asanisimasa

A méregdrága olasz makkoscipőt hordó híres angol showman és humorista, David Frost életének főművét a Watergate-botrány néven elhíresült lehallgatási ügybe belebukó Nixonnal folytatott négyrészes nagyinterjúja képezi, melyben az exelnök először ismeri be bűnösségét nyilvánosan. Ennek történetét meséli el Ron Howard, aki kisujjában tudhatja a médiabiznisz minden csínját-bínját, tekintve kisgyermekszínész kora óta abban él, manapság főleg hollywoodi megaprodukciók rendezőjeként. Hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, ez a (sok díjra jelölt) filmje éppen nem mega, hanem intim. Gyakorlatilag a címszereplő két ember csatájának “tényszerűen fiktív” elbeszélése, sok közelivel, elszánt, kemény vagy éppen kétségbeeső, összetört tekintettel.

Két tökéletesen eltérő jellemű ember összecsapása önmagában drámai, amelynek súlyát csak növeli, hogy valóságos ténykérdésekről van szó, melyben a világ vezető hatalmának első embere bűnösnek találtatik. Frost tipikus médiageci, alapvetően felületes, simulékony, de szívós, gátlástalan és céltudatos. A Michael Sheen által alakított valóságos, ma is élő figurán állandóan ott az a tipikus villogó műmosoly, melyet például nálunk a show-s Mónika gyakorol oly hatásosan, amely még akkor sem olvad le, amikor Nixon verbálisan a falhoz passzírozza. Csak Sheen szemeiben látszik az élő adásba égés páni rémületének kétségbeesése, a mosoly viszont marad makulátlan. Persze, fordul a kocka.

Nixont Frank Langella alakítja, aki ugyan külsőre nem hasonlít az igazira, jóval hórihorgasabb (Alacsonyabbnak tűnt a tévében – állapítja meg valaki a filmben vicces kiszólással…), hosszúkásabb arcberendezésű, mint az eredeti turcsi orrú. Langella belülről hozza a figurát, de azt olyan elementáris erővel, olyan érzelmi és tudati amplitúdóval, hogy egy pillanat alatt feledteti a külsejéből adódó esetleges elidegenítő effektusokat. Nixon-Langella egy tökös cowboy, vérprofi, gátlástalan, céltudatos és cinikus politikus, mint ilyen tökéletes ellenfele Frostnak. És fordítva. Ő az olasz papucscipőt nem tartja férfias viseletnek, ő a hagyományos fűzős, gojzervarrott lábbelire esküszik. De hogy ez a harmicakárhány éves amerikai történet miben érdekelhet minket, magyarokat? Szerintem kettő darab, igen lényeges kérdésben.

Az egyik, hogy elgondolkozhatunk azon, vajon mi lehet az oka annak, hogy nálunk nincs egyetlen villogó mosolyú, bájgúnár médiaharcos (vagy legyen akár foghíjas, elfogódott, tökmindegy), aki tökösen a nyilvánosság elé idézné az elmúlt húsz év politikai csatározásaiban besározódott “harcosait”, hogy kellő felkészültséggel úgy szembesítse őket saját maguk hazugságaival, mint azt tette volt David Frost a filmben, illetve a valóságban? És miért nincs egyetlen médium, amely ennek helyet adjon? Nálunk ugyan Watergate-ügy nem volt, de ezer más -gate igen. A húszévnyi Hosszú bájtok éjszakája a még mindig tart.

A másik kérdés a politikus felelősségvállalása. Persze Nixonnak is idő, alkalom, valamint kellő ráhatás kellett ahhoz, hogy beismerje bűnösségét, szembenézzen tetteivel. Hogy elmondja nyilvánosan, hogy mennyire nehéz volt lemondania az elnökséggel járó “mindenhatóságról”. Ezt az időt, alkalmat azonban kb. tízmillió magyar is megadná a bűnös magyar politikusnak. Valószínűleg nézné is megszégyenült, összetört ábrázatát hosszú percekig szuperközeliben, nem reklamálná a reklámot, meg a Barátok közt-öt. Jobban érezné talán magát így mindenki. De ezért is amerikai filmeket kell nézni…

Asanisimasa pontjai: 8/10.

Nyílik az ajtó, és lazán belép rajta Leonardo Di Caprio. Megtorpan, átnéz a bejárat mellett álló akváriumon, épp úgy, mint a Rómeó+Júliában, csak ezen az oldalon most Claire Danes helyett mi ülünk. Illetve egy csapat középosztálybeli jóllakott napközis, akik rendes szombat esti szórakozásként ebben a kocsmában szívatják a pincérnőket, a hozzájuk csapódó csajokat és nem utolsósorban magukat.

Don kocsmája egy amolyan igazi amerikai tucatétterem, amely a hátsó traktusban egy bárban folytatódik, mint helyi specialitás. Nincs szó róla a filmben, de nagy eséllyel megtippelhető a menü: két-háromfajta hamburger, sültkrumpli, csirkemelles, tonhalas és vegás saláták, gyári fagylaltkelyhek csokoládé-vanília-puncs ízek variációiban, esetleg olaszos hangzású fantáziaelnevezésekkel, shake-ek, kólák, kávék. Az egyik asztalnál már ül egy népesebb társaság, közéjük huppan le Leo, hogy kezdetét vegye a szokásos szombat esti lötyögés. Az ún. szórakozás egymás szívatásából áll, első lépésre Leo rögtön ki is szekál egy ismeretlen csajt a csapatból, aki sírva rohan el (hogy aztán a kocsma parkolójában egy fa testápolóval verje szét az egyik srác Wrangler Jeepjét). Mindenesetre ebben a hangvételben folytatódik tovább a csevej, a szokásos, 18-20 évesek központi témáiról, dugás, drogok, maszturbáció, drogok, szopás majd egy kis pincérnő, és/vagy szomszéd asztalnál étkező, és/vagy lejmoló alkesz-szívatás, majd megint dugás, szopás. Persze, szóban, üdítőzés és irdatlan mennyiségű cigarettafüst termelése közben. Amerika eljövendő középosztálya szórakozik.

