asanisimasa

Zseniális ötlet volt Carlo Bernardtól, Chris Brancatótól, Doug Mirótól, Andrew Blacktől és Dana Ledoux Millertől, hogy a Nobel-díjas, kolumbiai születésű Gabriel Garcia Marqueztől elhíresült mágikus realizmushoz kötik minden idők leghatalmasabb drogkartelljeinek pályafutását bemutató sorozatukat, ugyanis ép ésszel elég nehéz megérteni azt, hogy például Pablo Emilio Escobar Gaviria, becenevén „El Doctor”, „El Patrón” vagy „Don Pablo”, egy egyszerű paraszt műveletlen fia hogyan válhatott karrierje csúcspontján a világ 7. leggazdagabb emberévé, aki naponta (!) 60 millió dolláros profitot termelt. (Erre varrjon gombot Pénztáros Lőrinc…) Escobar ekkor a világ kokainexportjának 80%-át tartotta kezében. De ép ésszel nehéz felfogni azt is, hogy miközben Escobar a világ legkeresettebb bűnözője volt, ő gyakorlatilag királyként, élet és halál uraként élt a kolumbiai Medellínben, akinek zsebében volt tulajdonképpen az egész ország, tokkal-vonóval, hadsereggel és államapparátussal. A nép egyszerre imádta és rettegte őt.

A Narcos című három évadot (plusz egy mexikói ráadást) megélt, óriási kritikai és közönségsikert aratott tévésorozat első két évada Pablo Escobarról szól, aki valóban különleges pasas lehetett. Úgy vált elképzelhetetlen hatalmú drogcézárrá, hogy kisgyerek korától fogva ki sem esett a marihuánás cigaretta a kezéből, miközben olyan hihetetlen figyelemmel tartotta ujját az események ütőerén, hogy mindig minden ellene szövetkező külső (DEA, CIA, FBI) és belső (rivális drogbandák, bal- és jobboldali gerillák, helyi „szent” bűnüldözők, stb.) ellenség előtt járt több lépéssel. Eközben ráadásul, rendkívül szemtelenül, egy cseppet sem rejtőzködött. Még parlamenti képviselőnek is megválasztatta magát, sokszor hangoztatta, hogy egyszer majd Kolumbia elnöke kíván lenni és úgy tekintett magára, mint egy dél-amerikai Robin Hoodra. Többször szórt szét dollárkötegeket az utca emberei között, játszótereket, kórházakat, iskolát épített, Afrikából hozatott vadakkal népesítette be egyik birtokát (ez utóbbi mára komoly ökológiai vészhelyzetet is eredményez Kolumbiában), de közben felfoghatatlan brutalitással végeztette ki ellenfeleit, sőt, saját maga is gyakran ölt, akár puszta kézzel is. Külsőre egy joviális pacáknak tűnt, kidüllesztett pocakkal, furcsa, totyogó járással, akiről első pillantásra senki nem mondaná meg, hogy ő maga el diablo.

Egészen delejes hatású, ahogyan a sorozatban Wagner Moura megformálja ezt a fickót, nagyrészt az ő alakításának köszönhető, hogy az első két évad szinte letehetetlen. Képes megidézni azt a megmagyarázhatatlan, mágikus aurát, amit Escobar gerjeszthetett maga körül, amivel megbabonázta a világot, miközben a végig pergő, tényszerű cselekmény izgalma, a nagyszámú mellékszereplők és a helyszínek hitelessége, a remek kísérőzenék önmagukban is magukkal ragadják a nézőt. Külön kiemelendő a mellékszereplőket alakító színészek szikár, de mégis dinamikus, indulatoktól fűtött játéka, melyben még sincs semmi nyoma semmilyen latin szappanoperás, operett-szerű ágálásnak. Eközben természetesen Escobar igen cizellált sötét oldalát is látjuk, a legborzasztóbb jelenetekkel együtt, amire ráadásul a tárgyalt események korabeli híradófelvételeinek sokkjával is rátromfolnak az alkotók. Tanulságokkal terhes, megdöbbentő, ütős mixtúra ez a két évad.

