asanisimasa

Természetesen nem egy szokványos szerelemről van szó William Wyler hollywoodi “ősbölény” egyik utolsó filmjében, melyet John Fowles annak idején legendás regényéből adaptált filmvászonra. A lepkegyűjtőben egy magányos fiatalember kétségbeesett, torz, tragikus társkeresési kísérletének lehetünk szemtanúi, melyet a rendező hat évvel a monstre gigaszuper Ben Hur után egy éles váltással, gyakorlatilag két szereplővel, egyetlen helyszínen mutat be.

Talán kevesen tudják, hogy a film alapjául szolgáló regényt bevallottan Bartók Kékszakállú herceg vára című operája, pontosabban annak Balázs Béla által írt szövegkönyve ihlette. A történet váza tehát ugyanaz, itt is egy férfi ejt foglyul egy nőt, azonban szó sincs ajtók nyitogatásáról, áriákról, mély szimbolizmusról, a regény, meglehetősen direkten a két teljességgel különböző szereplő – egy magányos, torzult lelkű, frusztrált fiatalember és egy életvidám, érzékeny, nyitott és kreatív lány – minél teljesebb személyiségrajzát, illetve ezek egymásnak vetülését próbálja ábrázolni, komoly sikerrel. A film tulajdonképpen hű “megfilmesítése” a regénynek, azonban terjedelmi, súlyponti, és egyéb problémák miatt lényegesen szegényesebb az eredmény. A filmet 1965-ben mutatták be, amikor Hollywoodban még igen mereven értelmezték a filmek műfaji szabályait, még egy olyan nagyság esetében is, mint Wyler. Hiába dobott előzőleg nagyot egy 210 perces (!!!) filmmel, azért egy kétszereplős kamaradrámára, egy pszichothrillerre nem kapott két óránál többet. Ez, a regény olvasata nélkül elég is lenne, hiszen a film megáll saját lábán is – összevetve azonban nyilvánvaló (bár legalább 25 éve olvastam) a különbség. Fowlesnek volt “ideje”, tere és voltak írói eszközei is a két jellem, a kétféle személyiség szinte teljes kibontásához, a film esetében viszont erre nem nagyon, illetve részben, torzóban volt csak lehetőség. A férfi, Freddie Clegg figuráját még csak-csak sikerült plasztikusan felfesteni, bár a hangulatváltásai tűnhetnek akár indokolatlannak is, amihez csupán az emberrablás ténye szolgál alapul, ez pedig kicsit kevés. A lány, a művészeti főiskolás Miranda karaktere azonban meglehetősen kétdimenziós marad. Wyler alapvetően a férfi karakterére fókuszált, úgy gondolta, egy thrillerben azt kell jobban érezni a nézőnek, mitől kell félni, a vétlen és ártatlan áldozat szerepébe könnyen beleképzelheti magát bárki. Ennek megfelelően, Samantha Eggar jórészt rettenetében tágra nyíló szemeinek riadt meregetésével vesz részt saját drámájában. A Terence Stamp által alakított Freddie már plasztikusabb figura, alapvetően félszeg, pipogya fickó, aki lepkéket gyűjt. Banktisztviselő. A gyakorlati dolgok kivételével kommunikációképtelen. Frusztrálja minden és mindenki, amiről úgy hiszi, több, magasabb nála. Műveletlen. Van benne valami régimódi, merev lovagiasság, mely azonban nem több annál, hogy a férfi tiszteli a nőjét. Aktusra, valódi párkapcsolatra képtelen. Azonban a színész erőfeszítései – mai szemmel – túl teátrálisnak, művinek, túljátszottnak tűnnek, amely éppen ezzel hiteltelenné teszi a figurát. Ehhez nagyívű összeomlásaival méltó partnere is – mindez felfogható kortünetnek, illetve egy ma már kissé divatjamúlt filmiskolának is, melynek a rendező Wyler nagy mestere volt. Akkor ez ment, ma más. Ha színészvezetésben nem is, de feszültségteremtésben, a drámai szituációk megteremtésében mégis hathat korszerűnek a film. Sőt, két szereplőt két órán keresztül, érdekfeszítően mutatni, úgy, hogy közben a drámai feszültséget is egyre feljebb kell tornászni, az egy mai, ifjú, szerkesztésben zseni rendezőnek is komoly feladat. Ehhez képest, A lepkegyűjtő elég biztosan áll 44 éves lábain, túlzásait és szegényességeit feledve ma is tud érdekes lenni. Asanisimasa szerint: 6/10. (Azért nem Poroló, mert a filmet most láttam először.)

Semmi köze nincs Csehovhoz a(z egyik) dél-koreai filmguru, Kim Ji-woon Két nővér című pszicho-hoho-horrorának, maximum annyi, hogy a Három, illet Két nővér egyaránt lassú. De míg Csehov művébe a tizenkilencedik század vidéki orosz dácsáinak szplínjét, az értelmes élet iránt való vágyakozás pre-egzisztencialista életképét szokták általában belerendezni értő színházcsinálók, addig Kim Ji-woon történetének középpontjában egyetlen tragédia áll, s filmjében ennek ok-okozati összefüggéseit próbálja feltárni. Erőfeszítése sikeres, bár a film műfaji megjelölésére kattanó, esetlegesen a nyugati zombi-bőrpofa-freddykrueger-féle tinihorrorokat fogyasztó rétegek ezt végig fogják unatkozni, mert gyakorlatilag alig van benne vér, ami van, az csak pacsmagolás a (számukra) megszokott gyomorba-csákány-kiömlő belek undorodó röhejéhez képest, ráadásul itt az efféléknél elvárt kretén humor is hiánycikk.