A Don kocsmája című film tulajdonképpen egy végeérhetetlen, különösebb tartalom nélküli szófolyam, artisztikus fekete-fehérben, melynek célja talán a jelzett társadalmi réteg jelzett korosztályának kicsit összekacsintó leleplezése kellett legyen, ám, vagy lehet, hogy éppen ezért csupán tobzódik a banalitásban, érdektelenségben. Unalomig ismert közhelyes benyögések, a márláttamvalahol, márhallottamvalahol déja vu-je vonul végig az egész filmen. Lehet, hogy az adott korosztályba tartozó nézők, illetve a szereplők valamely tagjának rajongói találnak izgalmasat e filmben, én speciel végigunatkoztam. A fekete-fehér technika az alkotók (R.D. Robb, John Schindler és egy csomó forgatókönyvíró) szándéka szerint nyilván a művészi kiemelés, az egyedivé tevés eszközét szerette volna jelenteni, gyakorlatilag és szerintem csupán egy üres blöff. Kósza gesztus, hogy a film legalább valamilyen legyen, mondjuk, hasonlítson Jarmusch Kávé és cigarettájára, vagy Paul Auster és Wayne Wang Füst, illetve Egy füst alatt című, ennél lényegesen markánsabb, egyedibb, így érdekesebb munkáira. Nem lehet véletlen az sem, hogy később Leonardo Di Caprio és a másik, Pókemberként elég jól kifutott későbbi sztár, Tobey Maguire nyilatkozatban és bírói határozattal letiltatták e filmet az USA és Kanada filmszínházaiban, amely később is csak DVD-forgalmazásban jelenhetett meg. Ez utóbbi momentum adja meg a film igazi pikantériáját. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam…

Az asanisimasa pontjai: 4/10.

Legutoljára talán az Amélie csodálatos életével esett meg, hogy pszichiáterek receptre írták fel a film megtekintését depressziós betegeiknek. Íme, itt a következő gyógyszer!

Csak semmi valóság!

Az angol Mike Leigh egész életében a való élet történéseinek filmvászonra való leghitelesebb felvitelét tartotta szem előtt. Ezen az útján fesztiváldíjak egész sora, az Arany Oroszlántól még aranyabb Pálmáig, a kritika szinte egyöntetű elismerése kísérte, sőt néha még a közönség is vállára emelte. Ez utóbbi azért nagy szó, mert Leigh éppen azokat a nehéz, de emberi sorsokat szokta elmesélni, amelyekben legtöbbször maga a néző is leledzik, és ezt ritkán szokta tapssal honorálni, hiszen épp elég neki a saját való világa. Nyilván ebben a tapsban nagy része van annak, hogy Leigh filmjeit mindig áthatja a humánum bölcs bája, vagy éppen a sorstragédia katartikus, megtisztító ereje. Legújabb filmjében, a Hajrá boldogság! kezdőképein egy iszonyúan rikító ruhába öltözött lány teker biciklijén, idiótán vigyorog boldog-boldogtalanra, majd betér egy könyvesboltba, ahol először a mogorva eladót próbálja néhány vicces beszólással mosolyra deríteni. Törekvése hiábavaló, de ez a lányt nem töri le, elkezdi a könyveket olvasgatni. Amikor egy Út a valóságba című könyvet lát meg a polcon, kihúzza kicsit, majd visszatolja, hogy “-Na, oda nem megyünk!” Így kezdődik az eleddig kizárólag a valóság meséivel foglalkozó Mike Leigh új filmje. Amikor a lány a boltból kilépve észreveszi, hogy a biciklijét ellopták, már tudjuk, hogy nem, nem. Ez bizony már megint az a csúnya valóság. Helyben vagyunk hát, kezdődjön a mozi.

