asanisimasa

Alapvetően nem tudom, nem értem, mi a célja ennek a filmnek. Ez egy közönségfilm? Vámpírhorror, ne adj’isten romantikus vámpírkomédia? Történelmi szatíra? Valami agyament, elvetemült baromság? Mert a filmet látván, ezek közül egyik se, vagy inkább mindegyik egyszerre – de így még zavarba ejtőbb a helyzet. Nem mondanám, hogy jó film a Drakulics elvtárs, miközben egy csomó jó dolog is történik benne.

Bodzsár Márk, a film írója, rendezője kifejezetten vonzódik a bizarr dolgokhoz. Isteni műszak című bemutatkozó filmjében például mentőápolók maszekoltak kis mellékest maguknak hullákkal. Itt egy hajdani kommunista ellenállóról, Kádár, Castro és Che Guevara régi harcostársáról derül ki, hogy valójában vámpír – aki azonban csak megértő és hasonszőrű társra vágyik, ugyanis ebben a variációban a vámpírok egymásból táplálkoznak. Na most, ezzel még nincs semmi baj önmagában, a vámpírtörténetek ráadásul amúgy is tőlünk származnak, illetve innen, a szomszédból, lehetne tehát ez még egy jó kis horror is, sötéten, borongósan, magányosan, ahogy szegény vámpír társát, egyben túlélése zálogát kutatva kóborol a szocialista Magyarország kietlen külvárosaiban, házgyári lakótelepein; de lehetne ugyanezt vidáman, romantikusan, komédiában is előadni – példa akad ilyesfélére is. De ha közönségfilmről beszélünk, amolyan kis magyar blockbusterről, akkor ennél sokkal több romantika, szellem és egyértelmű konkrétum kell, sokkal árnyaltabb, fejlődő, valahonnan valahová tartó karakterek, szellemes párbeszédek, sokkal több ezekből, mint amennyi ebbe a történetbe szorult és sokkal kevesebb extremitás, elrajzolt groteszk, bizarr abszurd, mert az efféléket viszont nem szereti a tömeg. Ez rétegműfaj. Ha pedig szatíráról van szó, olyanról, mint például A tanú volt, akkor ahhoz sokkal több tudás, kor-, és történelemismeret, valamint gógyi lenne szükséges (ami Bacsónak volt, Bodzsárnak, jelen példa szerint, nincs).

Fábián -azaz Drakulics- elvtárs egy Amerikából tűzpiros Ford Musztángon hazaszédelgő hippi, aki méla undorral sétál végig az elvtársi, haszonleső, pitiző pofaviziten, mellérendelt kísérőjéről azonban első pillantásra látszik, hogy ő lesz az, akit keres. Közben azért történnek dolgok, de tulajdonképpen nem történik semmi. Előkerül a fiókból sok minden, fedett megfigyelés, és más titkosszolgálati kunsztok, egyebek, még Kádár János is, ráadásul állandó tolmácsnőjével egyetemben, azonban a korszakos első titkárról csak annyi derül ki, hogy acélból vannak… a tökei, kora jellegzetessége pedig, hogy akkor még harapták a kolbászt, nem szeletelték. Egyszóval, talán az agyament, elvetemült baromság, mint “műfaji definíció” állna még legjobban erre a filmre, de ehhez meg túl sok benne az üresjárat. Akad néhány jó poén, de egy igazi velőt rázó, kiakasztó, arcot levakaró, zsékategóriás kreténséghez sokkal több kell ebből és ennél sokkal pergőbb ritmusban. Azért is dühítő mindez, mert túlzás nélkül a legjobb magyar filmszínészek adják mindehhez óriási alázattal arcukat, tehetségüket. Nagy Zsolt lezser most is, mint általában, olyan otthonosan mozog a filmvásznon, mint Brad Pitt. Nagy Ervin, Rába Roland, Balsai Móni, Borbély Alexandra, Thuróczy Szabolcs szintén erős jelenléttel bírnak, Szűcs Nelli és Znamenák István leskelődő házmester-házaspárja pedig egyenesen zseniális szereposztás. De ennyi (meg egy ügyes maszkmester: Kund Barbara és stábja külön dicséretet érdemel). Igen, a zenéje is rendben van, az előzetes is csábító, sajnos amire behív, az már inkább csak kiábrándító.