Egyáltalán, a Két nővér tökéletesen humortalan alkotás, de ez nem jelenti azt, hogy sótlan és savanyú. A nézőt gondolkodó felnőttként kezeli, nem ad szájába előre jól megcsócsált, megemésztett falatokat, sőt még a fogásokat is sorrendjükben összekeverve tálalja fel. Figyelmet vár el, cserébe intellektuális borzongást és kalandos kirakójátékot kínál. Valamint sok-sok szépséget, meglehetősen meghökkentő módon, egy horrorfilmben. Négyszereplős kamaradráma ez, jórészt csendben. Csak az ódon ház padlóján surranó mezítelen talpacskák neszeznek balról jobbra, majd valaki más puha mamuszban csoszog át a szobán jobbról balra. Olykor ajtó nyikordul csendesen, ruha lebben, porcelánhoz koccan a fa evőpálcika. Drámai pillanatban szekrény zuhan hatalmas robajjal. A négy szereplő – a két nővér, tétova-pipogya apjuk és a vélhetően gonosz mostoha – között vibrál a feszültség, a keleti önfegyelemmel merev arckifejezéseik még jobban ki is hangsúlyozzák ezt. Ami számomra a legfantasztikusabb a filmben, az a filmnek, mint nyelvnek való autentikus és plasztikus használata. Régen láttam már ilyen konzekvensen a képek erejére építő alkotást, manapság valamiért mindent szétbeszéltetnek a filmesek. Holott a képnél nincs erősebb szó. Kim Ji-woon és Lee Mo-gae operatőr gyakorlatilag az egész történetet a megfelelő plánok, kameramozgások, képkompozíciók megválasztásával és a vágással meséli el, melyekben a szereplők között mindössze néhány szavas, banális dialógusok hangzanak el. Mégis, ha rendesen figyelünk, kristálytiszta minden. Mestermunka. Asanisimasa szerint: 8/10.

Néhányan talán egy kis meghökkenéssel fogadják Daniel Young Szobafogság (Prinpick) című filmjét. Mitől magyar egy amerikai rendező filmje? Hát azért, mert ez már nem az első magyar filmje, hiszen itt tanulta a szakmát. (Van ilyen? Ez jó. Ide jön Pilzenből sörözni…?) Valamint azért, mert szinte a teljes stáb, magyar a gyártás, magyar a pénz. Valamint magyar a négy szereplőből kettő: Nagy Ervin és Rátóti Zoltán.

Az egész film angol nyelven forgott, a két magyar egész jól teljesít hunglishben, főleg, hogy ügyes dramaturgiai trükkel Nagy Ervin szövege eleve törtben lett megírva. Korrekt, szuszpenzes, fokozatosan fojtogatóvá váló szerelmi négyszöges, szélhámos-egyszerre-szereti-anyukát-s-lányát-típusú thriller ez a film, (Nagy Ervin amellett, hogy ügyeletes szívtipró, ő a szélhámos-felelős is manapság…) egész váratlan csattanóval a végén, nyugodtan és bárhol vállalható, erős közepes film. Tisztességes, alapos, egészen a végkifejletig, ám talán éppen ezért kissé unalmas is a film. Viszont Nagy Ervin rajongói kajálni fogják, mert Ervin a film felében egy szál alsógatyában tomporít. Asanisimasa szerint 6/10.

A huszadik század utolsó évtizedei Peru hajdan inka királyok uralta földjének sok szenvedést hoztak. Katonai junták, maffiavezérszerű elnökök, maoista terroristák egymást túllicitálva rabolták az országot, a nép pedig szenvedett. Fausta ennek a kornak gyermeke, akit szinte megnyomorított az állandó félelem. A vészidők múltán magára találásának története ez az érzékeny női lírával fogalmazott film.

Peru közelmúltja

A film teljes megértéséhez elengedhetetlenül szükséges néhány szót szólni e távoli ország zűrös és zavaros közelmúltjáról. Latin sajátosság, hogy a katonai hatalom igen sokszor szól bele a polgári kormányzásba, legtöbbször a maga csikorgósan brutális módján. Peru történelmében is szinte végig voltak katonai periódusok, a legutóbbi 1968-1980-ig tartott, nagy szigorúságban és még nagyobb gazdasági tévedésekkel. 1980-ban jött el újra a polgári kormányzás ideje, amely viszont a kezdeti röpke fellendülés után az ‘El Niño‘ jelenség okozta időjárási abnormalitásoknak, az elszabaduló inflációnak, az óriási korrupciónak és az elhibázott gazdaságpolitikának köszönhetően egyenesen süllyedt az anarchiába. Az országban a valódi hatalmat politikai címkével ellátott terrorszervezetek (Fényes Ösvény, Tupac Amaru), valójában nagy hatalmú kábítószer-kereskedők magánhadseregei gyakorolták, kihasználva, hogy Peruban ősi hagyomány a kokain alapanyagának, a kokacserjének termesztése. Ez kaotikus állapotokat eredményezett a perui mindennapokban, összedőlt az egészségügy, a rendőrség velejéig korrumpálódott, az állam alig működött, a lakosság a rablóhadjáratokkal szórakozó gerillák, vagy éppen az elvileg rájuk vadászó katonai halálbrigádok terrorja alatt nyögött. A filmbéli Fausta apja a terror áldozata lett, terhes anyját pedig megerőszakolták. A lány az átélt események miatt szinte megnyomorodott az állandó félelemtől, meghökkentő helyi babonát alkalmazva, egy krumplit helyezett fel hüvelyébe, mely ott nőve, kivirágozva megakadályozza, hogy vele ne történhessen meg ugyanez. 2000-ben, a korrupcióval és az emberi jogok folyamatos megsértésével vádolt Fujimori elnök lemondása után egyértelmű felemelkedés indult mind gazdasági, mint társadalmi téren.