Poppy, az angol Amélie

Emlékszem amikor először láttam Amélie Poulain csodálatos életét, a moziból kijőve mintegy fél méterrel a kutyaszaros járda felett jártam valami puha, hófehér felhőben, a csípős és gonosz őszi szelet is langymeleg nyári szellőnek éreztem, úgy áthatott a film, a filmben látható angyali teremtmény által közvetített óriási pozitív életérzés. Még a zebrán csikorogva fékező terepjáró vezetőjére is csak mosolyogtam, amit az csak egy elképedt „buzie-vaggyal” tudott lereagálni. Napokig tartott a film hatása, de ezt körülbelül néhány százmillió néző is tudja igazolni. Poppy, Mike Leigh filmjének hősnője hasonló figura, mint Amélie, ugyanolyan kérlelhetetlen optimizmussal éli életét. (Éli az életét) De amennyire Amélie (és Audrey Tatou) francia, annyira angol Poppy. Lényegesen markánsabb, harsányabb teremtés, mint a finom és szelíd, pasztellszínű Amélie. Poppy elképesztően öltözködik: pipaszár lábaira vagy ormótlan sárga bőr csizmát húz, vagy járhatatlanul magassarkú szandált, melyhez kötelező a rikító piros harisnya. Rózsaszín melltartóhoz lila bugyi a természetes, csíkos blúzhoz pöttyös kardigán, persze ezek is szemkápráztató színekben. Az egészet ormótlan műanyag bizsuk tetézik. Amúgy Poppy sem hatalmas termet, megvan 45 kiló, csizmával együtt. E kis testbe azonban féktelen életkedv szorult. Folyamatosan dől belőle a jókedv, viccet csinál mindenből, szójátékot farag még abból is, hogy ellopták a biciklijét. E két lábon járó életöröm jókedvre deríti a környezetét is, pedig ha jól megnézzük senkinek nincs oka különösebb örömre. Ha esetleg kudarcot vall, vállat von és továbbáll, és folytatja tovább vibráló életét. Poppy megformálásával Sally Hawkins valami egészen elképesztőt nyújt, tízezres fordulatszámmal pörgi végig a filmet, ritkán látni ilyen intenzív színészi alakítást, és valóban sugárzik a szeméből az, ami a filmbéli Poppyt hajtja. Nem véletlenül kapott érte Golden Globe-ot és a Berlini Filmfesztivál legjobb női alakítás díját, eddig. Ráadásul vígjátékban nyújtott alakításért, nem drámáért!

Fény az éjszakában

Leigh most sem hazudtolta meg magát, filmjében ismét a brit társadalom alulnézete jelenik meg, tanítónők, szociális munkások, autóvezető-oktatók a film szereplői, ugyanolyan aprócseprő gondokkal, örömökkel, mint amilyeneket mindannyian ismerünk. Ebben az inkább nyomorúságos, mint élhető világban száguldozik Poppy a kifogyhatatlan életigenlésével, ő itt az angyali fény az emberi éjszakában. Zseniális húzása a rendezőnek, hogy meri teljesen emberinek mutatni ezt a földön kívüli jelenséget, hiszen egy végigmulatott éjszaka után éppen olyan másnapos, mint bárki hasonló esetben, bár még ekkor se megy a Temzének, hanem épp ellenkezőleg, ugyanúgy dől belőle a jókedv, mint szimpla szerda délelőtt. Néha már azt kívánjuk, legyen már neki egy kicsit rossz, ehelyett azonban másnak rossz, pl. az autóvezető-oktatónak. Poppy feladata hogy jó legyen, ha neki rossz, akkor a világnak annyi. Leigh ismerős, hétköznapi szituációkba hozza hőseit, így válik ennyire szerethetővé Poppy figurája és mellettük az összes többi is. Ha hatalmas, leküzdhetetlennek látszó dolgokat kellene Poppynak megoldania, akkor túl messze lenne. Így viszont közel van, nagyon közel. 10/10

Az ázsiai mélabú felkent mesterének még ismeretlenségben készült e filmje, melynek eredeti, 1994-es verzióját nem láttam, de a 2008 októberében újravágott ‘redux’ változatot már igen, így ennek alapján referálok róla. Wong Kar-Wai az eredeti változat évében készítette a Chunking Expressz című mozit is, mellyel (Tarantino komoly promóciójának is köszönhetően) berobbant a nyugati világba, hogy ott azóta is az egyik legelismertebb ázsiai rendezőként emlegessék, ám ez a nagyjából Az idő porára magyarítható című film eleddig viszonylag ismeretlen maradt.

A hírek szerint jelentős módosításokat eszközölt a filmben Wong, ám ami fekszik, nyugszik, ez a redux az, ami játszik. A külföldi kritikák odáig, hovatovább, azon is túl vannak e digitálisan felújított, át-, szét- és összevágott filmért, én közel sem lelkesedem ennyire. Wong egy bizonyos Louis Cha négykötetes, szövevényes wuxia-regényéből vett át karaktereket, melyekkel egy valamiféle furcsa, moralizálós költői filmesszét készített. A vicces a dologban az, hogy a film producere, Jeffrey Lau, finanszírozandó Wong látványos és melankolikus merengését, szimultán forgatott egy wuxia-paródiát, ugyanebből az irodalmi alapból, ugyanezeken a helyszíneken, ugyanezzel a szereplőgárdával. Ezt nevezem én kínai hatékonyságnak, tudva, hogy ez nem egyedülálló arrafelé, de még nálunk sem, gondoljunk csak a harmincas évek filmvígjátékaira, melyek egyszerre forogtak magyarul s németül, vagy a mai pornókra, melyekből egy forgatáson készül hard- és szoftverzió, sőt fotósorozat is. A jövő, főleg a mai gazdasági helyzetben ezek szerint az lesz, hogy kivonul a stáb egy laza, de következetes szkripttel és egy profi stábbal, és egy nap alatt forgatnak egy történelmi kosztümös-kardozós, egy mai krimi, két pornó, egy horror és egy művészi verziót…

