asanisimasa

Jean Reno úgy tűnik, legalább egy filmtörténeti figurát teremtett, ez pedig Viktor, a takarító. Ki másra hajazhatna Pataricza Eszter címmagyarítása, amelyben azonban csak részben fedi a lényeget. Grace Hawkins (Maggie Smith) ugyanis nem takarítónő, hanem, mint az eredeti cím is utál rá: házvezetőnő (vagyis housekeeper), amely azért nem ugyanaz. Eszközeiben viszont valóban idézi Viktor tevékenységét Luc Besson Nikita című vérfürdőjéből. Viktor komoly figura, már annyira komoly, hogy szinte nevetséges, fura látvány egy vértől tocsogó akciókrimiben, valószínűleg ezért is lett megidézett alak. Grace, vagyis Miss Hawkins azonban egy kedves teremtés. Legalábbis annak tűnik, első látásra.

Igazi kimért modorú, kínosan elegáns, régimódi idős angol hölgy, az elvárt fanyar kiszólásokkal. Lilás rózsaszín átmeneti kabátkájában tempósan rója a tipikus angol kisváros rozoga utcaköveit, az égadta világon semmi különös nincs benne. Hacsak nem az ormótlan nagy utazóládája nem az. Ez az idejétmúlt szállítóeszköz 43 évvel ezelőtt már okozott bizonyos problémákat tulajdonosának. Pontosabban nem is a láda, hanem annak tartalma… Mintha Viktor rejtette volna bele, amit feltakarított.

Paradox módon egy óriási vértócsával indul ez a vígjáték, Az eltakarítónő. Vértócsa, mint vígjátéki alaphelyzet. Bár, az igazat megvallva az angol vígjátékok alkotói szívesen nyúlnak bizarr témákhoz, maga a tipikus angol humor is abszurd, fanyar. Fa. A mai angol humor egyik vezéralakja Rowan Atkinson, akit hajdan Mr.Beanként is emlegettek, ennek is megfelelve: fapofa. Emellett egészen kiváló színész is, hiszen csak a legnagyobb színészegyéniségek képesek úgy belebújni egy figurába, hogy közben el tudják feledtetni azt a korábbit, amellyel sikert arattak. Eszünkbe sem jut Mr. Bean, de még az a tiszteletes se, aki össze próbálta boronálni Hugh Grantet Andie MacDowellal, a Négy esküvő és egy temetésben, ismerhetjük milyen eredménnyel. Pedig tiszteletest alakít most is, természetesen egy ügyefogyott, teszetosza, elmélázó falusi papot, egy tipikus kisembert, Goodfellow (Jóhaver…hehe) tiszteletest. Akivel persze történnek a filmben dolgok, de közben nem Mr. Bean elképesztő arcjátékain röhögünk, hanem Rowan Atkinson nevű ékes angolsággal beszélő színész játékának örülünk, és csendes mosollyal, nem harsány kacajjal.

A már említett esküvős-temetéses filmben díjakkal ismerték el Kristin Scott Thomas mellékszereplőként nyújtott teljesítményét, amint alig leplezett irigységgel szemlélte Grant és MacDowell szerelmi kergetőzését, most a főszerep az övé, amit viszont magától értetődő természetességgel és kiváló humorérzékkel hoz, a tőle már megszokott és elvárható módon. Ő Gloria, a tiszteletes unatkozó és kialvatlan felesége, aki méla férje helyett kínjában az idióta bájgúnár golfedző karjaiban keresi a vigaszt. A golfedzőt a hajdani szexidol, táncparkett-ördög és kommandós Patrick Swayze hozza komoly önkritikával, viszonylag röviden záruló ívben, amely a tulajdonképpeni másik főszereplőnek, Maggie Smithnek, vagyis Gracenek, a sajátos eszközökkel takarító házvezetőnőnek köszönhető. Grace furcsa életpályájának e szakaszában, amelyet e vígjáték ismertet meg velünk, alaposan rendbe rakja a dolgokat Goodfellow vikárius és családja körül, kiderülnek szörnyű titkok is, bár a kezdeti vértócsa egyben az utolsó is a filmben, mindenki megkapja azt, ami jár neki, a tapasztalt filmnéző persze jó előre sejt mindent, ez azonban meglepetésre cseppet sem zavaró.

Olyan élmény ez Az eltakarítónő c. film, mint amikor valaki egy romantikus vacsorára vágyik, de közben szeretne jót is enni, ezért a jól bevált vendéglőjébe szervez randevút. Tudja, elvárhatja milyen lesz a körítés, na meg nem az első randevúja már ez se, mégis jól sikerül minden, sőt még jó lesz a végén is. Van ilyen, kérem szépen. Nem az a film ez, amelyiken tövig rágjuk a körmünket az izgalomtól, nem az, amelyen betegre röhögjük magunkat, nincsenek nagy poénok, bár Atkinson néha, mikor a rendező nyilván nem figyelt eléggé, elengedett azért egy-egy Beames grimaszt, mégis kellemes érzésekkel állunk majd fel a székből. Amolyan régimódi, komótos mozi ez, de az elsőrangú színészi alakításoknak és a csendes, de szellemes történetnek köszönhetően mégis jó szórakozás.

Megfagyott óceánhoz szokták hasonlítani a homoksivatag végtelen hullámait, s valóban, a Bab’Aziz című film első kockáin, miközben a kamera a fodros dűnéken pásztáz, még a tenger morajlását is hallani, bár látni nem lehet. Nincs is ott tenger, csupán a képzelet fura játéka ez, ám később a filmben ez az érzéki csalódás újra és újra elő fog jönni. Magyar polgárok ezreinek vannak élményei a Szahara dűnéiről, egyrészt a hetvenes évek divatos tájkép-posztereinek egy tipikus darabjáról, másrészt az utóbbi években tömegessé váló, viszonylag olcsó jordániai, egyiptomi és tunéziai turistautak kötelező sivatagi kirándulásai okán. Az olvasottabbaknak esetleg Rejtő Jenő idevágó klasszikus passzusaiból is rémlik valami. Manapság a turisták a meleg ellen elfogyasztott nedűk jótékony/kártékony hatásai miatt érezhetik a sivatag delejes, misztikus hatását, Rejtő pedig többször leírta, amikor valamelyik hőse valamelyik garnizonból szökésben étlen, és főleg szomjan vánszorog a Szahara tikkasztó napja alatt, milyen látomások jelenhetnek meg. Burjánzó oázisok, lágyan hullámzó tavak, Leila az arab démon erotikus fátyoltánca, árnyék. Nagyjából ez a sivatag turizmus és az irodalom által nyújtott transzcendentális élménye, azonban az mindenképpen tény, hogy a Földnek e sivárságában, kopárságában egyedülálló tájéka(i) valóban szemet nyugtató gyönyört, és álomszerű, meditatív szellemi állapotot okoznak a szemlélőben.

