Naná, hogy ott áll az az enyhén lerobbant, hatalmas kastély a tengerparton. A 
szomszédságában semmi és senki, csak egy sötét, óriási fákból álló erdő veszi körül. A tengerpart sem az a turisták által kedvelt langy nyugalmat árasztó, hófehér homokos desztináció, vad, pengeéles sziklákon szakadnak foszlányokra a dühöngő hullámok, egy messzi távoli szirten magányos világítótorony riasztaná el e tájtól a hajókat, ha működne még fényforrása. Tökéletes helyszín egy klasszikus horrorhoz, hiszen akik itt élnek, nincs hova menekülniük, jól magukra tudnak maradni a biztosan eljövő rettenettel. A kastélyban árvák élnek, hogy sorsuk feletti aggódás jeges marka még jobban szorongathassa a horrorrajongó elmebetegek szívét.
A mexikói-spanyol horrorguru Guillermo Del Toro műhelyéből származik ez a film is, itt azonban Del Toro csupán producerként felügyelte a forgatást, míg a rendezői teendőket, mintegy nagyfilmes bemutatkozásként, az ifjú Juan Antonio Bayonára bízta. Persze, e gesztusban közrejátszhatott az a tény is, hogy néhány éve már letett az asztalra egy pofás dolgozatot a témában, Ördöggerinc címmel. Bayona a feladatot tulajdonképpen jól megoldotta, filmje hatásos, a klasszikus hitchcocki feszültségfokozásra építő, még az ijesztgetésre vágyó gyengébb gyomrúak is elviselik, nincs egy csepp vér, kiomló bélrendszer és más efféle a filmben, mégis fehérre lehet szorítani a szék karfáját. A képek lélegzetelállítóak, a vad táj félelmetesen gyönyörű, és ami a lényeg, tényleg közvetít valami nehezen megmagyarázható balsejtelmet. A főszereplő anyát alakító Belén Rueda szeme fehérje úgy villan, mint anno Tippi Hedrené vagy Kim Novaké a klasszikában, látjuk is épp eleget, a jól ismert lépcsőforduló alatti takarítószer-raktárban, fürdőkádban, rettegve az ajtófélfához tapadva. De nemcsak ezeket a horrorkliséket látjuk, bár Del Toro markáns figuráit, tündéri atmoszféráit és mesebeli fantáziaszüleményeit itt ne várjuk. Az Árvaház egy korrekt, csavaros cselekményű iparoshorror, a műfaj thriller oldaláról, de ügyesen kerülgetve a zsáner kínálkozó közhelycsapdáit. Asanisimasa pontjai: 6/10.
nemsokára amerikai remake-ben látjuk viszont Kasper Barfoed kitűnő dán thrillerjét, mondjuk Ethan Hawke-kal, vagy Clive Owennel a főszerepben, mivel Tom Cruise már kiöregedett az ifjú, de törekvő ügyvéd szerepéből. Meg hát, ő már egyszer dolgozott a Cégben. Nikolaj Lie Kaas viszont még nem, de ettől függetlenül tökéletesen hozza a figurát. És thrillerként is jó ez a film, feszül, ahogy kell, csavar is épp annyit, amennyit még elbír egy film, csak azt a nyelvtörő dán nyelvet kellene lecserélni érthető amerikaira – ezért lesz remake. Más kérdés, hogy itt a Titanicon senkit nem érdekel, hogyan mászik ki a kőgazdag köcsög ügyvéd apa és annak haverja által ásott slamasztikából egy kőgazdag köcsög ügyvéd fiú, összevetve, mondjuk egy 9 éves leányanya szívet melengető történetével, vagy egy szegény búvárnak a tajvani szocpol-bürokráciával folytatott küzdelmével, hogy csak az ezt megelőző két filmet említsem. Az asanisimasa így 
japán film, bizonyságul arra, hogy mennyire nem csak repkedő szuperhősök kontra tűzokádó Godzillából áll a szinte felmérhetetlen japán képregény-kultúra. Gyermekanyaság a téma, nem először a filmtörténelemben, de mindenképpen először ilyen magától értetődő, optimista természetességgel, mondhatni, zen-buddhista bölcsességgel megközelítve. Másrészt pedig a felnőttvilág szex- és családfelfogásának is maró kritikája ez a film, a gyermeki gondolatvilág tiszta, ösztönös jóhiszeműségéből fakadóan. Elbűvölő gyermekszereplők hiteles alakítását láthatjuk Koji Hagiuda édes filmjében: 
együttes bájzlijáról van szó itt, hanem egy fekete-fehérbe komponált, szikár és egyenes tajvani filmről, mely megtörtént eseményt dolgoz fel. Az eddig főleg színészként ismert Leon Dai lírai realista eszközökkel, szuggesztív képekben ábrázolja a kislányáért elkeseredett küzdelmet vívó apa történetét, mely ennek ellenére (vagy éppen ezért) érzelmeket fakasztó alkotás lett, amely azonban még bőven benne marad a legkényesebb ízlés által diktált keretekben is. Nemes, szép íve van a filmnek, amilyeneket manapság ritkán, szinte kizárólag nívós fesztiválokon lehet látni, illetve filmtörténeti alkotásokat bemutató filmklubokban. Vagy késő este a közszolgálati tévén. 