Nem értem, miért kellett ilyen slendriánul belemenni ebbe a szocialista magyar valóság-témába, belevarrva a koncepciós pereket, ’56-ot, miközben még mindig lenne ezer és egy dolog, ami ebből a mai magyar valóság számára is érvényes tanulsággal bírna. Tipikus “rossz magyar film” a Drakulics elvtárs, egy lufi, amit azért fújtak, hogy legyen valami szép színes, amitől jobb kedvünk lesz, de az a lufi az első szellőre kipukkad, semmivé válik. Úgy vélelmezem, hogy egyszer jött egy telefon fentről, most lehet szép pénzeket kapni ’56-os témára, Márk, nincs valami filmötleted? Márk előkapart valami régi, félbemaradt vámpírtörténetet a fiókjából, amit talán még gimnazistakorában vetett papírra, beleírt néhány dolgot, ami hirtelen eszébe jutott, miket hallott a vasárnap családi ebédeknél arról az átkos “cuculizmusról”, amiben kis hazánk leledzett 45 éven át – így történt, nem így történt, tök mindegy. Íme a végeredmény. Kár érte.

Mintha utaznék a drogfilmekre, holott nem. Ezt a filmet azért választottam, mert imádom a jazzt, arról viszont nem tehetek, hogy az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek dzsesszmuzsikájában alapvetően jelen volt a kábítószer. Szinte nincs olyan világhírű, jelentős alakja ennek a zenének, aki ne használt volna valamilyen tudatmódosító szert. Ennek oka nyilvánvalóan az amerikai szórakoztatóipar és a maffia szoros összefonódásában keresendő és található, hiszen aki jazz-zenésznek adta a fejét, ha játszani akart, akkor jazzklubokban kellett fellépnie, a késő, bűnös, kéjes éjszakában. Ott meg aztán minden IS volt.

Jeff Preiss filmje, A lentnél is lejjebb tulajdonképpen életrajz, Joe Albany életének egy időszakát meséli el lánya, Amy-Jo Albany szemszögéből elmesélve (és az ő évekkel később megjelent Low Down: jazz, junk and other fairy tales from childhood című regénye alapján). Albany jó zongorista volt, a jazz közvetlen második vonalából, aki játszott a legnagyobbakkal is, Charlie Parkertől Miles Davisig, élete túlnyomó részében heroin-függőként. A film hetvenes évek közepétől követi Albany életét néhány éven át, hogy próbált napról napra élni lányával, hol tisztán, hol betépve, nyomában a rendőrséggel, a levakarhatatlan dílerével és az élet ügyes-bajos dolgaival.

Érdekes, hogy a film a címével, témájával kicsit ellentétesen, egyáltalán nem megrázó, sokkoló drogdráma – úgy érzem, ezért az ítészek kissé alul is értékelik. Persze, nagyon szépen lejön belőle, milyen lehet az élet egy idült heroinistával, állandó bizonytalanságban, hazugságörvényben, kiszámíthatatlanságban, de sokkal inkább megragad bennünk az a feltétlen, aggódó és elfogadó szeretet, amit lánya (Elle Fanning) és édesanyja (Glenn Close) érez Albany (John Hawkes), a tékozló fiú/apa iránt. Csendes, rendkívül személyes, intim hangulatú történet ez, remek színészi alakításokkal, valamint a hetvenes évek végi bohémtanyák és jellegzetes figurák pontos, érzékletes jellem-, és környezetábrázolásával. Érdekesség, hogy a film egyik producere a témában szintén érdekelt, de egy teljesen más műfajban utazó világsztár, Anthony Kiedis, a Red Hot Chili Peppers énekese, sőt Flea, a zenekar amúgy híresen jazz-rajongó basszusgitárosa -rutinos színészként- még szerepet is vállalt a filmben (ő Albany trombitás haverját alakítja).

Úgy tűnik, mintha romantikus dráma lenne ez a 2007-ben 3 Oscarra is jelölt film, de nagyon rálépünk a macska farkára, ha ezt komolyan is vesszük. Bár a cselekmény fő vonulata két szeretetlen kapcsolatban sínylődő emberi lény egymás iránti szenvedélyes vágyakozása, az, ahogyan ez a valóságban lezajlik, ahogyan (a történetben) végződik, valamint a magyarázó, illetve ellenpontozó mellékszálak és az enyhén szólva is pikírt humorú narráció pontosan mutatja, hogy az Apró titkok bizony dráma, sőt, szatirikus dráma.