A szufizmus az iszlám egy olyan misztikus irányzata, amely Isten, vagyis Allah imádatát, az ő prófétájának, Mohamednek dicséretét valamiféle extázis elérésével hiszik legjobban megoldani, s amely extázis eléréséhez a legjobb mód a zene és a tánc. Az irányzat hirdetői és képviselői a dervisek, akik folytonos vándorlásuk során a mohamedán világ minden sarkába eljutottak, hagyományosan gyalogszerrel, szegényen, de a bizonyosság boldog tudatával. E békét és örömet hirdető, táncoló, éneklő, zenélő vallási közösség nagy hatással van a mai napig az iszlám intellektualista köreire, és nem véletlenül hathat a mai modern nyugati filozófiára és a nyugati világ fiatalságának elektronikus zenei party-kultúrájára egyaránt.

Nacer Khemir Bab’Aziz című, széleskörű nemzetközi összefogásban készült film – külön öröm, hogy ebben a Muhi András-féle Inforg Stúdió révén mi, magyarok is jelen vagyunk – a szufizmus lényegének talán első kristálytiszta mozgóképes megfogalmazása. A film cselekménye a dervisek létének lényege, a vándorlás. Egy öreg vak dervis, Baba Aziz, Ishtar, a bájos és kíváncsi unokája vezetésével kóborol a sivatagban, hogy elérjenek a dervisek hagyományos, harmincévente megrendezésre kerülő nagy találkozójára. Az út közben Bab’Aziz unokájának mesél egy titokzatos hercegről, aki a sivatagban élt, de később dervis lett, és találkoznak különböző emberekkel, akik sorsukról mesélnek. E történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, egyik kiegészíti a másikat, a másik része a harmadiknak, de mindnek lényege az, hogy elmesélőik a végén eljutnak céljukhoz. A film mottója, amit a filmben Bab’Aziz is elmond: “Ahány ember él a Földön, annyi út létezik Istenhez”. Járhatsz bármilyen úton, ha a szíved tiszta, és van hited, nem érhet baj, célodat eléred. Ez nem más, mint a szufizmus lényege. Az ilyen és efféle magasztos gondolatokat a mi kultúránkban általában nagyszabású, túlburjánzó képekben szokás megjeleníteni, a Bab’Aziz viszont szerény, őszinte és eszköztelen, éppen ezzel hiteles és erős. Közhely, hogy a sivatagban nem lehet rossz képet készíteni, e film képei mégse közhelyesek, de megkapóak, lágyak és fenségesek. Nincsenek hivalkodó, méregdrága díszletek, csak a végtelen dűnék, néhány színes sátor és néhány félig betemetett ősi rom, amelyek azt a végtelen hatalmat sugallják, amely rajtunk, és az általunk teremtett anyagi, anyagelvű világon kívül és felül álló, megkerülhetetlen és egyetemes.

A már említett érzéki csalódások, mint mesés elemek a film szerves részét képezik. Olykor a sivatagba homokot hordó dervis tenyeréből reppennek fel mélylila pillangók, olykor piciny fekete macska marad egy ember helyében, olykor meg kétségbeesett menekülésben a kútba ugró férfi találja magát csodás palotában, a sivatagban olykor váratlanul dzsinnek népes csapata tűnik fel, akiket Bab’Aziz magától értetődő kedvességgel köszönt, s akik a köszöntést ugyanígy viszonozzák. Máskor különböző etnikumú szufi zenészek bukkannak elő a dűnék közül, hogy felfokozott érzelmi telítettségű dalaikkal késztetik dobogásra a mindennapok egyhangú taposómalmából kiruccanni szándékozó mozilátogatók lábát e kivételesen szép és megkapó filmélményben.

Már több mint hatvan éve mozirajongók százmilliói asszociálnak Casablanca nevének hallatára a tragikus és beteljesületlen szerelemre, teljes joggal. Nem hiszem, hogy nagyot tévedünk, amikor Kertész Mihály (Michael Curtiz) filmjét, a Casablancát minden idők egyik legismertebb és legsikeresebb filmjének nevezzük, amely Humphrey Bogart és Ingrid Bergman mellett, mintegy mellesleg, a film címéül és helyszínéül kinevezett marokkói nagyvárost is világhírűvé tette. Azt a bizonyos ködös repülőtéri jelenetet legalább száz film idézte meg különféle módon, Rick kávéháza azóta is vendéglátóipari etalon, pedig Casablanca a valóságban akkoriban eléggé szürke és kopott, tipikus muszlim (tehát vendéglátóipari értelemben alkoholmentes) város volt, amelyet alig érintett az akkor javában dúló második világháború szele.

Allahnak is hála, nemrégiben volt alkalmam beutazni Marokkót, életre szóló élmény volt mindenestül, de amikor hazaérkeztem, ismerőseim nem a vad Magas-Atlaszra, nem az Ezeregyéjszakát idéző Fezre és Marrakeshre, nem a csakugyan megfagyott tengerre emlékeztető Szaharára voltak kíváncsiak elsősorban, hanem a filmből ismert Casablancára. Kezeimet tördelve mondtam, hogy csupán a nagymecsetet néztük meg, aztán tűztünk is el, mert már első látásra is egy baromi nagy, baromi unalmas és baromi veszélyes, az erős francia és spanyol befolyásnak köszönhetően majdnem európai nagyvárosnak tűnt. Olyat meg látunk itt is, nem ezért mentünk Afrikába. A buszból amúgy kettő darab Rick’s Cafét is láttunk, állítólag van vagy hat darab belőle. Welcome in the most romantic city in the world!

