színész. A mai tanfolyam tárgya a rasszizmus, valamint az önfeláldozás. Két egyszerű téma, hmmm…

A film főszerepét maga Clint bácsi vállalta magára, egy temetésen kezdünk, ahol a nyakas, tipikusan korlátolt, provinciálisan gondolkodó hajdani koreai veterán feleségét temeti. Walt (Clint) az a pasas, akinek kertjében lóg a csillagsávos, aki csak amerikai kaját eszik, amerikai kocsival jár, magasról néz le mindenre, ami nem amerikai. De Walt alapvetően tisztességes, bár egy mocskos szájú, mogorva vénember, de ember. A szomszédjába egy népes hmong család költözik, akik a legkevésbé nem amerikaiak, de még csak angolul se nagyon beszélnek. Walt kezdetben mogorva elutasítással vesz róluk tudomást, de néhány, egyéb afro-, és latin-amerikai etnikumokkal történő affér után érdekes barátság kezd kialakulni közte, valamint Thao és Sue, a hmong testvérpár között.

Temetésen is végződik a film, addig azonban sok minden történik e komor keretben. Walt humánus énjének felülkerekedése mogorva és xenofób alantasán, a valódi és igazi áldozathozatal, amit a templomon és a vallás előírásain kívül hoz meg, és az igazságtétel, amelyet mégiscsak vallásos értelmében lehet a maga teljességében felfogni. Ennek ellenére, bár templomi ravatalnál zajló szertartással kezdődik és végződik a film, közben is előkerül több alkalommal a pap, ám ahogy Walt minden alkalommal nyersen elzavarja őt, egyértelmű, hogy nem teológiailag, hanem inkább valamiféle mindenen felül lévő, ökumenikus humánum tiszta erkölcsében értelmezendő a film. Még az utolsó kép ellenére is.

Persze, lehetne kötözködni is, hiszen a forgatókönyv azért nem teljesen “sima”. Például Walt túl gyorsan tudja le a tipikus fehér-amerikai fafejűségét és kerül közel a hmongokhoz, a mexikói és fekete gengszterek is mintha túl könnyen nyugodtak volna bele, hogy ma nem nyerhetnek, de Eastwood lendületből veszi az akadályokat. Ahogy magára vonja a néző figyelmét, egyértelmű, hogy itt rá kell figyelni. Meg a két “éjzsienemöriken” tehetségre, Bee Vangra (Thao) és Ahney Herre (Sue). A szkript zökkenőinek elsimításában sokat segítenek a remek dialógok, a Walt Thao-t illető “zippzárfejű” jelzőjén azóta is röhögök, bár nem igazán értem, honnan is jön ez… A kemény szövegeken, némi véren és brutalitáson túl, igen meleg emberi pillanatokban is dúskál a film, mely jó ritmusban, egyáltalában nem egy 79 éves tempójában szalad előre a meglepően felemelő és torokszorító végkifejletig, mellyel egyértelműen tanít bennünket arra, ami igazán fontos: embernek lenni. Állítólag Clint Eastwood utolsó színészi jelenléte ez a film. Már csak ezért is: 10/10. Íme, a 72-es Gran Torino, majdnem olyan, mint ebben a filmben:

A szimpatikus fiatal olasz író, Roberto Saviano évek óta él rejtett lakásokban, biztonsági őrizet alatt. Egyetlen bűne van: megszegte a hallgatás törvényét és leleplező könyvet írt a nápolyi maffiáról, a camorráról, amely gyakorlatilag egyenlő a halálos ítélettel. A könyvből díjakkal bőven jutalmazott film készült, amelyet (egyelőre) még bárki megtekinthet.

Az új olasz realizmus

De Sica, Rosselini és a többiek az egész addigi filmművészetet újították meg, amikor a második világháború végét követően a rommá dőlt Olaszország éhező és nyomorgó társadalmának mélyén zajló folyamatokat mutatták meg filmjeikkel. Az olasz neorealizmus friss, új szeleket hozott az addig elsősorban zsánereket, meséket, könnyed bohóságokat, esetleg veretes, ódon kosztümös drámákat reprezentáló filmművészetbe. Biciklitolvajok, nyomorult koldusok, félcsavargó vándorcirkuszosok és hasonló alakokról készültek a filmek a valóság leghűbb megmutatásának igényével, ez egy vadonatúj, merész tendencia volt, de máig hat. Persze, a neorealisták a társadalmi problémák, igazságtalanságok nyomában kutakodtak, a maffia (és területenként különböző neveken emlegetett klónjai) még nem kerülhetett a filmesek célkeresztjébe. Elsősorban azért, mert e századok óta létező szervezett bűnözési forma puszta szóba hozatala is olyan tabu az olasz kultúrában, mint amennyire része az olasz nemzeti sztereotípiáknak, másodsorban pedig azért, mert úgy hírlik, az olasz nemzeti filmgyártás sem ért volna el akkora sikereket a XX. század második felében, ha nincsenek azok a bizonyos nagyon gazdag és nagyon befolyásos déli családok. A maffia-témakör a filmbe természetesen a témához legjobban illő zsánereken, a bűnügyi filmeken, krimiken keresztül szivárgott be, kezdetben még meglehetősen szemérmes és homályos megfogalmazásban: én speciel Piedone, a zsaru című örökbecsű Bud Spencer-filmben láttam először maffiának látszó bűnbandát, szerintem a hetvenes évek közepén, bár ott azt hiszem, még nem hívták annak. De aztán jött Cattani felügyelő (Michéle Placido) a végeérhetetlen Polip című sorozattal, ami már vastagon és nevén nevezve szólt a maffia bűnös dolgairól. Közvetve persze, Keresztapa, Nagymenők, de az csak Volt egyszer egy Amerika… Azonban, hogy valójában milyen egy igazi, délolasz bűnszervezet, arra egészen tavalyig kellett várni, hogy Matteo Garrone bemutassa a világnak az említett Saviano tényfeltáró könyvéből készített, a valóságot a teljes rothadásában megmutatni képes filmjét, a Gomorrát, mely cím már önmagában egy ítélet (camorra=a maffia nápolyi változata, Gomorra=a Szodoma melletti másik bűnös város, melyet Isten anno alaposan elpusztított).