Claudia Llosa

A fiatal perui filmrendezőnő, Claudia Llosa gyakorlatilag egyedül jelenti nemzetközi viszonylatban a perui filmművészetet. Ez második filmje, ám eddigi rövid pályafutása alatt 9 díjat zsebelt be eddig különböző fesztiválokon, többek között a berlini Arany Medvét, éppen ezért a filmért. Mondhatni szerzői kézjegye, hogy valamilyen családi, vagy társadalmi ünnepségre fűzi fel filmjét. Rendezői bemutatkozása, a Madeinusa, egy isten háta mögötti perui falu húsvéti készülődésébe pillantva talál meg tragikus emberi sorsokat, a Fausta éneké–ben pedig egy esküvőt látunk és egy temetést várunk. Mindkét filmben erős színeket, a nekünk szokatlan kultúrák sajátosságaiból fakadó, de néprajzi hitelességű furcsaságokat, továbbá a dél-amerikai irodalomra oly jellemző mágikusan realista elbeszélőmodort és ábrázolásmódot láthatunk, jó részben az itt autentikus kecsua nyelven. A mára emblematikus arcúvá vált főszereplő is ugyanaz: Magaly Solier azóta énekesnői karriert is fut, arca, tekintete, rusztikus indián alakja, személyiségének kisugárzása pedig önmagában is hordoz valami nem evilágit.

Dalban éli az életét

a film főszereplője, a Solier alakította Fausta. A dal a Föld minden népének kultúrájában fontos szerepet tölt be, a természethez közelieknél fontosabbat, a civilizáltabbaknál kevesebbet. Mi itt már előre gyártott, hangulatokra, eseményekhez optimalizált daltermékeket fogyasztunk, de talán emlékszünk még arra, hogy nem oly régen, ha bánat vagy öröm ért, nótára gyújtott a magyar is. Hovatovább, a Körúton sétálva biztos jön velünk szembe egy román polgár tükrös távcsövet kínálva (öccázé), na ő még dúdolgat, sőt olykor hangosan énekel is magában. A filmbéli Fausta bonyolult, de gyönyörűséges dalait az élet szörnyűségei ihlették, de azok megtisztítására, elfeledésére énekli. A gazdag, nagypolgár zongoristanő, aki már elfelejtette ezt, irigyli ezért, gyöngyben fizet érte, egy az egyben. De szívesebben lopná őket, nem értve, nem tudva, milyen szenvedésben születtek meg. A kertész viszont megérti Faustát, hiszen ugyanazt a sorsot élik. Bizarr, de adekvát módon nyilvánítja vonzalmát a lány iránt – de hát ő is bizarr helyen neveli virágját. Egyik oldalról meghökkentően pajkos szerelmi történet, másik oldalról súlyosan groteszk szenvedéstörténet Fausta története, melyet Llosa markáns képekben, olykor morbid humorral, de könnyed, szabadon szárnyaló nőies lírával mesél el. A Fausta éneke tagadhatatlanul egyedi hangú, érzékeny és figyelemre méltó alkotás, azonban a néző és közte lévő kulturális távolság áthidalásához szükséges némi türelem és figyelem. Asanisimasa-index: 7/10

Sam Rockwell ugyanúgy futja végtelen köreit az űrállomás tört fehér falai között e filmben, mint 40 éve futotta Keir Dullea a 2001 Űrodisszeiában. Nem véletlen a párhuzam, hiszen az idei (2009-es) Sundance Fesztiválon komoly feltűnést keltő Moon című filmet rendező Duncan Jones gyermekkorának meghatározó filmélménye volt Stanley Kubrick megkerülhetetlen és a mai napig aktuális filmkölteménye. Valahol természetes, a posztmodernben meg szinte kötelező, hogy egy filmrendező első nagyjátékfilmjét teletűzdeli az odáig vezető útra való utalásokkal, idézetekkel. Miután megtudjuk, hogy Sam egy holdbéli bányaállomáson rója egy helyben köreit, eszünkbe jut az Alien vagy a Gyilkos bolygó is, aztán szép sorban a többi sci-fi klasszikus, többek között a Solaris is. Talán ennyiből is látszik, Jones-re nem a tömegeket hódító űrmesék, a Star Wars vagy a Star Trek, hanem a scifi filozofikusabb és a markáns műfaji jegyei ellenére nem éppen a legagyatlanabb, dilettáns változatai hatottak igazán. Ennek megfelelően első filmje gyakorlatilag egyetlen szereplővel játszódik egy holdbéli űrállomáson – nyilván nem akciófilm lesz ez.

Jones eleve Sam Rockwellre, az ő színészi kvalitásaira, karakterére írta a filmet, mely azonban nem arról szól, hogy egyetlen figura bóklászik magányosan az isten konkrét háta mögött. Az állomást GERTY, egy intelligens számítógép irányítja (Kevin Spacey hangján szólal meg), aki nem őrül meg, mint HAL, hanem jóságos gondviselőként óvja, védi Samet, a modern, pénzt keresni száműzetett Odüsszeuszt önmagától és a külvilágtól, valamint érvényesíti a bányatársaság érdekeit. E két látszólag azonos, de mint látni fogjuk, meglehetősen eltérővé váló terület ütközése sem akasztja meg a számítógépet, rugalmasan alkot új algoritmust az új helyzet megoldására. Az őrület máshol jelentkezik, méghozzá Sam fejében. Vagy mégsem, csak a dolgok valódi folyása annyira hihetetlen, hogy azt egy három évre magányba zárt ember érzékeli őrületként, hallucinációként?

