David Lynch Straight Story-ja és Sean Penn Út a vadonba című filmjei ihlették az idei (2009-es) Titanic Fesztivál Hullámtörők-díjas filmjét, a norvég Északot. Rune Denstad Langlo első filmjében egy tipikus északi probléma sajátos feldolgozását 
adja: egy depressziós és alkoholista férfi világgá megy. A műfaj: off-road movie.
Az északi depresszió
Büszkén/lehangoltan (attól függ, honnan nézzük) szoktunk mi magyarok dicsekedni, milyen előkelő helyen állunk az alkoholizmus és öngyilkosságok világstatisztikáiban, de mindig hozzá is tesszük, csak a skandináv országok előznek le ebben minket. A pszichológusok talán egyetértenek a pszichiáterekkel (és önmagukkal) abban, hogy az északi depresszió ilyen nagymértékű elterjedésének jórészt éghajlati okai vannak. Az északi sarkkörhöz közeledve a mérsékelt égöv jól megszokott négy évszak váltakozásának ciklusa megfeleződik, az egyik félév éjjel is világos, mérsékelten meleg nyarát mindig a hosszú, hideg és sötét téli félév váltja. Vidéken ilyenkor világosságot (a mesterséges villanyvilágításon kívül) csak a csillagok jeges hóról visszatükröző sápadt fénye ad. Az északi emberek télen hajlamosak bezárkózni otthonaikba, jobb esetben hosszú alvásokkal, olvasással, teázgatással, rosszabb esetben egymás- és önmaguk marcangolásával és tetemes alkoholfogyasztással töltik idejüket. A fényhiányos téli időszak egyébként is meleg táptalaja a depressziós tünetek kialakulásához, ezt az emberes mennyiségű ivászat csak még jobban felturbózza. Ennek eredménye lehet a társadalmi méretű alkoholizmus és a nagyszámú öngyilkosság. A szomorú látleleten cseppet sem fényez az a tény, hogy évszázadok óta éppen ez ihleti a svéd és norvég művészeket, Ibsentől, Griegtől és Strindbergtől Bergmanig, Garbarekig és az ABBÁ-ig. És talán Rune Denstal Langlóig.
Út a semmibe
Denstal Langlo főhőse, Jomar is az északi emberek tipikusan rossz utat választó/járni kényszerülő csoportjába tartozik. Valaha menő síbajnok volt, aztán egy idegösszeroppanás követően már csak sípálya-gondnokként tevékenykedik, illetve jobbára kuckójában döglik félrészegen cigarettázva. Aztán egyszer egy régi haverja elköpi neki, hogy valahol messze északon van Jomarnak egy gyermeke. Jomar összeszedi magát, felül motoros szánjára egy kanna benzinnel és ugyanennyi vodkával és nekiindul a végtelen hómezőnek. Kvázi, világgá megy. Tipikus választása a depressziós embernek az önkéntes kivonulás, erről szólt e film egyik ihletője, Sean Penn, egy amerikai fiú, Chris McCandless valós történetét feldolgozó Út a vadonba című filmje is. Chris a szülei és az iskola által állított elvárásoknak nem tudván és nem akarván megfelelni, fogta magát és elment világgá, úgy, hogy aztán vissza se nézett, vissza se jött. Jomar hasonlóképpen cselekszik: mivel adott élethelyzetében semmi motivációt nem talál, egy kósza hírre otthagy csapot-papot és elindul megkeresni állítólagos gyermekét, a boldogságot, önmagát, akármit. Választása tulajdonképpen a lehető legsúlyosabb, hiszen az önkéntes 
kivonulás a kietlen és fagyos jégvilágba maga az öngyilkosság.
