Kifejezetten szerettem az első Tőrbe ejtve-filmet: Rian Johnson író/rendező régen látott frissességet hozott ezzel a történettel a klasszikus “Who Done It?”-típusú krimik mára eléggé bepunnyadt, beporosodott, naftalinszagú világába. Talán még maga, Agatha Christie néni is elfelejtette volna, hány cukrot tett a teájába, miközben nézte a történetet; Johnson volt olyan pofátlan, hogy megfricskázza a klasszikus cselekményfordulatokat, az ismerős, de viccesen elrajzolt karaktereket, kikacsintson a nézőre, sőt még aktuálpolitikai kiszólásokat is megengedjen magának – és csináljon egy veretes, masszív, gyakorlatilag hibátlan krimit.
Nem csoda, hogy idén karácsonykor Netflix-előizetők milliói várták izgatottan az új Benoit Blanc-történetet (melyben Daniel Craig ismét újrarajzolhatja Hercule Poirot piperkőc alakját). Sajnos, (számomra legalábbis) Grincs ezúttal ellopta Az üveghagymát. Nem mintha nem lenne kevésbé fordulatos a sztori, kevésbé extrémek a karakterek, kevésbé őrült a ritmus – valahogyan mégis erőltetett, izzadságszagú lett a végeredmény. Természetesen, néhol, bizonyos pilanatokban kifejezetten szórakoztató ez a film is, azonban történet kulcsaként szereplő dolog (no spoiler!) természetéből fakadóan olyan dimenziókba mozdította el a sztorit, ami számomra már érdektelen. Nem az egzotikusnak tekinthető görög luxusszigettel van bajom, az még lehetne akár autentikus is (lásd Nílusi hajóút, vonatozás az Orient-expresszen, India, stb.). A cselekmény minden fricskája és pördülete ellenére sablonos lett, s hogy ez a “dolog” és az ebből fakadó hatalom lett az események fő mozgatórugója, unalmas is. No, és hát a kulcsszereplő sem volt számomra túl meggyőző (Janelle Monáe), nem szépségében, hanem dramaturgiai súlyában, erejében. Egyszóval, túl- és el lett tolva ez a film, melyhez például Serena Williams teniszsztár, Kareem Abdul-Jabbar kosárlabda-ikon, Hugh Grant és Ethan Hawke filmsztárok statisztáltak, ám egy Leslie Odom Jr. nevű alak közben Denzel Washingtont próbálta utánozni – sikertelenül, hiteltelenül, de nagyon zavaróan. Craig és Edward Norton tette a dolgát, de igazán semmit nem tudtak hozzátenni a produkcióhoz, mely nem sokkal lett több egy trendi popklipnél.
A hangzatos, magasztos előérzeteket keltő cím kissé becsapós, ugyanis egy igen kemény, felkavaró és a valóság talajába mélyen beágyazott bűnügyi történettel van dolgunk. Jon Krakauer nagy feltűnést keltő, és minőségében, egzaktságában, részletességében és hitelességében Truman Capote vagy Norman Mailer hasonló műfajú klasszikusaihoz mérhető dokumentumregényben dolgozta fel azt a mormon egyházat és az amerikai közvéleményt 1984-ben alaposan megrázó bűncselekményt, valamint annak rendkívül szövevényes, és hatásaiban, társadalmi tendenciáiban máig tapaszztalható körülményeit, melyben egy tekintélyes mormon családból származó anya és gyermeke halt meg egy bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságban. Az ügy további érdekessége, azon kívül, hogy az eléggé zárt, magáról a feddhetetlenséget és a józan, Istennek tetsző életmódot hirdető Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza, azaz a mormon egyház berkein belül történt a bűncselekmény, azt egy mélyen hívő, mormon vallású nyomozó tárta fel a hosszas, komoly lelkiismereti és hitbéli megpróbáltatásokkal teli nyomozás során.