Jones filmje egyszerre pszichothriller, környezetvédelmi utópia/disztópia, romantikus melodráma és filozofikus scifi, ráadásul úgy, hogy mindegyik teljes egész és egyik sem megy a másik kárára. A bányatársaság machinációi, és Sam rendellenes állapota következtében vészterhesen közelgő “mentőcsapat” thrilleri feszültsége, a Föld közeljövőben igencsak reálissá váló energiagondjainak a filmben ábrázolt megoldása, Sam és otthon maradt felesége, lánya közötti egyre lazábbá váló kapcsolat édesbús melankóliája van átszőve a klónozás problematikája, a felelősségvállalás és hasonló topikok felett való – nem emészthetetlenül mély – moralizálással. Egy (de legfeljebb 3) szereplős filmhez képest kifejezetten izgalmas a mozi, néhány ötletes csavarral, optimális vetítési időben. Hogy lesz-e belőle olyan kultusz, mint a 2001 Űrodisszeiából, a Solarisból vagy az Alienből, azt majd eldönti az idő. Ezek előtt tisztelgő, “ommázsoló” műnek azonban már most is megfelel a Moon. Asanisimasa szerint: 7/10. (A Rotten Tomatoes 156 kritika alapján 89%-ot mutat a filmnek, amely extrém magas ráta.)

Véletlenül, tudatlanul futottam ebbe a filmbe, azt hittem a címe alapján, valami jó kis didergős északi thriller lesz ez, vagy valami morbid, de szellemes komédia, esetleg egy meditatív, környezettudatos neohippi filmesszé, ezzel szemben a Halott hó című norvég termék nettó agyatlan faszság. Nyilván a virulens skandináv nehézrock-ipar mellék-, vagy kísérőtermékeként jött létre Tommy Wirkola betűvel nem leírható kategóriájú zombifilmje, mely paradox módon, éppen ezért maradhat életben a szűk, de biztos fogyasztói piacon. Minél kreténebb, annál jobb. Rosszabb, de épp ez a jó – anyukák, apukák, felnőtt testvérek ismerik ezt az észjárást, mellyel a death/doom/stb. metál bugyraiba csúszott gyerkőc próbál magyarázatot adni aggódó kérdéseikre.

Nincs új a nap alatt amúgy, úgy kezdődik, mint Sam Raimi Evil Deadjében (és kismillió más horrorban): jókedvű társaság igyekszik a világvégi, eldugott házikóba, hogy egy vidám hátvégét töltsenek ott el. Kacagva ugratják egymást durva poénokkal – itt orvostanhallgatókról van szó, így kézenfekvően kiömlő belek, és hasonlókról van szó – melyek a következőkben egytől egyig beteljesednek. Pici találmány ez, de legalább ötletes, mert a film alapkoncepciója az baromi gáz. A második világháborúból elkárhozott, arany- és gyémántfüggő náci zombik gyilkolnak aranyért??? Kopott, hótól ázott de amúgy kifogástalan egyenruhában bújnak elő a hó alól nagy számban, hogy tegyék dolgukat – nyamm-nyamm, hrrr-hrrr-grrr. Lényegesen felgyorsultak a zombik a hőskorszak tétován támolygó idióta agyatlanjaihoz képest, de ezt már ellőtték a Resident Evil 1-2-3-ban. Itt sebességben már semmi különbség nincs, az elején a zombik lerongyoltabbnak tűnnek, de ez már nincs így sokáig. Nem tudom eldönteni, hogy paródiának szánták a filmet alkotói, avagy komolyan gondolták, hogy ezt kell bevennem, a lényeg, hogy tényleg hektószámra fröcsköl a művér, bár a szerepük szerint emberi szereplők szemeit gondosan elkerülve, biztos chilis paradicsomléből készítette a valószínűleg tökrészeg kellékes. Elvétve igazán kretén viccekbe is futhatunk, idespojlerezem az egyiket, ízelítőképpen: Az egyik főszereplő kezébe harap egy zombináci, aki horrorrajongó orvostanhallgatóként tudja, hogy akit egy zombi megharap, az maga is zombivá válik. Egy orvostanhallgatón azonban ez nem fog ki: Nemrég tanultuk az amputációt! – kiáltja, és fogja a keze ügyébe kerülő láncfűrészt, és nekiáll gyikicselni saját karját. Nagy nehezen levágja a pasi a karját, ekkor azonban villámgyors mozdulattal egy újabb zombináci üti fel a fejét a hó alól, éppen a pasas lábai előtt, és egy határozott bólintással ráharap az imént önmagát csonkító lábaközére… Erre a pasas kétségbeesve néz fel az égre, színészileg kb. mint aki otthon felejtette pénztárcáját, és már a pénztárnál áll sorban. A haverja pedig közben hitetlenkedve nézi, és megpróbálja lebeszélni a következő csonkításról: Rooooy(vagy valami ilyesmi), neeeee! Szóval így… Azon már nem is futtatom az agyam, hogy miért harapdálják a zombik az embereket, ha kizárólag valami ládikában elrejtett kincsre buknak. Bárhogyan is, részemről komolyabb élmény mondjuk egy menet nosztalgiából a Wolfensteinnel, ha már nácikat kell gyilkolni. Bár az mindig jókedvre derít, amikor a nácik vannak szopóágon, az kurvára nem szórakoztat, amikor egy bélen lóg zombi és emberi szereplő. Primitív, igénytelen, kretén film ez, a fentebb jelzett színvonalú humorral. Akkor már inkább jöjjön Tarantino, meg a Becstelen Brygantik, amire viszont elég nehezen visz rá a lélek. Bezzeg ezt a szart meg megnéztem… Az asanisimasa-index jó indulattal 1/10.

