asanisimasa

Eme gazdasági romlás feneketlen szakadéka szélén táncoló, sanyarú kis ország rossz sorsú blablabla polgárai közül ez évben is igen sokan töltötték a munkára tökéletesen alkalmatlan időjárást hozó nyár néhány hetét külföldön, ahová nyilván igen sokan repülőn utaztak. A filmforgalmazó így jó érzékkel várt a rendes évi nyaralások leteltére, hogy piacra dobhassa legújabb repülős-parázós filmjét, hátha túl nagy az átfedés a film célközönségét jelentő és a repülőn utazók halmazain. Nyilván az repül, aki a mozijegyet is megveszi… Nem tudom, csak gondolom.

Alaposan meg kell tervezni az ilyesféle repülőgépes mozik forgalomba hozatalát, hiszen se szeri, se száma az e témában forgatott filmeknek, amelyek nagy része nyom nélkül és megérdemelten merült el a feledés ködébe. Én magam is csupán egyre emlékszem, amelyben egy bizonyos Leslie Nielsen nevű komikus szerepelt (Airplane!). De ez se amolyan “igazi” repülőgépkatasztrófa-film volt, már ez is egy paródia volt, pedig még 1980-ban készült. Paródiák azonban sosem születnek önmagukban, paródiák mindig valamiről készülnek, valamilyen alapmű félresikerült, pontatlanul megfogalmazott, hiteltelen és hamis mozzanatait figurázzák ki, feltéve persze, hogy a közönség ezeket az paródia alapjául szolgáló műveket a közönség látta.

A közönség ugyanis nem fog röhögni, ha nem ismeri fel azt, amin röhögnie kell. Többek között ezért vagyok nagy zavarban, amikor a Kígyók a fedélzeten című filmről kell írnom, s amelyet a közönség (én magam is) végig röhögött. Ez nem lenne nagy baj, ha az alkotók szándéka is ez lenne, ám ebben már nem vagyok biztos. Úgy hiszem, az alkotók egy igazi, feszült, olykor horrorelemekkel operáló, néha feszültségoldó benyögésekkel színesített akciómozit szerettek volna készíteni, ehelyett leforgattak egy majdnem tökéletes, néhol frenetikus repülőgépkatasztrófafilm-paródiát. Egymást követik az ismert helyzetek, szituációk, beállítások, csak mindben van valami fura csavar, amitől ellenállhatatlanul robban ki az emberből a röhögés. Aztán következik néhány olyan képsor, amelyen nem lehet röhögni, mert nincs benne semmi olyan. Ilyenkor vakarom a fülem tövét. Néhány nagyon kemény, nagyon pontos és nagyon találó benyögés, utána tíz tökéletesen üres és semmitmondó mondat a dialógokban. Mintha két filmet fűztek volna egybe a vágóasztalon, egy tökéletesen tehetségtelen és kiégett rendező érdektelen akciófilmjét, és egy friss, zseniális humorú akció-paródiát. Nem tudom mire vélni ezt az egészet… Ha csupán az utóbbi lenne, rábólintanék, ha csupán az előbbi, élből elutasítanám. Főhet a fejem. Így nem kaphat jó osztályzatot, de hát hogy nem adok rá jó osztályzatot, mikor pedig végigröhögtem. Sebaj.

Hawaii. Szép kezdőképek. Majd két csúnya reklám, egy nyakban hordható zenelejátszó, egy energiaital. Főszereplő csávó jófej (Nathan Phillips), endúrózik Hawaiin, később kiderül szörfözik is. Havajkodik, nyakában ájpoddal, vörös bikát kortyolva. Aztán olyat lát, amit nem kéne, ettől kezdve menekülnie kell, de segítségére lesz a kőkemény és igazságos, afroamerikai FBI ágens, Samuel L. Jackson (Flynn), egy repülőn menekülnek. A véreskezű maffiózó elől azonban nincs menekülés, a repülőt jó előre telepakolta mérgesebbnél mérgesebb kígyókkal, amelyek aztán. Lesz majd jajveszékelés, meg fogaknak csikorgatása. Marás, harapás, fogaknak húsba mélyesztése. Persze az igazságos fekete ügynök mindent meg fog tenni a happy ending érdekében, segíteni fog neki a stewardess is, Julianna Marguiles, aki Hathaway nővérként már bizonyított Vészhelyzetekben. Válogatott karakterek a repülő utasai között: bakteriofób sztár-rapper, két dagadék testőrrel, Paris Hiltonra hajazó szőke cicababa, repüléstől parázó frissházasok, féktelen libidójú extrémsport-artisták, köcsög üzletember, kisgyerek, nagy gyerek, csecsemő, kismama. Biológiai és repüléstechnikai képtelenségekkel telezsúfolt, tökéletesen logikátlan forgatókönyvben olykor ragyogó párbeszédek, a káoszban a szellem rendíthetetlen erejével berobbanó, meghökkentő képzettársítások. Samuel L. Jackson szeme sarkában mintha cinkos vigyor ráncolódna? Szóval, nem tudom…

A dokumentumfilm, mint műfaj célja eredetileg valamilyen történelmi, társadalmi, gazdasági vagy akár kulturális folyamat hiteles nyomon követése, ábrázolása, rögzítése. Ez azonban feltételezi azt, hogy időben az ábrázolt esemény megelőzi, de legalábbis egyidejű a filmmel, és a viszonyrendszereket tekintve az események miatt van a film, nem pedig fordítva. Így Vit Klusák és Filip Remuda filmje nem tekinthető dokumentumfilmnek, hiszen a benne ábrázolt események azért keletkeztek, hogy benne legyenek a filmben, tehát a jelen esetben a film miatt és okán történik az, amit láthatunk.