Wong filmje, Az idő pora öt fejezetből áll, melyek az évszakok váltakozásával tagolják a filmet: tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz… Ismerős, nem? A wuxiák kódrendszere, fix szereplőkiosztása szerint kóvályog e film végig a szerencsére nem túl hosszú vetítési időn, hogy a végén Wong mester olyan magvas tanulságokat osszon meg velünk: hogy az emlékezet minden baj okozója. Nem sokkal utána: az emlékezet minden gyönyör okozója. Yin és yang ugye. Továbbá, mindet vég valaminek a kezdete egyben, minden egy óriási körforgásban kavarodik, ahol minden ugyanaz, egy másik szinten, stb., stb. Aki kicsit is foglalkozott a ma divatos new age dolgokkal, tudja miről van szó, aki nem, az úgyse néz efféle filmeket…

Mindezek mellett természetesen nem a film gondolatiságával, filozófiájával van baj, hanem Wong rendezői attitűdjével. Eleve a másfél óra nevetségesen rövid egy olyan filmnek, amely ekkora “töltetet” hordoz magában, élek a gyanúperrel, hogy tévesen értelmezett nyugati ízlésre vágta ezt a rendező. Wong állandó operatőre, Christopher Doyle itt is fantasztikus képeket alkotott, tobzódik a türkiz, az égő narancsvörös, a sugárzó kobaltkék pszichedéliájában, talán senki nem tud rajta kívül ilyen álomszerű képi világot teremteni manapság, munkája szervesen határozza meg a film hangulatát. A harci jelenetekkel azonban nem tud mit kezdeni (pedig a legendás hongkongi Sammo Hung koreografálta őket), ez a lassított, impresszionisztikus maszatolás kifejezetten zavaró. Nem filmes a film narrációja, hanem inkább valami Dörmögő Dömötör-szerű képeskönyv, csak éppen felnőtteknek. Az amúgy gyönyörű szereplők (Brigitte Lin, Leslie Cheung, Maggie Cheung, stb.) nulla arcjátékkal, nulla színészi intenzitással, csak a belőlük természetesen fakadó, szinte túlvilági szépséggel hatnak, a szájukba adott szövegeket mintegy belső monológokként adják elő. Ez viszont így csupán valamiféle furcsa, misztikus csasztuskaként hat, ami -ha a tartalmát, valamint a periodikus vérontást nem nézzük- eléggé gyermeteg műfaj. Ehhez jön még a gyengébb Michael Nyman-opuszokra emlékeztető posztmodern-posztbarokk nyavalygás, mint kísérőzene, amely szünet nélkül, állandóan szól. Ez, Doyle álomszerű képeivel, Wong sajátos wuxia-felfogásával együtt csupán egy nehezen követhető, hatásvadászón művészkedő giccset eredményez, amely nem mérhető a későbbi nagy sikerekhez (melyeknél azért, ha komolyan vesszük, szintén eléggé rezeg a léc).

Az asanisimasa ezek függvényében 4/10-re értekeli e filmet.

Ritkán futhatunk török filmbe, így örömmel vettem az ugyan már nem túl ifjú (1956-os születésű) Turgut Yasalar krimijének feltűnését (melyet tévesen kalandfilmnek, sőt thrillernek is bélyegeznek), egyrészt, mert szeretem az egzotikus filmcsemegéket, másrészt mert nem láttam még török gyártású zsánerfilmet. Végül is, az én lelkiismeretem tiszta, de a Rossz lelkiismeret furcsa élmény volt.

Klasszikus nyomozós film ez, erős pszichologizáló felhangokkal. Becsapós jelenettel indul a film, golyóálló-mellényes kommandósok akcióban, lövöldözés, rémült tekintetek, szétrobbanó tévék, vér, stroboszkópeffekt. Aztán ennyit az akciókról, több már nem lesz a filmben. Egy fura, kissé ösztövér alkatú, a fiatal Sztálinra emlékeztetően kajla bajszú nyomozó nyomozgat komótosan egy fiatal festőlány eltűnésének ügyében, aki nem mellesleg a szeretője is volt. A nyomozás során képbe kerül terroristaszervezet éppúgy, mint belső rendőrségi, titkosszolgálati hatalmi harcok, ám az egyre szövevényesebb ügy megoldását, Sedat nyomozó legnagyobb megdöbbenésére, máshol, a saját közvetlen környezetében kell keresnie.

A kezdő, meglehetősen korrekt lövöldözéses szekvencia után úgy zuttyanunk bele a komótos keleti kényelemben, mindenféle kapkodás nélkül hömpölygő nyomozásba, mint egy igazi török szalon puha párnákkal körített luxusába. A nagybajszú Sedat nyomozó/titkosügynök abban a már rég látott alapos, nyugodt ritmusban kérdezgeti a vele szemben ülő gyanúsítottakat, szemtanúkat, s más az üggyel kapcsolatba hozható delikvenseket, mint azt régen Maigret felügyelőtől, vagy a kacsafrizurás, szemtáskás Derricktől szokhattuk meg. Sedat (Ugur Polat) arcjátéka is Horst Tappertét idézi, tehát mintha márványból lenne kiöntve, ám míg Derrick kimértségében mindig volt valami száraz humor, addig szegény Sedatban legfeljebb a bajsza vicces. Ráadásul még egy nőfaló macsót is alakítania kell, amit végképp nehéz elhinni erről a sovány, kissé erőtlen, vérszegény alakról. Emellett Sedat sokat tépelődik, homlokát ráncolja, az ügy felgöngyölítésének előrehaladottabb szakaszában pedig látomások is gyötrik. Mentségére szóljon, ezektől függetlenül a dolgát jól végzi, a végkifejlet azonban feketén-fehéren rányomja a bélyeget: Sedat nem egy kifejezett nyertes típus.