lakta egyik legészakibb szigetét választotta új filmjének helyszínéül, melyben egy házasság és egy esküvő keserédes történetét meséli el. A kopár, mégis megejtően gyönyörű sziget, szétszórt hófehér házaival és az örökké hullámzó végtelen tengerrel természetesen teátrális díszlet, illő Csehov Ivanovjának szabad, okos, szellemes és bölcs adaptációjához. Felejtsük el, hogy az északi népek depressziósak, legalábbis Kormákur filmjeiből nem ez, hanem éppen hogy a túláradó, szinte mediterrán életöröm, a sajátos, néha gonosz, de mindig bölcs humor
nevű feketebőrű videoművész (Steve McQueen) brutális erejű filmballadában állított emléket az északír terrorista, Bobby Sands halálos éhségsztrájkjának. A szenvedés, az önként vállalt öngyötrés még sohasem jelent meg vásznon ilyen mértékű esztétikai minőségben mint itt, beleértve Mel Gibson Passióját is. A lázadó tiltakozásként ürülékkel bemázolt börtöncella falai, a húgyban és hányásban erjedő ételmaradékok, a fekélyes testű csonttá soványodott éhségsztrájkolók McQueen képein szinte gyönyörűnek látszanak. A film szinte végig a szenvedés és megaláz(tat)ás erősen provokatív képeire épül, szinte alig van párbeszéd a filmben, így nyugodtan fel is foghatjuk Passió 2-nek is, főleg, hogy Mel Gibson produkciós cége áll e film mögött is. A vitákat gerjesztő morális és erkölcsi tartalom, a Passióhoz hasonlatosan, szinte elveszik ebben a szenvedés-pornográfiában, illetve a hatásvadász képeknek köszönhetően erősen sarkítva jelenik meg. Visszafogottabb vizualitással és a politikai, érzelmi és lelki motivációk hátterének alaposabb kidolgozásával lényegesen több lenne ez a film 
sehol nem látják olyan sötéten a jövőt, mint nálunk, magyaroknál. Nos, a kortárs román filmek többsége alapján nyugodtan kijelenthető, hogy azért a románok sincsenek ebben tőlünk lemaradva. A legboldogabb lány… egy reklámfilmforgatás ál-werkfilmje, amely dokumentarista tárgyilagossággal ábrázolja a pénzéhes, számító és garasoskodó román átlagpolgárt, nem kímélve a filmes szakmát és a vállalkozói réteget sem. Még a távolban derengő végét sem lehet látni ennek a társadalmi szűklátókörűséget modelláló alagútnak. A forgatás eksönjeinek repetitív ismétlődései tagolják monoton, lélektelen ritmusban a főszereplő lány és családja agyleszívóan végnélküli veszekedését, és mi nézők csak fellélegezhetünk, amikor feltűnik a megváltó stáblista. Kutya kemény, kíméletlen, de nagyon igaz film, ránk is érvényes mondanivalóval. Asanisimasa pontjai: 
sivatagban (nem először a filmtörténetben), mintha Tanovic Senkiföldje és Jarmusch Törvénytől sújtva című mozija össze lenne gyúrva Priscillával, a sivatag királynőjével. Michael James Rowland első filmje friss és tökös, öniróniától sem mentes humorú, okos és elképesztően szórakoztató alkotás, csodálatos sivatagi tájakkal, egy csomó féleszű katonával, arab és maláj bevándorlóval, valamint sörüket kortyolgató bennszülött ausztrálokkal, akik magasról tojnak mindenre. Igazuk is van. Mivel a fesztivál elején a Csonttörőnek nem adtam 10-est, így az asanisimasa ide is 
