Árvaház (El Orfanato, 2007)

Naná, hogy ott áll az az enyhén lerobbant, hatalmas kastély a tengerparton. A szomszédságában semmi és senki, csak egy sötét, óriási fákból álló erdő veszi körül. A tengerpart sem az a turisták által kedvelt langy nyugalmat árasztó, hófehér homokos desztináció, vad, pengeéles sziklákon szakadnak foszlányokra a dühöngő hullámok, egy messzi távoli szirten magányos világítótorony riasztaná el e tájtól a hajókat, ha működne még fényforrása. Tökéletes helyszín egy klasszikus horrorhoz, hiszen akik itt élnek, nincs hova menekülniük, jól magukra tudnak maradni a biztosan eljövő rettenettel. A kastélyban árvák élnek, hogy sorsuk feletti aggódás jeges marka még jobban szorongathassa a horrorrajongó elmebetegek szívét.

A mexikói-spanyol horrorguru Guillermo Del Toro műhelyéből származik ez a film is, itt azonban Del Toro csupán producerként felügyelte a forgatást, míg a rendezői teendőket, mintegy nagyfilmes bemutatkozásként, az ifjú Juan Antonio Bayonára bízta. Persze, e gesztusban közrejátszhatott az a tény is, hogy néhány éve már letett az asztalra egy pofás dolgozatot a témában, Ördöggerinc címmel. Bayona a feladatot tulajdonképpen jól megoldotta, filmje hatásos, a klasszikus hitchcocki feszültségfokozásra építő, még az ijesztgetésre vágyó gyengébb gyomrúak is elviselik, nincs egy csepp vér, kiomló bélrendszer és más efféle a filmben, mégis fehérre lehet szorítani a szék karfáját. A képek lélegzetelállítóak, a vad táj félelmetesen gyönyörű, és ami a lényeg, tényleg közvetít valami nehezen megmagyarázható balsejtelmet. A főszereplő anyát alakító Belén Rueda szeme fehérje úgy villan, mint anno Tippi Hedrené vagy Kim Novaké a klasszikában, látjuk is épp eleget, a jól ismert lépcsőforduló alatti takarítószer-raktárban, fürdőkádban, rettegve az ajtófélfához tapadva. De nemcsak ezeket a horrorkliséket látjuk, bár Del Toro markáns figuráit, tündéri atmoszféráit és mesebeli fantáziaszüleményeit itt ne várjuk. Az Árvaház egy korrekt, csavaros cselekményű iparoshorror, a műfaj thriller oldaláról, de ügyesen kerülgetve a zsáner kínálkozó közhelycsapdáit. Asanisimasa pontjai: 6/10.

Film Kategória | Címkézve | 8 hozzászólás

Kirúgták a torrentező kritikust…

Aszongyaja Független Hírügynökség:

A FoxNews amerikai hírtelevízió kirúgta egyik újságíróját, mert az X-Men: Kezdetek című film kalózmásolata alapján írt beszámolót a hivatalosan csak április végén a mozikba kerülő alkotásról.

(Hát ilyen tán még nem volt.)

A FoxNews hírtelevízió weboldalán múlt csütörtökön jelent meg Roger Friedman cikke az “X-Men: Kezdetek” című filmről, a kalózmásolat alapján. Friedman kritikája a filmről pozitív volt, de azt is leírta, hogy milyen könnyű volt azt illegálisan megszerezni az internetről. A cikket a filmet készítő “20th Century Fox” stúdió tiltakozása után levették az oldalról, és hétvégén már arról érkeztek hírek, hogy az újságírót elbocsátották.

(Az is ciki, ha negatív kritikáért marasztal el az illető médium szerkesztője, engedve az ugyanott hirdető filmforgalmazó ostoba akaratának, de hogy pozitív kritika miatt?!)

Közben Sydneyben a film promóciós körútján lévő főszereplő, Hugh Jackman csalódottságának adott hangot a film kiszivárogtatása miatt. Közölte, hogy “szíven ütötte a hír”. Jackman elmondta, hogy az internetre került változat félkész, “olyan, mint egy Ferrari a fényezés nélkül”. Az ausztrál színész elmondta, hogy az FBI már nyomoz a kiszivárogtató után, és “nagyon komolyan veszik az ügyet”.

A “Twentieth Century Fox” szóvivője a kiszivárogtatás után közvetlenül úgy nyilatkozott, hogy az internetre kikerült változatból hiányoztak effektek, egyes jelenetek, és a zenei aláfestés sem a végleges volt.

(Mondjuk, magára valamit is adó kritikus nem ír félkész filmről, vagy ha mindenképpen muszáj, akkor ezt feltünteti. Ebből a hírből úgy tűnik, Friedman kritikus lazán leírta, hogy hogyan, mi módon jutott hozzá a még be nem mutatott X-Menhez, így szvsz korrekten járt el. Amúgy az én kezem közé is jutott ilyen példány, Antal Nimród Kontrollját. pl így láttam még anno, csak az utószinkron volt rajta, zörejezés és egyéb hangeffektek, zene nélkül. Kurva szar volt, de nem is írtam róla kritikát. Kivételesen igazat adok az általam nem túl sokra tartott Hugh Jackmannek is: tényleg olyan. Tessék elképzelni mondjuk a Star Warst hangeffektek és zene nélkül…

Torrentezni pedig nem szabad! – mondjuk, nálunk letölteni, saját használatra szabad. Hogy egy újságíró honnan, milyen forrásból szerzi információit, az pedig a saját szakmai “magánbelügye”, ebből a szempontból viszont nem kellett volna felfednie forrásait, így Friedman kritikus egy fasz. Kirúgása azonban hosszabb távon elgondolkodtató, szólás- és sajtószabadság-ügyben.)

Hírek Kategória | 2 hozzászólás

Titanic 2009 – Szumma

Április 4-én este a 16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál zárógáláján ünnepélyes keretek közt kihirdették az idei mustra díjnyertes filmjeit. A Baltasar Kormákur, Enyedi Ildikó és Pohárnok Gergely hármasából álló nemzetközi zsűri az Oktatási és Kulturális Minisztérium által felajánlott 10.000 euró értékű Hullámtörők-díjat a norvég Rune Denstad Langlo Észak című alkotásának ítélte oda. Kormákur véleménye szerint „a film bővelkedik a meglepő fordulatokban és a szerethető karakterekben, és egy pillanatra sem válik közhelyessé”. Az izlandi zsűrielnök a tegnapi díjátadón viccesen azt is megjegyezte, hogy az Észak díjazása az Eurovíziós Dalfesztiválok szomszédra voksolós hagyományát követi. A díjat a film forgatókönyvírója, Erlend Loe vette át. Az idei közönség-kedvenc (4,59-es átlaggal) Baltasar Kormákur versenyben nem szereplő filmje, a Fehér nászéjszaka lett. A második legtöbb szavazatot az Észak kapta, harmadik helyen pedig Az üldöző című dél-koreai thriller végzett. Az Országos Diákzsűri díját szintén az Észak kapta a skandináv depresszió egyszerre abszurd és hiteles ábrázolásáért.


Az Észak tetszett nekem is, bár a végével nem igazán voltam kibékülve, a Fehér nászéjszaka lényegesen jobb film volt ennél, de egyértelmű, hogy a tavalyi győztes, idei zsűrielnök Kornákur nem ad saját magának fődíjat. Le is vettük volna a fejét érte, bármilyen jó filmmel áll elő (ennek az egésznek viszont veszélye sem állt fenn, tekintve az izlandi film versenyen kívül indult). Én amúgy nem éreztem az északi filmeket ennyire elsöprőnek, de nyilván ez most a divat. Az északi spleen, mélabú. Bár az izlandi film inkább mediterrán életérzést tükröz: bazi nagy viking lagzi.