Talán ennyiből is kitűnik, elsősorban a természeti szépségek mellett a mienkénél eltérő kultúrára voltunk kíváncsiak, ezért nem fordítottunk sok figyelmet a nagyobb városokban mindenhol feltűnő baseball-sapkás csákókra, akik az előírásszerű bazi nagy magnót előcipelve nagyon komoly reppet nyomtak arabul, legyintettünk csak, na ja, az emtívi-generáció… Laila Marrakchi francia segítséggel készült Marokkó című marokkói filmjének éppen ők a hősei, szereplői. Illetve Casablanca. A kilencvenes évek végén, amikor a film játszódik, két hangsúlyos látványelem uralkodik a városon, a gigantikus II. Hasszán mecset, amely a világ egyik legnagyobb mecsetjeként hangsúlyos bizonyítéka az egyetlen igaz hit hatalmának, illetve a McDonald’s étteremlánc óriási világító logója, amely szintén látványosan képvisel egy egészen másfajta hatalmat. A mai Marokkó, amely hagyományosan a legfelvilágosultabb, legliberálisabb iszlám országnak számít, e két hatalom, az iszlám hagyományok és a nyugati fogyasztói kultúra között őrlődik. Marrakchi filmje nagyon komoly bevállalás ebben a közegben, hiszen egyrészt a rendező nő, amely a hagyományos mohamedán kultúrában elvileg még arcát sem mutathatná, nemhogy a családi tűzhely ápolásán kívül nyilvánosan munkát vállaljon. Ráadásul filmet forgasson, és ráadásul egy olyan témáról, amely a hagyományokhoz bigottan ragaszkodók szemében nemhogy szálka, egyenesen tőrdöfés.

A Marokkó (eredeti címe, Marock, egy szójáték, a francia Maroc = Marokkó, és a rock, mint rock&roll egybegyúrásából) szereplői a casablancai “Rózsadomb” luxusvilláiban élő felső száz gazdag és kiváltságos csemetéi, akik éppen érettségi előtt állnak, lenézik a vallást és a politikát, alkoholt vedelnek, amely ebben az országban azért jóval nagyobb bűn, mint nálunk, füveznek és amerikai zenét hallgatnak, valamint sportkocsijaikkal keresztül-kasul száguldoznak a város éjszaka kihalt utcáin. Egyszóval rock&roll, ami a csövön kifér.

Semmi érdekes, vonhatjuk meg mi a vállunkat, láthattunk már ilyet ezerszer. Ami viszont a dolgot érdekessé teszi az az, hogy a főszereplő Rita, egy gazdag arab textilkereskedő csinos lánya (Morjana El Alaoui ritkán láthatóan őszinte és hiteles alakítása) éppen a sármos, és szintén gazdag Youriba lesz szerelmes, aki történetesen zsidó. Aki kissé járatos a napi (és az elmúlt másfél ezer év) külpolitikájában, az ennyiből is sejtheti, hogy már csupán ez a tény tökéletes drámai alaphelyzet. A casablancai Rómeó és Júlia történet végkifejletét persze borítékolni lehet, ettől függetlenül azonban a film a kissé melodramatikus történetmesélése ellenére is szórakoztató, ha nem arabul és franciául beszélő, marokkói film lenne, akkor még kultuszfilmmé is válhatna. Mint a Nyakunkon az élet, pl…

Egyre jobban tűnik úgy, hogy a popkultúra egy újabb fontos és jelentős szegmense kanonizálódik a filmben, mint a tömegekre az egyik legnagyobb hatást gyakorolni képes médiumban. A ponyvaregények és a képregények után a videójátékok is elérkeztek a mozgóképes univerzum “szanatóriumába”, a moziba. Na jó, a felnőttkorba léptek. Azonban a videójátékok esetében kicsit más volt a betagozódás menete, mint a ponyvák, vagy a comicsok esetében, ahol ezek sikere sarkallta a megfilmesítést (lásd pl. Superman), míg videójátékok első megjelenésükkor, valamikor a hetvenes évek elején önálló, a kor technikai színvonalának megfelelő kis bigyók voltak, amelyeket a tévére dugva egy-egy ismert sportjátékot, jobbára a teniszt lehetett szimulálni, idegesítő zajok kíséretében. Szó sem volt filmről, moziról. A számítógépek elterjedésével, a Commodore 64 és a ZX Spectrum korszakában aztán megjelentek az első ős-game-ek, egyre fejlődő grafikával, hanghatásokkal, és egyre növekvő népszerűséggel. A filmhez azonban még az égadta világon semmi közük nem volt, talán (ebben is) George Lucas volt az úttörő, aki a Star Wars motívumait, szereplőit, tehát egy filmhez szervesen kötődő szegmentumokat először alkalmazott számítógépes játékban is, amely persze csupán egy lövöldözős repülőszimulációt takart, és jobbára még csak a film marketingkörítése részét képezte. Elérkezvén a mához, a Final Fantasy, a Doom és társaik után itt a Silent Hill, mintegy véglegesen elnyerve a polgárjogot a számítógépes (vagy video) játékoknak, hiszen e példák esetében már a játékok sikere miatt készült el a filmes verzió.

Lehet legyinteni, hogy ez akkor megint csak még egy bőr lehúzása arról a bizonyos döglött rókáról. De hát a popkultúra, globálisan a szórakoztatóipar részeként, semmi másról nem szól, mint a készítőknek úgy szerezni mennél nagyobb profitot, hogy ezzel a fogyasztók a legteljesebb mértékben meg legyenek elégedve. Tiszta üzletmenet. Azért veszem meg a szórakoztatóipari terméket, mert ezt vagy azt az élményt várom tőle, ha elvárásaimat kielégíti, jó a termék, ha nem vacak. És nem veszek többet ilyet.

A Silent Hill című termék csomagolása elsőrangú. Persze, egy számítógépre tervezett, a digitális grafikát anyanyelvként használó játék alapján készült mozifilmtől ez a minimum, ami elvárható: rendelkezzen egy a kor technológiai színvonalát messzemenően alkalmazó külcsínnel, mind a filmet, mind a körítését tekintve. A körítés kilométerekkel suhan át a léc felett, a weboldal fantasztikus, a film látványvilágához szervesen illeszkedik, utólag fel- és megidéz, előzőleg pedig informatív. A film, mint ezen írás tárgyát képező termék esetében részben hasonló a helyzet. Tökéletes a film kiállítása, elsősorban a Silent Hillben játszódó jelenetek esetében, amelyek azonban a film túlnyomó részét képezi. A köd és a sötétség világának nyomasztó atmoszférája önmagában megfagyassza a vért a fogyasztóban, aki ennek nyilván örül, hiszen épp ez volt a célja. A halott város házai és belső terei, az azokat benépesítő különféle teremtmények elképesztő vizuális képzelőerőről tanúskodnak, amelyet talán nyugodtan lehet perverznek és aberráltnak nevezni, amely ez esetben, tehát műfajilag egy horror esetében kifejezetten pozitív jelző. A különlegesen depresszív és expresszív képi világ megteremtésében nagyot alkotott a hasonló témában (Farkasok szövetsége) már ismert rendező Christopher Gans, aki a hírek szerint maga is végigjátszotta az eredeti game mind a négy részét, valamint Carol Spier művészeti rendező. Színészi teljesítményről e film esetében nemigen lehet beszélni, mindenki hozza a szakmai minimumot, nincs hiba, kiugró viszont a kis Sharont (és ikertestvérét, Alessát) hátborzongatóan alakító Jodelle Ferland, akinek további lelki fejlődésén nyilván komoly nyomot hagy e szerep.