Nincs kedvem sokmilliónyi rajongóval háborúzni (bár tele a padlás poros fézerekkel), és leszarom, ha fitymáék engem is fikázni fognak, ezért rögtön az elején leírom: a JJ Abrams-féle Star Trek fasza film. A Losttal és a Cloverfielddel műfaji alapvetéseket készítő rendező-producer elérte ezzel a ménkű hosszan sorjázó, helyenként bántóan együgyű scifi-mesével azt, amit Christopher Nolan egy másikkal: felnőttkorba léptette azt.

Persze ne várja a magasabb kasztbéli scifi-fogyasztó a 2001 Űrodisszeia, a Solaris vagy a Stalker mélyfilozófiáját, a Star Trek nem vált asztrálfényű majdnem művészetté, csupán egy tisztességesen felfűzött, baromi látványos popcornmozi lett, annak viszont jó. A cselekmény, melyet az atya, Gene Roddenberry is felügyelt egy másik univerzumból, tartalmaz ugyan jónéhány JJ Abramsra oly jellemző logikai csavart és tér-idő ugrást, de messze nem a Lost utolsó évadjára jellemző abnormális módon, hanem úgy, hogy azt egy kezdő, hatéves Star Trek-rajongó is követhesse. Bár a Spock-szál nekem kissé feleslegesen kettőződik, azért ezzel együtt is megáll a lábán a film, szinte minden percre jut akció, a látvány pedig abszolút rendben van. Nekek különösen tetszettek a földi tájképek, és azok az űrbéli panorámák, ahol igazán lehetett érzékelni a szinte végtelenbe vesző mélységet és az ebben úszó űrhajók egymáshoz is viszonyított távlatát. Sylar Zachary Quinto tökéletes választás az ifjú Spock szerepére, úgy is, hogy sokszor mégis a gyilkos órás néz ki a hegyes fülek közül, Leonard Nimoyjal párban meg egyenesen két tojás. Csak az utóbbi már több mint száz éves. Ifjú Kirk kapitány (Chris Pine) is csak éppen annyira nyálas, hogy a lányokat (illetve a kevésbé harcias fiúkat) is beültesse a moziba, a sztori hagyományos melodramatikus felhangjai is őket célozzák elsősorban. A normál skaccoknak meg ott vannak az űrhajók, meg a fézerek, meg a többi hasonló kütyük. csillagidő, hajónapló, képstabilizátorokat bekapcsolni, potenciométereket a maximumra és ugrás!

Szóval, rendben van a film, Abramsnak sikerült egy beavatatlanok (értsd: a Star Trek-univerzumot bármi okból hanyagolók) számára is fogyasztható látványmozit alkotnia, mely tán a hardcore rajongókat se riasztja el, bár a dolgokat teljes összefüggésükben nyilván csak ez utóbbiak fogják maradéktalanul összekapcsolni. A többieknek marad az álmélkodás, a kukoricamajszolás, és a sztori primér, külső felszíne – ám ez is elég. Túl szabad interpretációra amúgy nincs nagy lehetőség, hiszen a márka (a karakterek, bizonyos eszközök, ruhák, vezény- és parancsszavak, űrhajók, stb.) kötelező stílusjegyeit nem szabad elhagyni – ám így ez be is zárja a filmet egy bizonyos ketrecbe. Ebben viszont azt hiszem, JJ Abrams a végsőkig elment, hiszen érthetően, alaposan elmeséli a filmben, mi történ, mielőtt 1964-ben útjára indult az U.S.S Enterprise bizonyos Kirk kapitány parancsnoksága alatt felfedezni új világokat, új kultúrákat, stb., stb. Asanisimasa: 6/10.

Lars von Trier Amerika- vagy demokrácia-trilógiájának második részéről (a harmadik, Washington munkacímű még várat magára), a Manderlay-ről sokan, sokszor elmondták már, hogy lényegesen gyengébb, mint a Dogville, az előzmény-első rész. Annál rövidebb ugyan, mégis hosszabb. Abban von Trier már elmondott mindent, itt ugyanazt mantrázza csak (azért tán nem ilyen egyszerű ez). Hogy Bryce Dallas Howard nem Nicole Kidman (tényleg nem). Hogy von Trier engedményeket tett a Dogville teátrális minimalizmusából, ezzel éppen különlegességétől fosztva meg a projektet. A következetlenségeket nézve (pl.: egyszer ‘levegő’ az ajtó, máskor valódi tölgyfa, tokostul), ez így is van. Hogy az első rész izgalmas szimbolikáját zakatoló, száraz didaktika váltja? Ez is igaz. Azonban – rögtön az elején visszautasítva minden görcsös belemagyarázásra vonatkozó későbbi vádat – érdemes eljátszani e film nézése közben (akár, hogy jobban szórakozzunk) azzal, hogy folyamatosan “fordítjuk” a filmet magyarra. Az időpont nem a ’30-as évek Alabamája, hanem 1989, Magyarország.