A ázsiai brutál, meg horror, és efféle filmeket nem néztem meg, majd letöltöm őket a zinternetről, ha még fél év múlva is fekve szarnak tőlük az emberek, a Nem élhetek nélküled és a Gyerekem gyermeke viszont két igen jó kis mozi volt. Ez utóbbi kettő közül bármelyik ugyanolyan joggal érdemelt volna fődíjat, mint az Észak. Nyilván most észak a menő, nem kelet.

Brutáliából azért láttam az osztrák Csontdarálót, amit érdemtelenül hallgatnak agyon (nyilván nem látta senki…), pedig szerény véleményem szerint kitűnő film, brutális és vicces. Ha tavaly a mi szemlénken A nyomozót kajálták, ezt nem értem miért nem. Na mindegy. A dán Cég-film, A jelölt korrekt kis mozi, de láttunk már ilyet, és még fogunk is egy csomót…

Az én fődíjasom az ausztrál invédörsz ród múvi, a Célegyenes lett, amit szintén sikerült mindenkinek agyonhallgatni, pedig sírva röhögött a nézőtér… De hát dél nyilván nem észak. (Pedig ha sokáig megyünk dél felé, rögtön északon is vagyunk…) Az itt nem említett filmek értelemszerűen a futottak még polcon rütyülődnek. (Amit láttam, arról a Titanic 2009 első illetve második részben posztoltam.)

Szemlék, filmfesztiválok Kategória | 4 hozzászólás

Titanic 2009 – 2.rész (04.01-05)

A jelölt (Kandidaten/The Candidate), 2008 – Egészen biztos vagyok benne, hogy nemsokára amerikai remake-ben látjuk viszont Kasper Barfoed kitűnő dán thrillerjét, mondjuk Ethan Hawke-kal, vagy Clive Owennel a főszerepben, mivel Tom Cruise már kiöregedett az ifjú, de törekvő ügyvéd szerepéből. Meg hát, ő már egyszer dolgozott a Cégben. Nikolaj Lie Kaas viszont még nem, de ettől függetlenül tökéletesen hozza a figurát. És thrillerként is jó ez a film, feszül, ahogy kell, csavar is épp annyit, amennyit még elbír egy film, csak azt a nyelvtörő dán nyelvet kellene lecserélni érthető amerikaira – ezért lesz remake. Más kérdés, hogy itt a Titanicon senkit nem érdekel, hogyan mászik ki a kőgazdag köcsög ügyvéd apa és annak haverja által ásott slamasztikából egy kőgazdag köcsög ügyvéd fiú, összevetve, mondjuk egy 9 éves leányanya szívet melengető történetével, vagy egy szegény búvárnak a tajvani szocpol-bürokráciával folytatott küzdelmével, hogy csak az ezt megelőző két filmet említsem. Az asanisimasa így 6/10 pontra értékeli ezt az amúgy korrekt kis filmet.

Gyerekek gyermeke (Kodomo no Kodomo), 2008 – Képregény alapján készült ez a japán film, bizonyságul arra, hogy mennyire nem csak repkedő szuperhősök kontra tűzokádó Godzillából áll a szinte felmérhetetlen japán képregény-kultúra. Gyermekanyaság a téma, nem először a filmtörténelemben, de mindenképpen először ilyen magától értetődő, optimista természetességgel, mondhatni, zen-buddhista bölcsességgel megközelítve. Másrészt pedig a felnőttvilág szex- és családfelfogásának is maró kritikája ez a film, a gyermeki gondolatvilág tiszta, ösztönös jóhiszeműségéből fakadóan. Elbűvölő gyermekszereplők hiteles alakítását láthatjuk Koji Hagiuda édes filmjében: 9/10.

Nem tudok élni nélküled (No puedo vivir sin ti), 2008 – Nyilván nem az Apostol együttes bájzlijáról van szó itt, hanem egy fekete-fehérbe komponált, szikár és egyenes tajvani filmről, mely megtörtént eseményt dolgoz fel. Az eddig főleg színészként ismert Leon Dai lírai realista eszközökkel, szuggesztív képekben ábrázolja a kislányáért elkeseredett küzdelmet vívó apa történetét, mely ennek ellenére (vagy éppen ezért) érzelmeket fakasztó alkotás lett, amely azonban még bőven benne marad a legkényesebb ízlés által diktált keretekben is. Nemes, szép íve van a filmnek, amilyeneket manapság ritkán, szinte kizárólag nívós fesztiválokon lehet látni, illetve filmtörténeti alkotásokat bemutató filmklubokban. Vagy késő este a közszolgálati tévén. 8/10

Fehér nászéjszaka (Brúdguminn), 2008 – Az izlandi Baltasar Kormákur az emberek lakta egyik legészakibb szigetét választotta új filmjének helyszínéül, melyben egy házasság és egy esküvő keserédes történetét meséli el. A kopár, mégis megejtően gyönyörű sziget, szétszórt hófehér házaival és az örökké hullámzó végtelen tengerrel természetesen teátrális díszlet, illő Csehov Ivanovjának szabad, okos, szellemes és bölcs adaptációjához. Felejtsük el, hogy az északi népek depressziósak, legalábbis Kormákur filmjeiből nem ez, hanem éppen hogy a túláradó, szinte mediterrán életöröm, a sajátos, néha gonosz, de mindig bölcs humor, és az emberek feltétlen szeretete árad. Emellett ez a filmje is szinte tökéletes: 9/10.

Éhség (Hunger), 2008 – Az égszínkék szemű hajdani amerikai filmsztárral megegyező nevű feketebőrű videoművész (Steve McQueen) brutális erejű filmballadában állított emléket az északír terrorista, Bobby Sands halálos éhségsztrájkjának. A szenvedés, az önként vállalt öngyötrés még sohasem jelent meg vásznon ilyen mértékű esztétikai minőségben mint itt, beleértve Mel Gibson Passióját is. A lázadó tiltakozásként ürülékkel bemázolt börtöncella falai, a húgyban és hányásban erjedő ételmaradékok, a fekélyes testű csonttá soványodott éhségsztrájkolók McQueen képein szinte gyönyörűnek látszanak. A film szinte végig a szenvedés és megaláz(tat)ás erősen provokatív képeire épül, szinte alig van párbeszéd a filmben, így nyugodtan fel is foghatjuk Passió 2-nek is, főleg, hogy Mel Gibson produkciós cége áll e film mögött is. A vitákat gerjesztő morális és erkölcsi tartalom, a Passióhoz hasonlatosan, szinte elveszik ebben a szenvedés-pornográfiában, illetve a hatásvadász képeknek köszönhetően erősen sarkítva jelenik meg. Visszafogottabb vizualitással és a politikai, érzelmi és lelki motivációk hátterének alaposabb kidolgozásával lényegesen több lenne ez a film 5/10-nél, így azonban inkább számíthat a perverz szadisták és mazochisták érdeklődésére, mint normális emberekére.

A legboldogabb lány a világon (Cea mai fericita fata din lume), 2009 – Mondják, sehol nem látják olyan sötéten a jövőt, mint nálunk, magyaroknál. Nos, a kortárs román filmek többsége alapján nyugodtan kijelenthető, hogy azért a románok sincsenek ebben tőlünk lemaradva. A legboldogabb lány… egy reklámfilmforgatás ál-werkfilmje, amely dokumentarista tárgyilagossággal ábrázolja a pénzéhes, számító és garasoskodó román átlagpolgárt, nem kímélve a filmes szakmát és a vállalkozói réteget sem. Még a távolban derengő végét sem lehet látni ennek a társadalmi szűklátókörűséget modelláló alagútnak. A forgatás eksönjeinek repetitív ismétlődései tagolják monoton, lélektelen ritmusban a főszereplő lány és családja agyleszívóan végnélküli veszekedését, és mi nézők csak fellélegezhetünk, amikor feltűnik a megváltó stáblista. Kutya kemény, kíméletlen, de nagyon igaz film, ránk is érvényes mondanivalóval. Asanisimasa pontjai: 7/10.