Az Escobar halála után hatalomra kerülő Cali-kartellel foglalkozik a harmadik évad, ami önmagában szintén nem gyenge eresztés, azonban Escobar színes karakterével, valamint az őt körülvevő, lepukkant utcagyerekekből és rossz sorsú lúzerekből, kitaszítottakból álló, mégis halálosan ijesztő hadseregével nem tudják felvenni a versenyt Cali elegáns, kifinomult üzletember-külsejű és üzletemberi tevékenységet is folytató maffiózói, még ha belül azok is épp olyanok, mint medellini kollégáik. Van még egy ráadás évad is, amely a mexikói „üzletrész” történetét meséli el – ezt még nem láttam.

A Narcos alapvetően egy dokumentált tényeken alapuló dokumentum-dráma, azonban az első két évad olyan ívet húz, olyan nagyszabású „királydráma”, hogy simán ott a helye a legnagyobbak mellett. És Marlon Brando, Al Pacino, Robert de Niro, James Gandolfini és Bryan Cranston között kitüntető helyet követel magának immár Wagner Moura is.

A kék Duna ezüst szalagjával díszített, lángoktól ölelt szép fővárosunkat ezúttal Zürich szerepében köszönthetjük a Homelandet és annak izraeli eredetijét is jegyző Gideon Raff francia/Netflix produkcióban készült minisorozatában, Az izraeli kémben. Ezenkívül Vándor Évát láthatjuk még egy kisebb szerepben… Ennyi magyar vonatkozása van a történetnek, amely egy olyan korba és olyan helyre kalauzolja el a nézőt, melyről -egyéb érintettség híján- legfeljebb csak Chrudinák Alajos meglehetősen féloldalas külpolitikai tudósításaiból nyerhettünk információt, már ha ezt életkorilag megélhettük. A fiatal Izrael állam küzdelmeiről vajmi kevés jött át ezekből a hírekből, ami mégis, azt jobbára a kalózmonoklis, félszemű Moshe Dayan marcona ábrázatával illusztrálta a magyar nők akkori kedvence, Alajos. Ez a most tárgyalandó hatrészes történet Izrael hősének, Eli Cohennek életét meséli el, aki a Moszad ügynökeként a szíriai vezetés legfelsőbb köreibe épült be és az ott szerzett információknak köszönhetően, komoly mértékben járult hozzá az ún. Hatnapos háború győzelméhez.

Szolid, visszafogott, de azért hangsúlyos nemzeti büszkeséggel jelenik meg itt a hős izraeli kém figurája, Sacha Baron Cohen ezúttal szinte már görcsösen komolyra vett alakításában. Azért feltűnő ez az erőfeszítés, mert Cohen eleddig egészen másféle filmekben vált ismertté (Borat, stb.), melyekben meglehetős merészséggel, mintegy porcelánboltba szabadult elefántként nyúlt hozzá bebetonozott nemzeti jelképekhez és sztereotípiákhoz. Persze, lehet, hogy csak én látom bele Cohen Cohen által megformált karakterébe Borat debil idiotizmusát… De nem én tehetek erről, azt hiszem.

A film maga természetesen hitelesnek, tényszerűnek tűnik, s bár messze nincs olyan feszült sodrása, mint például Carrie Mathison nyolc évadon átívelő ámokfutásának volt, azért a realista kémhistóriák John le Carré-féle vonulatába pontosan beleillik – a tragikus végkifejlet pedig valóban megrendítő. Bár Budapest, valamint különböző marokkói helyszíneken forgott a film, a kor-, hely- és hangulatteremtés mégis tökéletes illúziót kelt. A Cohent alakító Cohenen kívül (persze, vele együtt) az összes mellékszereplő is pontos karakter. Azt meg egész egyszerűen imádom, hogy milyen szégyellős tornatanár- és nyugdíjas egyetemi professzorkülsejű figurák óvták-védték Izrael fiatal, szabad államát, annak első időszakában, milyen eredményesen.