A Dustin Lance Black által kreált, hétrészes minisorozat, az eredeti címén Under the Banner of Heaven (A menyország zászlaja alatt) gyakorlatilag betűről betűre követi Krakauer dokuregényét, tehát nagyjában-egészében a valóságban is megtörtént eseményeket, melyek hitelességét maga, az író is folyamatosan ellenőrizte szakértőként a forgatás során. Rendkívül alapos, részletekbe menő, igen mélyre és messze ható történettel van dolgunk, mely bár gyakorlatilag egy krimi, valójában igen komoly vallás-, és egyháztörténeti ismeretekkel is szolgál a mormon egyház történetét, illetve mai, mindennapi életét, a hívők szokásait, életmódját illetően. Egyfajta élveboncolás is a film, hiszen rengeteg, a magukat tiszta, egészséges életű, erkölcsös, istenfélő igaz amerikaiaknak valló és hirdető mormonokra nézve rengeteg kényelmetlen információ is napvilágot lát általa, a természetes házastársi erőszaktól kezdve a legokkultabb, legsötétebb mágikus szeánszokig, véráldozatig, valamint olyan fundamentalista, alkotmányellenes, adótagadó eszméket hirdető földalatti csoportokig, melyek az Amerikai Egyesült Államok létét kérdőjelezik meg. Sőt, alkalmasint azt fegyverrel is támadják…
Értelemszerűen, ha egy sorozat ekkorát markol, akkor valami áldozatul is esik: jelen esetben ne számítson senki egy pergő ritmusú, akciódús krmire, bár amit közöl, az a végén legalább olyan súllyal fogja a nézőt fotelbe tapasztani, mint egy hétórás, élet-halálra menő, veszett hajsza. A több idősíkon, sok szereplővel zajló cselekmény egyszerre tárja fel a kettős gyilkosság körülményeit, valamint közben, mintegy illusztratíve magyarázza is azt a mormon egyház keletkezése idején, illetve hagyoményaiban, liturgiájában meglévő eseményekkel, felfedve a gyilkosok és az áldozatok motivációit, azokat a nem hívők számára nehezen érthető dolgokat, melyek tulajdonképpen belekényszerítették őket a történetben elmesélt szituációba. A hívő Pyre nyomozót (Andrew Garfield) önfeláldozó nyomozásában társa, a származása okán a mormonizmustól igen messze álló indián Taba nyomozó (Gil Birmingham) cinikus, olykor kifejezetten maró hatású, de mindig mélyen bölcs megjegyzései térítik vissza a rendőrszakmai útra: az igazság felderítésére. Szimpatikus páros az övék, különösen Garfield teljesítménye kiemelendő, de a mellékszerepekben is pontos, markáns, egyedi karakterrajzokat látunk, melyek hiteles, valódi, megélt sorsokat mutatnak be. Összességében egy igényes, műfajához mérten kifejezetten tartalmas sorozat ez, melyet talán csak a végén, az igazságszolgáltató finálé utáni levezetés “vörös farka” árnyékol be kissé, de ezt tudjuk be a mormon egyháza ma is meglévő, igen komoly gazdasági és társadalmi hatásának – ekkora fokú önkritikát úgysem nagyon látunk a hozzánk történelmileg közelebb lévő, nagyobb, még hatalmasabb keresztény egyházaktól. Pedig bőven lenne mit kibeszélni azokból is.
Ha a pokolba vezető utat jó szándék övezi, úgy a mennyországba is csak kisebb-nagyobb bűnök hosszú során át lehet eljutni. Ennyi nagyjából a mindent lezáró és elvarró hatodik évad végén a Better Call Saul tanulsága, lényege vagy mondanivalója. Ez azonban egyáltalán nem “karcsú” üzenet, hanem talán az egyik legélvezetesebb, legokosabb, legviccesebb, egyben legmeghatóbb, ami ebben a tévéműfajban jelenleg elérhető. Tán még az eredettől, a Breaking Badtől is jobb. Itt is kisemberek válnak nagyszerűvé: egy nagymenő bátyja mellett élni és túlélni mindenkinél jobban megtanult, de alapvetően balfasz és jó szándékú zugügyvéd a főszereplő (Bob Odenkirk), valamint egy mexikói banditákkal kekeckedő, olykor üzletelő, hajdan zsaru, de a történet kezdetén parkolóőrként tevékenykedő nagypapi (Jonathan Banks), aki az így keresett pénzből -adományként- játszóteret épít, esténként pedig a Kis hercegből olvas fel unokájának… Remek és autentikus karakterek, vicces dialógok, de ha lehet, ezeknél még beszédesebb és még viccesebb némajátékok egy több szálon futó, néha egészen abszurd, máskor csak simán izgalmas, vicces kalandokban bővelkedő cselekményben. A helyszín New Mexico, a világ konkrét vége, ahol a látóhatár maga a végtelen.