Célegyenes (Lucky Miles), 2007 – Frenetikus road-movie a végtelen és pokoli ausztrál sivatagban (nem először a filmtörténetben), mintha Tanovic Senkiföldje és Jarmusch Törvénytől sújtva című mozija össze lenne gyúrva Priscillával, a sivatag királynőjével. Michael James Rowland első filmje friss és tökös, öniróniától sem mentes humorú, okos és elképesztően szórakoztató alkotás, csodálatos sivatagi tájakkal, egy csomó féleszű katonával, arab és maláj bevándorlóval, valamint sörüket kortyolgató bennszülött ausztrálokkal, akik magasról tojnak mindenre. Igazuk is van. Mivel a fesztivál elején a Csonttörőnek nem adtam 10-est, így az asanisimasa ide is 9/10-et nyom. Kötelező film ez is, az is.

A fejetlen ember keze (Ou’ est la main de l’homme sans tete), 2009 – A belga rendező páros (Stéphane és Guillaume Malandrin) érdekes műfaji kísérlete kissé felemásra formálódott. A thriller ötvözése a sportfilmmel eleve adhat okot érdeklődésre, a toronyugrás pedig önmagában horror sport, mint ahogy azt a film első percében látjuk. Tehát meghökkentően izgalmas képekkel, eredeti expozícióval indul a film, ez a lendület ki is tart a film feléig, kétharmadáig, ám utána menthetetlenül összegabalyodik minden. Nem mondom, hogy követhetetlenné válik a valóság és a képzelt világ több idősíkban való keveredése, ha valaki nagyon figyel, akkor kibogozható minden, azonban ez a fokú katyvasz már mindenképpen az élvezeti érték csökkenésével jár. Főleg, hogy ezzel együtt a film is leül, elfogynak a vizuális thrillek is, a végkifejletnek meg kifejezetten azért örülünk, hogy az alkotóknak sikerült valahogyan befejezni filmjüket. Ennek ellenére, nem írnám le teljesen a Malandrin-fivéreket, de ez csak: 5/10.

Che – Az argentin (Che: Part One (The Argentine)), 2008 – Érthetetlen okokból a fesztiválon Steven Soderbergh Che Guevara-eposzának csupán az első részét vetítik, így arról érdemben nem referálnék. Legyen elég annyi, hogy ennyiből nekem annyi jött le, hogy szimpatikus pasas volt Che, és Benicio Del Toro telitalálat. Ezt nyilván tudja ő is, hiszen producerként is jegyzi a filmet. Többet, majd ha látom az egészet. -/-

Film, Filmnaplók, Szemlék, filmfesztiválok Kategória | , , , , Címkézve | 3 hozzászólás

Titanic’ 2009 1.rész (03.26-31)

Észak (Nord), 2009 – Norvég egyszemélyes road-movie a csodálatos hóval borított északi tájakon a boldogság nyomában, a Lynch-féle Straight Story és Sean Penn Út a vadonban-jának modorában, de speciálisan groteszk északi humorral, néhány egészen egyedi poénnal, és sajnos egy kissé suta véggel. Konkrétan úgy van vége a filmnek, mint a botnak. De ha ezt frappáns végkifejletnek fogjuk fel, akkor az isten sem menti meg Rune Denstad Langlo moziját a “kultfilm” státuszától… Asanisimasa egyelőre óvatos: 7/10.

A gyilkos (Le Tueur), 2007 – Akasztják a hóhért! A gyilkos ugyanis a nagytekintélyű Cahiers du Cinema hajdani kritikusából filmrendezővé avanzsáló(?) Cédric Anger első játékfilmje. Mint ilyen, nem lesz meglepetés, hogy ez egy tipikusan “agyas” film, alkotója kínosan kerüli az összes közhelygyanús történetklisét, amelyből viszont -bérgyilkos-áldozat kapcsolatát kulmináló thrillerről, tehát műfaji filmről van szó- akad jó néhány. Ez az alaposan végigvitt méricskélés a film legnagyobb baja is egyben, az eltúlzott intellektualizmus rendre megakasztja a sztori ritmusát, a film döcög és csak alig kerüli el a végzetes kisiklás katasztrófáját. Anger nyilván tisztában van a filmkészítés csínjával-bínjával, elviekben, de (egyelőre) szíve nincs hozzá. Truffaut és Godard, a nagy elődök szintén ezt a pályát járták, de ők saját, szuverén filmnyelvet teremtettek ehhez, míg Anger már meglévő szigorú műfaji kötelmek közé próbál beférkőzni. Ide már nem igazán intellektus, hanem éles érzékek, energia, intuitív és koncentrált figyelem, tehát az inkább nem tanulható dolgok szükségesek. 5/10.

Akárki megteszi (Le Premier venu), 2008 – A rutinos fesztiválfilmes francia Jacques Doillon legújabb művében egy meglehetősen pongyola, ám jó családból származó lány érzelmi szörfölését követhetjük végig egy óceánparti városka kanjai, a kis görcs junkie, a köcsög biztosítási ügynök valamint a szende zsaru között. Ha sikerül elkapni a film melankolikus hangulatát, a városka semmivel össze nem hasonlítható hangulatát, akkor jó élmény lehet a film. Ha elcsábít a lány bája, akkor is, de említeni az elképesztő intenzitással játszó Gérald Thomassin színészi teljesítményét kell, a kis stílú bűnöző Costa szerepében. Akit ezek hidegen hagynak, azok a szereplők néhol bizony követhetetlenné bonyolódó érzelmi-szerelmi viszonyrendszerét bogozgathatják két órán keresztül, komótos ritmusban: 5/10.

Három asszony (3 zan), 2008 – Az iráni Manijeh Hekhmat sok meglepetéssel szolgál második filmjében. Kiderül, hogy az irániaknak például van humora, mély, bölcs, fanyar és okos. Továbbá, Teherán eldugott pincéiben punkok játszanak jazzt, nem is rosszul, bár jól se, a punk-jazz viszont éppen így jó. A filmben amúgy három, különböző életkorú nő (nagyanya, anya, lánya) keresi önmagát, saját kultúráját, identitását, valamint egymást. Az iráni filmektől megszokott filozofikus hangvétel tehát ezúttal sem marad el, van szőnyeg is, mi több, itt is fő dramaturgiai szervezőelemként funkcionál, ám a városi élet ellesett, nem megrendezett képei mindenképpen újdonságként hatnak iráni, kortárs játékfilmen. Nem látszik az a szellemi nyomor, amit bizonyos nyugati hangok szeretnek közvetíteni Iránról. A filmet lenyűgöző szépségű iráni nők nyugati módon eszköztelen színészi alakításai teszik még varázslatosabbá: 8/10. A szőnyegek is szépek.

A másik orcádat (Sur ta joue ennemi), 2008 – A dokumentumfilmes Oscar-díjas Jean-Xavier de Lestrade hasonló pályát fut a mi Almásinkkal, kiváló és sikeres dokumentumfilmek után játékfilmre vált. Azzal sincs különösebb baj, tisztességes, humanista értékeket felmutató igényes munka, csak valami egész pici hiányzik belőle, hogy igazi nagy dráma legyen. Van bűn, van bűnhődés, nincs viszont katarzis. Az asanisimasa pontjai: 6/10.