rendező páros (Stéphane és Guillaume Malandrin) érdekes műfaji kísérlete kissé felemásra formálódott. A thriller ötvözése a sportfilmmel eleve adhat okot érdeklődésre, a toronyugrás pedig önmagában horror sport, mint ahogy azt a film első percében látjuk. Tehát meghökkentően izgalmas képekkel, eredeti expozícióval indul a film, ez a lendület ki is tart a film feléig, kétharmadáig, ám utána menthetetlenül összegabalyodik minden. Nem mondom, hogy követhetetlenné válik a valóság és a képzelt világ több idősíkban való keveredése, ha valaki nagyon figyel, akkor kibogozható minden, azonban ez a fokú katyvasz már mindenképpen az élvezeti érték csökkenésével jár. Főleg, hogy ezzel együtt a film is leül, elfogynak a vizuális thrillek is, a végkifejletnek meg kifejezetten azért örülünk, hogy az alkotóknak sikerült valahogyan befejezni filmjüket. Ennek ellenére, nem írnám le teljesen a Malandrin-fivéreket, de ez csak: 
fesztiválon Steven Soderbergh Che Guevara-eposzának csupán az első részét vetítik, így arról érdemben nem referálnék. Legyen elég annyi, hogy ennyiből nekem annyi jött le, hogy szimpatikus pasas volt Che, és Benicio Del Toro telitalálat. Ezt nyilván tudja ő is, hiszen producerként is jegyzi a filmet. Többet, majd ha látom az egészet. 
ord), 2009 – Norvég egyszemélyes road-movie a csodálatos hóval borított északi tájakon a boldogság nyomában, a Lynch-féle Straight Story és Sean Penn Út a vadonban-jának modorában, de speciálisan groteszk északi humorral, néhány egészen egyedi poénnal, és sajnos egy kissé suta véggel. Konkrétan úgy van vége a filmnek, mint a botnak. De ha ezt frappáns végkifejletnek fogjuk fel, akkor az isten sem menti meg Rune Denstad Langlo moziját a “kultfilm” státuszától… Asanisimasa egyelőre óvatos: 
Cahiers du Cinema hajdani kritikusából filmrendezővé avanzsáló(?) Cédric Anger első játékfilmje. Mint ilyen, nem lesz meglepetés, hogy ez egy tipikusan “agyas” film, alkotója kínosan kerüli az összes közhelygyanús történetklisét, amelyből viszont -bérgyilkos-áldozat kapcsolatát kulmináló thrillerről, tehát műfaji filmről van szó- akad jó néhány. Ez az alaposan végigvitt méricskélés a film legnagyobb baja is egyben, az eltúlzott intellektualizmus rendre megakasztja a sztori ritmusát, a film döcög és csak alig kerüli el a végzetes kisiklás katasztrófáját. Anger nyilván tisztában van a filmkészítés csínjával-bínjával, elviekben, de (egyelőre) szíve nincs hozzá. Truffaut és Godard, a nagy elődök szintén ezt a pályát járták, de ők saját, szuverén filmnyelvet