A film magas színvonalú vizualitásához azonban sajna nincsen érdekfeszítő sztori, amely azért is megdöbbentő, hiszen a forgatókönyv a Tarantino-féle Ponyvaregényt is jegyző Roger Avary munkája. Logikai bakik sora, túlbonyolított cselekmény, kulturális utalások teljes káosza, a japán mangáktól a náci haláltáborokat idéző égből hulló hamuig, a Hiroshima atombombájától összeégett torz emberi roncsaitól a keresztény középkori boszorkányégetésekig. Mintha több, különféle film ötletei lennének egybezsúfolva. A kevesebb több elve ez alkalommal is segíthetett volna, így azonban felemás a végeredmény: egy elképesztő látványvilágú öncélú halandzsa.

A nemzetközi bulvársajtó “áldásos” működésének köszönhetően minden napra jut a mezei júzernek valami csámcsognivaló, igen széles a paletta. Szerte a világon naponta milliók döbbennek meg egy-egy hírességgel kapcsolatosan, hogy jéééé, ezt nem gondoltam volna, nahát, nahát. A szívtipró külsejű Tom Cruise-ról már régen lehetett tudni, hogy a sármos külső csenevész férfiúi teljesítményt rejt, a pletykasajtó sugallatára sejthető volt, Nicole Kidmannal való szakítása mögött is efféle okok húzódhatnak. Ezért kerülhetett a címoldalakra akkor, amikor új házastársa, Katie Holmes hasa váratlanul gömbölyödni kezdett. Tom öröme határtalan volt, s persze ez ügyben, mint celebrity, rögtön meghívást kapott Amerika legnépszerűbb talkshowjába, az elsősorban a nők körében népszerű Oprah Winfrey Show-ba. Azóta az internetre is felkerült “alakításán” röhög az egész világ, hiszen Tom elmebetegként ugrándozva, tapsikolva és viháncolva közölte hallgatósággal: apa lesz.

A féktelen és ízléstelen paródiák meglehetősen sajátos humorú szerzőjeként megismert David Zuckerről (Airplane, Top Secret, Csupasz pisztoly, stb.) sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy médiatörténeti szereplő lenne, csak mindenképpen jó nagy idézőjelek között. Azonban a Horrorra akadva (Scary Movie 4) negyedik etapja mindenképpen hordoz bizonyos fontos intermediális vonatkozásokat. A közönség legalantasabb igényeinek is lazán alámenve sikereket arató műbe új elemként belekerültek filmen, mint műfajon kívüli események is. Eddig Zucker (olykor testvérével, Jerry-vel közös) produkciói jobbára nagy mozisikerek kevésbé sikerült jeleneteinek paródiáiból, azok laza összefűzéséből álltak, ez alkalommal azonban már Tom Cruise már idézett megdöbbentő tévés-szereplése is bekerült a filmbe, mintegy médiakritikai felhangként. E tájon eleddig ritkán látott példája ez a kommersz média globalizációjának. Összemosódik minden, a mozi, a filmek, a tévé, az internet, a zenehallgatás. Ezt az amúgy valós és kritikára méltó médiaglobalizációs folyamatot Zucker ösztönösen és zseniális természetességgel azonnal lereagálja, feldolgozza és alkalmazza. Azonban nincs új a nap alatt, ugyanazzal a tudományos mentalitástól fényévnyi távolságra lévő brutális és gyakran altesti hangokkal előadott humorral figurázza ki, mint régebben a szokványos filmeket. Nemcsak Tom Cruise elementáris apai öröme van Zucker terítékén, hanem az mp3-letöltés mániájától a George Bush amerikai elnök nem túl gyors észjárásáig sok minden.

Persze, a közröhejre alkalmat adó “fikázás” fő sodra még mindig a mozi, ezen belül is Spielberg egyik újabb megaprodukciója, a klasszikus wellsi alapokon nyugvó, látványossága ellenére mégis meglehetősen elbaltázott Világok harca. Az már önmagában is vicces volt, hogy a Földet éppen egy darukezelő dokkmunkás menti majd meg, így nem véletlen az sem, hogy Zucker is ugrott a témára. De megkapja magáét a sok Oscaros Millió dolláros baby-től az inkább közönségsikert arató Átokig és Faluig sok más alkotás is, a már ismert recept szerint. A megszokott bamba fapofával gázol keresztül rajtuk e film főszereplő párosa, Anna Faris negyedszer és Craig Bierko először. De feltűnnek régebbi fapofák is, a műfaj doyenje Leslie Nielsen, mint az USA bárgyú elnöke, Charle Sheen, aki hitetlenkedve növeszt óriási hímtagot, a kosaras sztár Shaq O’Neill, aki többször beveri a fejét, stb., stb. A poénok a szokásosak, olyan, már ismert effektusokon kell nevetnünk, mint percekig csüngő, jojózó orrváladék, gigászi szellentéssorozat vagy a téves gyógyszeradagolásnak köszönhető óriási pénisz, amely szegény Charlie Sheen mozgását erősen akadályozza. Hál’ Istennek nem sokáig…

A film a már említett intermediális vonatkozások mellett elsősorban hosszával érdemel ki dicséretet, a reklámblokkokkal együtt is lazán belefér másfél órába, utána mehet mindenki a saját dolgára. Nekem még ez is sok volt, nevetnivalót alig, kivetnivalót annál többet találtam. Az emberek többsége, azt hiszem, 3-4 éves korára kinövi azt az állapotot, amikor gurgulázva kacag azon, amikor valaki többször egymás után beveri a fejét, vagy éppen szélgörcs kínozza, ám aki esetleg 16 éves korán túl is szórakoztatónak találja a pukis-böfis bumfordi poénokat, annak irány a mozi, és akadjon horrorra akár negyedszer is. Egyben elnézést is kérek tőle, hogy ilyen “médiaizével” traktáltam…