A szabadság fantomja (Grace) lopózik be a kerítés (vasfüggöny) mögé zárt sanyarú vidékre, nem várt változásokat okozva ott. A gonosz földesúr (Kádár) idős korára megérezvén a szabadság szellőjét, meghal. A fejét vesztett birtokra változékony idő jő el. Az intézők, munkafelügyelők (munkásőrség, néphadsereg, egyéb fegyveres testületek) parancsok, a Vastörvény híján, nem tudják kordában tartani a munkásokat, a rabszolgasorban élő, tudatlan népet (na ezek vagyunk mi). Grace, a szellő azonban megborzolja az izzadt fürtöket, sőt bele is fészkelődik némelyikbe, az elnyomásban élő nép lassan öntudatára ébred, és megpróbál élni a szabadság nyújtotta, eleddig soha nem tapasztal előnyökkel. Akkor eszik, amikor akar, akkor kel fel, amikor akar, persze, dolgozni mindenki elfelejt: éli a szabadok szabad életét. A gyapottermelésből élő birtok azonban csődbe megy, ha senki nem ülteti el a gyapotot, így éljen bár szabadon a birtok népe, lassan apadni kezd a felhalmozott élelmiszerkészlet, lassan felüti fejét az éhínség. A szabadság szellője (Grace), néhány okos birtoklakó segítségével, tanórákat kezd tartani a birtok lakóinak: hogyan éljenek a szabadságukkal. Ezt vehetjük vállalkozói hiteleknek, egyéb gazdaságélénkítő csomagoknak, itt a filmben arról van szó, ugye, hogy csak el kéne kezdeni dolgozni megint, hogy legyen gyapot. S ha van gyapot, azt el lehet adni, sok pénzért, ami a szabadságban azé, aki megtermeli, nem a földbirtokosé. Így megy minden a már szabad Magyarországon birtokon, elkezd a nép dolgozni, beérik a termés, lesz sok della. Azonban a szabadság szellője a szabad élet frissességén kívül rothadó szagokat is eregetett a birtokra: megjelennek a szabad piac hiénái, a piramisjáték-szervezők, az MLM-ügynökök, a befektetési alapok, a játékgépesek, a kaszinók. A hirtelen gazdaggá (na jó, mihez képest!) vált magyarság (birtoklakók) persze, két marékkal szórták a pénzt a pénznyelő gépbe, bedőlve a hihetetlen ígéreteknek: megkétszerezem, megháromszorozom, megtízszerezem a pénzed, csak add ide nekem. (Emlékszünk, nem?) A nép, a tudatlan, balga nép persze bedől az ajánlatnak: természetesen rövidesen híre-hamva sincs a pénznek. Bedőlnek a kisvállalkozások, sőt a közepesek is, a nagyokat multik vásárolják fel, hogy becsődöltessék őket, így szüntetve meg a konkurenciát, a nép ugyanúgy éhezik, mint a legsanyarúbb időkben, míg élt a földesúr. A szabadság ártatlan fantomja azonban még egyszer segítő kezet nyújt (világbanki hitel, Bokros Lajos, stb.) és megbünteti a pénzherdálásban bűnösöket, azonban nyilvánvaló: hosszú út vezet még a valódi szabadsághoz egy olyan népnek, amely belül még nagyon-nagyon rabszolga.

Lars von Trier természetesen nem a magyar politikai rendszerváltásról készített parabolát. A film egy meglehetősen didaktikusan elővezetett röpirat az amerikaiak iraki agressziójáról, arról, hogy rá lehet-e bárkire rákényszeríteni a szabadságot, illetve annak egyfajta variációját, annak akarata ellenére. De beszél a rasszizmusról, az amerikai feketék egyenjogúsítása körüli teendőkről is, ugyanekkor. A Manderlay gyengébb film a Dogville-nél, nincs (illetve kisebb a) katarzis a végén, de hogy mégsem tök hülye a fazon (naná, hogy nem az!), az azért nyilvánvaló. Filmjét többféleképpen lehet értelmezni, alapvető dolgokról szól, általánosító erővel, igen, ahogy a röpiratok, sőt kiáltványok szólnak a néphez, fontos időkben, fontos témákban. Jelenleg fontos időt élünk itt is, a “birtokon” és van fontos téma is elég. Így a Manderlay talán hozzánk, magyarokhoz is szólhat talán. A film az asanisimasa szerint: 7/10.

(A képek tényleg csak illusztrációk.)

Úgy alakult, hogy ugyanazon a napon láttam a nagy dérrel-dúrral beharangozott idegengyűlöletes sci-fit és ezt a filmet. Nos, amiről a hobbit Jacksonék csak óriási piff-puff közepette szörcsögnek, kaffognak és hörögnek a District 9-ben, arról a francia Philippe Lioret érthető, emberi hangon, tisztán, világosan és félreérthetetlenül beszél: mit keresnek ezek itt?