Valószínűleg ezt a gondolatmenetet az alkotók is végigpörgették magukban, hiszen jó előre, még a főcím alatt definiálják filmjük műfaját: ez egy filmes valóságshow. A két fiatal cseh filmes főiskolai vizsgafilmjét látjuk, amely egy társadalmi kísérletet készül dokumentálni: milyen hatással van életünkre a reklám. A koncepció hasonló a kereskedelmi televíziókból ismert valóságshow-k alapötletéhez, az alkotók kitalálnak egy szituációt, megkeresik hozzá a szereplőket, bekamerázzák a helyszínt és figyelik, mi fog történni. Klusák és Remuda ötlete az volt, hogy mint azt el is mondják a filmjük elején, le szeretnék filmezni hogyan manipulálják az emberek fogyasztási magatartását az ebben érdekelt gazdasági körök a marketing, a reklám és a média eszközeivel. Első lépésként egy valóságban is működő marketing-iroda segítségével megterveztették egy általuk kitalált, nemlétező üzletközpont komplett, professzionális üzleti bevezetését. Kitaláltak egy márkanevet (Cseh Álom), logót, grafikát és üzleti-himnuszt, világítóplakátot, mindent, amit mi is ismerünk lakóhelyünkről, a tévéből. A két alkotó stylistok, fodrászok, pszichológusok és más kommunikációs szakemberek segítségével felvette a “fiatal üzletemberek” jólismert Hugo Boss-imázsát, saját maguk bőrét víve ezáltal a szó szoros értelmében vett vásárra. Profi reklám-kreatívok segítségével megalkottak egy zseniális, és utólag hatásosnak is bizonyuló negatív reklámkampányt, amelynek lényege a terméktől, tehát a Cseh Álomtól való elrettentés volt. Ne gyere be! Ne vásárolj nálunk! (Az átverés tehát kizárva!) Ilyen és ezekhez hasonló szlogenekkel hirdette magát a fantomáruház, a tömeg persze hisztérikusan reagált: a nyitás napján több ezer ember áll a kietlen külvárosi ipari parkban nejloncekkerekkel és bevásárlókocsikkal felszerelkezve, és vágyakozva néz a Cseh Álom felé, ami a valóságban persze csak a legelőn kifeszített, színes vászon, azonban kiváló marketinggel és kiváló grafikával…

A néző számára eddig a pontig a film lassacskán folydogál, nem történik benne semmi különös. Az a néző, aki egy dokumentumfilmre beül, annyira már be van avatva a globális médiamechanizmus működésének “ördögi” részleteibe, hogy ne legyintene e kockákat látva: persze, persze, így megy ez nálunk is, így megy mindenhol. Legyintünk az öntelt, magát (talán jogosan?) mindenhatónak képzelő reklámguru cinizmusára, nevetünk a pénzsóvár, mindenkinek megfelelni akarók igyekvő tehetségtelenségén, kuncogunk a várható és előrelátható végkifejleten, mégis amikor a megnyitóünnepségen átvágják a szalagot, ahogy a többezernyi ember futva ered a távolban sejlő Cseh Álom felé, keresztül a bogáncsos, tüskés-gazos legelőn, az szívszorító. Katartikus. Fut, bukdácsol a tömegben mindenki, reprezentálva van a teljes cseh társadalom, csecsemőtől nyugdíjasig. Fut mindenki valami felé, amely messziről úgy tűnik, maga a boldogság. Hiszen azt mondták a tévében, a rádióban, az újságokban és a gangon. És tökéletes a döbbenet, amely az elsők arcán látható, akik elérték a célt. Közben a két alkotó csendben balra el…

Céljukat elérték, megmutatták mire képes egy jól megkonstruált marketingkampány, mekkora ereje van a reklámnak. Azonban akár akarták, akár nem, a film bizonyos, a csehek EU-csatlakozásával kapcsolatos aktuálpolitikai felhangjai őket is szépen belehúzta egy másik, valóságos kampányba, így akár róluk is készülhetne (készült?) egy leleplező és szembesítő filmes valóságshow. Filmjük, a Cseh Álom azonban ezzel érvényét nem veszti, sőt éppen ellenkezőleg. Így tökéletes.

A transzvesztitákat és az ír terroristákat egyszer már sajátos és sikeres módon ábrázoló (Síró játék-Crying Game) Neil Jordan új filmjét, a Breakfast on Pluto-t hosszan, több mint tíz percen át tapsolta az idei Berlini Filmfesztivál egyébként híresen igényes közönsége. Ebben talán közrejátszhat a hathatós reklámhadjáratnak köszönhetően világszerte nagy feltűnést keltett Brokeback Mountain mestergiccse is, amely ismét erős reflektorfénybe helyezte a homoszexualitással kapcsolatos témákkal foglalkozó filmeket, egyfajta divat lett a melegekkel foglalkozni, bár én inkább arra szavaznék, hogy a művelt német közönség ez alkalommal tényleg egy jó filmnek tapsolt.

Ha valahol, hát Berlinben emlékezhetnek még igazán Rainer Werner Fassbinder életművére, amely nagyot merített a homoszexualitás, a drogok, az alkohol és a politika zűrös világából, így ezekben az amúgy is “rázós” témákban kötve hiszem, hogy díjaznának bármiféle terjengős mellébeszélést, hatásvadász látványzuhatagot, netán hazugságot. A Breakfast on Pluto sem ilyen, természetesen. Neil Jordan látásmódjában, társadalom-, sőt egyházkritikájában éppen olyan kíméletlen, egyenes és őszinte, mint Fassbinder, ám nem nélkülözi a humort és az önkritikát sem.