Nagyjából ugyanott vagyunk, ahol Sam Mendes abbahagyta az Amerikai szépséggel: az amerikai középosztály tipikus környezetében, a kertvárosban. A két szerelmes (Kate Winslet és Patrick Wilson) házassága gyorsan kiüresedett, s bár jól élnek, boldogságot színlelnek saját hozzátartozóik felé, valójában szenvednek az unalomtól, a kielégületlenségtől és a szeretetlenségtől. Egy strandon ismerkednek meg, ahová gyermekeiket hordják ki játszani. A közös hullámhosszra gyorsan rátalálnak, és szerelmük gyorsan szárba is szökken – ami jellemző módon a mosókonyhában, illetve a padláson lezajló vad szexben nyilvánul meg. Néhány gyors -elég bevállalós- numera és mindenki haza, a családhoz. Ebben még így, szárazon talán még lenne is némi romantika, és a kapcsolat is fejlődik azért, de azért nyilvánvalóan inkább szánalmas és egyre kínosabb kapálózás ez. A heti rendszerességű focimeccsek körüli ceremónia, valamint a fősodorhoz lazán kapcsolódó helyi perverz bácsi cselekményszála aztán pontosan megrajzolják azt a koordinátarendszert, amiben vagyunk. Todd Field és Tom Perrotta valóban jól megírt forgatókönyve (kapott is Oscar-jelölést) valójában finom, illetve olykor nem is olyan finom iróniával rajzol pontos és karcos életképet a klasszikus, filmekben szinte már közhelyszerű amerikai kertvárosi szubkultúráról. Amerika -de talán mondhatjuk általánosan: a jóléti társadalmak- eme társadalmi közege valójában ez és ilyen, szembesülni vele olykor talán kényelmetlen. Ezért hazudozunk magunknak kicsiket, de sokszor, sokféleképpen. Ez a film ezekről a kis hazugságokról, eltitkolt menekülési kísérletekről szól – talán nem olyan összeszedetten és kihegyezetten, mint Mendes fentebb említett fontos mozija, de azért érthetően és pontosan.

Alekszej Balabanov nevét leginkább talán az 1997-ben bemutatott A fivér című “gengszterfilm” kapcsán ismerhetjük. Legát Tibor Balabanov 2013-ban bekövetkezett halála kapcsán írt nekrológjában egyenesen az orosz Tarantinónak nevezte Balabanovot, s bár ennyi erővel lehetne az orosz Jarmusch is, de leginkább mégis önmaga, Balabanov volt. Tényleg hasonló méretű kultuszt tudott teremteni hazájában és külföldön is, mint Tarantino a Ponyvaregénnyel vagy Jarmusch a Florida a Paradicsommal. A kultuszteremtőket pedig nem másról, hanem önmagukról nevezzük el. Bármelyik filmjét érdemes megnézni, de ezúttal a Mihail Bulgakov részben önéletrajzi ihletésű írásai alapján készült Morfium került sorra, a Filmkedvelők csoportja nevű Facebook-csoportnak köszönhetően.

A történet 1917 reszketős telén játszódik, valahol a forradalmi napokat élő Pétervártól sok száz, de inkább ezer versztára, valahol a végtelen orosz sztyeppe jégbe fagyott sártengerében, egy nyomorúságos falucskában. Frissen végzett fiatal orvos érkezik betölteni a körorvosi állást. Poljakov érthetően még nincs teljesen tisztában a körülményekkel, mint ahogy hivatása napi rutinjával sem, így történik, hogy egyik diftériás betegének ápolása közben olyan helyzetbe hozta magát, hogy maga is megfertőződhetett az akkor még gyilkos kórral. Első pánikreakciójában emberes adag morfiumot küldött be magának intramuszkulárisan, ezzel olyan lavinát indítva el szervezetében, amit ma már drogkarriernek ismernek az addiktológusok. Poljakov doktor rendkívül gyorsan Csáth Géza-i mélységekbe zuhan az isten háta mögött a morfiummámor végtelen örvényébe, a végkifejlet borítékolható.