Komolyan azt hittem, hogy Jack Bauer után kizárt, hogy jöjjön egy olyan tévésorozat, amelyik érdemben bármi újat hozzá tud tenni a terrorizmus témaköréhez – a Homeland első évada viszont csont nélkül bizonyítja ennek ellenkezőjét. A 24 című, nyolc évadot (meg némi serclit) megélt sorozat persze mind tematikájában, mind formailag korszakalkotó marad, míg tévé a tévé, azonban a Homeland sem fog elhamvadni említés nélkül. Pontosan ott szorít, ahol a 24 kienged, míg Jack fut, lő és harap, addig Carrie Mathison, a Homeland CIA-ügynöke (és vezető karaktere) átlát, mélyre ható összefüggéseket világít meg és eddig ritkán látható, gyaníthatóan igen reális képét villantja fel a jelenkori, globális terrorizmusnak, annak motivációit, pszichológiáját és működési elvét illetően. (Az elkövetkezendőkben lesznek kisebb spoilerek.)

A sorozat 2011 októberében, az amerikai Showtime kábeltévén debütált. Karácsony előtt volt az évadzáró finálé, ám ez a röpke pálya éppen elég volt ahhoz, hogy a sorozatot, illetve két fő karakterét már jelöljék is Golden Globe-ra, ráadásul nem kis nyerési eséllyel. Nem eredeti a project, hiszen az alapötlet a Hatufim (חטופים/Elrabolva) című izraeli gyártású tévésorozaton alapul, mely két izraeli katona életét mutatja meg 17 évnyi szíriai rabságból való kiszabadulásuk után, ahogyan hősként ünneplik őket, nem is sejtve, a hosszú rabság milyen változásokat okozhatott bensőjükben. Ez önmagában is egy roppant érdekes ötlet, sőt, tán még érdekesebb is, mint ennek Amerikába történő “áthangszerelése”, azonban ne legyünk telhetetlenek (vagy tanuljunk meg héberül). Főleg, hogy az igen sietősen, mindössze egy évvel az izraeli minta után elkészült amerikai remake is igen jól sikerült. Az alapszituáció a következő: Nicholas Brody tengerészgyalogos őrmestert egy iraki akció során egy titkos akcióban kiszabadítják, így derül ki, hogy már nyolc éve egy odúban sínylődik, az Al-Kaida fogságában. Ezt megelőzően azonban Carrie, a CIA agilis ügynöke olyan információkhoz jutott, hogy egy amerikai katona átállt az Al-Kaidához – Carrie kapcsol, ám ekkor Brody őrmestert odahaza már hősként ünneplik, ráadásul komoly politikai pálya is megnyílni látszik előtte. Carrie így egyre jobban magára marad fixa ideájában, miszerint Brody az Al-Kaida beépített, és igen jól kiképzett sejtje, aki egyre közelebb jut az Amerikai Egyesült Államok alelnökéhez… Brody azonban normálisnak látszik, csak a hosszú távollét alatt szétzilálódott családját próbálja újból összekovácsolni, ez okoz számára nehézségeket, ráadásul nem is kicsiket.

Alapvetően pazar ötlet, hogy az Al-Kaida Amerika-ellenes tevékenységét legjobban egy törékeny, fiatal nő látja át, aki viszont saját cége, a CIA elől is titkolja, hogy súlyos mániás depresszióját csak intenzív gyógyszerezéssel tudja karbantartani. Ha kiderülne betegsége, az az elbocsájtásával járna. Így viszont nehéz elhitetnie főnökeivel, hogy a gyanúja nem alaptalan, légből kapott fantazmagória. Egy paranoid, bosszúszomjas, őrült rendszert csak egy mániákkal megvert, űzött elme ismeri fel, de amikor ezt az ún. normális világgal akarja megértetni, jobbára süket fülekre, vagy éppen ideges elutasításra talál. Az már a forgatókönyvírók leleményét dicséri, hogy Brody karakterét úgy vezetik végig az évadon, hogy egészen a fináléig nem tudjuk, valójában kicsoda és mit képvisel. Néha bizonyítottnak látjuk ártatlanságát, hogy aztán a következő részben minden megdőljön, s aztán vissza minden a rákövetkezőkben. Brody karaktere végig rejtélyes, izgalmas és meglepetésekkel teli – a néha kissé Bruce Willisre hajazó küllemű Damian Lewis nem véletlenül kapta meg e plasztikus figura megformálásáért az egyik Golden Globe jelölést. Carrie szerepéért pedig ugyanígy jogos a jelölés a hajdani hamvas Júliából markáns, karcos nővé érett, egészen kitűnő Claire Danesnek.