Sokáig tartózkodtam az amúgy remek Breaking Bad előzménysorozatától, valamiért nem láttam benne fantáziát. Szerencsére, szó sincs arról, amit a priori feltételeztem, nincs itt semmiféle csontrágás vagy bőrnyúzás a halálos beteg gimnáziumi kémiatanárból nagy hatalmú drogbáróvá váló kisember történetét feldolgozó BB nyomán, miközben a cselekmény ugyanott játszódik, ugyanabban a környezetben, a karakterek közül többen feltűnnek itt is, ott is. De teljesen más a hangvétel, s kicsit a műfaj is. Természetesen, részben megy ez a mexikói drogkartelles cucc, több érdekes mellékszereplővel. Bár hamar kiderül, hogy a kínosan pipifaxos, pedáns külsejű, karót nyelt Fringe (Giancarlo Esposito) valójában egy rendkívül intelligens, de ennél még veszélyesebb gazember, hiába tünteti fel magát egyszerű taco-árusnak, miközben a kartell egyik fő intézőembere, Nacho Varga (Michael Mando) valójában jó ember. Mindenki megy a maga útján, ám ezek az utak rendre keresztezik egymást, hol összefonódnak, hol eltávolodnak egymástól – hol pedig szembefordulnak egymással.
A másik főszál, ami tulajdonképpen a legfőbb sodra a cselekménynek, az azonban mégiscsak Jimmy McGillé, akiből a történet egy pontján Saul Goodman lesz (lásd a széria címét). Hosszas konfliktusa, amit nagymenő ügyvéd bátyjával, valamint annak szintén nagymenő, és ehhez mérten nagyképű kollégáival folytat ügyvédi praxisa, illetve szakmai előmenetele kapcsán kiváló alkalom egy sor szellemes bírósági trüváj bemutatására, melyben a törvényeket okosan használó, ám messze nem mindig etikus kreativitás találkozik a dolgok biztos, megbízható, ám végkimenetelét tekintve valahol mégis velejéig romlott, bűnös törvényességgel. Ezek a kis tárgyalótermi epizódok életközeliségükkel, szellemességükkel, olykor bizarr eseteivel mindig viccesek és Jimmy jellemfejlődésének szerves stációi, miközben mokaszinjai, rikító ingei és nyakkendői, az állandó táskamizériája, az elmaradhatatlan kávétermosz, a mindig problémamegoldó és -levezető fagyizás és még egy sor kellék az állandóságot képviseli. Ezzel párhuzamosan végigkövetjük Jimmy szerelmi életét is, ami egyszerre banális, hétköznapi, spontán, de mégis, talán éppen ebben a megközelítésben megkapó – és olykor még romantikus is. Kim (Rhea Seehorn) szintén ügyvéd, ráadásul Jimmynél sokkal fényesebb karrier előtt áll: ám ahogyan rendszerint párja, úgy ő is rendre azokat a döntéseket hozza meg, amelyektől a való világban általában óva intik az ember fiát. Jellemző jelenet, amikor egy nehéz nap estéjén, külön-külön hazaérnek a munkából, némán söröznek az erkélyen és az üres üvegeket az utcára pöccintik, hej. A másnapi munkás reggel aztán Kim, tárgyalótermi kiskosztümjében és magas sarkú cipellőjében szépen felsepri a szilánkokat… Oké, hülyék voltunk, de ez van – megoldjuk. És megoldják.
Természetesen, aki a tűzzel játszik, az előbb-utóbb meg is égeti magát ez alkalommal is. Jimmy/Saul pályája egyre magasabbra ível, miközben hihetetlenül zavaros ügyei is a fejére nőnek. Folyamatos szakmai konfliktusai, különösen nagybátyjával, valamint Howard Hamlin (Patrick Fabian) nevű kollégájával való szakmai és személyes rivalizálása, a Breaking Badből ismert szereplők (Fringe, a Salamanca-kartell, valamint igazi crossoverként maga Walter White) üzelmei és az utolsó évadokban feltűnő, igen baljós hangulatú, talán a jövőbe mutató fekete-fehér jelenetek egy katartikus, sőt, Jimmy/Saul számára apokaliptikus finálé képét vetítik előre. Amit meg is kapunk. Mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve többségükben büntetését, szál nem marad szabadon, szem szárazon. Viszont aki jóember, az a pokolban is jó. Nem lesz semmi baj, nincs semmi baj.