Távol-keleti filmsztereotípia alapból, nyilván valami gagyi krimisztori, néhány rizszabáló szétkaratézza egymást, piff-puff, dirr-durr, hadzsime, májgeri, vége, főcím. Akik ennél komolyabban jártasak a témában, azok erre lenézően legyintenek, különféle idegen szakkifejezéseket használnak, hogy wuxia, hogy manga, hogy anime, sőt tudják, hogy nem minden ferdeszemű kínai, hanem vannak köztük japánok, koreaiak, mongolok, és még sokan mások, a legkülönfélébb nemzetiségekből. Néhány vájtszemű filmrajongó ezeken felül még arról is tud, hogy az ázsiai film igen jelentős alkotásokat produkál úgynevezett művészfilm kategóriában is, az utóbbi húsz évben nagyjából minden második-harmadik-negyedik filmfesztiválon távol-keleti film nyert. Tán még láttak is néhányat.

A távol-keleti filmgyártás egyik nagy bázisa Hongkong, ám általában e városhoz a kungfu, illetve a misztikus wuxia-filmeket kapcsolják, de tudni illik azt is, hogy e városhoz kötődik, itt forgatja filmjeit Wong Kar Wai is, akit nyugodtan illethetünk az ázsiai film nagymestere jelzővel, hiszen filmjei dobogós helyeken állnak a minden idők legjobb ázsiai filmjeinek listáján. A legviccesebb az egészben az, hogy Kar Wai se nem kungfu, se nem wuxia, de még nem is anime filmeket készít, hanem valamiféle ál-hatvanas évekbeli pszichoszocio-melankolikus színes film noir-okat. Vagy miket.

Semmiképpen sem tipikus távol-keleti filmes Kar Wai, mégis kultikus figura, itt is, ott is. Szerelemre hangolva című filmjét egyöntetű sikoltozó extázissal fogadta a honi kritika is, a külföldi is. Az art-mozik közönsége szintúgy, relatíve elsöprő volt a siker. Mikor ez a film futott, nem lehetett intim kávézóba betérni Pest-szerte, hol ne e film zenéje szólt volna.

A Vadító szép napok a Szerelemre hangolva előtti darabja annak a trilógiának, amelynek a 2046 a záródarabja. Valójában, és a rendező nyilatkozatai szerint is e három film tulajdonképpen egy film. Egy hatalmas ívű, érzelmi, hangulati szimfónia egy-egy tételei (felejtsük el most, hogy a klasszikus szimfónia formája négy tétel) ezek a filmek, ebből a Vadító szép napok az első. Ennek a filmnek is hasonló a cselekménye, mint az utána következőknek, amelyek ugye, korábban kerültek a hazai mozikba, tehát van, létezik, elmesélhető, de nem lényeges. A sztorinál sokkal lényegesebbek a képek, a képek által közvetített hangulatok, a szereplők által kimondott tőmondatok által összeálló vers, a színek, a képek és a vers által összeálló, hol meditatív, hol viharosan felkorbácsolt hullámzás. Egy szüntelen és parttalan energiaáramlás. A zen. Mint a zene. Szerintem tökéletesen lehet úgy élvezni ezt (ezeket) a filmeket, mint a muzsikát, nem szükséges elejétől a végéig végigülni, ott lehet hagyni és el lehet kezdeni akár a közepén, de végig lehet nézni-hallgatni elejétől a végéig is. Meditáció. Lebegés.

E filmben talált először egymásra korunk egyik legegyénibb látásmódú és legszuverénebb tehetségű alkotópárosa, Wong Kar Wai hongkongi rendező és Christopher Doyle ausztrál operatőr. Kettejük munkája talán élvezhetetlen lenne egymás nélkül, együtt pedig tökély. Egy átlagos operatőr nem tudná Kar-wai álomszövetű gondolat- és érzelemnyalábokból álló, rossz szó most, forgatókönyvét képre álmodni, míg Doyle képei gicsesek, hivalkodóak, bántóan artisztikusak lennének Kar Wai szelleme nélkül. De soha, sehol nem látni ennyi foszló vakolatot, ennyi koszos lépcsőházat, kutyaszaros sikátort ilyen szürreálisan esztétikusnak. Soha ennyi pontos és korhű kelléket, dramaturgiailag ÉS esztétikailag ÉS korhűen pontosan alkalmazva, beleértve a teljes francia újhullámot, plusz Martin Scorsese-t. Az utóbbi száz év párizsi haute couture-je nem alkotott olyan izgalmas és ízléses ruhakölteményeket, amelyekbe ezek a csodaszép emberek vannak öltöztetve, a színészek: Leslie Cheung, Maggie Cheung, Andy Lau, Carina Lau, Rebecca Pan, Tita Munoz. Elvesztve minden “ázsiais” túljátszást, olyan lecsupaszított, eszköztelen és sallangmentes színjátszást mutatnak be, mintha amatőrök lennének. Pedig nem azok.

Leszoktam a dohányzásról, de most nagyon rágyújtanék egy szál Craven A-ra, mint Yuddy… Muszáj a végére biggyesztenem egy negatívát: azon a vetítésen, ahol én láttam a filmet, bántóan túlvezérelt volt a hang, ám ez lehet csupán a gépész oda nem figyelésének eredménye. Remélem, hogy csupán ez a baj.