A fordulatos cselekmény elsősorban nem akciókban bővelkedik, inkább az ügyesen növelt drámai feszültség hajtja előre a nézőt (és a történetet), melyen csak néha tompítanak a sorozatoknál kötelezően előbújó, melodramatikus mellékszálak.  A végére igen komolyan a fotelbe süllyedünk, akció is lesz, a végső végkifejlet pedig csak az ideget növeli bennünk, mert megoldást csak szűkmarkúan, feloldozást pedig végképp nem ad. Marad minden a második évadra (vagy tovább). Némiképpen csökkenti a további élvezeti értéket, hogy azért fény derül Brody valódi arcára, így azonban a Homeland mégsem az olyan sorozatok sorát gyarapítja, melyek jól telepakolnak frásszal, aztán otthagynak minket valami blőd megoldással, hogy kezdjünk vele azt, amit akarunk (lásd pl: Lost). Az igen komoly és igen reális aktuálpolitikai vonatkozások miatt olyan kérdések is megfogalmazódhatnak bennünk, hogy vajon mit is jelentenek ezek az eléggé elcsépelt kifejezések, hogy terrorizmus és hazaszeretet? 9/10

Az első évadhoz hasonlóan, igen drámai a második évad is. Ahogyan a főszereplő páros több szálon cibált motivációi, a jóságos történelemprofesszori külsővel megáldott Saul Berenson (Mandy Patinkin) CIA-főnök mentori felügyeletével, egyre jobban összegabalyodnak, az tényleg fantasztikus, DE: (Spoiler!) Olyan nüansznyi bakikkal nem foglalkozok, mint pl. Carrie szempillantás alatt, bejrúti bevetés közben, a sötét barnáról világosszőkére változó hajszíne, de az, hogy az Al-Kaida simán kinyírja az USA alelnökét, majd utána felrobbantja a teljes CIA főhadiszállást, na, az azért a mese-kategória. Minimum a harmadik világháborúhoz lenne casus belli egy ilyen merénylet. Izraelben ez sajnos majdhogynem megszokott az ilyesmi, megrakétázzák cserébe Gázát, de az USÁ-ban nem. Ott azonnali atomválaszcsapást vonna maga után. Ettől függetlenül: 8/10

Talán erről a sorozatról elég lenne annyi is, hogy úgy csúszott le egyben a harmadik évad 12 része, hogy pisilni is alig mentem ki közben. Még mindig a jelenlegi legizgalmasabb széria ez a kémes-titkosszolgálatos típusúból, olyan fordulatokkal, hogy a fal adja a másikat. Olyan merész húzások, amit kevesen mernek maguknak megengedni: amilyen durva volt az előző évad fináléja, most még arra is tudnak rápakolni – a kérdés csak annyi, hogy lehet-e ezt így folytatni? 8/10

Kissé hosszas felvezetés után brutálisan sűrű plató és újfent rendhagyó finálé a negyedik évadban. Carrie nem hagyja magát, pedig faragják minden oldalról. Quinn (Rupert Friend) is egyre sikeresebben pótolja Brody hűlt helyét a sorozatban. 7/10

Az ötödik évad a berlini szín. Carrie már nem tagja a CIA-nak, egy kartatív magánalapítvány biztonsági főnökeként tevékenykedik, ám a feladat -Saul képében- mégis megtalálja. Tán ez a leggyengébb évad – de azért izgalmas ez is. 7/10

Szerintem nincs még egy futó tévésorozat, mely ennyire élesen, frissen, up-to-date módon reagál a napi, a világ közvéleményét sokkoló történésekre. Különösen lidérces az élmény a 2016 szilveszteri kölni, és más németországi események tükrében. Ez a hatodik évad is simán a fotelba szegez. 7/10