Berlin Calling, 2008 – Akár Trainspotting 2-nek is felfoghatjuk ezt a filmet, hiszen ott kezdődik ahol az véget ér: choose the life, here’s the extasy. A Berlin Calling berlini sztár DJ-je már javában tolja a szintetikus partybogyókat, mígnem egyszer rossz trippet kap. A film (hasonlóan a heroinos angol mozihoz) arról szól, hogyan, mi módon kászálódik le a csávó a cuccról, amiből legyen elég annyi, hogy semmivel sem kevesebb kínban, mint a hernyó esetében. Mondjuk, a Trainspotting mind zenében, mint vizuálisan izgalmasabb volt, itt a német techno megy, csitt-csatt, tucc-tucc, stroboszkóp, geometria. Viszont, technoszcénán kívülről nézve, abszolúte hitelesnek tűnik, ehhez nagyban hozzájárul a két főszereplő perfekt alakítása. Mondjuk, 6/10, mert nagyon unom a technót.

9 mm, 2008 – Egy fegyver kaliberét jelöli jelen esetben a film címe, amely minden látszat ellenére egy család széthullásának drámája. A filmet rendező, -mondjuk, belga- Taylan Barman nem tanulta iskolában a szakmát, ami baromira nem látszik bemutatkozó filmjén. A több szempontú, csúsztatott idősíkokkal operáló szerkesztésmód ugyan már nem újdonság, de ez nem az a “játék”, amivel rendezői debütálások alkalmával kísérletezni szokás. Barman a tétel ezen részét bravúrosan, magától értetődő természetességgel hozza. (Ez bizonyság arra, hogy a filmrendezést gyakorlatban lehet megtanulni, nem pedig iskolapadban.) Ami a második, tartalmi részt illeti, már picit billeg a léc, a rendőrnyomozó anya, alkoholista rokkant apa, és graffitis fiú családjának széthullása bár tragikus, de (sajnos, túl közhelyes a téma) nincs benne annyi, ami a briliáns szerkezetet kitölti. Ingerküszöbünk ennél lejjebb van, köszönhetően “a szárnyaló gazdaságnak” és az ország “makulátlan erkölcsének”. Pluszpont viszont Barmannak, hogy ennek ellenére a legtöbbet hozta ki a történetből, és még a vége is csattan. Asanisimasa pontjai: 7/10.

A felhők között (Dar miane abrha/Among the Clouds), 2008 – Az iráni filmek mindig jók, alkotóik jellemzően valami ösztönös zsenialitással használják a filmet, mint nyelvet egyszerű, tiszta, szép történeteik elmesélésére. E filmben az amúgy érdekes iraki-iráni viszonyrendszer kerül terítékre, egy, a határon csomagok cipelésével, apró-cseprő dolgok elintézésével foglalkozó 16 éves iráni fiú és egy nála idősebb iraki nő szerelme apropóján. A határon zajló speciális állapotok rögzítésére, dokumentumfilmként még alkalmas lehetne a film, ha nem lenne fikció, azonban ez alkalommal a történetmesélés bizony akadozik (vagy a gépész felejtett el egy tekercset levetíteni…), az amúgy megejtően alakító amatőr szereplők úgy hivatkoznak bizonyos megtörtént dolgokra, mint amelyek a nézők számára egyértelműek. Holott… Ennek ellenére szép jelenetek adódnak a filmben, a képek is jól komponáltak, kár, hogy valami miatt ezek mégsem állnak össze egy igazi filmmé. 5/10.

Csontdaráló (Der Knochenmann/The Bone Man), 2008 – Volt egy ilyen magyar című Adam Sandler-film is (The Longest Yard) nemrég, ez azonban sokkal, de sokkal jobb film annál. Itt Gigor Attila Nyomozója találkozik Dexterrel, a vérnyomszakértővel (akár a boncasztalon…), egy decens alpesi fogadóban. Már a főcím is ugyanolyan ínycsiklandozó esztétikát képvisel, mint a Dexter inkriminált főcíme, mindkettő már-már önmagában műalkotás. Ami pedig utána következik, az egyrészt műfajilag besorolhatatlan, de ha mégis, akkor mondjuk groteszk thriller-komédia, vagy efféle. Másrészt pedig olyan beteg humor, mind képileg, mind verbálisan, amilyet filmen alig-alig látni, legfeljebb elvetemültebb Coen-őrületekben. Wolfgang Murnberger osztrák rendező briliáns filmje ismerős látvánnyal is operáló virtuóz, unikális, humoros és brutális mozi a szomszédból, amely csak azért nem kap 10 pontot, mert ez a fesztivál első napja: 9/10.

A behajtó (Rekitir/The Racketeer), 2008 – A reklámfilmes múlttal rendelkező kazah rendező, Akan Szatajev egy olyan, Scorsese Casinójára hajazó masszív maffiafilmmel állt elő, hogy alig találni rajta belekötnivalót. (Öröm nézni!) A nemzeti, kulturális sajátságokon való röhögést eleve kihagyjuk, hiszen nem vagyunk mi Borat, amúgy meg szinte minden klappol a filmben: egy átlagos családból érkező, tehetségét az ökölvívásban kamatoztató fiú íves élettörténetét látjuk, hogyan vezet útja a lakótelepi lakásból a kazah maffia egyik legveszélyesebb alakja mellé. Nincs semmi sem túlbeszélve, a konfliktusok hitelesek, érthetőek mi számunkra is – a kazah maffia úgy működik, mint az összes többi, a yakuzától a cosa nostráig. A film ritmusa kifejezetten jó, hála a reklámfilmes múltnak, a fanyar humorú hangvétel pedig üdítő. A helyi vallási előírások miatt komoly szexjelenetre ugyan ne számítsunk, a leszámolások ábrázolása is lehetne brutálisabb, de mondom, minden a helyén van. Még az alábeszélő narráció sem zavaró, semmi szégyellnivaló nincs a filmben, oda lehet tenni a polcra, Scorsese mellé. Asanisimasa pontjai ezért: 8/10.

Film, Filmnaplók, Szemlék, filmfesztiválok Kategória | , , , , Címkézve | Hozzászólás

Filmnapló 3.

A hullám (Die Welle), 2008 – Dennis Gansel a legjobb formát választotta mondandójának -bármikor, bármilyen körülmények között kipattanhat a totális autokrácia- minél hatékonyabb közlésére, a tinifilmet. Ezzel egy tökéletes osztályfőnöki órává vált a film, ami, gondolom, többet ér, mint a szokásos pad alatti amőbázás (vagy ami éppen ma megy helyette), és ami által a gyerekek majdnem a saját bőrükön érezhetik azt, hogy milyen hatásoknak, szólamoknak, showműsoroknak, egyebeknek ne dőljenek be soha. A film ex catedra didaktikája ez alkalommal elfogadható. Nem véletlen a párhuzam a szintén német Kísérlettel. Kb. ugyanarról szól, ugyanolyan minőségben. 6/10.

Jud Süß, 1940 – A zsidó származású Lion Feuchtwanger könyvéből, magának, Hitler propagandaminiszterének, Goebbelsnek felügyeletével (Veit Harlan szolgai rendezésében) végletes cinizmussal készült ez a hírhedt antiszemita film, amely egy XVIII. században megtörtént esetet dolgoz fel: a zsidó származású Joseph “Süß” Oppenheimernek, Sándor Károly württembergi herceg pénzügyminiszterének vértanúságát. Ezt a regény teljes elferdítésével csúfondáros és véres színjátékká változtatták “alkotói”, hogy a nácik a zsidók kiirtására vonatkozó Endlösungját “reklámozza” a szájtáti közönségnek. Persze, szakmailag lehet egy propagandafilm jó, ez azonban még az sem. A karakterek, zsidók és németek egyaránt, szimplák, egydimenziósak, sarkítottak és karikaturisztikusak, a cselekmény bonyolítása pedig inkább hasonlít a libák tömésére, mint egy történelmi filmre. Minden jól el van magyarázva, lassan, többször is, hogy mindenki megértse. Viszont a zsidók iránti gyűlölet minél nagyobbá pumpálásának igyekezete mégis visszacsap a filmre, aki ez alapján várja/kapja meg az igazolást arról, hogy a zsidók tehetnek mindenről, ami rossz e világban, annak akár Miki egér is megjelenhet veresseggű ördögként. Erre a dilettáns, rosszindulatú, cinikus és buta filmre nem lehet pontot adni: 0/10.

