A szintén idei, egészen szórakoztató Szia, Életem!-hez hasonlóan az Együtt kezdtük című új, magyar filmre sem lehet azt mondani, hogy benne a rejtői nevű Kerékgyártó Yvonne valami ordas nagy újdonságot fedezne fel és mesélne el – viszont ez a film is szerintem egészen szerethető kis mozi. Az “érettségi találkozós” filmek halmazába illik ez a kis mű, ebből is termett már a világ filmművészetében kismillió darab. Naná, hiszen a nézők túlnyomó többsége szintén átélte már, vagy éppen éli azt az élményt, amely a felnőttkorba, abba a bizonyos NAGYBETŰS ÉLETBE való kilépés eufóriája, majd az ott eltöltött első tíz év tapasztalata közötti kontraszt képez. Mi lett a nagy álmokból, mi lett a nagy szerelmekkel, hova lettek a nagy barátságok, avagy, mi lesz velünk, miután arcon csapott a valóság? Kerékgyártó Yvonne filmje hangulatában, cselekményének irányában tulajdonképpen illik az ilyen filmek kicsit melankolikus, kicsit nosztalgikus vonulatába. Egyszerre vidám és komoly. A karakterek is tipikusak, ezzel együtt közhelyesek is: van a közismert partiállat baromarc, a lúzer okostojás, a csajok kedvence szépfiú, a művész, az átlagarc, aki az osztály legjobb csaját veszi el feleségül, miközben az osztály hajdani másik legjobb csaja nem éppen azt a pályát futja, ami kinézett neki. Van punkcsaj is, aki talán tíz év múlva a legnormálisabb – naná. Pont olyanok, mint mi voltunk, mint amilyenek ti vagytok. A sztori is kiszámítható, de mégis visz magával, hiszen a mi sztorink is hasonló. Szép a Balaton-felvidéki táj, ahol a történet java játszódik, még a “Gyere haza, fiatal!” kormánykampányra kihegyezett “vörös farkat” is el lehet nézni a fináléban. Ezúttal. Legközelebb már büntetek.