A hetedik évad akkor a “pesti szín”, tekintve, hogy Moszkva szerepét egy az egybe’ Budapest játssza. Andrássy út, a Budai vár, a Széchenyi Könyvtár szobái és más, számunkra tán könnyen felismerhető helyszínek rontják picit az illúziót, de úgy érzem, a sorozat valahogyan új lendületre kapott. Carrie gyermekelhelyezési gondjai, mániás depressziójának egyre súlyosbodó tünetei adják az évad melodramatikus “felületét”, míg az akciós-kémes vonalon részben az amerikai belpolitikában a valóságban is igen komoly veszélynek tekinthető szélsőjobbos, suttyó populisták “szabadságharca” (Steve Bannon karakterére hajazó O’Keefe (John Redmond) videoblogger és tévés provokátor figurája is telitalálat!), részben pedig az amerikai belügyekbe és a választásokba is beavatkozó orosz titkosügynökök szolgáltatják a még mindig éles aktualitást. Claire Danes elképesztő. 8/10

A nyolcadik, befejező évad igazából a Carrie és Saul kapcsolatának, egyben az egész sorozatnak a nagyívű, katartikus fináléja kíván lenni, s ennek gyakorlatilag meg is felel. Bár a felvezető részek a már megszokott afganisztáni szötymörgéssel telnek, tálib emírek és wannabe diktátorok társaságában, amit az utolsó epizódok csavarnak, az azért rendesen odaver. Lesz itt olyan haza- és barátságárulás, meg világmegmentés, hogy a faj adja a másikat. Bár fikciós az egész történet, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy a dolgok valóban így, ilyen, szinte lírai finomságú kommunikációban zajlanak a való világ külpolitikájában is, és ha felötlik előttünk a mi harcos szenderfürkészünk kakadu-frizurája és tiszteletet vörös fejjel az asztalt csapkodva elérni vágyó pöttöm intellektusa, akkor érthető az a hisztérikusan felcsapó kacagás, mi felszakad szorongó bensőnkből. Persze, vannak helyek, ahol el lehet érni eredményeket asztalcsapkodással is – de legyünk biztosak abban, hogy azok nem fontos helyek. A fontos helyek például olyanok, ahol Kamasi Washington játszik, az igazán komoly dolgok pedig olyanok, amit itt – játékból- Carrie és Saul mutat be nekünk, szájtátiaknak. 8/10

Hiába keresnénk a sakktörténelemben Beth Harmon nevét, nem létezett ilyen néven sakkozónő, főleg olyan nem, aki a hatvanas évek közepén halomra verte a férfiakat a közismerten férfiak által dominált játékban, beleértve az éppen aktuális orosz világbajnokot is. Kitalált figura Harmoné, miközben azért valós sakk-óriásokat emlegetnek ebben a hétrészes minisorozatban, mint például Capablanca vagy Aljechin. Maga a játék is valós, amit mutatnak belőle, ahogyan beszélnek róla, az is mind autentikus. Az igazi kérdés azonban az, hogy van-e ez a sakkozók és a sakkértők számára nyilvánvalóan rendkívül izgalmas, de a kívülállóknak csupán a pecázáshoz hasonlítható csendes őrület olyan érdekes, annyira érdekfeszítő, hogy abban hét részen keresztül érdemes legyen megmerítkezni?

Nos, A vezércsel című Netflixes minisorozat alapján mindenképpen. Sőt, abszolúte! Persze, teljesen élvezhető a sztori anélkül is, hogy -a tiszteleten kívül- bármi közünk lenne a sakkhoz, ugyanis ez a játék itt csak apropó arra, hogy az alkotók (Walter Tevis 1983-ban megjelent azonos című regénye alapján Scott Frank és Allan Scott) emberi kapcsolatokról meséljenek, de legfőképpen arról, hogy egy nehéz sorsú, de igen tehetséges lány hogyan érvényesülhet a férfiak uralta világban. Tökéletes a hely és idő megválasztása ebből a szempontból, hiszen a tarkóra tolt kalapos, száj sarkában fityegő cigarettás, bagót sercintő hatvanas évek vidéki Amerikája pont az, amelyben egy nő számára nem terem sok babér a gyermekágy, konyha, fakanál és bevásárlóközpont határolta univerzumon kívül. (Egészen parádés az a műgond, ahogy megteremtődik a filmben a hatvanas évek vidéki Amerikájának lélegzetelállító illúziója…)