A helyszín Nagy-Britannia az 1970-es években. Az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) elnevezésű, a (protestáns) brit korona által ellenőrizett, de főleg katolikus írek által lakott Észak-Írország felszabadításáért küzdő terrorszervezet szinte naponta követ el pokolgépes robbantásokat szerte az országban. A brit hatalom katonái véresen torolnak meg a polgári lakosságon minden terrorcselekményt, gyakorlatilag polgárháborús helyzet áll fenn. Az ír lakosság körében a katolikus vallás gyakorlása nemzeti ügy. Eközben tombol a glam rock, a Sweet, a T.Rex és hasonló zenekarok őrjítik a tiniket, mindenki bő, trapézszárú nadrágokban, emeletes talpú cipőkben, kifestett arccal jár, nemre való tekintet nélkül, könnyű és nehéz drogok minden mennyiségben, az egész világ felett egy hatalmas diszkógömb szórja csillámait szanaszéjjel. A bigottan vallásos ír kisvárosban nem nézik jó szemmel Patrick fura viselkedését, aki jobban szeret női ruhákban lenni, mint az előírásszerű szürke pulóverben. E szokása ráadásul maró gúnnyal is párosul, mellyel környezete visszásságait kommentálja. Patrick sorsának története a Patrick McCabe azonos című, önéletrajzi ihletésű regénye alapján, a könyvhöz hasonlóan, rövid fejezetekre tagolt formában készült film.

Ritkán sikerül elég jó filmes feldolgozása sikeres regénynek, ez azonban mégis az. Jordan, a könyvet író McCabe közreműködésével, a regény eredeti, meglehetősen sötét, komor hangvétele a filmben egyfajta derűsre, optimistára, mondhatnám, tündérire változtatta, amely viszont rendre kifejezetten ördögi, maró gúnnyal párosul. Ez, az éleslátású társadalom- és egyházkritikus megközelítéssel való frenetikus összhatást eredményez a filmben, amelyet a hetvenes évek Nagy-Britanniájának már jelzett vegyes atmoszférájának tökéletesen illuzórikus megjelenítése csak még jobban alátámaszt. Szerintem a legnehezebb a közelmúlt képi megjelenítése, sokkal nehezebb, mint régmúlt időkben játszódó történet hiteles ábrázolása, hiszen a tegnapról még általában sokunknak van személyes emléke. Ha a film a tegnapban játszódik, meg kell felelnie minden egyes néző személyes emlékének. A Breakfast on Pluto ebben a tekintetben is tökéletes illúziót kelt, mind díszletek, mind a korabelit idéző ruhák, mind a a kísérőzene tekintetében. Szinte hallom Komjáthy György búgó hangját: – És most Kedves Hallgatóim, a Csak fiataloknak szóló műsorban hallgassák meg a Rubbettes együttes Sugar Baby Love, Cukor Baba Szerelem című számát! – Persze, mindezt a szám eredeti korában és környezetében.

A tökéletes illúzióhoz hiteles színészek is kellenek, Neil Jordan fel is vonultatja az ír színjátszás nagyágyúit, az öregedő meleg bűvészt alakító Stephen Reától Liam Neesonig, aki Patrick papját, papáját formálja meg, a nagy dobás azonban a Patrickot alakító, átható kék szemű Cillian Murphy. A fiatal ír színész, néhány gonosz-szerep után (28 nappal később, Batman: Kezdődik!) Patrickként olykor egy gyönyörű lánnyá változik, olykor egy összetört transzvesztitává, olykor pedig tündöklő dívává. Játéka egy zseniális színész bemutatkozó (!) jutalomjátéka ebben a megható, felkavaró, szórakoztató, egészen kitűnő filmben.

A szerelem örök, mint tudjuk. Telistele a világirodalom nagy és mindent elsöprő, többnyire tragikus szerelmekkel, bárki kezdheti a felsorolást. Első helyen persze nyilván Rómeó és az ő Júliája lesz, hiszen rengetegen látták a híres musicalt, valamint az ennél méltóbb sikert arató filmet, Leóval és Claire-rel (ő volt Júlia). Az eredetileg egy bizonyos William Shakespeare nevű, eléggé jelentősnek tekinthető színházi szakember által a nyilvánosságra hozott mű minden bizonnyal a legismertebb tragikus szerelmi történet, de a különböző kultúrkörökben számon tartanak bizonyos Ruszlán és Ludmilla-, Ferdinánd és Lujza-, János vitéz és Iluska- és hasonló más történeteket, amelyek többé-kevésbé ugyanarra a dramaturgiára épülnek: szerelem első látásra, de valamilyen külső ok miatt sohasem lehetnek egymáséi, végül egyikőjük, vagy mindketten külső és/vagy belső okok miatt feláldozódnak az örök szerelem oltárán.

Trisztán és Izolda ősi kelta mondája az egyik első, és tán a legnagyszerűbb e sorban. Talán nyomtatott irodalomként is elsők közé sorolható, hiszen a középkor egyik jelentős műfajának, a lovagregénynek is ismert darabja ez, Wagner bácsi pedig kicsit később írt is belőle egy eléggé nagy hatású operát… Csak úgy mondom. A mai kor szavának engedelmeskedve a gyártó a film marketingjében ennek ellenére az elvárható közönségre való tekintettel a Rómeó és Júlia párhuzammal ajánlja termékét, ez esetben nyilvánvaló, az időbeni elsőbbség kevesebbet ér a piacon az ismertségi faktornál.

A Rómeó és Júliával ellentétben, Amerikában és máshol is szolid bukás lett a neves alkotók (Ridley és Tony Scott producerek, Kevin Reynolds rendező) Trisztán és Izolda-filmje. Tragikus szerelemi sztori ugyan mindkettő, de míg a veronaiak vérfürdőjét jótékony olasz napsütés, olíva- és bazsalikomillat lágyítja, addig Trisztán és Izolda kora egy kemény, vad és durva kor, helyszíne a ködös, rideg és hideg Albion. Ráadásul, mint minden kelta monda, ez is iszonyúan szövevényes történet, tele mágiával, csodával, misztikus dolgokkal, szinte emberfeletti hősökkel, melyek ma már talán némi magyarázatra szorulnak s nem hetyke mediterrán ifjoncokkal, és könnyen érthető érzelmi viharokkal. Bár a végkifejletben, a tanulságban nem, de hangvételében, kultúrájában túl nagy a különbség köztük, ezt talán a közönség is érezte.