Krimiben – maradjunk ennél a műfaji definíciónál, szó sincs itt suspence-ről, meg thrillerről – régen láttunk olyan decens, polgári lakásbelsőket, melyekben e filmben nyomoz Sedat nyomozó. Mintha egy szép, klasszikus Csehov-adaptációban lennénk, persze, ezt okozhatja a cselekmény csehovi mértékben is melankolikus folyása is. De hát a sokat emlegetett csehovi pisztolynak (eredetileg puskának) e filmben is kulcsszerepe van, bár fontosabb az, aki tartja. A film amúgy, néhány apró részleten, bajuszon és olykor emlegetett Allahon kívül semmilyen keleti, vagy török jellegzetességgel nem bír, olyan, mint egy hatvanas, hetvenes években, akárhol készült bűnügyi tévéjáték. Éppolyan izgalommentes, de ha nem sietünk, akkor nem nézhetetlen.

Az asanisimasa pontszáma: 5/10.

A fiatal svéd dokumentarista, Ruben Östlund e filmjében néhány egymástól független történetet mesél el, melyeknek szereplői a közösség pillanatnyi igényeinek való megfelelés, az erre irányuló cselekvés és az ezért viselt/nem viselt felelősség vállalásának problematikájába bonyolódnak egy „tikkasztó” svéd nyáron.

A kísérlet

Láthatunk ebben a filmben egy kísérletet, melyet a rendező Ruben Östlund tanítónő édesanyja a valóságban is elvégzett a harmadik osztályos diákjaival. A kísérlet a következő: a tanítónő az egyik gyereket kiküldi az osztályból, majd a többiekkel megbeszéli, hogy amikor visszahívja az illetőt, kérdéseket fog feltenni neki. Az osztály feladata az lesz, hogy szembehelyezkedjen a kiküldött gyerek válaszaival, még akkor is, ha az a „jó” választ adja. A tanítónő visszahívja az osztályba a diákot, majd két vonalat mutat neki, és kérdi, melyik a hosszabb. A diák természetesen arra mutat, amely szemmel láthatóan a hosszabb, ám az osztály (a megbeszéltek szerint) kórusban kiáltja, hogy a másik (a rövidebb) a hosszabb. A tanítónő további táblákat mutat, a diák a harmadiknál már engedelmeskedve az osztály által sugalltaknak, a „rossz” választ adja: a rövidebb vonalra mutat, hogy az a hosszabb! Östlund és stábja több alkalommal megismételte a kísérletet, az eredmény az lett, hogy tíz esetből legalább hatszor a kiküldött diák behódolt a köz akaratának, akkor is, ha a saját szeme által látta, hogy az hamis. E kísérlet lehet az Akaratlanul című film tézise, melynek különböző variánsait boncolgatja, ha jól számoltam, öt különböző, egymástól független kis történetben a rendező: hogyan viselkedik az egyén (a jóléti, demokratikus svéd „bezzeg”-társadalom becsületes és tipikus tagja) akkor, ha váratlan és kínosnak ítélt szituációba kerül. Mennyire működnek, illetve ahogy látni fogjuk, inkább nem működnek az efféle szituációknak a fennálló társadalmi elvárásoknak megfelelni kívánó megoldásai, és mennyire nehezen vállalja az ember ezekért a felelősséget, legyen szó akármilyen banális esetről is.

A valóság megragadásának különböző módozatai

Több filmes módszere is lehet a valóságban zajló folyamatok ábrázolásának. Az egyik a szó szoros értelmében vett dokumentumfilmes, amikor az operatőr a valóság nyomában liheg kamerájával, ujját állandóan a rec gombon tartva. Az elkészült musztereket aztán szigorú időrendben egymás mögé vágva megkaphatjuk a valóság valósághű reprodukcióját. Egy másik lehet az, amivel például a dán dogmatikusok, vagy kissé más módon a kiváló osztrák Ulrich Seidl is próbálkozik, hogy beavatatlan szereplőket (persze, gyakran a dolog sikerére apellálva, éppen ez effélékre kiképzett színészeket) hoz szituációba, aztán vár, mi lesz. Ami lesz, az jó esetben maga lesz a brutális valóság (lásd: pl. Születésnap, illetve Kánikula) artisztikus mása. Aztán van az, amikor a filmes alapos előtanulmányokat végezve választ ki valóságos eseményeket, egy buszutazást, egy iskolai tanár általi gyerekverést, egy tragikus szülinapi rakétázást, egyedül hagyott, unatkozó tinicsajokat vagy a természetbe kihelyezett féktelen kanbulit. Ezután az illető filmes – jelen esetben Ruben Östlund – az események szereplőivel, nyilván hosszas rábeszélésre, ám ezúttal már a kamera diszkrét jelenlétében mintegy újrajátszatja azt, így reprodukálva a valóságot annak hiteles helyszínein és hiteles szereplőivel.