Doillon legújabb művében egy meglehetősen pongyola, ám jó családból származó lány érzelmi szörfölését követhetjük végig egy óceánparti városka kanjai, a kis görcs junkie, a köcsög biztosítási ügynök valamint a szende zsaru között. Ha sikerül elkapni a film melankolikus hangulatát, a városka semmivel össze nem hasonlítható hangulatát, akkor jó élmény lehet a film. Ha elcsábít a lány bája, akkor is, de említeni az elképesztő intenzitással játszó Gérald Thomassin színészi teljesítményét kell, a kis stílú bűnöző Costa szerepében. Akit ezek hidegen hagynak, azok a szereplők néhol bizony követhetetlenné bonyolódó érzelmi-szerelmi viszonyrendszerét bogozgathatják két órán keresztül, komótos ritmusban: 
második filmjében. Kiderül, hogy az irániaknak például van humora, mély, bölcs, fanyar és okos. Továbbá, Teherán eldugott pincéiben punkok játszanak jazzt, nem is rosszul, bár jól se, a punk-jazz viszont éppen így jó. A filmben amúgy három, különböző életkorú nő (nagyanya, anya, lánya) keresi önmagát, saját kultúráját, identitását, valamint egymást. Az iráni filmektől megszokott filozofikus hangvétel tehát ezúttal sem marad el, van szőnyeg is, mi több, itt is fő dramaturgiai szervezőelemként funkcionál, ám a városi élet ellesett, nem megrendezett képei mindenképpen újdonságként hatnak iráni, kortárs játékfilmen. Nem látszik az a szellemi nyomor, amit bizonyos nyugati hangok szeretnek közvetíteni Iránról. A filmet lenyűgöző szépségű iráni nők nyugati módon eszköztelen színészi alakításai teszik még varázslatosabbá: 
Jean-Xavier de Lestrade
kezdődik ahol az véget ér: choose the life, here’s the extasy. A Berlin Calling berlini sztár DJ-je már javában tolja a szintetikus partybogyókat, mígnem egyszer rossz trippet kap. A film (hasonlóan a heroinos angol mozihoz) arról szól, hogyan, mi módon kászálódik le a csávó a cuccról, amiből legyen elég annyi, hogy semmivel sem kevesebb kínban, mint a hernyó esetében. Mondjuk, a Trainspotting mind zenében, mint vizuálisan izgalmasabb volt, itt a német techno megy, csitt-csatt, tucc-tucc, stroboszkóp, geometria. Viszont, technoszcénán kívülről nézve, abszolúte hitelesnek tűnik, ehhez nagyban hozzájárul a két főszereplő perfekt alakítása. Mondjuk, 
jók, alkotóik jellemzően valami ösztönös zsenialitással használják a filmet, mint nyelvet egyszerű, tiszta, szép történeteik elmesélésére. E filmben az amúgy érdekes iraki-iráni viszonyrendszer kerül terítékre, egy, a határon csomagok cipelésével, apró-cseprő dolgok elintézésével foglalkozó 16 éves iráni fiú és egy nála idősebb iraki nő szerelme apropóján. A határon zajló speciális állapotok rögzítésére, dokumentumfilmként még alkalmas lehetne a film, ha nem lenne fikció, azonban ez alkalommal a történetmesélés bizony akadozik (vagy a gépész felejtett el egy tekercset levetíteni…), az amúgy megejtően alakító amatőr szereplők úgy hivatkoznak bizonyos megtörtént dolgokra, mint amelyek a nézők számára egyértelműek. Holott… Ennek ellenére szép jelenetek adódnak a filmben, a képek is jól komponáltak, kár, hogy valami miatt ezek mégsem állnak össze egy igazi filmmé. 