A kis Beth egy tragikus autóbaleset következtében kerül be egy szigorú, katolikus szellemiségű árvaházba, ahol oktatástechnológiailag precíz nyugtatóadagolással teszik kezesbárányokká a bentlakó árvákat. Beth gyorsan rájön, hogy a nyugtatók adagolásának variálásával igen kellemes állapotokat tud előidézni magán és magában, amit kitűnő matematikai készségének, valamint a mogorva, sakkbolond gondnok atyai barátságának köszönhetően sakklépések bonyolult kombinációinak megoldására használ fel – éjszakánként, fejben. A vezércsel cselekménye tulajdonképpen Beth felnőtté válásának története, buktatókon, pirulák és piásüvegek halmain, kudarcokon és sikereken keresztül.

Egyszerre felnövés-, sportkarrier-, addikció- és romantikus történet Bethé, műfaját tekintve pedig izgalmas sportdráma és romantikus melodráma egyszerre. Bár értelemszerűen sokat sakkoznak a történetben, igen nehéz előzetesen elképzelni, hogy ez a csendes ülősport filmen hogyan lehet izgalmas – itt a bizonyság arra, hogy nagyon. Még akkor is, ha történetesen egy kukkot sem értesz abból, hogy  1. g6, f:g6 2. K:f6, g5 3. Kf5, g4 4. h:g4 + matt. Ráadásul, simán benne van még az is, hogy már az első részek alatt elkezded nyúzni a párodat, hogy tanítsál meg sakkozni! (Feltéve, ha tud sakkozni az illető…) A remekül megírt, szép ívben kissé meglepő fináléba torkolló történet helyenként vicces, máskor megható, de mindvégig izgalmas és jó ritmusú, könnyedén ejti rabul a néző figyelmét. A Beth-et alakító Anya Taylor-Joynak köszönhetően pedig még azt is láthatjuk, hogy a sakk kifejezetten érzéki is lehet. Nem tudom, hogy milyen színésznő ez a huszonegynéhány éves csaj, de hogy emlékezetes arcokat vág, az biztos. Mindemellett fapofával porcelánarccal és elképesztően ártatlan bociszemekkel jelenít meg egy akkora figurát, amilyeneket tinédzserek falain lehetett látni az én időmben. Ikon született.

Nagyon nem mennék bele ebbe a rendkívül szórakoztató krimibe, mert alapvetően el kellene spoilerezni belőle valamit, ami viszont nagyban csökkentené a film élvezeti értékét annak, aki esetleg még nem látta. A Tőrbe ejtve egy igazi “ki a gyilkos?”-típusú történet, mely nagy vonalakban hajaz szinte bármelyik klasszikus Agatha Christie-sztorira, de azért van benne annyi sajátos, egyéni vonás, hogy Rian Johnson író/rendező szinte percenként vonatkoztat el a jól ismert sablontól és rendre elidegeníti a nézőt, mondjuk Hercule Poirot piperkőc karakterétől – miközben folyamatosan vissza is kacsint rá.

Egy híres, ám koros krimiíró (Christopher Plummer) ön(?)gyilkossága, valamint családjának a mesés örökség körüli küzdelembe tanúsított magatartása adja a cselekmény hajtóerejét, amit Johnson sok, Agatha mamától azért lényegesen merészebb és vadabb humorral, izgalmas ötlettel és metszően éles logikával bonyolít a megérdemelt, igazságos végkifejlet felé. A cselekmény pödrésében-csavarásában Johnsonnnak még arra is van agya, hogy abba szervesen beépülve még hajdani Trump elnök idegenrendészeti (és egyéb) politikájának fonákjára is rámutasson, mintegy bölcs tanulságképzés igényével. A bő kétórás filmben egy másodpercnyi üresjárat sincs, remek színészek (Daniel Craig, Jamie Lee Curtis, a viccesen megőszült, hajdani bájgúnár Don Johnson -nem rokonok a film író/rendezőjével- és még sokan mások) és a film nagy részében zárt terekben is virtuóz operatőri munka (Steve Yedlin) ejti rabul a néző figyelmét. A groteszk karakterek, a bizarr cselekmény és a filmben mindvégig jelenlévő, maróan fekete humor Coenéket, de még inkább Wes Andersont juttathatja eszünkbe. 9/10