Álom (Dream/Bi-mong), 2008 – A dél-koreai Kim Ki-duk egyik kedvenc ázsiai filmesem. Ez a tizenötödik filmje, ám nem érdemel sajnos nagy posztot, mert unalmas, semmitmondó, erőltetett szenvelgés csupán, egy tökéletesen érdektelen darab abban a sorban, amit a 2006-os Idő (Time/Shi Gan) kezdett el. Vannak ugyan itt is szép képek, meghökkentő jelenetek, de valahogy széteső, ötlettelen és üres az egész. Kim Ki-duk kiégettnek tűnik. 4/10

Bújócska (Hide And Seek), 2005 – Egy korrekt, pontos, néhány szereplős 12=1 tucat minimál-thriller. A kevés szereplőből már a film közepén könnyen kisakkozható, ki az igazi oka a borzongásnak, de ettől függetlenül a film működik. Csak éppen semmi különöset nem ad a nézőnek. Robert De Niro atombiztosan hozza a tőle elvárt figurát, az elképesztően intelligens és tehetséges Dakota Fanning ép lelki fejlődéséért pedig csak aggódhatunk, hogy nem hagy túl mély benyomást benne e fim forgatása. 5/10.

Dzsingisz kán – A föld és vizek ura (Aoki Okemi: chi hate umi tsukiru made), 2007 – Hát ez egy igen érdekes japán képződmény. Amolyan jó nagy szabású történelmi életrajzi háborús film, valóban elképesztő látványos csatajelenetekkel, jól mutat a tízezernyi lovas a vásznon. Az már kevésbé, hogy japán arcok játsszák a mongolt, bár ezt az észre sem veszi, akinek minden távol-keleti származású ember egyszerűen csak: vágottszemű sárga. Engem zavart, még jó, hogy viszonylag elfogadható szinkronnal néztem, mert ha japánul is kellett volna ősunokatesóékat hallgatni, az szar lett volna. Szóval látványosnak látványos a film, amennyire én meg tudom ítélni, az apróbb, kultúr- és hadtörténeti részletek is rendben vannak. Cselekményszövésben, dramaturgiában már vannak bak-, vagy stílszerűen, csikóugrások, utalnék Temüdzsin (pre-Dzsingisz) vereségből győzelembe való csodás “pálfordulására”. A végső, szájbabaszottrágott tanulság pedig így néz ki: Dzsingisz tekintetét hosszan s mélyen a távolba függeszti, majd kinyilatkoztat – Azért hódítok, hogy béke legyen, azért ontok vért, hogy ne legyen vérontás! Püff, paff, bang!!! LOL, sőt ROFLMAO. 3/10.

Bűn és bűnhődés (Crime and Punishment), 1998 – Dosztojevszkij klasszikus regényének filmadaptációját én nem tudom elképzelni, de ha mégis, akkor kizárólag fekete-fehér minimálba, noname színészekkel. Ez a variáció csak azért érdemel említést, mert nagy részben magyar (lásd link), lehet keresgélni benne az ismerős arcokat, helyszíneket. Amúgy tipikus Hallmark márkájú színes képes giccs: 4/10.

Glengarry Glen Ross, 1992 – Egy közepesen érdekes munkahelyi konfliktushelyzet trágár nyelven, elképesztő szereposztásban (Jack Lemmon, Al Pacino, Ed Harris, Kevin Spacey, stb…) előadva. Megtekintése ügynököknek, sales managereknek, gondolom, már kötelező tananyag. Kiváló a szinkron: Lemmon-Zenthe, Pacino-Végvári… Tipikus színészfilm, elképesztő alakítások egy meglehetősen unalmas történetben: 5/10.

Casino Royale, 2006; Quantum Of Solace, 2008 – Nem vagyok egy baromi nagy James Bond-rajongó, ez tán látszik is abból, hogy most posztolok egy rövidet az új Bondról, Daniel Craigről. Aki szerintem a legjobb Bond ever, lefosztott/lefosztattak róla a producerek minden mesebeli Bond-műmájerséget, és ezek helyett teletöltötték a figurát valami Bruce Willises vérrögvalóval. Emellett Craignek baromi jó mozgása is van, sőt a brutális, leginkább egy manchesteri öntőmunkásra hajazó arckifejezése ellenére tudja hozni az elegáns Bondot is. A humora csikorog, de üt. Nyakkendő nélkül pedig kiköpött Gyurcsány, ám hogy ez előny-e, vagy hátrány, döntse el mindenki maga. Szerintem vicces, bár aki nyúl, az tuti nem a Craig. Az új filmek is inkább a reália felé tolódnak el, minden hihetetlen jelenetükkel együtt, bár a Casino Royale sokkal jobb film, mint a Quantum. A yamakasis üldözési jeleneteket Jackie Chan se csinálná jobban. A pontszámok:
9/10 illetve 5/10.

Rocky Balboa, 2006 – Stallone ezzel a filmmel zárja – legalábbis, ha egy csöpp esze maradt még – a Rocky-kört, amellyel visszatért az első rész még szerethető, becsületes, őszinte, szögegyenes hangjához. Ez az, amit tud, ez az, ami jól áll neki. A sztori, a mondanivaló bonyolultsága egy faékhez hasonlatos, de egy boxmeccsben sem kell shakespeare-i drámát keresni (azt legfeljebb találni lehet…:). Asanisimasa pontjai: 6/10.

Trópusi vihar, 2008 – Ben Stiller szertelen vietnami-háborúsfilm-paródiája abszolút szórakoztató, ha tudjuk, mit is parodizál. A sztárparádéból kiemelkedik Robert Downey Jr. velőtrázó néger őrmester (!) figurája. Asanisimasa pontjai: 7/10.

Filmnaplók Kategória | , , , , , Címkézve | 4 hozzászólás

Made in Hungária (2009)

Szeretik a nézők ezt a filmet, amely talán még mindig előkelő helyen tanyázik a hazai nézettségi listákon. Kell a siker a magyarnak, ráadásul valóban szerethető Fonyó Gergely musical-filmje. Elszokott ugyan e műfajtól a közönség, talán a ma moziba járó korosztály nagyszülei láttak utoljára magyar musical-filmet, az Állami Áruházat, már, ha az az volt egyáltalán. De egy egyszerű, bulis, szerelmeses, zenés-táncos filmnek abszolút helye van a palettán, a mai moziközönség legszélesebb része pedig életkori sajátosságból fakadóan éppen ezt igényli. Mikor bulizzon, legyen szerelmes, ha nem ebben a 14-20 éves korig terjedő időszakban…