Szumma
A sors vidor iróniája, hogy Jomar szerepét “passzentosan” játszó, korpulens alkatú Anders Baasmo Christiansen éppen Hamlet figurájával küzdött egy színházi produkcióban, amikor Denstal Langlo megkereste e szereppel. Viszont a belső építkezéssel így tulajdonképpen nem is kellett törődni, csupán a tépelődő dán királyfi intellektualizmusát kellett a minimálisra redukálni, ami viszont nem volt gond. Aki látja Christiansen alkatát, és elképzeli őt Hamletként, rögtön érezni fogja, hogy nem állhat messze a pasastól az (ön)irónia, éppen így illik bele legjobban a rendező koncepciójába: a depis Jomar hosszú szánkózását a boldogságba meleg iróniával, fanyar humorral, olykor bölcs rezignációval, máskor groteszk, sőt morbid humorral mesélik el. A road-movie műfaji sajátossága az epizódok laza láncolatán alapuló dramaturgia, hiszen a film, a történet maga egy út, egy utazás, valahonnan valahova, a sztori “testét” pedig az útközben történő kalandok jelentik. Így van ez az Észak esetében is, a tapasztalt Erlend Loe forgatókönyvíró ügyesen kerülgeti a műfaji klisék adódó csapdáit, úgy, hogy közben erőltetetté sem válik. Frenetikus jelenetek sorjáznak parádés karakterekkel, de szép, emberi pillanatokkal is, a közönség hol térdét csapkodva nevet, hol könnycseppeket morzsolgat lopva, titokban (pl. A magányos házban lakó lány és nagymamája, a lengyel “gyors berúgás kevés piából” módszere vagy a jégmezők remetéje…). A filmnek szép az íve, egészen a befejezésig, amikor viszont vége van, mint a botnak. Tűnhet ez sutának is, de talán jobban járunk, ha a “frappáns” jelzőnél maradunk. Minek is mindig mindent túlcizellálni… De addig gyönyörködhetünk a csodás téli tájakon és mosolyra rögzült arcberendezéssel követhetjük böszme Jomar világgá menetelét, hogy mindenkinek jó legyen. Asanisimasa: 7/10
kapta.
Anger Zsolt és a Bárka társulata Szappanos Gábor fordításában használták fel előadásukhoz Lars von Trier és Christian Lollike forgatókönyvét, melyből azonban csak a történet dramaturgiai vázát tartották meg, a dialógusokat a társulat tagjai találták ki a próbafolyamat során. 
Az előadás legfőbb buktatója technikai természetű, ami különösen idegesítő, hiszen viszonylag egyszerűen kiküszöbölhető lenne. Nem tudom elfogadni színházban, főleg egy ilyen kicsi játéktérben a mikroport használatát (fetéve, ha nem zenés műről van szó, ez nem az, bér sok a zene benne, de erről később). Mindenki ugyanabból a hangszóróból szólal meg, miközben előttem össze-vissza mozognak, rohangálnak az üres színpadon. A játék térélménye herélődik ki így a technika felesleges alkalmazása által. Egy színésznek be kell tudnia élőhanggal töltenie egy színházi teret, erre képesek voltak mindig, képeseknek kell lenniük ezután is. A hangszálgyulladás persze lehet felmentő ok, de egy egész társulat sohasem reked le egyszerre. Azonkívül rettenetesen zavaró, amikor a színész egy spontán gesztussal belekap a mikroportba, vagy belefúj egy nagyot, ami a hangszóróban dramaturgiailag indokolatlan hangeffektként, mennydörgésként, atomvillanásként hat. Nem szerettem, nem értettem a darabban nagy számmal, s még nagyobb hangerővel alkalmazott zenéket sem, főleg, hogy néhány instrumentális, hangulatszínező kivételtől eltekintve szöveges, magyar nyelvű popszámokat hallhattunk. A Kispál és a Borz, Quimby, a Csík zenekar és a többi alternatív hangszíntéren menő zenék önmagukban erősek, hatásosak, szövegükben is nívósak, ám ez utóbbival leginkább a nézőt idegenítik el a darab valódi témájától. Néha ugyan felfedezni véltem, hogy a dalok szövegei mintha illusztrálnák a darab történéseit, azonban egy színházban, a színpadon folyó történetnek muszáj olyan erősnek lenni, hogy az ne igényeljen jelenetről jelenetre zenei magyarázatokat. A zene amúgy is olyan erős absztrakt hatás, hogy annak csak a leginkább indokolt drámai szituációban szabadna megszólalnia, minden egyéb ellenkező esetben elidegenít, hatását veszti. Hovatovább, a túl sok zenehasználat gyakran utal rendezői ötletszegénységre is. A második rész elején, amikor a darab amúgy is irritáló slágere (az iciripiciri lencsi lányka…, muhaha) önironikusan időzőjelbe került, még ötletesnek is tűnhetett az egész, de hogy ez az ötlet “üljön”, ahhoz az egész első részben üvöltenie kellett a zenének, ennyit viszont az egész vicc nem ért. Ráadásul ezután a másodikban is végig zene szól, pl. egy jelenetben hosszú percekig Dvorákot hallgat színész, közönség együtt. A közös zenehallgatás egynek elmegy, de semmi esetre sem színházi előadásnak/ban. Így viszont gyakran tűnt úgy, mintha egy gimnáziumi színjátszócsoport szabadult volna be egy stúdióba, ahol mindent bekapcsol, minden potmétert csutkára teker, és bulizni kezd… azonban ennek, ebben a darabban nincs helye.