Sokáig az egyik legizgalmasabb kortárs filmrendezőnek tartottam az ausztrál Buz Luhrmannt. A bombasztikus Moulin Rouge, de főleg az azt megelőző, a még frenetikusabb Romeo+Juliet alaposan megadta az alaphangot vele kapcsolatban, amit aztán a későbbiekben (A nagy Gatsby, Ausztrália) már egyre nehezebben tudott megtartani – sőt, olykor már meg sem találta. Az Elvis Presley (Austin Butler) életét, de inkább híres/hírhedt menedzserével, Parker ezredessel (Tom Hanks) való kapcsolatát elmesélő Elvis című filmben részben visszatalált az általa egyszer már meglelt, felépített “sárgaköves” útra.
Amíg szól a zene, addig nincs is itt baj. Luhrmann igazából ehhez ért nagyon, a revühöz, a látványos koreográfiához, amikor vibrál, lüktet minden a fékevesztett ritmustól, a fények kápráztatnak, a néző feje szédül, érzékeinket úgy tömi tele mindennel, hogy eszünkbe sem jut közben gondolkodni. Tátjuk a szánkat és ámulunk, ahogy kell – mint Rózi a moziban. Luhrmann a film zenés pillanataiban lazán és görcsmentesen képes megidézni azt a varázslatot, amely a film és mozi legragyogóbb pillanataiban képes volt nézők száz és ezermillióit elvarázsolni. Ehhez most Elvis adja az apropót, de valószínűleg egy ismeretlen vak utcazenészből is meg tudná ugyanezt csinálni – feltéve, ha az a vak utcazenész valamit nagyon tud, mint például itt Elvis a csípőjét rázni. Austin Butler hozza a karaktert, bár Elvis Presleyhez nem nagyon hasonlít, főleg annak kései dagadt, szétdrogozott állapotában nem. De végül is a film szempontjából ez mindegy, mert a rendező olyan körítést tesz mögé, hogy ez szinte fel sem tűnik. (Jegyzem itt meg, hogy Tom Hanks teljesítménye is alig értékelhető színészi értelemben, mivel akkora műtoka mögött kell játszania, hogy abból a néző semmit nem lát.)
Számomra azonban az az igazán szomorú, hogy amikor a bő két és fél órás filmben olykor pillanatokra elhallgat a zene, akkor Luhrmann mennyire nem tud mit mondani. Közhelyeket ragoz, közismert sztorikat motyog újra. Lehet, hogy maga, a címszereplő figura ennyire üres (kétmilliárd rajongó felhorkan), lehet, hogy túl sok mesét láttunk már a sztárvilág ikaroszi “élepályamodelljéról”, mindenesetre, ezt a filmet a végén már nagyon untam. Miközben, ismétlem, tele van az egész bravúrokkal. Ahogy atmoszférát teremt, ahogy kort, divatot, élethelyzeteket stilizál, abban gigászi Luhrmann. Nem véletlen azonban, hogy ebben a nagy dirrdurrban, csittcsattban és tűzijátékban nem látja meg az embert – bár lehet, hogy már nem is érdekli.
Tulajdonképpen nagyobb baj nincs ezzel az angol krimisorozattal, csupán annyi, hogy alapötletében “egy az egyben” a Hannibal Lecter-sorozat főmotívumára hajaz: adott egy hiperintelligens, ennek ellenére aberrált, mániás sorozatgyilkos, aki halálbünteetésére várva a börtönből segít “bennfentes, szakértő” tanácsaival a rendőrségnek, jelen esetben egy oknyomozó újságírónak, felderíteni más, szintén aberrált gyilkosságokat. Sir Anthony Hopkins Oscar-díjat kapott Lecter első, alig néhány perces jelenésért – itt Stanley Tucci adja a figurát, amúgy hibátlanul. Ő Az ember a rács mögött.