Adam Sandler-film is (The Longest Yard) nemrég, ez azonban sokkal, de sokkal jobb film annál. Itt Gigor Attila Nyomozója találkozik Dexterrel, a vérnyomszakértővel (akár a boncasztalon…), egy decens alpesi fogadóban. Már a főcím is ugyanolyan ínycsiklandozó esztétikát képvisel, mint a Dexter inkriminált főcíme, mindkettő már-már önmagában műalkotás. Ami pedig utána következik, az egyrészt műfajilag besorolhatatlan, de ha mégis, akkor mondjuk groteszk thriller-komédia, vagy efféle. Másrészt pedig olyan beteg humor, mind képileg, mind verbálisan, amilyet filmen alig-alig látni, legfeljebb elvetemültebb Coen-őrületekben. Wolfgang Murnberger osztrák rendező briliáns filmje ismerős látvánnyal is operáló virtuóz, unikális, humoros és brutális mozi a szomszédból, amely csak azért nem kap 10 pontot, mert ez a fesztivál első napja: 
nézettségi listákon. Kell a siker a magyarnak, ráadásul valóban szerethető Fonyó Gergely musical-filmje. Elszokott ugyan e műfajtól a közönség, talán a ma moziba járó korosztály nagyszülei láttak utoljára magyar musical-filmet, az Állami Áruházat, már, ha az az volt egyáltalán. De egy egyszerű, bulis, szerelmeses, zenés-táncos filmnek abszolút helye van a palettán, a mai moziközönség legszélesebb része pedig életkori sajátosságból fakadóan éppen ezt igényli. Mikor bulizzon, legyen szerelmes, ha nem ebben a 14-20 éves korig terjedő időszakban…
című, önéletrajzi ihletésű musicalje nagy siker, a Hungária együttes frappáns dalai több generáció tagjait mozgatják meg immár, valamint sikerrel közvetítenek egy világot, amely viszont sosem volt. E film világa inkább a még cingár Travoltás, Olivia Newton-Johnos Grease babosszoknyás, belőtt sérós fílingjéből és a Csinibaba című néhány évvel korábbi, ijesztően hasonló témájú filmből fakad, mint a valóságból, vagy a szintén sokat idézett Gothár-féle Megáll az időből. Hiába játszik Nagy Elvtársat ez utóbbi írója, a korszak igazi valóságát Cseh Tamással oly pontosan megénekeltető Bereményi, ha a nézőknek ő csak egy kerek fejű, kopasz bácsi. Lehetne akárki, pedig nem az. Így viszont nyilván nem lopás a Pierre-Röné párhuzam, Szukics Magda, meg a többi, hatvanas évek elejének történéseire utaló motívum. A sztori Kimittudos fősodra is nyilván egyeztetve lett a Csinibaba alkotóival, nem mintha azok a meleg vizet találták volna fel vele. De rengeteg stílus- és divattörténeti baki felett kell szemet hunynia annak, aki maradéktalanul élvezni akarja a filmet. Kezdjük ott, hogy ’56 után igen ritkán disszidáltak vissza a keleti blokkba a békés, gazdag nyugatról (még akkor is, ha ez ebben a filmben néhány félmondattal jelezve van: itt disszidens, ám ott komcsi, vö. McCarthy-fél kommunistaüldözés őrülete az USA-ban). Így (Fenyő) Miki családjának hazatelepülése eléggé hihetetlen, még ha így is volt. Maszek autószerelő-műhely sem volt ekkor még, a maszekvilág tündöklése csak jóval később, az ún. “új gazdasági mechanizmus” mellékeseként indult be, a hetvenes évek elejétől. Az meg, hogy a hatvanas évek elején, pár évvel ’56 után fiatalok, az utcán, szembeszálljanak a karhatalommal? Nos, ez teljesen nonszensz. Bár, ha ezzel a motívummal a film írói a ma aktuális tüntetéssorozatok fiatalokra gyakorolt romantikus hatására apellál, akkor ez egy bár cinikus, de eredményes húzás. Viszont hiteltelen. Az a fajta, olykor már túlfűtött szexuális szabadosság is hiteltelen a filmben, amely szintén lényegesen később, a hippizmus eszméinek beszivárgásával jelent meg Magyarországon, ám akkor sem ilyen mértékben. Emlékezzünk csak a Megáll az idő idevágó tánciskolai jelenetére… Az viszont tény, hogy ennyi jó csaj talán még sohasem volt látható magyar filmben, akinek ennyi elég, az nyert. De elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy egy vízágyú sugarában egy lány magáról letépve blúzát, fedetlen kebellel menjen szembe – gyönyörű kép, de még egy elfelejtett álomnak is hamis. Az őrjöngő gruppenszexről nem is szólva, amely a házibuli-jelenetben láthatunk. És hol volt még ekkor miniszoknya, ekkora dekoltázzsal, fekete bőrből, mint amilyet a Röné csaja vett magára, könyörgöm?! A strandjelenetek trendi fürdőrucijai a csajoknak ma is hipertrendik, de nagy a kontraszt a srácok kultúrtörténetileg helyén viselt klott-, és fecskekollekciójával. Autósüldözés? Ugyan! Skoda Felicia kabrió? Jó, ha három volt belőle az országban. A kidobós táncokért (rock&roll, swing, jive, hívjuk akárhogyan) pedig még ’71-ben is örökre kitiltás járt az Ifiparkból, Rajnák elvtárs szigorú erkölcseinek köszönhetően, nemhogy tíz évvel korábban, amikor nagyjából e film is 
játszódik. A filmben nem megáll az idő, hanem inkább össze-vissza zötyög sodrában.