Színészileg sem erős az előadás. Angelikaként Szorcsik Kriszta annyira alázatos és szelíd, hogy szinte alig lehet észrevenni, a végét viszont jól oldja meg – bár ez inkább rendezői lelemény, a finálé valóban erős. Blaskó Péter (akinek 
A pikáns, erotikus jelenetekben bővelkedő filmben egy törekvő, csinos újságírónő ered a bűnügy nyomába, munkájában ahogy halad előre, úgy helyeződnek a dolgok, a szereplők motivációi új s újabb megvilágításba, egészen a (viszonylag meglepő) végkifejletig. Természetesen a zsáner szabályainak megfelelően, folyamatosan kommentálja a történéseket, így ha figyelünk, követni is tudjuk a csavarokat. Láttunk már sok ilyen filmet, ettől még lehetne ez egy szórakoztató, izgalmas krimi is, azonban nem az.
szürke karakterekben kereshetjük, miért nem hivatkoznak azóta is erre a filmre a filmes fórumokon. Kevin Bacon, az inkriminált komikusduó egyik tagja (Lenny Morrisként) nyújtja még a legjobb teljesítményt, énekel, táncol, komédiázik, meredek szexjelenetet vállal, igyekszik, de lényéből hiányzik az az “entertrainer” kisugárzás, ami nélkül szórakoztatóipar nem alkalmaz senkit se. Bacon jó szemét zsarunak, vagy gátlástalan gazfickónak valami westernben, de táncoskomikusnak nem. De legalább valamilyen. Társa, Vince viszont egyenesen semmilyen, Colin Firth jobb híján egy színpad szélén ácsorgó, unatkozó díszletmunkást formál, nem egy sztárt. A nagyobb baj, hogy még helyét sem keresi, részt vett a forgatáson, arcát, testét adta a filmhez, aztán annyi. Legsemmilyenebb azonban a dolgokat kibogozó újságírónő, Maureen karaktere, Rachel Blanchard égővörös hajkoronája vadítóan mutat, de arcán, szemein semmi nem látszik, még a sajtómunkásokra jellemző, témára buldogként rágyógyuló agresszivitás sem. Pedig, valamiféle női 
Szeptember 21-én jelent meg 
a mára erősen betrutyisodott hajdani ízlésforradalomba, és a rockzene hőskorába exponálja filmjét, mely egy Anglia partjainál ringatózó hajóról, illetve az azon működő minden idők leghallgatottabb kalózrádiójáról szól. Ekkoriban, 1966-ban, az angol állami rádió, a BBC csupán heti két órában nyomott rockzenét (illetve beatzenét, ha pontosak akarunk lenni), ami viszont ekkor már a tömegigényeket nem igazán elégítette ki. Ekkor még nem voltak kereskedelmi rádiók, a rádiózás állami monopólium volt. Ebbe az állóvízbe pancsolt bele a Rádió Rock, amely rövid idő alatt 25 milliós hallgatóságot ért el, az akkoriban menő számok non-stop játszásával, és addig az éterben sosem hallott sikamlós, kétértelmű szövegeivel, melyeket a rocksztárok népszerűségét elérő DJ-k nyomtak két szám között. A kormány persze ferde szemmel nézte ezt a “drogos, 
szexélményem”-típusú mellékszállal felütve, nem egy tolsztoji epika, de hát a rockandroll sem nagyopera. Ami fontosabb, az az, hogy a film egész jól tolja a cuccot, lejön róla az a laza, energikus, fickós fíling, ami nem más, mint a rockandroll lényege. Sok jó zene a hatvanas évekből, Stones, Kinks, Animals, Hollies, Monkies, tudjistenkik (Beatles nem, hoppá!). Számomra a legviccesebb figura Korai Bob, aki hajnali műsorában mindig a jövőben jár: van itt egy Hendrix nevű fiú, egész ügyesen pengeti a gitárt… jeeee. De akivel azonosulni is tudunk/szeretnénk, az az amerikai Báró (Philip Seymour Hoffman), aki először mondja bele az éterbe azt a szót, amit addig soha senki nem mert: FUCK. Nem ezért, hanem azért mert ő a hős, aki az utolsó pillanatban is feltesz 
még valami odaillőt (a Whiter Shade of Pale-t a Procol Harumtól), ő egy személyben a Titanic vonósnégyese.