Idegenek mindenütt

Természetesen a Isten hozott! című filmben szó sincs űrből érkezett garnélaforma alienekről, Calais Csatorna-parti kikötővárosát pontosan beazonosítható helyről érkező humanoidok lepik el, egyetlen céllal: valahogyan, akárhogyan, bárhogyan átkelni a Csatornán, és belépni az Ígéret földjére, Angliába. A franciák irántuk való érzéketlenségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a mai napig koszovóiaknak hívják a város kikötőjét és partszakaszát ellepő külföldieket, holott a hajdan háború sújtotta, ma már jobbára békésnek mondható Koszovóba már tíz éve visszatértek az onnan elvándorlók, hiszen őket odakötik kulturális, családi és etnikai gyökereik. Azóta főleg a tálibok elől menekülő afgánok, iraki kurdok és mások érkeznek nagy számban, ám a calais-i polgároknak ők mindannyian csak „koszovárok”. A francia (és az angol) idegenrendészet drákói szigorral, lelketlenül működik, minek oka az adott országok történelmében keresendő. Mindkét ország komoly gyarmatbirodalommal rendelkezett, melyből annak idején szép hasznot húzott. Annak felbomlása után viszont már nem a kincsek érkeztek az „anyaországba”, Franciaország (és Nagy-Britannia is) az összes hajdani gyarmatáról származó, legkülönfélébb etnikumú, vallású és kultúrájú embernek megadta, de legalábbis nagyban megkönnyítette az állampolgárság megszerzését. Ennek következtében, a hajdani gyarmati világfelosztásnak köszönhetően, Angliát ellepték az indiaiak, pakisztániak, fekete-afrikaiak, Franciaországot pedig a szenegáliak, elefántcsontpartiak, észak-afrikaiak, marokkóiak és algírok. Eltérő vallási, kulturális szokásaikat lassan, de talán megszokják a saját kultúrájuk elsőrendűségében mélyen hívő franciák, ám ez éppen elég nekik (sőt, olykor még ez is sok, ahogyan azt a tévéhíradók mutatják…). A „jogtalanul” érkezőkkel azonban végképp nem tudnak mit kezdeni, az idevezető sok ezer kilométeres utat sokszor embertelen körülmények között megtevő, kétségbeesett emigránsok által elkövetett kisebb bűncselekmények pedig csak a polgárok elutasítását, a hatóságok mind keményebb fellépését gerjesztik irányukban.

Ha egy férfi szeret egy nőt…

Lioret filmje azonban nem valamiféle tényfeltáró dokumentumdráma, mint azt e bevezetőből talán sejteni lehet, a calais-i idegenrendészeti helyzet és közhangulat, és maga a Csatorna-parti város csak háttere, helyszíne egy valódi, igaz és szomorú romantikus drámának. Hosszú és viszontagságos út után érkezik Bilal, a 17 éves iraki kurd legény (Firat Ayverdi) Calais-ba. Mindössze néhány dolgot tudunk meg róla, hogy jól focizik, nem tud úszni és a török határőrök egyszer nyolc napon át tartották bezárva, fejére húzott nejlonzacskóval. Bilal minden vágya, hogy Londonba jusson, ahol szerelme, a már hivatalosan ott tartózkodó Mina várja. A fiú egy meghiúsult kamionos határátkelés után, minek következtében kiutasítják az országból, elkeseredésében őrült tettre szánja magát, ám ehhez meg kell tanulnia úszni. Az éppen váló, hajdani úszóbajnok, mára kissé kiégett, kezdő alkoholista úszómester Simon (Vincent Lindon) vonakodva bár, de elvállalja a fiú úszni tanítását, titkon remélve, ezzel a tettével visszanyeri válni készülő, az idegenek segítését önkéntes munkában felvállaló feleségének szívét. Bilal elképesztő lendülettel veti magát a vízbe, a fiú lelkesedése és személyiségének tisztasága megérinti a férfit. Bilal és Simon között őszinte, atyai barátság szövődik. Bilal egyre jobban úszik, ám Simon rájön tettének okára is, azonban látva a fiú elszántságát, segíti őrült tettében. Egy nap Bilal nekiindul a La Manche-csatorna jéghideg, emeletnyi hullámokat tornyozó vizének…

Csendes hangú, de minden ízében hiteles

és igaz emberi dráma Bilal és Simon története, Philippe Lioret jó szemmel vette észre a hétköznapi idegenrendészeti konfliktus-halmazban a romantikus történetet. Még a kissé hihetetlennek tűnő csatornaátúszás is megtörténik a valóságban, ráadásul nap mint nap. Általában az áramlatok visszasodorják a sokszor csak úszni alig tudó menekülteket, sajnos azonban nem ritkán csak a holttestüket találják meg a La Manche fövenyén, Gibraltárnál vagy az Adriai-tenger EU-partszakaszán. Biztos lábakon áll a dráma a szereplők érzelmi motivációit illetően, melyet csak tovább súlyoznak az egyszerű, de átélt színészi alakítások. A film végig hideg-kékesszürkében lett fényképezve, ami a környezet embertelen, rideg voltát hangsúlyozza, szinte bőrünkön érezzük a calais-i polgárok elutasító ellenszenvét. A filmbéli romantikus dráma emellett azonban egy határozott hangon megfogalmazott, felhívó erejű kiáltvány is arról, mennyire álszent és képmutató egy gazdag ország a tőle szegényebbek irányában. Itt most egy iraki kurd srác tragédiájának voltunk szemtanúi, de nem kell átlagon felüli asszociációs készség ahhoz, hogy megértsük, miért a gazdag országok tétovázása, sőt, elutasítása Darfúrral, és a többi jelenidejű humanitárius katasztrófával kapcsolatosan. A film talán hozzájárul ahhoz is, hogy többen legyenek, akik tenni akarnak ez ügyben, hiszen képes arra, hogy megszólítsa az ember lelkét. Az asanisimasa szerint ez a film: 8/10.

Az elsőfilmes Mátyássy Áron meséje a közelmúltban, valahol Kelet-Magyarországon, az ukrán határ mellett játszódik, és az ottani kemény, sokszor brutális életről, a testvéri szeretetről, a bűnről és bűnhődésről, illetve az igazságkeresésről és az igazságszolgáltatásról szól egyszerűen, közérthetően.