Tehát, a célközönség bemegy a filmre, siker van, üzletileg legalábbis mindenképpen (csak kifizették már a stáb összes tagját!), ám a kritika is feltűnően kesztyűs kézzel bánik e filmmel, pedig azért korántsem hibák nélküli alkotás ez. Az alapok biztosak, Fenyő Miklós hasonló című, önéletrajzi ihletésű musicalje nagy siker, a Hungária együttes frappáns dalai több generáció tagjait mozgatják meg immár, valamint sikerrel közvetítenek egy világot, amely viszont sosem volt. E film világa inkább a még cingár Travoltás, Olivia Newton-Johnos Grease babosszoknyás, belőtt sérós fílingjéből és a Csinibaba című néhány évvel korábbi, ijesztően hasonló témájú filmből fakad, mint a valóságból, vagy a szintén sokat idézett Gothár-féle Megáll az időből. Hiába játszik Nagy Elvtársat ez utóbbi írója, a korszak igazi valóságát Cseh Tamással oly pontosan megénekeltető Bereményi, ha a nézőknek ő csak egy kerek fejű, kopasz bácsi. Lehetne akárki, pedig nem az. Így viszont nyilván nem lopás a Pierre-Röné párhuzam, Szukics Magda, meg a többi, hatvanas évek elejének történéseire utaló motívum. A sztori Kimittudos fősodra is nyilván egyeztetve lett a Csinibaba alkotóival, nem mintha azok a meleg vizet találták volna fel vele. De rengeteg stílus- és divattörténeti baki felett kell szemet hunynia annak, aki maradéktalanul élvezni akarja a filmet. Kezdjük ott, hogy ’56 után igen ritkán disszidáltak vissza a keleti blokkba a békés, gazdag nyugatról (még akkor is, ha ez ebben a filmben néhány félmondattal jelezve van: itt disszidens, ám ott komcsi, vö. McCarthy-fél kommunistaüldözés őrülete az USA-ban). Így (Fenyő) Miki családjának hazatelepülése eléggé hihetetlen, még ha így is volt. Maszek autószerelő-műhely sem volt ekkor még, a maszekvilág tündöklése csak jóval később, az ún. “új gazdasági mechanizmus” mellékeseként indult be, a hetvenes évek elejétől. Az meg, hogy a hatvanas évek elején, pár évvel ’56 után fiatalok, az utcán, szembeszálljanak a karhatalommal? Nos, ez teljesen nonszensz. Bár, ha ezzel a motívummal a film írói a ma aktuális tüntetéssorozatok fiatalokra gyakorolt romantikus hatására apellál, akkor ez egy bár cinikus, de eredményes húzás. Viszont hiteltelen. Az a fajta, olykor már túlfűtött szexuális szabadosság is hiteltelen a filmben, amely szintén lényegesen később, a hippizmus eszméinek beszivárgásával jelent meg Magyarországon, ám akkor sem ilyen mértékben. Emlékezzünk csak a Megáll az idő idevágó tánciskolai jelenetére… Az viszont tény, hogy ennyi jó csaj talán még sohasem volt látható magyar filmben, akinek ennyi elég, az nyert. De elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy egy vízágyú sugarában egy lány magáról letépve blúzát, fedetlen kebellel menjen szembe – gyönyörű kép, de még egy elfelejtett álomnak is hamis. Az őrjöngő gruppenszexről nem is szólva, amely a házibuli-jelenetben láthatunk. És hol volt még ekkor miniszoknya, ekkora dekoltázzsal, fekete bőrből, mint amilyet a Röné csaja vett magára, könyörgöm?! A strandjelenetek trendi fürdőrucijai a csajoknak ma is hipertrendik, de nagy a kontraszt a srácok kultúrtörténetileg helyén viselt klott-, és fecskekollekciójával. Autósüldözés? Ugyan! Skoda Felicia kabrió? Jó, ha három volt belőle az országban. A kidobós táncokért (rock&roll, swing, jive, hívjuk akárhogyan) pedig még ’71-ben is örökre kitiltás járt az Ifiparkból, Rajnák elvtárs szigorú erkölcseinek köszönhetően, nemhogy tíz évvel korábban, amikor nagyjából e film is játszódik. A filmben nem megáll az idő, hanem inkább össze-vissza zötyög sodrában.

Többször tűnik úgy, hogy a fent jelzett bakik ellenére, az amúgy szépen fényképezett, látványos, jó kis bulizenékkel spékelt musicalbe más filmekből vág be jeleneteket valami ámokfutó vágó. Másképpen, a film dramaturgiai íve a egyáltalán nem mondható töretlennek: olykor döbbenetesen brutális (pl. rendőrségi kihallgatás), máskor a film addigi hangvételébe nehezen illeszthető már nem szexi, hanem inkább obszcén (pl. az égő zongora lehugyozása) jelenetek zökkentik ki a filmet a lendületéből. Ezeket persze bele lehetett volna simítani a filmbe, de a vízágyúval való kitárulkozó szembesülés mellett hülyén veszi ki magát a véres veseleverés, a romantikus szerenád pisigangbanggel való fináléjáról nem szólva. A kontylevágásos szex, az ablakból kabrióba való menekülő vetődés ex-westernjelenetével pedig már kifejezetten kretén, amely egy Forró rágógumi-részbe még beleférne, de az egy teljesen más műfaj, még ha ez is rock&rollos, meg az is. Egyszerűen a musicalbe helyénvaló, már-már csöpögős romantika, a véres brutalitás és a kretén gimnazista-humor ütik egymást, sőt, a filmet magát is szétverik. Mintha a nagyobb hatás kedvéért kissé izzadságszagú igyekezettel lennének belezsúfolva ezek a jelenetek ebbe az eredendően kedvesnek szánt filmbe. Tény, hogy a Barátok közt-től a South Parkig terjedő univerzumon szocializálódott közönség szélesebb része van így kielégítve, ám azért valljuk meg: ennek egyetlen pozitívuma a hiánypótlás.

Amúgy a film jól van fényképezve, jók a szereplők, Szabó Kimmel igen ügyes, Fenyő lendületes, Scherer vicces, a csajok jók, de ezt már mondtam. A táncjelenetek, valamint az Esther Williams revüfilmjeire hajazó vízibalett-betétek is igen jól néznek ki. Jó a ritmus, jó a zene. Végül is roc&roll, annak, aki még sosem rock&rollozott. Akinek viszont a rock&roll “nem egy tánc”, az ilyeneket fog összehordani, mint én.

Asanisimasa pontjai: 6/10.

Film Kategória | Címkézve | 9 hozzászólás

Kétely (Doubt, 2008)

Zavarba ejtő képet komponált Roger Deakins, aki ma talán a legjobban ismert és elismert amerikai operatőr, az operatőri teljesítményért éppen semmilyen díjra nem jelölt Kétely (Doubt) című filmben. A Bódy Gábor Kutya éji dalából kimetszett, féloldalra billent térben kapaszkodó és egyensúly nélkül lebegő pap képe annak idején a Filmvilágnál címlapot ért, e több mint negyed századdal később, teljesen eltérő kultúrkörben, teljesen más politikai, történelmi szituációban készült filmben egy döbbenetesen hasonló életutat bejáró, hasonló gondolatokkal küzdő papot többször ugyanolyan beállításban látunk, mint annak idején, Bódy valódi kultuszfilmjében. Hogy mindez véletlen, vagy Deakins, vagy az író-rendező Shanley látta, sőt mit több, igen jól, mélyen ismeri is Bódy (itt látható) filmjét? Ha egyszer összefutunk, isten bizony ez lesz az első kérdésem. A két film több (pl. képi, tartalmi) rétegben is tapasztalható hasonlósága mindenesetre megdöbbentő.

A John Patrick Shanley által írt és rendezett (sok Oscarra jelölt) filmben is egy furcsa pap érkezik egy közösségbe, amely most nem Mátraszentimre, hanem egy katolikus iskola, gyaníthatóan valahol az Államok keleti partján. Természetes hangú, valódi problémákat boncolgató, erős szentbeszédei hamar a figyelem középpontjába helyezik őt, a diákokat is értő és segítő figyelemmel terelgeti. Azonban néhányan, ősi emberi ösztönből fakadóan gyanakvással fordulnak feléje. Az iskola igazgatója, a háta mögött sárkánynak csúfolt, merev, bigott és puritán apáca egyenesen odáig megy, hogy bár bizonyítékokkal nem rendelkezik, mégis szörnyű bűn elkövetésével vádolja a szerinte az egyik tanítványával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló papot.