Az efféle drogkarrierek végkimenetele mindig hasonló ívet fut be, Csáth is megírta az övét, Bulgakov is – ő valahogyan aztán kilábalt a morfiummal való flörtjéből, vesztét végül más okozta (halálának közvetlen oka jóval később hipertóniás vesebetegség volt). De vissza a filmhez: Balabanov és Bulgakov Morfiumja valójában egy pre-Trainspotting, Ilja Repin festményeit idéző képi világban. Balakov igen cselesen egy fagyos, de belül idilli, meleg világba viszi a nézőt. Odakinn süvít a jeges szél, de benn, az alacsony mennyezetes barakkházak szobácskáiban petróleumlámpa sejtelmes fényénél duruzsol halkan a szamovár, csilingelnek a vodkás poharak, roppan a nyáron eltett savanyú uborka, duhaj vigalommal töltik az időt azok, akik tehetik. Akik nem, azok elképzelhetetlen nyomorban, kínok között próbálnak túlélni, napról napra. Tombol a már említett diftéria, a Móránál emlegetett misztikus torokgyík, van, akin eret kell metszeni, mert azzal mindent is lehet gyógyítani, valaki lábán a trojka hajtott át – amputálni kell. De ezek az olykor kifejezetten horrorisztikus jelenetek is valami romantikusan sejtelmes szépséggel vannak ábrázolva. Aztán, ahogy Poljakov doktor morfiumfüggősége egyre jobban elhatalmasodik, úgy tűnik el ebből a festményszerű életképből minden idilli. A végére marad a rideg, fagyos rögvalóság. Az előbbi csendes mulatozás helyszíne leég, a doktor követhetetlen hazudozása lassan már környezete számára is vállalhatatlan, lesz farkaskaland is, mint kötelező orosz téli “kellék”,  “de lehet, hogy csak kutyák voltak azok!”, a városban már jegyrendszer van, részegen dülöngélő ázsiai vöröskatona silabizálja a helyi kórház elmeosztályáról megszökött, elvonási tünetektől remegő Poljakov fordítva átnyújtott papírjait – nem tud olvasni. Az önkéntes elvonóra bevonult fiatal orvos ekkor már menekül, minden és mindenki, de legfőképpen a morfium elől. Egy vérbeli filmes filmjében a főhőst végzete hol máshol érné utol, mint egy moziban. Azt kell mondjam, “minden idők egyik legjobb” drogfilmjét követte el ezzel Balabanov.

Rendkívül kellemetlen, néhol kifejezetten idegesítő élményt okozott számomra ez a Csiszolatlan gyémánt című film, melyet sokan mégis Adam Sandler színészi pályájának koronájaként emlegetnek. Óvatlan, felületes néző számára ez hatalmas ziccernek is tűnik, hiszen Sandler számára, mint a “kakipuki” filmek királyának koronája legfeljebb egy cizellált, aranyból öntött, drágakövekkel díszített WC-ülőke lehet – ne felejtsük el azonban, hogy az amúgy bölcsészdiplomás Sandler már korábban is játszotta nívós, alkalmanként kifejezetten komoly témájú filmek (pl. Üres város, Kótyagos szerelem) főszerepét, de gatyapoénokra építő sikerfilmjeiben alakított karakterekben is sokszor bújtatott el igen összetett, mély emberi tulajdonságokat, hogy ne mondjam, értékeket.

Tulajdonképpen, a később még tárgyalandó, rövid bevezető szekvenciától eltekintve, ez a film is úgy kezdődik, mint egy átlagos Sandler-film: a főhősünk végbeléből kúszunk éppen kifelé. Az endoszkóp nézőpontjából látjuk, hogy Howard Ratner (Sandler) végbelén nem látszik komoly elváltozás, de a leletek elemzése után satöbbi. Tiszta, ép Howard rektuma, a bajok nem ott vannak, ahogyan az később kiderül – és amitől tulajdonképpen idegesítő a film. Howard Ratner ugyanis egy rendkívül kellemetlen, tenyérbemászó fazon. Kisstílű zsidó ékszerkereskedő, az a típus, aki bárkinek a hasába lyukat beszél, minden különösebb értelem és haszon nélkül, aki rendkívül arrogáns, mocskos szájú, az alatta lévőkön taposva nyújtózkodik fölfelé. Howard nem mondható sikeresnek a szakmájában, nagy reményűnek hitt üzletei rendre befuccsolnak, miközben komoly szerencsejáték-függő. Fűnek-fának tartozik, nemcsak a családjának, de a maffiának is, az átvert kuncsaftjai és a maffia elől bujkál, a családját pedig pont úgy szédíti süket dumájával, mint aktuális barátnőjét. Szóval, tényleg le a kalappal, mert az valóban igen komoly teljesítmény, ahogyan Sandler végignyomja a filmen ezt a karaktert, elképesztő energiákat mozgósít ennek a pacáknak megszemélyesítésére, akiben viszont az égadta világon semmi szerethető nincs. Sandler azonban valóban nagy színész, ugyanis –Benny és Josh Safdie író-rendezői segédletével- mégis képes elérni, hogy a film cselekménye folyamán azért már sejthető, ám ettől még bőven elég drámai erejű fináléjában kivívja rokonszenvünket.