Az alkotók szándéka pedig az volt, hogy e misztikus történetet a mai kor átlagosan tájékozatlan nézőjének szintjére hozzák, ezért a sztorit erőteljesen lecsupaszították. A kelta mondákra oly jellemző mágikus, pszichedelikus történetelemeket gondosan kigyomlálták, csupán egyet hagytak meg: ahogy Izolda meggyógyítja Trisztánt. Pedig a valóságban (vagyis a mondában) egymásba szeretésük is egy mágikus bájitalnak, egy korabeli tudatmódosító kotyvaléknak volt köszönhető. Vagy például a Trisztán által legyőzött ír szörnyeteg, Morholt mitől volt olyan félelmetes… És vannak kultúr-, valamint vallástörténetileg is kissé kétségesnek ható, vagy éppen túlságosan elnagyolt momentumok is, de ha az alkotók célja a közérthetőség volt, akkor spongya rá! Azonban az tényleg zavar, hogy a szereplők az egész filmben tökéletesen hétköznapi amerikai angolsággal cseverésznek, mind nyelvtanilag, mind szóhasználatilag, legyenek akár királyok, hősök, druidák vagy aranyhajú hercegnők…

Ezektől eltekintve azonban abszolúte nézhető a film, főleg azok számára, akik még képesek nyugodtan végigülni egy valamivel több, mint kétórás filmet, ha abban nem történik minden percben valami látványos robbanás, lefejezés vagy csillagháború. A Trisztán és Izoldában, bár minden kockán marcona és nagykardos embereket láthatunk, az alkotók viszonylag ízléssel adagolják a korabeli csaták vériszamos borzalmait. A történet méltóságteljes lassúsággal, műfajhoz illően hömpölyög, az általam jobbára tökéletesen ismeretlen színészek szépek, becsülettel teszik a dolgukat, nem tehetnek arról, hogy olykor nem tudom, ki kivel van a sok szép ember között. Látványosan fényképezett, hagyományos stílusban feldolgozott, profin elmesélt romantikus történet. Semmi különös: ez egyben erénye és hibája is a filmnek.

Mindig is sütöttek bélyeget a történelemben az ember éppen illetékes testrészére megkülönböztetésül: ő nem olyan, mint mi. Most a nagy L betű megy, az angol Loser, vagyis vesztes szóból. A mai modern nyugati társadalom versenyhelyzetek sokaságára épül, de ezt sulykolja belénk a média is, amibe ezt sulykolja a gazdaság, amibe… Ha nem ezt vagy azt csinálod, használod, veszed és eladod, akkor lemaradsz. Tehát lúzer vagy, és ez gyakorlatilag ma a Pokol. Mindenki hallja, sőt mondja, de mindig a másikra, hogy az mekkora lúzer, meg ez mekkora lúzerség, de reggelente sohase mondjuk a fürdőszobatükörből visszanéző arcnak, hogy te komám, te egy valódi nagy lúzer vagy… Persze, senki se szeret a vesztes oldalon tanyázni, inkább győzni, de legalábbis a győztesek diadalának fényében sütkérezni. Könnyedén elfelejtjük azt a tényt, hogy a látszattal ellentétben mindig a győztesek vannak a legkevesebben. Versenyenként csupán egyetlen győztes lehet, mindenki más bizony csak vesztes. Az ördögi a dologban az, hogy mégis úgy tűnik, csak az a kis szemüveges, szeplős, dagi kis mitugrász szerencsétlenség az egyetlen lúzer a Földön, aki ott van mindenki ismeretségi körében…

Nos, eme társadalmi igazságtalanság enyhítésére tesz határozott lépéseket a neves amerikai komikus-színész, Adam Sandler produkálta Lúzer SC című film, amelynek főszereplői bizony kizárólag lúzerek. Ismerhetjük Sandler humorát, amely mi tagadás, intellektuális körökben könnyen kiveri a biztosítékot erőteljes testhangjaival, testnedváradataival, ám filmjeinek végkicsengése mindig humanista, ezt nem lehet elvitatni tőle. Nos, itt az elején leszögezem, e filmjében is ugyanezt élvezhetik azok, akiket nem zavar a másfél órányi hallható bélgáz.

Sandlert persze ne várjuk feltűnni e produkcióban, de megszokhattuk már, Hollywoodban az első ember mindig a producer. Papíron a Lúzer SC Dennis Dugan filmje, aki színészként kezdte a pályáját a múlt század hetvenes éveiben, azonban rövidesen rendező lett. Rendezett Columbo-epizódtól különböző vígjátékokig mindent, szinte az összes élő komikussal a főszerepben. Nem csoda hát, a Lúzer SC egy profi vígjáték-rendező precíz műve, amely ugyan bőven adagolt (test)hangos humorral operál, de ha ezen túltesszük magunkat, összességében szórakoztató élményben lehet részünk.

A film megemésztéséhez kell továbbá némi baseballos játékismeret, legalább alapszinten (mi a hazafutás, ki dob, kinek, és ilyenkor kinek kell futni és hova…stb.), hiszen a mű cselekménye tulajdonképpen az első számú amerikai nemzeti sport körül, és okán zajlik. A kiindulópont, hogy pár kis lúzer azon a pályán akart bézbólozni, ami a nagy és menő fiúk pályája. Ismerhetjük mi is e szituációt, már ha valamikor óhajtottunk lakótelepi dühöngőkben focizni. Ne adj’isten, tollasozni… Ha üres volt a pálya nem volt gond, de akkor úgyis jöttek a nagyfiúk. A vége mindig maximális gyalázat és lógó orrú elkullogás. A Lúzer SC azonban romantikusan továbbgondolja e szánalmas szituációt, és némi csoda(számba menő) dramaturgiai segédlettel visszavágásra és diadalra vezeti a Veszteseket, szemükbe és szemünkbe könny szökik, van hát igazság a Földön, mindenki összeölelkezik, Happy End. Az efféle mozi ezért van, és ezért szeretjük.