Shanley mélyen ismeri a közeget, melyről mesél, a hírek szerint az egyik fontos mellékszereplő, James nővér magára is ismert a filmben: még mindig tanít, köszöni jól van és a filmben minden igaz. James nővér amúgy egy naivitásig tiszta fiatal nővér, aki nem kételkedik Flynn tisztelendő jóhiszemű ártatlanságában, ám rajta kívül mindenki kételyekkel küzd. Flynn magában a hitben, annak jó irányában kételkedik, Aloysius nővér, a vádló igazgató-apáca úgy tűnik, egyelőre kétségek nélkül süt bélyeget a papra, ám annak rendíthetetlen tisztasága, világos gondolatmenete megteszi hatását. Bennünk, nézőkben pedig fokozatosan nő a kétely: bűnös- vagy ártatlan Flynn tisztelendő? A feloldozás bennünk van, ha úgy nézzük a világot, ahogy Aloysius nővér, mi is a sunnyogó perverzet látjuk Flynnban (Philip Seymour Hoffman eszelősen intenzív alakítása csak a kételyeinket erősíti), ha olyan tisztán, jóhiszeműen, mint James nővér, akkor Flynn maga Isten megtestesült ártatlan báránya (Hoffman úgy játszik, hogy EZT is gond nélkül elhisszük neki – nem kétség, hogy egyetlen szemöldökfelvonásával lejátssza a vászonról a helyette Oscarral díjazott néhai Joker-paródiáját). Persze Meryl Streep korlátoltságában sátáni Isten szolgája Aloysius nővére is megérhet egy ódát, mint ahogy Amy Adams is bűbájosan hamvas James nővérként, az ő karaktereik azonban szimplák Flynn Hoffman által alakított összetett, bonyolult és sztereotip személyiségéhez képest. Deakins színeiben is a fekete-fehér drámai kontrasztját hordozó képei híven közvetítik a katolikus iskola fojtogató világát, az említett zavarba ejtő kibillent kompozíciói mellett (nem kizárva persze, hogy ezzel ő saját magának találta fel a meleg vizet, a stabil hittel szembeni kétely vizuálisan egyértelműen ferde, egyensúlyát vesztett kompozíciót igényel). Az író-rendező Shanley nagyszerűen alkalmazza az egyébként thrillerekre jellemző feszültségnövelés suspense-ét, hősei árnyalt személyiségek, a szituációk valóságosak, a fő konfliktus ijesztően és aktuálisan is az. Shanley nagy érdeme, hogy találmánya, a kétely fő motívumként végigvonul a filmen, mentesítve azt minden didaktikus, belemagyarázó, szájbarágó tanulság alól. A nézőt felnőttnek, gondolkodó embernek tekinti, ráadásul úgy, hogy nem beszél rébuszokban. A címben említett varjú pedig, Flynn és James parkbéli beszélgetése alatt éppen úgy károgja “létének elviselhetetlen rettenetét“, mint az a bizonyos kutya, éji dalában.

Asanisimasa pontjai: 9/10.

Film Kategória | Címkézve | 14 hozzászólás

Puskás Hungary (2008)

Puskást az egész világ minden idők egyik legjobb futballjátékosának tekinti, akit a sportág számos nagy alakja, például Cruyff, Pelé vagy Beckenbauer is nagyra becsült. Emellett Puskás Öcsi, mint ember is a kevés követendő és követhető példakép egyike, amint azt Almási Tamás meleg hangú, de objektív, elvakult rajongástól mentes portréfilmjéből megtudhatjuk.
A leg-legenda
Szinte minden igaz, amit Puskás Öcsiről terjesztenek. Igaz, hogy nincs a világon olyan labdarúgó, aki egyaránt szerzett gólt olimpiai, Európa Kupa, Világ Kupa, valamint BEK-döntőn, csak Puskás. Igaz, hogy szeretett enni-inni, igaz, hogy Puttonyosnak csúfolták tetemes pocakja miatt, de igaz az is, hogy ha kellett, önsanyargató munkával le is fogyott, a hivatalos edzéseken túl is a pályán maradt és a kapura rúgást, vagy akadályok között a cselezést gyakorolta. Igaz, hogy volt úgy, hogy az ellenfél már 0:2-re vezetett, amikor Puskás kiszólt a kispadra: Mester, akkor van meccsprémium? – Van! – felelte Sebes Gusztáv, a legendás csapatkapitány. A Puskás-vezette csapat ezután 4:2-re nyert. De Puskás nem volt anyagias, mert igaz az is, hogy már madridi éveiben szinte egyszemélyes, alternatív nagykövetségként működött: ha magyar szót hallott, akkor segített, ahogy tudott, pénzt adott, sokszor sok pénzt adott tökéletesen ismeretleneknek (amit sokan ki is használtak). Szemtanú van rá, hogy egy alkalommal saját kabátját adta oda valakinek. Volt, hogy éttermet nyitott, ahol viszont senkinek nem engedte meg, hogy fizessen, mindenki az ő vendége volt. Igaz az is, hogy amerre ment a világon, mindenhol imádták, pedig az Antarktisz kivételével az összes földrészen élt. És igaz az is, hogy a neve a legismertebb magyar szó a világon, és itt engedtessék meg egy személyes történet. A világ egy nagyon távoli pontján, Bangkokban egy helyi tuktuk-sofőr kérdezte, honnan jöttünk. Mondjuk: – We’re from Hungary. Jött is egyből a várt reakció: – ÁÁÁ, from Hungary? Puskás, Puskás! Ami viszont az igazi meglepetést okozta, az az, hogy a sofőr szélesen vigyorogva a kezével mutatta, puskát tart és lő! Ismerte a szó jelentését a thai tuktuk-sofőr! Egészen nyilvánvaló, hogy nem egy rejtőzködő nyelvészprofesszor volt az illető, hanem korábban Puskás Öcsi nevének kapcsán melegedhetett bele tört angolságú beszélgetésbe ez a jóember néhány hazánkfiával, de talán illusztrálja e történet is, hogy Puskás szó a mai napig jól cseng szerte a világon, természetesen a világhírű magyar labdarúgó nevének jelentésében.
A portréfilm
Puskásról már életében rengeteg cikk, könyv, sőt, önéletrajz íródott, készültek dokumentumfilmek is, a producerek és az  egyik legelismertebb magyar dokumentumfilm-rendező, Almási Tamás (balra a képen, Pelével) már Puskás életében elkezdte a híres futballista életét feldolgozó óriási projekt előkészítését, melyben egy majdani, nagy költségvetésű játékfilm mellett egy alapos portréfilm is bennfoglaltatik. A portréfilm elkészült, valamivel két óra alatti normál, és két óra feletti hosszúságú digitális kópiában, az Almásitól megszokott és Puskás nimbuszához méltó minőségben. A film formailag a hagyományos, fényképekre, pályatársak, rokonok, barátok interjúira, korabeli dokumentumokra, film- és híradórészletekre építkező portré-dokumentumfilm, ennek megfelelően veretes, alapos és hiteles. Kronológiai sorrendben veszi sorra Puskás életének eseményeit, kudarcait és legfőképpen sikereit, hiszen azokból volt lényegesen több. E nem tipikus magyar sorsról szól ez a formailag tipikus portréfilm.