Az Underworld 1-hez hasonló váratlan, ám igencsak nagy sikerek a legkomolyabb ösztönzőerők a Lakeshore Entertrainment pénzeszsákjai számára, hiszen az első rész bemutatása után három év elteltével már elérkezettnek látták az időt, hogy előálljanak a folytatással. Vagy egy másik variáció: addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Végül is, a lényeg az, hogy az Alvilág Egy valóban beletalálhatott valami vizuális-szubkulturális űrbe, amely a Rammstein, vagy Marylin Manson-féle bandák videoklipjei és a Tarantino-Rodriguez szimbiózis vérfétisiszta absztrakciói között tátong. Az a hely ez, amelynek egy másik dimenziójában itt a különféle zombi, woodoo, láncfűrészes, hasfelmetszős, karmolászós-fűtős filmek találhatók. Az Underworldben is patakzott, mit patakzott, áradó Dunaként vágtatott a vér, talán a filmtörvénynek is köszönhetően, keresztül Budapesten, de ezt a katasztrófát a halandó polgárok csupán elszenvedték, arra esélyük sem nyílt, hogy mint a “normális” horrorokban, a végén legyalázzák a nyamvadék Gonoszt. Az Alvilág egy másik dimenzió, itt idevaló teremtmények űzik apró-cseprő üzelmeiket, családi viszályaikat, háborúikat. E filmben ebben a sorrendben. Farkasemberek kontra Vámpírok.

Szóval a világ mozinézőinek meztelen felsőtestre húzott hosszú sötét bőrkabátokhoz, ördögi hupikék kontaktlencsékhez és csapzott frizurákhoz vonzódó része megkajálta e terméket. A farkasemberek és vámpírok harca csak talán itt, Magyarországon okozott némi ide nem illő kacagást a széksorokban, hiszen az azért mégiscsak vicces, amikor jól ismert pesti utcasarkokon zajlik az alvilági csetepaté, Zsigulis honi zsaruk tétova asszisztenciájával. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott volt például maga Görög Zita, bár viszonylag gyorsan levágták.

A hazai celeb-listákon huzamos ideje előkelő helyen szereplő szépség rányomja bélyegét a folytatásra is, a már hagyományos első percekben. De most amellett, hogy néz, lovagol, kardozik, ez alkalommal beszél is, ráadásul az ilyen B-kategóriás mozikban egészen elhanyagolható akcentussal. Bár az is lehet, hogy a tiszta szövegmondásban csupán a vámpírprotkó zavarta. Ez az itt műfajilag kötelező kellék minden szereplőnél okozott némi artikulációs zavart, amelynek eredményeképpen nagyszámú pösze, de azért mégis rettentően vérszomjas vámpír kell rettegnünk. Görög Zita további sorsáról, valamint a vérfarkas-vámpír meccs kifejletéről mindent meg lehet tudni a filmből, nem célom senki privát vérfürdőjének elrontása…

Ez alkalommal színészi teljesítményekről nem igazán lehet szólni, a filmnek nem is célja a legjobb alakításért járó Oscar begyűjtése. A főszereplő Selene nevű vámpírhölgyet ismét alakító Kate Beckinsale (Van Helsing, Pearl Harbour, Underworld) csinos, már amikor nem vérszomjas, de jellemformáló képességére ezúttal nincs szükség. A többiekről még ennyit sem tudunk meg, főleg, hogy szerepük szerint rendre hatalmas fogakat, szőröket, ördögi szemgolyókat és hajókötélnyi izomzatot növesztenek, amikor ritkán mégis fegyvertelenül vannak színen, szép, helyes embereknek látszanak. Bár a hupikék kontaktlencse akkor is rajtuk van, ami tekintetüket elemberteleníti. A filmes illúziókeltés szempontjából ez helyénvaló, hiszen szem a lélek tükre, itt a cél éppen az embertelenség, a lélektelenség ábrázolása.

Csupán Selene és szerelme, Michael, a Hibrid képes embertelen tekintetüket emberire változtatni, a szexjelenetben. Valószínűleg ezért evolúció, vagyis fejlődés a film alcíme, hiszen ők már egy szinttel feljebb vannak szimplán vérszomjas őseiknél, ők már képesek szeretni is. A vérfarkas fiú és vámpír lány kapcsolata Rómeó és Júlia történetére hajaz, azonban a két ellenséges családból származó fiatal közt bimbózó szerelem az Underworld Evolutionban (miért nem Alvilág?, meg Fejlődés, vagy Evolúció?) más, még a shakespeare-inél is véresebb fordulatot vesz, de hát az tragédia, ez horror. Az klasszikus, ez meg nem lesz az.

Az Alvilágban ugye, nyilván sötét van, a fényhiányos jelenetek többnyire jól is vannak fényképezve, a speciális effektek azonban a mai, a nagyszabású kortárs látványmozik által elkápráztatott szemünknek eléggé szegényesnek tűnnek. A film dizájnja viszont következetes, stílusos, bár semmiképpen nem úttörő. Hosszú fekete bőrkabátok, csapzott hajzatok, vastagtalpú bakancsok, ismert sátánista, misztikus horrorklisék, de kliséi a dark, gothic, gruftie és Isten tudja még milyen kriptaközeli rockzenének és a Mátrixnak. Ezek vannak itt is, valamint több hektó vér és levágott alvilági végtagok. A többi néma csend…

A Cannes-i filmfesztivál hagyományosan az amerikai Oscar-ceremónia ellenpontjaként, rendre a minőségi filmkészítés csúcsteljesítményeinek díjazását és ezáltali propagálását helyezi előtérbe. Mégis van valami „diszkrét bája” annak, ahogy Európa legelegánsabb környezetében, pálmafák alatt és luxusszállodák között, azon a bizonyos vörös szőnyegen bukdácsolnak az evilági, félszeg filmművészek, általában ego-túltengéses amerikai kollégáik elnéző mosolyától övezve.

Mint például a Dardenne testvérek, Luc és Jean-Pierre is, bár ők már rutinos Arany Pálma-nyerőknek számítanak, hiszen 1999-ben már nyertek egyet, a Rosetta című filmjükkel. Az ő félszeg botladozásuk a veres szőnyegen akkor már lezajlott. Hiszen ha valaki(k) egy lakókocsi-karavánban nomád módon, alkoholista anyjával élő lányról forgatnak szociografikus hűségű filmdrámát, amelyet a nagyhírű filmfesztivál fényes zsűrije elismerésre méltat, biztosan remegő lábakkal lépnek a felfelé vezető szőnyegre, érezve a szituáció menthetetlen anakronizmusát. Aztán megszokják. Mindig megszokják.