Hiteles szereplők

A film rögtön ott vesztette volna hitelét, ha képzett színészekkel próbálta volna bemutatni, milyen is, hogyan működik a camorra. Nápoly már nyelvében is egy külön világ, az olaszul tudók fülelhetnek, hátha megértenek egy mondatot, az ottani emberek kommunikációja utánozhatatlan, érthetetlen még az olaszul kiválóan értők számára is. A filmben kizárólag nápolyiak szerepelnek, akik amellett, hogy otthonosan mozognak a hírhedt lakótelep, a Scampia környékén, természetszerűleg ismerik is a camorra ügy- és üzletmenetét, így minden gesztusukból, az érthetetlen szótirádáikból árad Nápoly valósága. Garrone részről okos döntés volt velük játszatni a filmet, amit másrészről egyáltalán nem értek, mivel tudta őket befűzni erre az életveszélyes feladatra? Viszont ezzel egyúttal tiszteleg a neorealizmus hagyományai előtt is, hiszen ők is előszeretettel dolgoztak helyi, amatőr szereplőkkel.

Elborzasztó, lehangoló látlelet

A film néhány ember sorsát követi végig: Franco, az illegális szemételhelyezésben utazó gátlástalan üzletember (saját szememmel tapasztaltam tavaly nyáron, hogy Nápoly gyakorlatilag fulladozik a szemétben), Don Ciro, a bűnözők egyik könyvelője, Don Pasquale, a szabó, aki egész életében havi 500 euróért szabta a ruhákat, amelyből aztán az Oscar-díjátadón ismert fel egyet, a kis Toto, aki ételhordó fiúból maffiózóvá akar válni, vagy a két ostoba, Sebhelyesarcú-rajongó lúzer, akik azt hiszik, büntetlenül lenyúlhatják a camorra fegyvereit és kábítószerét… E sorsok szimultán, egymással párhuzamosan futnak, nem gabalyodnak trendi módon össze, ám így, részben fatális végükkel még jobban érzékeltetik a camorra mindenható voltát. Képileg a film nem túl érdekes, a valóságot megidézni szándékozó filmeknél szokásos kézikamerás, viszonylag hosszú snittek, amelyek viszont éppen annyit mutatnak, hogy elhiggyük azt, amit látunk. A filmen szereplő camorra-tagok jobbára épp azokban az undorító nejlon sportcuccokban járnak, mint a Sopranók, az ismert tévésorozatban, viszont egyáltalán nem viccelnek. Holocaust-filmekben sem látni ilyen szenvtelen kivégzéseket, mint itt. Ütnek a zenei betétek, a legbutább tuctuc technótól a nyálas olasz slágerig terjed a skála, mint jellemző maffiazene. Kétségem nincs afelől, hogy valóban ez szól a maffiózók autóiban. Azonban épp ez adja meg a döbbenetes kontrasztot, a zene édeskés világa és az embertelen, lelketlen, igénytelen és beszűkült valóság között. Garrone filmje elborzasztó látlelet a camorra által kiszipolyozott Nápolyról, de nem mentes tanulságoktól sem. Asanisimasa: 7/10

Lukas Moodysson 2000-ben készült, 1975-ben játszódó filmje a modern társadalom legkisebb egységeinek életlehetőségeit vizsgálja pszichológiai alapossággal, sok zenével, fanyar humorral és a végén, talán ma is aktuális válasszal.

Ki a társadalomból!