Szumma
A Puskás Hungary című film minden tekintetben a legmagasabb minőséget képviseli, szigorúan szakmai értelemben, állja a versenyt akár Martin Scorsese, akár Oliver Stone vagy más világhírű alkotó hasonló műfajú filmjével. Emellett, Almási filmjéből árad a szeretet, a humánum. Nem rajongó, elvakult imádat, hanem a manapság egyre ritkább, feltétlen emberi jóságból fakadó (és egyben azt gerjesztő) szeretet. Úgy mutatja meg egy sikereket, győzelmeket és olykor bizony kudarcot, keserűséget is megélt kivételes ember életét, hogy nem állítja aranyfüsttel lefújva márványpiedesztálra, magasan a tömeg feje felé, hanem csak rámutat: íme, az ember közületek! Kövessétek, mert tudja az utat! Puskás tudta az utat, tehetsége, kitartása révén példátlan sikereket ért el, de sorsa egyben mutatja azt is, hogy olykor bizony a zseniknek is vért kell izzadni, máskor viszont a szürkék is győzhetnek a zseni felett (pl. VB-döntő). Közvetlensége, szertelen jókedve, életkedve, önzetlensége mindig megszerettette személyét bárhová kerüljön is a világban, nem a mufurc, irigy, sértődős magyar képét mutatta, hanem olyat, akivel bárki szívesen tölt el bármennyi időt, kortól, vallástól, politikai beállítódástól és intelligenciahányadostól függetlenül. Ehhez jöttek még a sikerei, nem csoda, hogy nemzeti hősként, fél- vagy egész Istenként tisztelték, vérmérséklettől függően. Almási filmjének nagy pozitívuma, hogy mindezt didaktikamentesen közvetíti, ráadásul némi malíciával ott a film végén a farok: a sváb származású Puskásnak nagyszülei még, unokái pedig sosem tudtak magyarul, mégis az ő neve a legismertebb magyar szó a világon. Nagyon-nagyon tanulságos és komolyan elgondolkodtató ez minden magyarra nézve.
Az asanisimasa nem adhat kevesebbet, mint 10-et a 10-ből.
Film Kategória | Címkézve | 77 hozzászólás

A Baader-Meinhofcsoport (Der Baader-Meinhof Komplex, 2008)

Az egyik legismertebb klasszikus terrorszervezet kialakulását, tombolását és lassú kimúlását meséli el nekünk igazi német tárgyilagossággal és alapossággal, az új német filmre oly jellemző kíméletlen történelemszemlélettel Uli Edel, 149 percben.

Kis európai terrorizmustörténet

Mondhatnánk azt is, hogy a terrorizmus és az anarchia kéz a kézben jár, ha nem félnénk a politikatörténészek és filozófusok elsöprő haragjától. A politikai érdekérvényesítés megjelenése azonban mindenképpen az első anarchistacsoportok tevékenységének megkezdésével hozható összefüggésbe, szinte napra pontosan. A XIX.században Sissi királyné, illetve II.Sándor cár elleni váltakozó sikerű merényletek jelentik a kezdőpontot, de ha a sikerhez, mint legfőbb, történelmileg is mérvadó eredményességi mutatóhoz ragaszkodunk, akkor Gavrilo Princip szarajevói akciója lehet a „nyerő”: ennek eredménye volt az első világháború. A modern terrorizmus azonban az 1960-as évek forradalmi légkörében született meg. Két fő csapásiránya van: az egyikbe az IRA, ETA meg a többi, tevékenységüket szeparatista törekvéseikkel indokoló csoportok sorolhatók, ezek ideológiája a lehető legszélesebb spektrumból tevődik össze, például ma már ide vehetjük az Európába befészkelődött Al-Kaida-sejteket is. A másik csoportba a baloldali ideológiák harcos alkalmazását hirdető, és azt gyakorló szervezetek tartoznak. Tevékenységük, identitásuk alapját elsősorban a klasszikus trockizmus, illetve Herbert Marcuse világforradalom eszméjét hirdető tanai képezik. E csoportok a hatvanas évek erősen társadalomkritikus diákmozgalmaiban gyökereznek; úgy képzelik, a munkásságot végletesen demoralizálta a fogyasztói társadalom, így az „épeszű” értelmiség feladata megvívni a világforradalmat az imperializmus ellenében. E csoportok közül az egyik legismertebb a német Rote Armee Fraktion-Vörös Hadsereg Frakció volt, mely Ulrike Meinhof baloldali újságírónő, valamint két hajdani diák, Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin által képviselt csoportból nőtt ki. Róluk, harcukról és kudarcukról szól ez a film.

A terrorizmus, mint divatjelenség

Manapság a terrorizmus klasszikus robbantásos, emberrablós, konspirálós és ami a legfontosabb, a zsigeri meggyőződéses formáját leginkább az erős vallási motivációjú Al-Kaida képviseli, az IRA, az ETA tagjai jobbára betagozódtak vagy a hatalomba, vagy az alvilágba. A terrorizmus romantikus forradalmi irányzata divatjelenséggé, céltalan utcai randalírozássá, hovatovább jobboldali szimpátiatüntetéssé silányult (pedig mi sem áll távolabb ettől, mint az alapvetően rendpárti jobboldali konformizmus). A jelentéssel (palesztin-szolidaritás) és funkcióval (óv, véd és eltakar) bíró palesztinkendő, ma már jól megy a Che Guevarás, ne adjisten, a turulos pólóhoz, a Molotov-koktél unatkozó tinédzserek játékszererévé vált, sőt róla kocsmát neveztek el, de Németországban régóta kaphatóak Baader és Meinhof arcképével, valamint a RAF kalasnyikovos-vörös csillagos emblémájával díszített pólók is.

A Baader-Meinhof csoport, mint divatjelenség?

Nos, e filmben is több utalás van arra, hogy Baaderék sokat adtak a külsőségekre, a fazonra, a megjelenésre és a gesztusokra. Elég csak a hajviseletekre, a napszemüvegekre, a gondosan megválogatott ruhákra, bőrdzsekikre utalni. Akciók alkalmával szinte mindig luxusautókat (BMW-ket, Mercedeseket) loptak, adtak erre is. Egyszer látjuk a filmben Gudrunt, amint egy bankrablás után egy luxusbutikba menekül be, s ha már ott van, fel is öltözik. De Baader első jelenése is úgy végződik, hogy a csóró srác beszól neki: Jó a dzsekid! Kell? – kérdi Baader, és már dobja is… E film azonban nem igyekszik pozitívan ábrázolni a terroristákat, a lehető legtárgyilagosabb hangnemben ábrázolja az eseményeket. Lehet, hogy a nézőben van a hiba, ha a terroristákat látja szimpatikusabbak még a brutális gyilkosságok ellenére is, nem pedig a kövér és arrogáns bírákat, arctalan és brutális rendőröket, valamint a hatalom többi lelketlen szolgáját…

A film

szimpatikus és bátor vállalás volt a rendező Uli Edel részéről, hiszen tudvalévő, hogy a RAF komoly társadalmi támogatottsággal bírt/bír Németországban (volt, hogy minden harmadik harminc év alatti német RAF-szimpatizánsnak mondta magát), így nehéz lehetett a közelmúlt sok sebet feltépő történéseiről a lehető legelfogulatlanabbul beszélni. Ezt többé-kevésbé megoldotta, bár a tárgyilagosságra törekvő ábrázolásnak lettek olyan szövődményei is, hogy a szereplők sok fontos jellemvonása, tettük indítékai, motivációi rejtve maradtak a néző előtt. Így kissé képregényszerű lett a film, de a még a viszonylag hosszú vetítési idő ellenére is abszolúte nézhető maradt. Kiváló alakítások, főleg Martina Gedeck (Meinhof), Moritz Bleibtreu (Baader), Johanna Wokalek (Gudrun), valamint az őket szinte egyedül megérteni kívánó rendőrfőnök szerepében Bruno Ganz vonzzák a nézői figyelmet. A terrortámadások naturalista módon fényképezett brutális jeleneteit a film hitelességét alátámasztó korabeli híradófelvételek ellenpontozzák. Az aprólékos műgonddal összeválogatott kelléktár hibátlan hetvenes évekbeli hangulatot teremt, melyhez hozzájárul a film illúziókeltően fakó, színtelen színvilága, mely szintén az adott kort idézi meg. Mindezekkel együtt a film kitűnően illeszkedik a közelmúltat kíméletlen őszinteséggel feltáró új német filmek sorába, így megtekintése, mondjam azt: kötelező?

7/10

Film Kategória | Címkézve | 7 hozzászólás