Négyrészes minisorozatként mutatta be ezt a történetet a BBC, majd utána a Netflix, de mint ahogy az alapötlet sem eredeti, a folytatás lehetősége is benne van – ha lesz rá nézői vágy, illetve produceri akarat. Egy eset kerül kvázi feldolgozásra, amellett, hogy megismerjük a fő karakater(eke)t. Viszont éppen a sztoriban van a sorozat igazi érdekessége. A Sherlock-, vagy a Doctor Who-történetek igen kreatív feldolgozásairól ismert Steven Moffat ezúttal is megkavarja a szálakat, mely egy elég meredek eset körül fonódnak össze. Egy köztiszteletben és minden gyanú felett álló lelkészt (David Tennant) gyanúsítanak pedofíliával, majd váratlanul öngyilkos lesz a lelkész templomának szolgája, miközben a lelkész, önmagát tisztázandó, balfogások sorozatát követi el, még nagyobb slamasztikába keverve magát. Ez a sztori még egy hagyományos, “ki a gyilkos?” típusú krimi sztorijaként is izgalmas lehetne, tulajdonképpen eléggé erőszakoltnak is tűnik, hogy az esetet végül is egy halálbüntetésre váró sorozatgyilkos oldja meg mentálisan, sok ezer kilométer távolságból. Ráadásul rögtön az elején van egy óriási logikai baki a cselekményben (ha a pendrive-ot a lelkész egyszerűen megsemmisíti, nincs bizonyíték a pedofíliára), viszont ezen túllépve megvan az a gondolati fősodor, ami különlegessé teszi ezt a sztorit: ez pediglen a lelkész morális küzdelme hitével, lelkiismeretével a logika, valamint a látszatnak hívő külvilág ellenében. A helyenként mellbevágón előbukkanó morbid, olykor kifejezetten merész humor is jót tesz a sorozatnak – egy este alatt meg is nézhető az egész, ha nincs jobb dolgunk.
D.H. Lawrence hajdan hírhedt botrányköve mára már kissé (eléggé) megkopott, erotikából már ebben a mai új-prűd világban is lényegesen többet kapunk, akár egy filmközi reklámból is, de ha azt nézzük, hogy a globális internetforgalomban mekkora (óriási) részt tesz ki a különböző pornóoldalak forgalma, akkor tényleg nincs miről beszélni e tekintetben. Ez a Laure de Clermont-Tonnerre által rendezett Netflix-film nem is próbál rést ütni pikantériában és explicitásban a Victoria’s Secrettől a Pornhubig húzódó szexfronton, megelégszik azzal, hogy a történet valódi tartalmát meséli újra.
A fejlett nyugati társadalmak kasztrendszere sem annyira zárt már, mint az a Lady Chatterly szeretője idején Angliában volt, miközben nyilvánvalóan ma is vannak megkövesedett kátyúnyomok, melyeken áramlani képes a társadalmi mobilitás. Talán csak némelyek betömődtek az idő során, mások meg keletkeztek az azóta eltelt évszázadban. Én bátrabban nyúltam volna ehhez a témához, például a háborús sérülése okán lebénult Lord Chatterly karakatere (Matthew Duckett) felől közelítettem volna, ahelyett, hogy újra elmeséljük az unatkozó, magára hagyott szépasszony (Emma Corrin) és a lumberszexuális vadőr (Jack O’Connell) romantikus, sőt, mesés szerelmének sztoriját. Ami viszont szépen, lendületesen és végül is, ízlésesen pereg végig a pakkra két órán, amennyibe e film kerül. Mégis azt mondom, inkább a film fényképezése az, ami igazán tetszett: Benoît Delhomme kobalt-, égszín- és levendulakékben, valamint a zöld összes létező árnyalatában tobzódó, a szimbolizmus és a szecesszió festészetének dekoratív, buja motívumait idéző kép világa valóban szemet gyönyörködtető.