Az idei Arany Pálmát ismét ők nyerték, A gyermek című filmjükkel, lépteik már ruganyosak lehettek és lazák. A bevált séma szerint ismét szociografikus, dokumentarisztikus filmdráma, metszet az élet sűrűjéből. A húsz éves fiú, Bruno egy gyerekbanda feje, utcai rablásokból szerzik a mindennapi betevőt. Sonia 18 éves, majdnem gyereklány még, a minap adott életet kettejük gyermekének, Jimmynek. A kis Jimmy első néhány napjából áll a film, ő a címbéli gyermek. E néhány napban ide-oda cibálják a kisdedet, elhalmozzák mindennel, amit kisstílű rablásokból fedezni lehet: a luxus babakocsit egy napra bérelt kabrió hátsó ülésére préselik be. Az egynapos boldogság elmúltával, míg Sonia segélyért áll sorba, Bruno egész egyszerűen eladja a kis Jimmyt. A kis család további sorsát megismerhetjük a filmből, de sejthetjük is.

Ez a sejthetőség a fő ok, amely elveszi a film potenciális nézőközönségének számító átlagosan szocializált értelmiségieknek a film igazi élét. Egyszerűen arról van szó, hogy bármennyire is kifejlett szociális érzékenységünk, az elmúlt évek (évtizedek) alatt ingerküszöbünk megemelkedett. Egyrészt a különböző médiákból ömlik ránk a hírözön értelmetlen háborúk áldozatairól, természeti csapások kárvallottjairól, másrészt kevesen laknak közülünk hermetikusan zárt luxus-negyedekben, ahol elszigetelődnénk a mindennapi élet bűzösebb, mocskosabb és megdöbbentőbb oldalától. Ha valaki egy szombat délelőtt sorba áll bármelyik Közért pénztáránál, és kinyitja füleit, tíz ilyen történetet hall, mint amilyen A gyermek című filmben ábrázolva van. Ezzel persze nem a film értékeit próbálom csökkenteni, mert értékes film és pontos is, szándékában is tisztességes, csak arról van szó, hogy annyi ilyet láttunk már… Meg volt ugye nekünk egy híres Iskolánk, Zolnay Pállal, Tarr Bélával, Schifferrel, Gyarmathyval, akik megtanítottak szociografikusan szemlélni a dolgokat. A nagy port felvert dán dogmatizmus is alig csengett le, bár az se volt más, mint egy profin marketingelt dokumentarista vonulat, a már említett Budapesti Iskola nyomdokain.

De a fényűző Azúr-part gyöngyszemén, Cannesban ez a film nyert, aminek feltétlenül örülnünk kell, hiszen talán azoknak is ráirányítja tekintetét a dolgok „csúnyább” felére, akik ezelőtt esetleg finnyásan elfordították azt, ha olyat láttak. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a kis Jimmyből, vagy hozzá hasonló sorsra predesztinált kicsi társaiból legalább néhány boldogabb ember lesz, mint szüleik voltak. Ha ennyit elér a film, már mindent elért, ami elérhetett. Asanisimasa szerint 8/10.

A mai emberiséget sújtó átkok nagy részét már igen alaposan feldolgozták a filmesek. Születtek filmek a drogproblémától a globális járványokig szinte mindenről, a legkülönfélébb színvonalon és a legkülönfélébb stílusban. A szerencsejáték-szenvedéllyel azonban kissé kesztyűs kézzel bánnának a filmesek, pedig idevágó kutatásokból tudható, legalább olyan komoly társadalmi problémákat okoz, mint például a tablettás bor. Meg a többi hasonló pszichotróp anyag. A magyar filmtörténetből hirtelen csak olyan édesbús történetek jutnak eszembe, mint a 6:3-as Játszd újra Tutti, vagy a Sose halunk meg, ám ezek semmiképpen sem nevezhetők leleplező erejű tetemrehívásnak, sőt, ha reklámja talán nem is, de a sport szeretetével legalábbis legalizálják a szerencsejáték-szenvedélyt, mert bizony a kettő együtt jár. S akkor még szó sem esett a játékosok által pusztán pénznyerési célzattal játszott, a szórakoztató ipar a félkarú rablótól a pókerig terjedő szegmensére, amely mind a mai napig komoly milliárdokat hoz üzemeltetőik számlájára, egyben családok millióit teszi tönkre. És mint az említett filmes példákból is láthatjuk, ebbe a játékba éppúgy bele lehet halni, mint a heroinba.

Amerikában persze Viva, Las Vegas! Ezt ordítja Elvis Presley, az amerikaiak (és külföldiek) milliói hagyják millióikat ott, holott mindenki számára nyílt titok, az egész a maffia 200 milliárd dolláros szemfényvesztése csupán. Mégis vicces, vidám történetek százait láthattuk e tárgyban, Ocean’s 12, például. Rémlik, hogy néhány nem túl pozitív kicsengésű filmben (pl. Las Vegas, végállomás – Nicholas Cage, The Gambler – James Caan), megvillant az igazi arca is, de ezek csupán a kivételt erősítő szabályok. Ez a mostani film is lehetne még ilyen példa, de csupán lehetne…

A Pénz beszél a szerencsejátékok sporttal összefonódó területére kalauzolja a nézőt. Tudni kell, hogy a sportfogadás nem tiltott Amerikában, csak a szerencsejáték az, négy államot kivéve. Ha azonban a sportfogadásokat nagy tételű pénzben játsszák, az már kimeríti a szerencse űzésének fogalmát is, ismerjük, zugbukmékerek, tuti tippek, stb., stb. Alkalmanként dollármilliókkal fogadnak a hétvégi bajnoki fordulók eredményére, aki nyer, az értelemszerűen kaszál. Ebben a környezetben nagy az értéke a biztos tippnek…

A film megtörtént eseményeken alapszik, a sztorit állítólag maga az akkor a golfpályán labdaszedőként dolgozó főhős mesélte el a film producerének, az éppen ott ütögető Dan Gilroynak, aki gyakorló szerencsejátékosként azonnal ráharapott a történetre. Brandon sorsa ugyan nem éppen tipikus, de mégis modellértékű. Nem tipikus, hiszen nem mindenkinek van tehetsége a biztos tipp kitalálásához, ehhez a szerencse mellett szakértelem, a csapatok és a játékosok tökéletes ismerete mellett globális helyzetelemzés, az időjárási, környezeti és más egyéb tényezők figyelembevétele is szükséges. De modellértékű abban, hogy a szerencsejáték éppen úgy pillanatok alatt csinál milliomost a lúzerből, mint lúzert a milliomosból. Lehetne ez sikertörténet is, a bukás lehetőségének és szükségszerűségének hangsúlyozásával, a film azonban inkább a szerencsejátékkal kritikailag foglalkozó filmek táborába sorolandó.