emel, ha úgy érzi, emelnie muszáj. Pénzkérdés sem lehet olyan égető egy milliós példányszámban eladott lemezekkel rendelkező előadónak. Dylan nagy amplitúdóval pulzáló életperiódusaiban gyakran esett az önsajnálattal éppen ellentétes, messianisztikus állapotba, ezt a filmet azért nem kellett volna.
amilyet Richard Attenborough forgatott India óriási lelkű kis emberéről. Az csak az egyik ok, hogy nincs ma már az a filmbüdzsé, illetve produceri pénztárca, amely finanszírozná egyetlen jelenet kedvéért százezer (!) statiszta bármilyen alacsony gázsiját – a film temetési jelenetében pedig legalább ennyi gyászoló indiait láthatunk, nem szólva az egyéb elképesztően grandiózus jelenetről, mint például a népvándorlás a pakisztáni határon… Ma az egészet megoldanák CGI-vel. De az sem megszokott, hogy rögtön a film elején szembesülünk a film csattanójával, bármennyire is tudjuk, ismerjük, olvastuk Gandhi halálának tragikus körülményeit, Attenborough egy szemernyi kétséget sem hagy. Egy életrajzi film persze mindig eleve kiszámítható véget ér, azonban ekkor, a filmbéli merénylet elkövetésénél még három óra van hátra a 
a legfontosabb, hanem az odáig vezető út: akkor hirdette az erőszakmentes ellenállás szent ügyét, amikor két világháború perzselte a Földet, amikor még elfogadott volt, hogy bizonyos emberek származásukból adódóan eleve alacsonyabb rendűekként élhették nyomorúságos életüket, mint mások. Ráadásul ott, ahol a kasztrendszer évszázadok óta mereven szabályozta be a társadalmat, ott, ahol még a legmagasabb kasztbeliek is csak alattvalói lehettek az esetek nagy részében buta, pöffeszkedő és műveletlen angol gyarmatosítóknak. És ez a kicsi, leplekbe burkolt kis ember, halk szóval, csendesen legyőzte a világ akkori urát, Angliát és felszabadította a kontinensnyi országát, Indiát.
egy paróka és némi hajfesték segítségét nem számítva puszta színészi erővel és parádésan koncentrált mozgáskultúrával játszik végig, döbbenetes hitellel. Tekintete olyan tűzzel ég, hogy ha belefeledkezünk a filmbe, magát Gandhit látjuk, de idős, legyengült embert ilyen tökéllyel, szinte csak mozdulataiban, testtartásában megjeleníteni, ahogy Kingsley csinálja, ilyet még mozivásznon nem láttam egy életerős, 38 éves fiatalembertől. Tanítani való alakítás. De maga a film is megtisztító erővel hatott, főleg ebben a gyűlölködő, kirekesztő, pöffeszkedő, irigy, korlátolt és arrogáns közhangulatban, ami mostanában (és sajnos általában) bűzlik itt Magyarországon. Asanisimasa-index nem vitás: 
A koncertfilm egy olyan műfaj, amely általában nem mesél történeteket, nem sugall óriási tanulságokat, csupán rögzíti, dokumentálja egy népszerű előadó koncertjét, amit a moziban ülve végignézhetünk, ha a koncertre nem jutottunk el. DVD-kiadását pedig otthon feltehetjük a polcra, biztosan gyakrabban vesszük le onnan, mint a többi filmet, hiszen a zene olyan elvont, mégis könnyen átélhető és bármennyiszer előidézhető élményt nyújt, mint semmi más. Halász Judit első egész estés koncertfilmje, a 
szereplője volt 
Koncert, filmen.
érzelmesen, de sohasem dagályosan és szentimentálisan. 
társaság különböző tagjainak egymásba fonódó, összekapcsolódó és olykor össze is vesző, bonyolult kapcsolatrendszerében vizsgálja Lorenzo eltávozását, különös tekintettel barátjának, Davide-nek lelki “pokoljárására”.
hetero mint homo párok. Nincsenek eget verő devianciák sem, a társaságban igaz van egy drogfüggő lány, de vele is toleránsak, persze, ő is disztingvált személyiség. Egy jól öltözött, csinos nő, aki retiküljében a sminkkészlet mellett kokaint is tart. Természetesen.
wim
efes
perry55
szaszo