Mondanám, hogy ezzel a hétrészes minisorozattal új műfaj született: itt az ingatlanforgalmi thriller. Én legalábbis nem láttam még effélét (miközben tulajdonképpen ugyanennek a valóságban is megtörtént esetnek létezik másik filmes feldolgozása is). A megfigyelő ugyanis a valóságban is figyeli, mi zajlik a szomszédjában, a negyedben/kerületben eladósorban lévő decens ingatlanon, kik az új tulajok és bíráskodik, megérdemlik-e az általuk kiszemelt ingatlant. Ismerjük mi is őt: ott figyel a konyhaablakból, mindenkiről tud mindent, és ha úri/hölgyi jókedve úgy hozza, bárkinek pokollá teszi az életét. A védekezés egyszerű: mindenkivel kedvesnek kell lennünk.
Manapság persze, a drága ingatlanokat nem igazán kedves emberek szerzik meg maguknak, az ehhez kellő anyagi fedezet eléréséhez ugyanis kellő mértékű arrogancia és agresszivitás szükséges – szerény, de nagy tudású emberek ritkán vágynak hivalkodó, puccos villára. Ez a kettőség az igazán izgalmas a horror/thriller-specialista Ryan Murphy sorozatában: miközben az áldozatok, akiknek drukkolnunk kellene, nem igazán szimpatikusak, a bűnös viszont, céljaiban legalábbis, pozitív. Nem tudjuk azonban, ki ő. Tippünk van, de szinte biztos, hogy melléfogunk. A kissé pökhendi szomszéd házaspár, aki nem csinál titkot abból, hogy távcsővel figyeli a környéket? Az Adams Familyből átruccant furcsa pár? Netán az elementáris ingatlanügynök? A zsaru? Senki nem ismeri a választ.
Viszont közben azért rendesen a székbe tapaszt a történet feszültségével, ráadásul egyetlen csepp vér és egyetlen hulla nélkül. Az egész szituáció tényleg annyi, hogy valaki vesz egy ingatlant, az ügyletet azonban valaki rossz szemmel nézi, és ezt a vevő is elébb-utóbb észleli: viszont az ő élete válik ezzel pokollá, a szép, új házban… Ügyes rendezés, hatásos atmoszférateremtés, és még mindig sikerül új oldaláról megmutatni az amerikai társadalom közepének élethelyét, a kertvárost. Nagyon jó a szereposztás (Naomi Watts, Bobby Cannavale, Mia Farrow), de “Stifler mamája” azért mindenkit lejátszik a képernyőről: Jennifer Coolidge egyenesen hengerel. Nem tudom azonban, hogy van-e még ebben a témában folytatás (ismerve a végkifejletet).
Elég szépen becsapott Tobias Lindholm minap “kisztrímingelt” filmje. Persze, előtte fel kellett volna készülnöm belőle, de legalábbis meg kelle volna néznem, mit nézek… De nekem elég volt, hogy a főszerepekben a harmincas (ó, bocsánat már negyvenes) filmsztár-korosztály két igen izgalmas reprezentánsát, Jessica Chastaint és Eddie Redmayne-t nézhetem, így vessek magamra. Amúgy nem mindig rossz érzés becsapva lenni, mint ahogy az sem mindig jó az élevezetnek, ha előre tudom, mi vár rám a moziban/képernyő előtt.
Nézem a filmet, és egy kissé -eléggé- komor, kórházi környezetben, két ápoló között zajló romantikus történetet látok, illetve kezdetben azt hiszem. Aztán az egész átmegy egy közepesen izgalmas kórházi thrillerbe, aminek a végén kiderül, ami kiderül – hogy ez egy valóságban megtörtént eset, kvázi reprodukciója. Tulajdonképpen egy mély döbbenetre is okot adó eset, mely a mai napig is megtörténik szerte a világ kórházaiban, valahol. Emberek, akik dolga beteg embertársaikon segíteni, inkább azon ügyködnek, hogy azokat mihamarabb a halálba segítsék. Indokaik többfélék lehetnek, valójában leginkább azonban annyi, hogy megtehetik. Hódolhatnak szörnyű hobbijuknak, mert a rendszer ezt megengedi nekik: a kórházak, s a benne dolgozó orvosi és kisegítő személyzet híresen ritkán ismeri be hibáit, sőt még ritkábban, ha valami ennél is súlyosabb botrány zajlik falai között. Az orvostársadalomnál talán csak a keresztény egyház az, ami szorosabban zár össze, ha valami ocsmány dolog történik köreikben – márpedig történik, mivel elébb-utóbb minden kiderül. Itt az egyik ápoló hidegvérű sorozatgyilkos, A másik nővér a jó, ahogy az eredeti cím mondja.