Rendszerváltás után
A politikai rendszerváltás társadalomra gyakorolt hatását eleddig viszonylag érintetlenül hagyta a magyar film, bár ez azért nem jelenti azt, hogy nem készült a témában játékfilm. Példának okáért itt van a 2008-ban bemutatott Franco Nerós Almási-film, a Márió, a varázsló, amely kifejezetten erről a témakörről szól, ám a sort nehéz lenne folytatni. Érintőlegesen és áttételesen persze, szinte minden 1989 után készült, a mában játszódó magyar film erről szól, hiszen az adott szereplők, a szituáció, így maga, az adott film sem jöhetett volna létre, ha még mindig csak egyetlen pártot lehetne (némán) szidni ebben az országban. Legalábbis nem így, úgy, ahogy azok a filmek megszülettek. A Gigor Attila és Faur Anna nevével fémjelzett generációból most Mátyássy Áron jelentkezik rendezői debütálásával, amely néhány évvel a rendszerváltás után játszódik Magyarország egyik legelmaradottabb szegletében, az ukrán határ közelében. Ez a film, persze nem szociográfia, inkább dráma, bosszúfilm, ha nagyon akarom, még a thriller zsánere is ráhúzható. Az Utolsó idők a demokrácia első éveiben játszódik, amikor a szokásos emberi tevékenységek súlypontjai átrendeződnek, új embertípusok jelennek meg, míg a többiek ebben a furcsa, lebegő térben keresik tétován a fogódzót.

Az élet Vadkeleten
Az élet sehol sem lett könnyebb, nem szálldosnak azóta sem tömeges rajban a sült galambok, sehol nem készült kolbászból kerítés, mézeskalácsból kacsalábon forgó vityilló. Vagy ha mégis, akkor nem e film – amúgy gyönyörű – helyszínén, Északkelet-Magyarországon. Munka nem nagyon van, itt mindenki abból él, amiből tud. Ha fűteni kell, az erdőből lopja hozzá a fát, ha munka nincs, hát keres más megélhetést, Iván, a főszereplő például Ukrajnából gázolajat seftel pubertáskorú Audiján. A törvény névleges, őrei inkább csak lézengenek, mint őriznek és védnek, a valódi törvény az, amit az ember szíve diktál. Csillogó terepjárókon arrogáns idegenek járják a határt, földmérők méricskélnek, autópálya fog épülni errefelé, ami biztosan megváltoztat majd sok mindent. Azonban addig még sok fát lopnak a helybéliek az erdőből. Aki tud, az legszívesebben elkerülne erről a vidékről, és ezért meg is tesz mindent. Kemény élet folyik itt, mint hajdan a vadnyugaton, csak az éli túl, aki erős és talpraesett, aki beteg, gyenge és védtelen, az könnyen válik áldozattá.

Szumma
Mátyássy Áron bemutatkozó filmje tisztességes munka, amolyan eminens felelet. Jól néz ki, szépek a képek, helyükön vannak a szereplők, tudják mit kell csinálniuk, a sztori elég erős és szól is valamiről, sőt még a közhelyeket is sikerrel kerülgeti, nagyon nehéz lenne bármi kivetnivalót találni benne, mégis valahogy nem jön le a vászonról. Szépen fel van oda minden pakolva, de sajnos fenn is marad. Kicsit olybá tűnik, mintha egy Volt egyszer egy Vadnyugat-parafrázis lenne a film, ott a vasút hozná az új idők új szelét, itt az autópálya, azonban mindez egyelőre csak a problémák forrása. Hasonlóan kemény az élet itt is, ott is. Bosszúfilm ez is, az is. Ám ott a táj szerves dramaturgiai szervezőelem, itt csupán szép, és jelzi, hogy éppen nem egy városi környezet, hanem vidék az események színtere. Azonban mindkét filmben az igazság érvényesítése a fő téma, s nem éppen a törvény erejével, ellenben komoly és ellenállhatatlan belső indíttatásból.

Ügyesen választotta ki szereplőit Mátyássy, Eszter kulcsszerepében azért nem nyúlt messzire, saját felesége adja olykor hátborzongató hitelességgel a katatón autistát. Vass Teréz igazi színészi jutalomjáték lehetőséget kapott férjétől, amivel ügyesen élt is. De valódi seftesnek tűnik Iván is (Kádas József), de ügyesek a többi szerepet alakító, eleddig jobbára ismeretlen színészek is. Herbai Máté operatőr olykor brillírozik szuperközelikben, ám a tájat bár szépnek fényképezi, jelentéssel felruházni nem tudja. Ez azonban nem feltétlenül hiba, lehet rendezői koncepció is. Atmoszferikus, izgalmas zenét írt a filmhez Márkos Albert, ám amikor az amúgy elképesztő Harcsa Veronika énekelni kezd, akkor az nagyon zavaró. Egész egyszerűen nem értem, mi szükség van a cselekményhez tökéletesen indifferens angol szövegeket éneklő vokális nu jazz számokra egy vidéki környezetben, 1997-ben, valahol Északkelet-Magyarországon játszódó filmben. Sem hangulatában, sem jelentésében, sem kulturálisan nem stimmel. Többek között ez is “fenntartja” a filmet a vásznon, de ebben része van Mátyássy túl intellektuális, túl finom elbeszélésmódjának is. Egy ilyen dráma elbírt volna sokkal “tökösebb”, dinamikusabb megfogalmazást is. Sőt, akkor lett volna igazán ütős. Asanisimasa szerint azonban, ez így csak közepes: 5/10.