Az eddig jobbára üresfejű szépfiúként ismert Matthew McConaughey színészileg kiválóan oldja meg ezt a sors-hullámvasutat. Al Pacino, a tippadóhálózat fejeként ugyanazt a figurát hozza tulajdonképpen, mint például a Fedőneve: Donnie Brascóban, az agresszív és kegyetlen, sokat tudó és sokat tapasztalt, de valahol belül mégis jólelkű, humánus kisembert. Most nem (annyira) maffiózó, inkább üzletember, de nem tud hibázni. Alakítása tökéletes, ám lassan azért, mert nem ő másolja ezeket a figurákat, hanem ezek a figurák utánozzák az ő figuráit. A végeredmény ugyanaz, Al Pacino tökéletes.

De sem ők, sem a szintén kiváló René Russo, vagy a valóban félelmetes, nagypályás “gamblernek” tűnő Armand Assante nem tehetnek arról, hogy a filmnek csupán a középső harmada a jó. A bevezető rész, Brandon balesete és felemelkedése kissé unalmas, sablonos, a vége, a film orrkoppintóan tudomásunkra hozott tanulsága pedig didaktikus és szentimentális. A film közepe viszont, amikor McConaughey és Pacino együtt játszik, kifejezetten izgalmas és informatív, hiszen az élet egy olyan területére nyerhetünk bepillantást, ahová eddig szinte soha.

Van egy angol mondás, miszerint úriember társaságban két dologról nem beszél: egyik a politika, a másik a futball. Hát igen, ha valamelyik szóba kerül, ott vérmesebb körökben biztosan vér fog folyni nézetkülönbségek esetén, elébb-utóbb. Amióta világ a világ így van ez. A Garpastum görög eredetű szó, egy spártai eredetű labdajátékot neveztek így, amelyet a futball ősének tekintenek, de nem véletlen az sem, hogy a kegyetlen szigoráról és katonás politizálásáról hírhedt görög városállamban találták ki, és ez e film címe is.

1914-et írunk, a helyszín Szarajevó. Egy bizonyos Gavrilo Princip nevű egyetemista ekkor egyetlen lövéssel kioltja Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös életét, okot szolgáltatva ezzel a később Első Világháború néven elhíresült vérontásra. Ugyanebben az évben Szentpéterváron még nyoma sincs a három év múlva bekövetkező, szintén történelmi súlyú eseményeknek, bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov még valahol egy békés svájci kávéházban szürcsöli feketéjét, csak néhány emigráns kommunista konspirál vele Leninként. A cári fővárosban él Andrej és Nyikolaj, akiknek mindene a foci, attól függetlenül, hogy már családjuk egész vagyona és apjuk egészsége is ráment erre az “eszetlen” sportra. A két évvel ezelőtti stockholmi olimpián apjuk a családi kincseket is feltette az oroszok győzelmére a németek ellenében, az eredmény viszont 0:16 lett. Apjuk megőrült, a fiúk viszont beleőrültek a fociba, nem is akarnak mással foglalkozni szinte. A foci mellett legfeljebb a Anitsa, a decens színésznő hírhedt szalonjában lebzselnek, ahol a polgári orosz művészélet dekadenciája részegíti meg őket, az elemi erővel felbuzgó szexualitás mellett. Legfőképpen azonban mindenáron profi focisták szeretnének lenni, mivel azonban a helyi klubhoz nem veszik fel őket, saját pályára gründolnak, bárkivel játszanak pénzbe meccseket, és ügyességüknek köszönhetően legtöbbször nyernek is. Csak szex és foci, tudomást sem vesznek arról, hogy már javában készülődik egy minden eddiginél komolyabb meccs, a háború…

Talán a mexikói 0:6-ra is magyarázat lehet e film, hiszen elsődleges üzenete az, hogy a foci mindenek felett van, és ahol ezt a játékot ennyire szeretik, azok mindenkit megvernek. Még minket is. Viccet félretéve, valóban a futball nagyszerűségének dicsőítése e film elsősorban. Andrej és Nyikolaj ennek köszönhetően túléli a háborút is, a vörös terrort is, csakhogy azonmód a vérfürdőből csatakosan megérkezve, egyből a bőrt rúgják. A mindössze 29 esztendős ifjabb Alexej German (az idősb A.G. is jelentős rendező, ismertebb filmje a Barátom, Ivan Lapsin) rendezői tehetségét dicséri, hogy mindezt, bár olykor kissé hosszadalmasan, klasszikusan oroszos tempóban, de még éppen túlzások és olcsó hatásvadászat, valamint ironizálás nélkül teszi. A focitól irtózó nézőket talán untatni fogják az általában térdig érő sárban lejátszott derbik, kárpótolhat viszont a ritkán láthatóan pompázatos képáradat, amelyet Oleg Lukisov követett el. Tökéletes atmoszférateremtő erővel szolgálja a filmet, s mondanivalóját. Nem szép képek ezek, hanem esztétikusak. Állandó a köd, állandó a sár, szinte mindig esik az eső, fakó szürke-barna-kék minden, a kivételesen brutális gyilkossági jelenet kivételével mégsem rossz nézni ezeket a képeket. Artisztikusan igényes kompozíciók.

Az erőszak és a szex ábrázolása terén is komoly változások történtek az orosz filmművészetben, szó sincs már arról, hogy Másenka komisszár pirulva arcul puszilja Ivánt, a hős partizánt, két nyírfaerdő felé vaktában elengedett Kalasnyikov-sorozat közt. Brutalitás az orosz közlétben mindennapos, ez benne is van a filmekben ma már, azonban ritkán látni földön fekvő kisfiú nyakának csizmával való szétroppantását, mintha cigarettacsikket taposna el. Hálaistennek e filmben is csak egyszer van ilyen megrázó jelenet, dramaturgiailag pontos helyen és kellő indokkal. Azonban aki nem bírja nézni a borzalmakat, az annál a jelenetnél ne figyeljen, amikor Andrejék a Kalmárnak viszik a pénzt, amit a saját focipályára összenyertek. Anitsa, a színésznő szalonja pedig olyan, amilyennek egy szalonnak lennie kell, egy másodperccel egy orgia előtt és egy után.
Majdnem azt mondom, hogy egy tipikus igényesen kivitelezett hollywoodi mozi, csak éppen orosz. Hosszú is, lassú is, nincs is igazán sztorija, mégsem unalmas. Hogy csinálják…?