Sajnos, ennél többet Lindholm se nagyon tud elmondani, a “rossz nővér” miértjeire, motivációjára nem derül fény (amúgy a valóságban sem). Viszont pszichopata sorozatgyilkosból Dunát lehet rekeszteni ezen a szcénán, miközben ma is olvastam egy hírt, hogy Magyarországon egy ápoló csaknem nyolc év börtönt kapott mert betegének az infúziójába nyugtatót adagolt, majd azt megerőszakolta. Jessica Chastaint és Eddie Redmayne-t viszont jó nézni, mert jó színészek, nem véletlenül Oscar-tulajdonosok mindketten, mégha nem is e film okán.
Szolid, de határozott érdeklődést kiváltó skandináv noir érkezett nemrégiben a Netflixre, meglepetésre azonban ezúttal a déli féltekéről, Ausztráliából. Én még biztosan nem láttam ennyire sötét filmet onnan lentről, de északról sem sokat. A sötét jelzőt értem a sztori hangulatára, de az egész film képi világának tónusára, a skandinávot pedig a manapság igen divatos északi krimik, thrillerek sajátos témaválasztására és műfaji kacskaringóira. A kritika elég jól fogadta és néhány fesztiválon, beleértve a nívós Cannes-it is, még díjközelbe is került Thomas M. Wright szerzői műfaji kísérlete, az Idegenek egymás között.
A kísérlet lényege itt annyi lenne, hogy már az elején tudjuk, tudni véljük, ki a gyilkos. A fókusz ezúttal azon van, hogy egyfajta pszichológiai tükör által vizsgáljuk meg az elkövető pszichéjét a rendelkezésünkre álló időben. A tükröt pedig a körmönfont beépüléses, megtévesztéses nyomozati szakasz kulcsfigurája, egy magát maffiaipari szakmunkásnak kiadó nyomozó személye jelenti. A börtönviselt Henry Teague (Sean Harris) cinikus, kiégett figura, egy emberrablásos gyilkosság elkövetőjének hiszik, amit ő következetesen tagad. Mark Frame (Joel Edgerton), az ausztrál rendőrség nyomozója, cinikus, kiégett fazon, akit felesége elhagyott, így minden mindegy alapon ugrik bele a veszélyes küldetésbe, hogy Teague-t átverve, magát maffiózónak kiadva beszervezze őt egy kamu balhéba, így csikarva ki belőle a gyilkosság elkövetésének beismerését. A két félrecsúszott egzisztencia kapcsolata jelenti tulajdonképpen a film gerincét, melynek során a bizalmatlan tartózkodás egyfajta kényszerű barátsággá változik, miközben az igazságra is fény derül.
Sokáig nem is könnyű egymástól megkülönböztetni a két mogorva, szószátyárnak nem mondható, hosszú hajú palit, talán Teague szája sarkában állandóan fityegő cigi az, ami segíthet ez ügyben. Sokat hallgatnak egymás mellett a hosszú éjszakai autózásokon, de ennek valahogy mégis van egy igen sajátos hangulata. A két féri idegen egymásnak, de idegen saját világukban is, tehát szinte törvényszerűen alakul ki közöttük valami nagyon laza, de mégis észrevehető kapocs. Szimpátiának sem mondanám, talán csak sorsközösségnek. Két kisiklott élet egy darabig azonos vágányon fut egymás mellett. Ez a szplínes, borongós, fád hangulat ismerős lehet bizonyos svéd vagy dán krimikből. Humornak itt helye nincs. A szellemi izgalmakat a nyomozás fordulatainak trükkjei kellene jelentsék, amit hol érzünk, hol csak tudjuk, hogy itt mit kell éreznünk, és ezt tudomásul veszünk. Szolid, tisztességes munkát tett le Wright az asztalra, látszik, hogy gondolt valamit, hogy kifejezetten kerülni akarta a műfaji közhelyeket, sőt érezni valamiféle művészi útkeresés vágyát is – ez utóbbit sajnos, éppen eléggé. Talán ezért nem igazán jó film ez, hogy Wright többet markolt, mint amekkorák a markai, ráadásul amit markol, abban nincs is annyi érték, mint azt szeretné.