A kép, amit látunk

Az persze mindegyik esetben alaptétel, hogy a Valóság a maga teljes valóságában technikailag reprodukálhatatlan. Hiszen, ahová a kamerát leszúrjuk, már kiválasztottunk egy szubjektív nézőpontot, amelyből csak azt mutatunk meg belőle, amit a kamera képkivágása megenged. Östlund ezt a problémát egy elegáns trükkel próbálja feloldani: az ad hoc (alkalomszerű, esetleges) aspektussal. Azaz, egy percig nem gondolkozik azon, hogy mit mutasson a kamerája, mi fér bele a képbe, gyakran éppen az nem, ami történik, akik beszélnek. Fej nélküli emberek, a képkivágáson kívüli történések. A kamera fixen áll valahol, ahová éppen ötletszerűen leszúrta és veszi azt, ami éppen előtte van. A valóság egy szeletét, amelyből azért könnyedén következtetünk az egészre. Nem maradunk le semmiről, ha nem látjuk, tudunk róla, mert a következő szekvenciát már egy másik nézőpontból látjuk. A többféle nézőpont egymás mellé helyezve a teljesség illúzióját adja. Azonban aki e szekvenciákat összefűzi, a sorrendiséggel, a jelenetek kiválasztásával, illetve elhagyásával is tud manipulálni, jó esetben a hiteles, valódi képekkel mondanivalóját tudja közölni. Miképpen e filmben Östlund is, bizonyítja a tételt, hogy az egyén legtöbbször akaratlanul a rossz döntést hozza, mert azt hiszi, az adott közösség elvárásainak így felel meg, holott hol máshol lenne meg a lehetősége a szabad választásra, mint az egyik legszabadabbnak hitt svéd társadalomban. Nem ő tehet arról, hogy mi erre a lesújtó következtetésre csak legyintünk: ennél sajnos a mi magyar ingerküszöbünk lényegesen magasabban van, a helyzet ennél sokkal rosszabb, amellett, hogy a következtetés ránk is érvényes. Hogy mást ne mondjak, nálunk nem a tanár fenyít, hanem a tanárt fenyítik… De ettől függetlenül ez egy tehetséges és szimpatikus film, ami ott, a jóllakott svédeknél mellbevágó is lehet. Végül is, ez a lényeg. Asanisimasa: 6/10

Ben Thomas úgy akar megszabadulni az őt nyomasztó titoktól, hogy teljesen megváltoztatja hét idegen ember életét. Jól kitervelt minden, csak arra nem számít, hogy beleszeret az egyikbe a hét kiválasztott közül. A Hét élet egy izgalmakkal teli, rendhagyó love story, amely provokatív kérdéseket tesz fel életről és halálról, szerelemről és barátságról.

Will Smith a meglepetés. Ez a pasas akármit csinál, úgyis az jut róla eszembe, hogy hangosan káromkodva izzadtan, szakadtan, összeverve vonszol egy ejtőernyőbe csavart alient a nevadai sivatag égető napja alatt. Esetleg sötét ruhába öltözött nagy pofájú rossz zsaruként… Pedig színész is elállófülű ET-feje ellenére, Muhammad Ali életéről készült filmben begyűjti első Golden Globe-jelölését, majd a Boldogság nyomában-ért a másodikat, egy Oscar-jelöléssel is súlyosbítva. Ugyan nem nyer, de mint tudjuk, a jelölés a lényeg, ugyanúgy számon tartják, mint a nyertest. Egyszóval, ezt az afroamerikai beütésű ET-t színészként is el kell ismerni, bizony. Visszafogott, de mégis erőteljes alakítást nyújt e filmben is, mely azért adhatott volna terepet nagy elszállásra is, Willnek azonban helyén volt az esze. Mindig épp elég, sosem sok.

Pedig Gabriele Muccino azért elég meredeken hajt a témájának, ekkora lendülettel könnyen válik bármi nyúlós, csöpögős giccsé, ha túllendül azon a bizonyos határon. A Boldogság nyomában (első közös munkája Will Smith-el) esetében is rezgett a léc, szigorúbbaknál le is esett, nálam még éppen fennmaradt. A Hét élet is alkalmat ad könnyezésre, akiknél a film végi bőgés kizáró ok, azok lapozhatnak is, akiknél belefér, azok készítsék a pézsét. Ben (Will) sorsjobbító tevékenysége okot is ad rá, mint minden csodás tevékenység, önfeláldozás, önzetlenség. Túl ritka emberi tulajdonság ez ahhoz, hogy flegma vállrándítással átlépjünk rajta, cinikusan még ujjal is mutogathatunk, hogy na ez is hülye, hogy aztán ott sírjunk, ahol senki se lát… Persze, könnyebb minden, ha ezt az egészet felvállaljuk.

Lendület alatt persze ne sebességet, tempót, hanem inkább elszántságot értsünk, a Hét élet nem akciófilm. Lassú, néha bizony vontatott a történet, mely gyakorlatilag egy tragikus szerelmi románc, azonban olyan rafináltan vannak összefűzve a hét irányból összetartó, Ben által egymásba kapcsolódó történetszálak, hogy e lassúság, vontatottság kivárása akár értelmet is nyerhet. Ha előzőleg nem lövi le valaki a film poénját, csak lassan jövünk rá Ben cselekedeteinek értelmére, meghökkentő logikájára. Muccino képes fenntartani figyelmünket. A végkifejlet felé vezető cselekményszálak azért nincsenek egyforma alapossággal kidolgozva, a hétből csak a vak zongorista, a mexikói nő, az öcs és természetesen a szívbeteg lány történetét követjük viszonylagos részletességgel, a többiből csak egy-egy rövid jelenetből következtethetünk (pl. Ben csontvelő-donorkodása). Ha azonban minden egyformán lenne kifejtve, biztosan elvesznénk a szerteágazó történetben. A főszál a szerelmi szál, amely a hölgyközönség érdeklődését atombiztosan ragadja meg, sőt a végén megtudjuk azt is, miért “seven pound” a film eredeti címe. A fiúk pedig bírják ki végig, és ha össze tudják rakni a mozaikot, akkor nyertek ők is. Ha nem, buktak két órát… Asanisimasa: 6/10.