A filmtörténelemben szinte minden gigász a vesztes, a lúzer, a kisember megformálásával lett az, ami. Sokkal több gyengeségével, törékenységével tüntető alakra emlékszünk, mint erőtől duzzadó hősre, de legalábbis az utóbbiakat rendszeresen összekeverjük egy idő után. De Charlie Chaplin, Buster Keaton, Roberto Benigni, vagy nálunk Garas Dezső, Koltai Róbert kisemberfiguráját bárki vágja, kapásból. Nem mondom, hogy a Lúzer SC (Rob Schneider, David Spade, Jon Lovitz és társaik) e sorba tartoznának, de hogy tekintetüket errefelé vetették, az bizonyos. És ez ebben az értékvesztéses világban már van olyan jó, mint várandós asszonynak az eper…

Olyan könnyed, franciás, mondjuk sokszor. Ha nem a focira és nem valami konyhaművészeti remekre gondolunk, akkor csakis valami vígjátékról beszélhetünk ekkor, hiszen a franciák a filmtörténelem kezdete óta ontják a bohókás, kedves, ám az agytekervényeket kevésbé igénybe vevő filmecskéket. Mindenki tudja miről van szó, mindenki látott ezekből rengeteget, abban a pillanatban jól is szórakozott, de az idő múltán egyet se tud felidézni, kivéve ha az illető nem betegesen frankomán. De valószínűleg ő is kever négyet-ötöt belőlük…

Persze, nem ez a francia filmművészet, de az átlagosan tájékozott néző elsősorban ezekkel találkozhat. A francia konyha se csak, rosszmájúan fogalmazva, higiéniai hiányosság a tányéron, igenis lehet franciásan is degeszre bezabálni, csak tudni kell mit és hol kell enni, imigyen a francia film is adott a világnak fajsúlyos műveket és művészeket.

A kullancs című film azonban nem az, bár a stáblistán olvasható egy vájtszeműek szívét megdobogtató név: Truffaut. Ő azonban a félreértések elkerülése végett Hervé, és nem Francois, annál is inkább, mert az utóbbi sajnos 1984-ben elhunyt. Hervé viszont gyakorlatilag az utóbbi 15-20 év francia filmbohóságaiban szinte kivétel nélkül benne volt, ez alkalommal executive producerként van jelen, jelentsen ez bármit is. Szóval a film, az előbbiekből könnyen kikövetkeztethetően, a könnyed, szellős vonulatba tartozik, Alexandre Castagnetti és Corentin Julius közös munkája.

Az efféle tipikusan franciás filmvígjátékok (és úgy en bloc az összfrancia művészet is) telis-tele vannak azokkal a pitiáner, de szerethető gazemberekkel, akik apró gonoszságaik mellett mindig hordoznak valami rendre felszínre kerülő mélyen emberit. Életszerűek, az életből mintázottak, legyenek akár nagystílűek, mint a tolvaj-arisztokrata Arséne Lupin, vagy végletesen sutyerák, mint például az eme írás tárgyát képező filmben Paul. Paul idült hazudozó, nem riad vissza apró tolvajlásoktól se, tehát a szó szoros értelmében köztörvényes bűnöző. Mi mégis egy szánnivaló lúzert látunk, akit szeretnek a csajok, aki bárkinek lyukat beszél a hasába, ha ebből pillanatnyi hasznot remél, és mi drukkolunk neki. A pólus másik pontjára dramaturgiailag kell egy tökéletes ellentét, hogy a köztük feszülő ellentétből fakadjon sok vicces dolog. Ő Alexandre, a hangszerkészítő és gitártanár, rendszerető, csendes és becsületes srác, figurája gyaníthatóan a rendezőpár hasonló keresztnevű tagjának önéletrajzi ihletéből fakad, aki a rendezés mellett aktív zenész, hazánkban is fellép(ett) Beaubourg nevű zenekarával. Paul számára szerencsés véletlenek folytán beül Alexandre bérelt lakásába, és körmönfontan improvizált meséjével legalizálja ottlétét. A két srác különbözősége ellenére barátokká válik, ráadásul Paulnak köszönhetően Alexandre megtalálja a szerelmet, sőt talán a zenészi karriert is. Ennyi egy könnyed francia filmvígjáték sztorija, szűken. Talán elég egy mozizáshoz a tomboló nyárban, plusz a légkondi csábító ereje.

De csábító lehet a Taxi-sorozattal komoly sztárrá avanzsált Frédéric Diefenthal romantikus tekintete is, Alexandre szerepében, vagy a Pault alakító Titoff is, persze talán inkább a női nemű nézők részére. A Castagnetti-Julius rendezőpár bevallottan nem akart mást, mint beállni abba a sorba, amelyet például Patrice Leconte, Claude Zidi és társaik által fémjelzett filmek, vagyis a habkönnyű filmvígjátékok jelentenek, ennél többet ne is várjunk, ám ezt a célkitűzést teljesítik is. Filmjük kedves, jópofa, olyan mint egy könnyed, franciás ebéd a forró nyárban: jóízű, csak gyorsan felejtődik. Viszont gyomorfájást se okoz, és ez már jó…

Kissé ideges leszek, amikor fiatal rendezők első filmjükben arról szeretnének valami magvasat szólni, hogy milyen vicces nehézségekbe is ütközik első filmjük elkészítése, hiszen éppen eléggé tele vannak a videotékák ilyen filmekkel. Jobbakkal is, de főleg rosszabbakkal. Anno Saul, a Kebab kapcsolat rendezője is nagyjából e témában készítette el dolgozatát, ám Saul már se nem fiatal (1963-ban született), se nem elsőfilmes. Több tv-játék mellet ez a második nagyjátékfilmje, amely Németországban hatalmas közönségsikert aratott, talán nem véletlenül, mert a szakmai rutin meglátszik a film minden kockáján.