Addig viszont tényleg nehéz kibírni. Ennek egyik oka nyilvánvalóan Howard ellenszenves karaktere, de talán még nála is idegesítőbb a film kísérőzenéje, valamint az, hogy az alkotó Safdie-testvérek egy percnyi csendet nem engednek a 135 perces filmben, sőt, azt Howard és környezete, sokszor egymást is túlkiabálva végigüvöltözi. A film vizuális kereteként szolgáló videografika pedig már a hetvenes évek B-kategóriás filmjeiben is gagyinak számított volna, nemhogy ma: kihagyni viszont nem lehet a filmből, hiszen ez magyarázza meg a nézőnek a film címének valódi jelentését.

Szóval, Sandler tényleg nagyot melózik a filmben, azonban számomra leginkább mégis a mellékfigurák tetszettek. Howard családja, a maffiózók, a feka gengszterek, a zaciban dolgozó két kisöreg, mekkora pofák! Az a vén milliomospofa a helikopterben a végén! Annyira igaziak… Miattuk hiteles főleg az egész film, bár nyilvánvalóan Safdie-ék is jól ismerik azokat a szubkultúrákat, melyek szerepelnek a történetben.

Az autósportnak pont ezt a korszakát bírom, meg az ezt megelőző kezdeti éveket, amikor még zseniális-őrült autószerelők és berepülőpilóta-merészségű öngyilkos sofőrök csaptak össze a faszméricskélés egyik legszofisztikáltabb módján. A hatvanas évek. Pont a közepén születtem. Pezsgés volt még a világban. A Ford nevű, akkor már bőven mega gigavállalatot például Henry Ford vezette még, igaz, hogy abból a második, az autóversenyek tűzpiros olasz hercegének, a Ferrarinak főnöke pedig maga Enzo Ferrari, a legenda névadója volt. Azért fontos ez, mert Az aszfalt királyai című film eredeti címe Ford v(ersus) Ferrari volt, és a két márka hatvanas évekbeli nagy vetélkedését dolgozta fel, a legendás 1966-os Le Mans-i 24 órás versennyel a középpontban.

James Mangold 152 perces dolgozata mintapéldánya a tipikus hollywoodi nagyfilmnek, melynek célja az ún. “amerikai álom” legendájának minden eszközzel történő fenntartása. Precíz, tulajdonképpen hibátlan munka filmszakmai értelemben véve, tanítani lehetne a dramaturgiáját, a plánozást, az összes filmes machinációt, amitől működik egy film, be lehet mutatni rajta a klasszikus hollywoodi filmes tradíciók szinte minden eszközét. Főszerepben két igazi amerikai hős, a kőkemény, falnak is fejjel menő Shelby, a hajdani versenyzőlegenda, ma autótervező (Matt Damon) és a még nála is őrültebb zseniális autószerelő és halálmegvető bátorságú autóversenyző, Ken Miles (Christian Bale), aki történetesen angol volt, de ez most mindegy is, mert a legnagyobb amerikai ikon, a Ford autó diadalát hozta el. Shelby és Miles, mint két westernhős megvívják a csatájukat az igazság(uk)ért, a film nagyívű fináléja után pedig csendben elsétálnak a lenyugvó napba.

Jó film volt ez, látványos, meg minden – képeslap egy rég letűnt világból. Igazából nem érdekes itt az sem, hogy az ellenfél, a Ferrari alig kap a történetben “fényt”. Mangold kizárólag a Ford GT 40-es versenyautó megszületésének körülményeire koncentrál, valamint az általa kiemelt két központi figurára, akik a versenyzés és a győzelem fenséges, heroikus éthoszát képviselik az alacsonyrendűnek mutatott nagyüzemi autógyártás, -eladás és marketing ellenében. A “szakmát” pedig magas fokon tudja. Olyan ez a film, mint egy precízen megépített versenyautó. Olajozottan forog, ha odalép neki, akkor könnyedén pörög fel a 7000-es fordulatszámig és még tovább is, a fényezése makulátlan, az alkatrészek lézer-pontossággal simulnak egymásba, a fékek tökéletesen fognak. Cementhordásra, terep-rallyra vagy éppen gyerekek iskolába hordására nem felel meg, de nem is erre szánták.