Az Együtt című film egy hasonló nevű kommunában játszódik, valahol Stockholm kertvárosában, 1975-ben. Nálunk ekkor még javában dúlt az „emberarcú szocializmus”, a kommunizmus homályos és távoli ígéret volt csupán, csak kósza hírek szóltak arról, hogy abban a rohadt kizsákmányoló nyugati kapitalizmusban sorra születnek meg az alulról építkező, kommunisztikus közösségek, a kommunák. Mint sok minden a nyugati világban ez a divat is Amerikából jött, ám jórészt keleti indíttatásra. A hatvanas évek közepén induló hippimozgalom a vietnami háború mocsarába süllyedt, erőszakos, fajgyűlölő hatalom ki- illetve pontosabban BEhívásaira, a fogyasztási mámorba süllyedt konformista társadalom kínálta unalomra a béke és a szeretet, a passzív rezisztencia jegyében ezek elutasítását válaszolta. A hippik tömegesen alakítottak, sokszor a szó szoros értelmében a társadalomból kivonulva Marx, Hegel, Gandhi, Mao és más keleti bölcsek tanait mantrázva ún. kommunákat, ahol a totális szabadság jegyében próbálták megvalósítani az abszolút tökéletes életet, ahol nincs kizsákmányolás, nincs erőszak, mindenki azt tehet a teljes szabadságában, amit akar, egészen addig, míg másokat saját szabadságuk gyakorlásában nem akadályoz. Elutasították a pénz, az ipar, a gazdaság, a telekommunikáció ördögi csábításait. A közösség önfenntartó módon, közösen hozott döntések alapján működött, amíg (kb. a hetvenes évek közepére-végére) a tagok különböző műveltségéből fakadó nézetbeli összekülönbözések, a szabad szerelem gyakorlásából fakadó csalódások, a kábítószer-fogyasztásból adódó mentális, anyagi és bűnügyi vonatkozások, valamint egyszerű emberi gyarlóságok miatt ezek jobbára az ezred végére mind felbomlottak. Azonban mind a mai napig működnek olyan kommunisztikus közösségek, melyeket vallási szervezetek (pl. Krisna-völgy), drogrehabilitációs szervezetek működtetnek, illetve a hippizmus eszméit a fogyasztói társadalomba konvertáló ökofalvakként nyújtanak immár kényelmes, egészséges lakóhelyet a városi életből elvágyódó, fizetőképes polgárságnak. Az Együtt kommuna azonban még igazi hippikommuna, bár már mindennapos a vita. Hol ideológiai kérdésekben, hol hétköznapi anyagi dolgokon zördülnek össze tagjai, hol csupán a mosogatás elmaradása ad okot egy kis veszekedésre. Elisabeth megjelenésével viszont a külvilág kísértése is megjelenik, a gyermekek például az addig ördögi státuszba helyezett televíziót hiányolják, no meg a hotdogot, jó zaftos virslivel, meg ketchuppal.

A téma aktualitása

Felmerülhet a kérdés, hogy ma, a több szempontból válságban lévő Magyarországon mi mondanivalója lehet e filmnek, hiszen az elmúlt évtizedekben a baloldaliság, hovatovább marxizmus eszméi meglehetősen elhasználódtak. A magyar társadalom jelen pillanatban, már ha a szakadék szélét sikerül elvéteni, akkor éppen afelé a társadalmi modell felé szándékozik haladni, amelyből ’65 táján Amerikában és ’68-tól Európában, így e film helyszínén, Svédországban is kifordultak a hippik. Elvileg ellentétes a gondolati irány, ám e film nagy erénye, hogy nem ideologikus választ ad. Az egyik kommuna-tag ugyan nagy hévvel, forradalmi lánggal szónokol Marxról, Engelsről, Leninszről, munkásokról, proletárokról, még az Internacionáléra is rágyújt részegen a gaz kapitalista, Olof Palme (sic!) háza előtt posztoló őr bosszantására, ám figurája ironikusan rajzolt és szerethető, s akiben félelmet, gyűlöletet kelt, az inkább kezeltesse magát. A film által sugallt békés egymás mellett élés, az egymás iránti féltés, az egymás rigolyáinak, furcsa szokásainak elviselése, az őszinte, érdek nélküli barátság pedig ideológiáktól függetlenül olyan emberi értékek, amelyekre mindenki vágyik. Aki nem, az a többiek érdekében szintén kezeltesse magát…

Összegezve

Nem hiába tartják Lukas Moodyssont az új Bergmannak, ő is legalább olyan érzékeny figyelemmel viseltetik a szereplői által képzett érzelmi univerzum iránt, mint a nagy svéd lélekboncoló. Azonban Moodysson nem a belső összeomlást, az emberi kapcsolatok széthullását mutatja meg, hanem éppen ellenkezőleg, kiutat mutat a problémából, amely nem a szakrális önfeláldozás, a halál felé mutat, hanem mindig az élet felé, a humanista értékek jegyében. Egy óriási pozitív jel a pasas, ez a filmje is az, szóljon bár családon belüli erőszakról, homoszexualitásról, elnyomókról és kizsákmányolókról. Itt is elképesztően eszköztelen és természetes színészi alakítások segítik a pszichológiailag hiteles atmoszféra megteremtésében: a kommuna mellett a külvilág az őket állandóan figyelő szomszéd családból, valamint Elisabeth férjéből és annak barátjából áll, ezek többrétegű egymásba vetüléséből áll össze a társadalmi képlet, melynek megoldása a világ legjobb játéka, a foci az együttlét. A végén pedig e film eléri azt, amiről azt hittem, soha nem fog megtörténni: egy mondatban leírom az ABBA és a katarzis szavakat. Asanisimasa: 9/10.