Nagy a siker, pedig filmjével eléggé érzékeny területet érint, amely még a történet mellékszálaiban is alkalmas viharos viták kirobbantására. Németország, mint tudjuk, sosem volt a tolerancia mintaállama, bárhogyan is igyekszik ma bebizonyítani ennek ellenkezőjét, hogy a múlt elmúlt. Ibo, a film főszereplője török, Hamburgban él. Fiatal srác, nem heroindíler, nem bűnöző, mint a sztereotípiák sugallnák, hanem filmes, illetve az akar lenni. Ebben eddig nincs semmi “érzékeny”, de szerelme, Titzi német lány. Egy török fiú és egy német lány kapcsolata már joggal nevezhető érzékeny területnek, ebben talán Németország szociográfiáját jól ismerők is megerősítenek, főleg, hogy a lány terhes lesz. A török családban rossz néven veszik, hogy egy “hitetlen” lányt ejt teherbe fiuk, a német családban a fiú nemzetisége nem jelent problémát a felszínen, említettem a németek tolerancia felé törekvését, a lány anyja viszont alapból férfigyűlölő/feminista. A fiú nem akar az apja nyomdokaiban járva tisztes szakmát (a taxizást) művelni, inkább a filmezés érdekli. iszonylag jelentős helyi sikert arató reklámfilmet készít nagybátyja kebab-bárjának, amely felkelti a bárral szemben lévő görög étterem tulajdonosának az érdeklődését is – török-görög ellentét, hajdan, a történelem valóságában sok vérrel, ebben a filmben inkább csípős szósszal, amelyet a kebabra szokás önteni. A görög éttermes fia persze Ibo legjobb haverja, aki meg apjával áll hadilábon, nem is annyira török barátja miatt, hanem hogy vegetáriánus lett a hagyományosan húsevő görög családban. Nem sorolom végig, számos potenciális helyi és globális botránykő, teljes a különböző kultúrák, szokások keveredése, ezek ábrázolásában a legkisebb aránytévesztés, pontatlan fogalmazás is események, dühödt viták beláthatatlan láncolatát indíthatná el.

Az amúgy török származású Anno Saul azonban könnyedén kerüli el ezt a meddő útvesztőt, módszere egyszerű és példamutató. Őszinte hangon, kellő éleslátással, öniróniával és bölcs humorral mesél, így filmje is hiteles, igaz mese. Ez a legfontosabb, nem is találhatnak rajta fogást az azt keresők. Nem magyaráz, nem elemez és értelmez, hanem elmesél egy romantikus történetet, amely a sors furcsa akarata folytán egy meglehetősen kacifántos környezetben zajlik. A kisebb forgatókönyvbéli pontatlanságok ellenére egy kifejezetten bájos és szórakoztató, igazi nyári mozi ez, melyben sok jó zene mellett hiteles és önazonos szereplőkért szoríthatunk, külön felhívnám a figyelmet a főszereplő Dennis Moschittóra, akit a rettentően ellenszenves hajzata (fejtetőn rövidre vágott, hátul viszont hosszú, ún. bundesligás frizura) ellenére/mellett komoly komédiás tehetséggel áldott meg az Illetékes.

Filmínyencek számára is ajánlható a film, amelyben a kedves történet mellett szellemes filmtörténeti utalások tucatjait is fel lehet fedezni Szergej Eizensteintől Bruce Lee-ig és Quentin Tarantinóig. Könnyed, igazi kikapcsoló szórakozás ez a film, amely azonban tartalmaz mélyebb gondolkodásra sarkalló elemeket, kiinduló pontokat is az erre vágyakozóknak, apellálva arra, hogy a bölcsész is megy (mehet?) szabadságra.

Viccesen kezdődött az egész. Az utcán siettem a dolgomra, egy csinos fiatal nő jött velem szembe, fülére szorított telefonnal. Épp mellém ért, amikor azt mondta: … két ismeretlen hívásom volt… Ennek nem lenne túl nagy jelentősége, de ekkor megcsörrent az én mobilom, a szerkesztőm hívott, hogy nézzem meg az Ismeretlen hívás című filmet. Borzongós lesz, mondta… Halványan felsejlett valami, talán a Sikoly című thriller-alapműben láttam ilyen telefonhívogatásos paráztatást? Mindenesetre a megfelelő felütés megvolt.

Persze hogy. A Wes Craven-féle Sikoly horrorfilm-rajongó gyilkosa idézett meg egy, azóta kisebb kultusszá vált 1979-es Fred Walton-filmet, amelyben egy fiatal bébiszittert hívogat egy pasas: “Have you checked the children?” Megnézted a gyerekeket? Nos, igen, minden bébiszitter rémálmát ossza meg velünk Simon West (Con Air, Tomb Raider), ebben a címváltoztatás nélküli remake-ben. Csak a gyerekekkel ne történjen semmi. Aztán a telefonhívogatás a szótlan lihegéstől elmegy egészen a véredben akarok fürdeni cseppet sem romantikus vallomásáig, ne legyenek kétségeink.

Maga a film már cseppet sem kezdődik viccesen. Valahol, egy középnyugati kisvárosban – mindig ott! – a vurstli szomszédságában, – újabb thriller toposz, a vidámpark látványa ma már inkább a tragikum érzetét hozza elő a nézőben, mint vidámságét – borzalmas gyilkosság történik. Snitt. Sok száz mérfölddel odébb, Jill, a csinos fiatal gimnazistalány bébiszittelni kényszerül, míg barátai buliznak. Egyedül marad a minden luxussal felszerelt, de a várostól távol fekvő hatalmas villában, a gyerekek fenn alszanak, amikor először megcsörren a telefon.

A klasszikus thriller alaphelyzetének minden kelléke együtt van. Adott a fiatal bébiszitter, a viszonylag ismeretlen Camilla Belle tehetséggel, hatásosan oldja meg a színészi ziccerhelyzetet. Szimpatikus jelenség, képes felkelteni a néző érdeklődését, tudunk érte izgulni. És hogy izgulni tudjunk, valamitől félteni kell a főhőst, ez pedig a gyilkos, a rossz, a gonosz. Tudjuk, úgy hatásosabb a jelenléte ha csak sejtjük, hogy ott van, de nem látjuk. Ha látható, tapintható, akkor talán fel lehet venni vele a harcot, lehet küzdeni ellene. De ha csak “valahol” van, ha csak telefonhívásokból tudjuk, hogy jelen van; ha csak a rendőrség – szintén telefonos – hívásnyomozásából tudjuk, hogy egyre közelebbről hív, hogy egyre közeledik, de még mindig nem látjuk, úgy nő egyre az elviselhetetlenségig a feszültség a filmben.