Semmi olyat nem tud mondani Marilyn Monroe-ról ez a film, amit egy Hollywood és Marilyn Monroe ügyeiben közepesen jártas filmrajongó ne tudna már, viszont aki netán mégsem halott volna ennek a nehéz sorsú hölgynek életéről, az e filmből csak igencsak homályos képet fog kapni. Más szóval, az igen figyelemreméltó előéletű Andrew Dominik Netflix-gyártású Szöszije egy szép, méretes kudarc. Azt ugyanis hadd ne tekintsem erénynek, hogy egy fodrász, vagy egy sminkes jól csinálja a dolgát – hiszen a dolgát teszi. Ana de Armasból valóban szép Marylint csináltak a szakemberek, azonban ezek a szakemberek akár belőlem is megcsinálnák ugyanezt, bár tény, de Armas nem rossz színésznő, miközben én egy öregedő pasas vagyok, aki mégcsak nem is színész. A tréfát félredobva, de Armas pontosan megvalósítja azt érzelmekben, indulatokban és látványban, amit Dominik láttatni akar általa. A gyerek Norma Jeant játszó Lily Fisher két darab arca azonban hamar unalmassá válik, főleg, hogy ez a két arc -legalábbis az internetes közösségi oldalakon jártasak számára- már régen ismeretes elcsépelt GIF mémekből. Mondjuk, ő csak az elején szerepel.
Azt, hogy Norma Jean/Monroe távolról sem volt olyan butuska szöszi szexbomba, amit a róla készült plakátok, illetve a vele készült habkönnyű filmsikerek alapján hihetnénk, már tudjuk, illetve tudja az, akit érdekel ez a topik. Azt is ismerjük, hogy házasságai nem sikerültek: Joe di Maggio, a baseball-sztár verte, hogy Arthur Miller, a drámaíró imádta, de túl öreg volt hozzá, hogy több abortusza volt, hogy gyógyszer és alkohol-függő lett, ami végül halálát is okozta. Ezek mind közismert dolgok róla, akár bulvársztori szinten, akár összefüggő művész- és drogkarrierként. Ehhez képest Dominik annyit állapított meg, hogy mindennek oka az apa egész életén végighúzódó hiánya. Doktor Freud halkan tapsol és azt gondolja közben, amit Woody Allen később poénná írt: Ha minden ilyen flottul menne!
Dominik minderre majd három órát áldoz esténkből. Szemmel láthatóan komoly, nagy filmet kívánt készíteni az ötvenes évek és Hollywood egyik legismertebb ikonjáról, ennek megfelelően van itt minden, mit artisztikusnak vélhetünk. A képmező például az akkori kor technikai standardjének megfelelően 4:3, ami még rendben is lenne, mintegy kronológiailag, csak egyszer-kétszer vált át a ma megszokott 16:9-be – erre viszont nem tudok különösebb dramaturgiai indokot felhozni. Van sok füst, köd, elhomályosított, eltorzított kép, úgy néz ki a film, mint egy hatvanas, hetvenes évekbeli művész(kedő)film, csakhogy ezt már láttuk, és azóta láttunk ezeknél pontosabb, kifejezőbb vizuális módokat is a szétbomló tudat, az elvesző önkontroll és az érzelmi instabilitás megjelenítésére. De nem lenne ezzel baj, ha arényosan, ízléssel alkalmazta volna ezeket a poros modorosságokat, de itt ebből is túl sok van (mint Ausztráliában általában mindenből, mi kellemetlen). Ez a két óra 47 perc ráadásul alkalmas lett volna egy valóban mélyre ható életrajz megalkotására is, benne nyílhatott volna alkalom az ok-okozat itten kifejtettnél cizelláltabb feldolgozására is, miközben az is tagadhatatlan, hogy van néhány valóban erős jelenet is a filmben. Például Monroe és Kennedy elnök nüansza, ebben a felfogásban, ahogy itt láthatjuk, simán elférne egy másik, csak erre fókuszáló filmben. Vagy Marilyn tulajdonképpen gazdag életének más pillanatai is sokkal érdekesebbek, vagy tragikusabbak, vagy viccesebbek, vagy tanulságosabbak, mint amennyit itt látunk belőlük.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 