szétverik. Mintha a nagyobb hatás kedvéért kissé izzadságszagú igyekezettel lennének belezsúfolva ezek a jelenetek ebbe az eredendően kedvesnek szánt filmbe. Tény, hogy a Barátok közt-től a South Parkig terjedő univerzumon szocializálódott közönség szélesebb része van így kielégítve, ám azért valljuk meg: ennek egyetlen pozitívuma a hiánypótlás.
Zavarba ejtő képet komponált Roger Deakins, aki ma talán a legjobban ismert és elismert amerikai operatőr, az operatőri teljesítményért éppen semmilyen díjra nem jelölt 
látunk, mint annak idején, Bódy valódi kultuszfilmjében. Hogy mindez véletlen, vagy Deakins, vagy az író-rendező Shanley látta, sőt mit több, igen jól, mélyen ismeri is Bódy (
kapcsolatokat ápoló papot.
nővérként, az ő karaktereik azonban szimplák Flynn Hoffman által alakított összetett, bonyolult és sztereotip személyiségéhez képest. Deakins színeiben is a fekete-fehér drámai kontrasztját hordozó képei híven közvetítik a katolikus iskola fojtogató világát, az említett zavarba ejtő kibillent kompozíciói mellett (nem kizárva persze, hogy ezzel ő saját magának találta fel a meleg vizet, a stabil hittel szembeni kétely vizuálisan egyértelműen ferde, egyensúlyát vesztett kompozíciót igényel). Az író-rendező Shanley nagyszerűen alkalmazza az egyébként thrillerekre jellemző feszültségnövelés suspense-ét, hősei árnyalt személyiségek, a szituációk valóságosak, a fő konfliktus ijesztően és aktuálisan is az. Shanley nagy érdeme, hogy találmánya, a kétely fő motívumként végigvonul a filmen, mentesítve azt minden didaktikus, belemagyarázó, szájbarágó tanulság alól. A nézőt felnőttnek, gondolkodó embernek tekinti, ráadásul úgy, hogy nem beszél rébuszokban. A címben említett varjú pedig, Flynn és James parkbéli beszélgetése alatt éppen úgy károgja “létének elviselhetetlen rettenetét“, mint az a bizonyos kutya, éji dalában.
Puskást az egész világ minden idők egyik legjobb futballjátékosának tekinti, akit a sportág számos nagy alakja, például Cruyff, Pelé vagy Beckenbauer is nagyra becsült. Emellett Puskás Öcsi, mint ember is a kevés követendő és követhető példakép egyike, amint azt Almási Tamás meleg hangú, de objektív, elvakult rajongástól mentes portréfilmjéből megtudhatjuk.
Puskásról már életében rengeteg cikk, könyv, sőt, önéletrajz íródott, készültek dokumentumfilmek is, a producerek és az egyik legelismertebb magyar dokumentumfilm-rendező, Almási Tamás (balra a képen, Pelével) már Puskás életében elkezdte a híres futballista életét feldolgozó óriási projekt előkészítését, melyben egy majdani, nagy költségvetésű játékfilm mellett egy alapos portréfilm is bennfoglaltatik. A portréfilm elkészült, valamivel két óra alatti normál, és két óra feletti hosszúságú digitális kópiában, az Almásitól megszokott és Puskás nimbuszához méltó minőségben. A film formailag a hagyományos, fényképekre, pályatársak, rokonok, barátok interjúira, korabeli dokumentumokra, film- és híradórészletekre építkező portré-dokumentumfilm, ennek megfelelően veretes, alapos és hiteles. Kronológiai sorrendben veszi sorra Puskás életének eseményeit, kudarcait és legfőképpen sikereit, hiszen azokból volt lényegesen több. E nem tipikus magyar sorsról szól ez a formailag tipikus portréfilm.
Manapság a terrorizmus klasszikus robbantásos, emberrablós, konspirálós és ami a legfontosabb, a zsigeri meggyőződéses formáját leginkább az erős vallási motivációjú 
wim
efes
perry55
szaszo