A helyszín is klasszikus. Nehezen megközelíthető – esély se legyen a menekülésre, nappal vonzó, irigylésre méltó környezet, poszterre való, tóparti fekvés, trendi üveg-fa dizájn, műtárgyak, luxus – este feltámad a szél, a paradicsomi otthon sötét, zegzugos, árnyakkal, neszekkel teli félelmes labirintussá változik, minden szeglet mögött rettegés rejtőzik. A külvilág ekkor már csak virtuálisan, a rendre csörgő telefonon keresztül van csak jelen. Egyedül maradtunk, a fiatal bébiszitter, az arctalan gyilkos borzalom, és mi, a nézők.

Az eddig főleg nagy költségvetésű gigaprodukciókkal ismertté vált Simon West ebben a filmben megmutatja, hogy (inkább) van érzéke a fojtott légkörű kamaradrámához. Pompás ritmusban adagolja a feszültséget, okosan, mintegy valamiféle horrorra hangszerelt chaplini modern időkben alkalmazza a mai kor technikai vívmányait feszültségkeltő- és fokozó kellékként s bebizonyítja, hogy gyakorlatilag egy megfelelően kiválasztott és jól felkészített színésszel, amerikai viszonyok közt kicsi költségvetéssel egyetlen helyszínen is lehet komplett thrillert alkotni, amely az első perctől az utolsóig korrekten pakolja a nézőbe a frászt.

Az eresztékeiben recsegő-ropogó magyar filmtársadalomnak talán az utolsó pillanatban jött a várva várt Filmtörvény, mely ugyan messze nem tökéletes, azért tartalmaz egy fontos passzust, miszerint a hazánkban forgatott külföldi produkciók 20%-os adókedvezményben részesülnek. A 20% persze a gyártó producerek számára jó elsősorban, joggal feltételezhető azonban, hogy eme produkciókban nagy tömegekben alkalmaznak éhkoppon tengődő magyar filmes szakembereket, színészeket is. Ez viszont a hazai szakmának jó. A honi sajtó nagy teret szentelt ebben a szép új világban első külföldi fecskeként ideérkező külföldi produkciónak, ami persze nagyrészt magának, a még mindig nagy népszerűségnek örvendő, és újra kardozós filmet forgató Hegylakónak (Christopher Lambertnek) köszönhető, illetve hogy mellette komoly szerepet kaptak tehetséges, fiatal magyar színésznők is, akik nem mellesleg a bulvársajtót meghatározó celeblistákon is előkelő helyen állnak.

Nos, a mű elkészült, a mozigép forog, az alkotók is pihennek, talán felengedtek már a szemlátomást fogvacogtató, tavaly februári fóti forgatás óta. Mindenesetre mi itt úgy gondoljuk, hogy abban a távoli Spanyolországban, ahol a film játszódik, soha nem lehet olyan hideg, hogy a lehelet meglátszódjék. Ezzel szemben, látva a filmben a dialógussal küzdő szereplők száját rendre elhagyó bodor párafelhőt, sokszor inkább Rettegett Iván komor udvarában érezhetjük magunkat, nem egy szintén sötét (középkori), de azért nyilvánvalóan mediterrán városban. Ez persze kekeckedés, a spanyol inkvizíció rémtetteit nehezen lehetne napfényes díszletek közt érzékletesen ábrázolni, bár valójában azok között zajlott.

Adrian Rudomin A harag napja című filmjében van sok minden, jó is, rossz is egyaránt. Jó az alapötlet, de a forgatókönyvvel, a dialógusokkal már vannak gondok. Érdekes a téma, a mórok kiűzése után egy szerencsés házasság révén egyesített országban, a “belső megtisztítást” az inkvizíció vállalta magára, Egy az ország, egy az Isten máig visszhangzó jelszavával. Eretnekekként bélyegzett meg mindenkit, aki nem katolikus és spanyol, elsősorban a nagy lélekszámú szefárd zsidóságot, akiket az országból kiűzetett, illetve a maradókat máglyahalállal büntetett. Sokan menekültek, de sokan nevet változtatva katolikus hitre tértek, megtartva vagyonukat, pozícióikat. A családfák féltve őrzött titkok lettek, az inkvizítorok azonban minden titkot fel akartak tárni. A titkok őrzésének, illetve feltárásának tény, hogy voltak véres áldozatai, méghozzá iszonyú nagy számban, azonban a film sugall valami mást is, sőt magyarázatot kínál. Eszerint a korabeli zsidóüldözés fő oka az, hogy maga a főinkvizítor, Tomás de Torquemada is zsidó származásának elfedése miatt folytatta tevékenységét, és erre a katolikus hitre tért, magas és befolyásos pozíciókat elfoglaló más zsidó származású spanyolok “áldást”, sőt megbízást is adtak. Nem vagyok történész, nem tisztem ennek hitelének megítélése, de élek a gyanúperrel, itt valami nem eléggé klappol. A film által sugallt általánosítás ugyanis könnyedén megfelelhet annak a messzi, gonosz tájékra vezető, a mai napig sokat hangoztatott gondolatmenetnek és/vagy paranoid összeesküvés-elméletnek, miszerint a zsidók tragédiájának legfőbb okozói ők maguk… Ehelyett inkább azt mondom, Rudomin forgatókönyve suta, történelmi hitelességében felszínes ismeretekre támaszkodik, dramaturgiai arányaiban elméretezett, dialógusaiban darabos, szögletes, sekélyes nyelvezetű. Ámbár ez utóbbi esetben lehet, hogy csak a magyar szinkron sikerült bűn rosszul, de nálunk ezzel vetítik, eredeti hanggal nem állt módomban a filmet górcső alá vetni, megengedem, e tekintetben lehet más is a helyzet.