Ebben a Mitch Cullin kult-regényéből készült Terry Gilliam-filmben egy kegyetlen és bizarr körülmények között élő kislány világa tárul elénk, melyben a gyermeki fantázia a saját törvényei szerint küzd a túlélésért. Alíz ezúttal nem Csodaországban, hanem a hitchcocki Psycho díszletei között csavarog.

A legendás brit Monthy Python Cirkusz amerikai rajzfilmes idegenlégiósaként világhírűvé vált Gilliam az abszurd angol humor nagyágyúinak besülése után készített néhány fanyar, sötét utópiát, illetve ezek ellenpontjaként pár ragadós édességet, hogy aztán belevágjon kedvenc olvasmányainak filmre adaptálásába. Hunter S. Thompson gonzo-regényéből készült kierkegaardi egotripje minden idők egyik legjobb drogfilmje lett, az ezután következő Tideland – legalábbis drogügyben – még erre is rátesz. Dr. Gonzóék pszichotikus ámokfutása ártatlan gyerekjáték a bájos Jeliza-Rose mindennapjaihoz képest. A lány masszív heroinista szülők gyermeke, akik olyan stádiumban vannak, hogy már a napi betevőt is kislányukkal készíttetik el. Azt tiszta, hogy milyen “romantikus” is az, amikor anya lehányt kombinéban fetreng az ágyban, ránézésre hónapok óta, az apa a hintaszékben, karját gumiszalaggal elszorítva várja, hogy egy szem, tízévesforma lányuk kiporciózza, hígítsa, felforralja, vattán át fecskendőbe felszívja az anyagot, hogy aztán neki csak beadnia kelljen magának… – A papa most kirándulni megy… – hörgi köszönetképpen a Jeff Bridges által vérfagyasztó hitelességgel alakított családfő. A papa mindennap kirándulni megy már évek óta, anyával együtt, így nem csoda, hogy a kis Jeliza-Rose lelkivilága meglehetősen bizarr, szürreális, ijesztő és félelmekkel teli.

A szülők azonban gyorsan elhalnak, hál’stennek nem az ő nyomorukról szól a film, hanem inkább egy utazásra invitál minket a lány lelkébe, gondolataiba, másfél órán át az ő szemén át látjuk környezetét; azt a szélesen hullámzó búzamezőben megbúvó romos házat, melyben apja nőtt fel nagyanyjával, a szomszéd félszemű, méhcsípéstől rettegő boszorkányát valamint annak féleszű fiát, és az őket körülvevő, misztikus szörnyekkel, hangokkal és árnyakkal teli vidéki, eldugott világot. A kis Jeliza-Rose-nak, apja utolsó kirándulása után, kezdetben csak morbid kis ujj-bábjai az egyetlen társai, akik piciny ujjaira húzott babafejek, ám a képzeletben (ergo Jeliza-Rose valóságában) tökéletes barátnők, akik tanácsokkal látnak el, de főleg ott tesznek keresztbe, ahol tudnak.Később aztán bővül a kör a valóban élő szomszédokkal, a félszemű Dellel és fiával, a féleszű Dickensszel.

Gilliam e filmben a Félelem és reszketés Las Vegasban dekomponált, éles fényekkel keresztbe kaszabolt, torzított képi világát gondolja tovább, de most nem egy politoxikomán sportújságíró-páros szemüvegén keresztül próbálja követni mi van, hanem a drogos szülők hiperaktív és élénk fantáziájú lányának elméjébe kalauzolja a nézőt egy valódi kirándulásra. A film cselekménye amúgy soványka, hangulata, vizualitása, fantáziavilága azonban lenyűgöző, delejes hatású és unikális. Néha Tim Burton horror-mesevilágát idézi meg, máskor Jan Svankmajer zseniális és elborzasztó bábfilmjeit. Ha Jeliza-Rose világa néhol nem lenne vicces, máskor bájos, akkor az egész jöhetne Nick Cave: És meglátá a szamár Úrnak angyalát című regényéből, olyan végletesen lepusztult, rohadt, véglények lakta árnyvilág minden a filmben, még akkor is, ha vakítóan süt a nap. Mindemellett a film rendelkezik valami gyermeki optimizmussal is, legalábbis a végéből ez szűrhető le, legyen az bármennyire is apokaliptikus.

A Nagy Lebowski Tökinél még egy fokkal slamposabb Bridges mellett természetesen kiemelendő az elbűvölő Jodelle Ferland alakítása, valamint a homloklebenymetszésen átesett, epileptikus és eszelős Dickenst hitelesen megformáló Brendan Fletcher. Asanisimasa: 7/10.

Magyarországon talán még ma is viszonylag keveseknek mond valamit, hogy Bob Dylan korszakalkotó, megkerülhetetlen figurája az amerikai kultúrának.