Todd Solondz az egyik legtökösebb filmes a világon. Szinte bármelyik filmje alkalmas arra, hogy emberek tömegeit akassza ki kíméletlen igazmondásával, miközben semmi mást nem csinál, csupán a végletekig sarkítja a decens jóléti társadalom kvázi paradicsomaként ismert/vágyott amerikai, középosztálybeli kertvárosi lét lehető legbanálisabb, leghétköznapibb élethelyzeteit, tipikus karaktereit, társas viszonyait. Teszi mindezt nyíltan zsidóként, céltábláján látványosan jól szituált, nyíltan-alig burkoltan zsidó identitású családokkal, ezáltal még inkább támadhatóbbá téve önmagát és filmjeit az igazmondás és a folyamatos önvizsgálat ellen beoltott, a gyakorlatban egyáltalában nem zsidóbarát többségi (keresztény, fehér, konzervatív/demokrata, stb.) társadalom ellenében. A többségi társadalom így aztán nagyjából el is intézi e filmeket azzal, hogy: Fúj, beteg zsidók!, pedig a zsidóság ténye itt csak annyiban lényeges, hogy a történet szereplői azért zsidók, mert az alkotó maga is zsidó. Azonban amit, akiket ábrázol, az már egy tipikus amerikai életforma, származástól függetlenül, hiszen pontosan ugyanígy élnek Amerikában a lengyel, ír, mexikói, olasz, francia, magyar, német és ki tudja még milyen származású amerikaiak.

Tök mindegy például, hogy az Isten hozott a babaházban fő karaktere, Dawn Wiener (Heather Matarazzo – a képen) történetesen egy zsidó családba született, születhetett volna bárhová, mint ahogy születhetnek csúnya, szeplős, szemüveges, kajla fogú lányok bármilyen vallású, származású családba. A 14 év körüli Dawnt sem azért közösíti ki az osztálya, mert történetesen zsidó, hanem azért, mert nem passzol a kigyúrt testű, fehéren villogó, makulátlan fogsorral mosolygó, menőséget hazudó többiekhez. Kilóg a sorból. Más. Ráadásul nincs ezen kívül semmilyen különös tehetsége sem, amivel kompenzálhatná kitaszítottságát. Szegény Dawnt csúnyán megverte a sors: nem elég, hogy társai csúfolják, alázzák, ő még menekülni sem tud ez elől sehová. Még családjában sem ő áll a középpontban, fontosabb nála a nap minden szakában rózsaszín tüllszoknyácskában piruettező, wannabe balett-primadonna kishúga, de még a számtech-geek bátyja is közelebb ül a családi tűzhelyhez. Magányos, egyedül a szomszéd kissrác áll vele szóba – egy Dawnhoz hasonló komplexusokkal küzdő kiskamasz. Solondznál jellemzően ez is kíméletlenül földhöz ragadtan jelenik meg: Dawn éppen csak megtűri maga mellett sorstársát.

Ismerős alapszituáció a közösségből való kitaszítottság problematikája, vaskos közhelye az amerikai gimis és coming-of-age filmeknek, Solondz azonban messziről kerüli az amerikai álom hazug csapdáit. Nála nincs tündérmese, hanem a kíméletlen valóság rögös talaján döcög tova a történet. És ez az, amit az átlag néző, a többségi társadalom nem tud neki megbocsátani, hogy nem kecsegteti happy enddel. Nem jön semmilyen szőke herceg a csúnya, ügyetlen  Hamupipőkéért, nem pusztul bűnhődnek meg a gonoszok sem, hanem a csúnya ugyanúgy éldegél magányosan, ahogyan eddig, a menő csávók pedig menő csávók maradna, amíg nem jön egy náluk is menőbb csávó (de a történet ezen része már nem érdekli Solondzt). Kiábrándító, gyomorszorító végkifejlete van ennek a filmnek is, mint ahogy időben később a Helyzetek és gyakorlatoknak vagy a még hírhedtebb A boldogságtól ordítani-nak is, nem veszi le a terhet a néző válláról. Nem szabadítja fel, sőt, éppen ellenkezőleg: a mellét böködi, hogy kapjon már a fejéhez, hogy jól van ez így? Merthogy így van, ahhoz kétség nem férhet.

Az emberek azonban szeretik azt hazudni maguknak, hogy ők sérthetetlenek, velük nem történhet meg efféle csúfság… Aztán csak néznek döbbenten, amikor mégis. Todd Solondz filmjeiben például szólt időben – teszi a dolgát.