Pozitív elem viszont egy újabb tehetséges magyar operatőr feltűnése. Az eleddig főleg reklámfilmekben tevékenykedő Lajos Tamás néhol a korabeli festmények (El Greco, Velazquez) által is igazolható, hiteles és atmoszferikus képi világot teremt. A napfény íze ruháival Oscar-díjra jelölt Szakács Györgyi jelmezei pompázatosak, fontos elemei a képi hitelességnek. Ágh Márton díszleteiről ugyanez mondható el. A vége-főcím tanúsága szerint a stáb 80%-a magyar, munkájukért dicséret jár, remélhetőleg a fizetésüket is megkapták. Rajtuk, és az itt nem említett, de hasonlóan korrekt teljesítményt nyújtó szereplőkön nem múlik a film sikere…

Úgy tűnik, Marokkó kezd divatba jönni a filmesek körében is, hiszen 2006 tavaszán több, e csodálatos országhoz köthető film is a mozikba került. A legliberálisabb felfogásúnak ismert, de ősi, heterogén kultúráját mégis legjobban őrző iszlám ország jobbára csupán helyszínéül szolgál különböző nagy produkcióknak, ám mostanában mintha a Mohamed próféta legnyugatibb országának városai, lakói, tájai mintha cselekményszervező elemként is megjelennének. André Téchiné, a veterán francia művészfilmes már filmjeiben többször járt itt. Legutóbb például az Angyalok: Végállomás című filmjében, mely marokkói drog- és embercsempészek mindennapjaival foglalkozott, s amely Tangerben, a nálunk főleg a Rejtő-könyvekből ismert kikötővárosban játszódott. Ez a város a Változó idők című új filmjének is helyszíne.

Téchiné valamiféle modern kori Bábelként írja le Tangert, ahol sokféle nép, sokféle nyelv, sokféle kultúra keveredik egymással. Egy szüntelen kavargó, fortyogó, lüktető város ez, amelynek zűrzavarában minden másodpercben emberi sorsfordulók, tragédiák, boldog és szomorú pillanatok következnek be. Míg az Angyalokban három helyi figura sajátos és tipikus sorsát ismerjük meg, addig a Változó időkben külföldről, ráadásul Európából érkeznek ide a szereplők.

Antoine, az idősödő építész (Gérard Depardieu rusztikus alakítása) egy médiaközpont építkezésének felügyeletére érkezik a városba. Fontos és gazdag emberként egy burában él, luxusautóval szállítják mindenhova, luxusszállodában él, ám magány gyötri. Álmatlan éjszakánkon rádiót hallgat, és megdöbbenve ismeri fel egy éjszakai kívánságműsorban harminc éve nem látott hajdani szerelmének hangját. Cécile (Catherine Deneuve partneréhez méltó színvonalú szerepformálásában) harminc éve él Tangerben, férjhez ment, gyereke van. Antoine-ban fellobban a régi vágy, és mindent elkövet, hogy visszahódítsa a nőt. Ennek érdekében minden eszközt bevet, a nyugati titkosszolgálatok tipikus, szobanövény-mögül-figyelős megoldásaitól a marokkói berber Gnawa-Testvériség boszorkány technikáiig.

Tevékenységének sikeréről-sikertelenségéről is szól a film, de mint Téchiné filmjeiben általában mindig, most is vannak fontos mellékszálak, amelyek keresztbe-kasul fonják a fősodort. Ezek a mellékszálak adják meg azt a többletet, ami miatt érdemes megnézni a filmet, ami miatt több ez a film, mint a két zseniális színész teljesítménye ellenére is csupán két öregedő ember melodrámája. Az egyik mellékszál Cécile fia, aki Párizsból látogatóba érkezik anyjához, egy arab nővel, Nadiával és annak gyerekével. A fiú, Sami, a boldog család látszata ellenére alighogy megérkezik Tangerbe, egyből eltűnik. Kiderül, hogy egy helyi fiúhoz siet, akivel régóta van viszonya. Nadiáról is furcsa dolgokat tudhatunk meg. Nyugtatókon él, és van egy ikertesvére, Aicha, aki itt él, és egy Macdonalds-büfében dolgozik.

A túl erős mellékszálvonulat okozhat káoszt és okozhat egy összetett, teljességre törekvő látleletet az adott témáról. E film esetében e kettő keveredését érhetjük nyomon. Antoine és Cécile egymást keresése, mint fősodor, a kiváló színészi teljesítmények ellenére sem érdekes túlzottan, hiszen még nem túl korosak és már nem is fiatalok ahhoz, hogy a közeledés megható legyen. Így az egész szimpla kapuzárási pániknak tűnik csupán. Viszont a két mellékszál, Sami meleg-tripje, illetve főleg a Nadia/Aicha ikerpár kapcsolata és viszonya egymáshoz, sokkal érdekesebb. Nadia már európai, levetkezett minden marokkói hagyományt, vallást, szokásokat, de a mindennél szorosabb testvéri szálat eltépni nem tudja, nem akarja. Aicha viszont maradt Marokkóban, tartja a szokásokat, gyakorolja a vallást. De a nyugati kultúrának ő sem tud ellenállni, hiszen rákényszerül, hogy egy “Meki”-ben dolgozzon. Viszont ő el akarja szakítani a testvéri szálat. Kettejük viszonya kiválóan példázza a mai modern Marokkó lakosainak gondolkodását, viszonyát a legfontosabb dolgokhoz: a valláshoz, a hagyományokhoz, önmagukhoz. Kissé skizofrén állapot ez, és tán egy kicsit ennek mi, európai polgárok is elszenvedői vagyunk, lásd: arab terrorizmus. Ehhez képest két idősödő francia szerelme/gyűlölete nem téma…