Én is néztem csak annak idején, hogy miért írja Tardos Péter a Rocklexikonban, hogy így meg úgy Bob Dylan. A Váhálaszt tesvér, azt fújja mára szél… – még kellett énekelni az úttörőtábor zárásakor körbeült tábortűznél, más mozgalmi dalok mellett. De komolyan, ezért nagy fej Dylan? Mert azt értettük, hogy Jimi Hendrix mekkora gitáros volt, hogy abban biztos lehet valami, amit Allen Ginsberg össze bírt hordani, hogy a szelíd motorosok száguldása a szabadság metaforája, meg hasonlók, de hogy ez az orrhangú, nyafogós faszi miért ekkora bálvány, azt nem tudtuk. Persze, nem nagyon tudtunk angolul…

Ha tudtunk volna angolul, ha tudtunk volna valamit akkor a nyugati világ, az USA, a tőke valódi természetéről, a szabadságról, Istenről és hasonló dolgokról, akkor persze másként vélekedtünk volna: Bob Dylan költő, a szövegeiben nyilvánul meg lényege. Amit akkor nem értettük, ma már talán.

Mondjuk, jelentőségét az is bizonyítja, hogy már életében életrajzi film készül róla, kvázi, mintha életében szobornák a Szabadság-szobor helyébe. Todd Haynes úgy nyúlt Dylanhez, mint kórboncnok a hullához, óvatosan, figyelemmel és némi várakozással. Dylan eddigi élete ugyanis bővelkedett kacskaringókban, stílus-, vallás és fazonváltásokban, amelyekben a rendezőelv csakis a saját öntörvényűsége lehetett. Hívő zsidó családban született, aztán ahogy nőtt, úgy lett ateista, majd keresztény, aztán buddhista, tán még muzulmán is, hogy mára megint ateista legyen. Sztorizó folkénekesből politikai protest songokat éneklő trubadúr lett, aki egyszercsak sutba dobta a dobozgitárt, és magasan tojva az őt kifütyülő folkrajongókra, elektromos rockzenekarral játszott tovább. Aztán készített vallásos gospellemezeket is, meg egy csomó tökéletesen érdektelen önismétlést, hogy napjainkra ismét érdes, markáns, odamondós, tökös lemezeket adjon ki. Megjárta rendes rockerként az alkohol- és drogelvonókat is, ahogyan ez munkaköri kötelesség, de ő élve maradt. A film mégis úgy kezdődik, hogy Bob Dylan a hullaházban fekszik, a boncnok pedig az ipszilonvágást metszi épp a szikével. Todd Haynes nekiáll, hogy megnézze mi van Bob Dylanben.

Nem példanélküli az a megoldás, hogy egy életrajzi filmben több szereplő alakítja a “célszemélyt”, de az mindenképpen egyedülálló, hogy a portréfilm “tárgyát” egy fekete kisfiú, egy nő, néhány fiatalabb, valamint egy idősebb pasas alakítsa. Haynes találmánya zseniális, hiszen éppen ezzel a módszerrel sikerül legrészletesebben feltérképeznie Dylan életét, személyiségét, mintegy “Bob Dylan-menetként”. A fekete vándorzenészektől eredező zenei indíttatását jelenti a fekete, felvágott nyelvű kisrác, a lázadó, protestáló fiatal énekeset már Heath Ledger alakítja a magánéletben, míg koncerten a manapság káromkodó Batmanként szereplő Christian Bale. Ez így önmagában pikáns. A már hisztis rocksztárrá váló Dylant egy újabb pazar csavarral Cate Blanchett formálja, aki ugye, nő. Emellett már nehezen ment el a szakma, egy csomó jelölés mellett Blanchett nyert is számos “legjobb női”-t. Mint Bob Dylan, ez azért szintén pikáns… Hogy ne legyen ennyiben vége a sztárok sorának, Richard Gere az idős Billy-t, a hírhedt balhés kölyköt játssza, akit körülbelül Dylan lelkének előző inkarnációjának tekinthetünk. (Érdekesség, hogy Dylan a zenéjét szerezte és játszott is Sam Peckinpah klasszikus westernjében.)

Egy ilyen szereposztási koncepcióval operáló filmtől persze nem is várhatunk el hagyományos, lineáris cselekéményvezetést, Haynes filmje inkább egyfajta költői jelenetkollázs Bob Dylan életéből, amelyben a időrendben előre-hátraugráló szekvenciákat az adaptált feldolgozásokat meg-megszakító eredeti Dylan-dalok fűznek össze koherens láncolattá. A rendező engedményt nemigen tesz az esetleg a nagyszámú, kurrens sztárok miatt beeső nézők kedvéért, akit eleve nem érdekel Dylan személyisége, az bizony nem kap ettől a filmtől semmit se. Hiszen nincs összefüggő sztori, a sztárok is különböző, ráadásul nem is túl szimpatikus személyiségeket alakítanak, akik ráadásul valójában egyetlen személyt takarnak. Ebből persze következ(het) az is, hogy aki viszont befolyásolva van Dylan által, az valószínűleg egy maradandó élményben részesül. Ez többé-kevésbé így is van, bár ha a rajongásból csak egy kissé emelkedünk el a józan cinizmus felé, akkor a film inkább mutatkozik meg egy tetszetős (értsd: igényesen kivitelett, fekete-fehér és színes anyagokból összeállított) lírai etűdként, mozgó diaporámaként, mint Bob Dylan személyiségének természetrajzaként. Talán az a legoptimálisabb hozzáállás, ha ezt az egészet egy kissé elszállt portrékísérletként fogjuk fel, így hümmögve simogathatjuk állunkat/tekergethetjük a fülünk mögötti hajtincset: hmmm, érdekes, érdekes. De pontot ne adjunk rá túl sokat: 6/10.