asanisimasa

Az ETA (Euskadi ta Askatasuna, azaz „Baszkföld és Szabadság”) baszk nacionalista, ám markánsan szélsőbaloldali szellemiségű függetlenségi mozgalom 1958-ban alakult. Célja alapvetően Baszkföld Spanyolországtól való teljes függetlenségéért folytatott harc volt. Gyilkosságokkal, emberrablásokkal, bombamerényletekkel, autókba rejtett pokolgép-robbantásokkal hívták magukra a figyelmet. A merényletek általában hivatalos személyek (spanyol rendőrök, katonák, magas beosztású állami tisztviselők stb.), de mint látni fogjuk, akár baszk nemzetiségű “kizsákmányolók” ellen is irányulnak. Összesítések szerint 1968 óta az ETA számlájára 829 gyilkosság, több ezer sérülés és több tucat emberrablás írható. A szervezetnek több, mint 400 tagja van jelenleg is börtönben Spanyolországban, Franciaországban és egyéb országokban is, miközben 2011 október 20-án hivatalos közleményben jelentették be fegyveres tevékenységük beszüntetését, nem sokkal később pedig végleges és visszavonhatatlan felosztását. Az ETA tevékenysége azonban olyan mélyen gyökerezik a baszk népben és olyan mély sebeket okozott a baszkokban, de a velük együtt élő spanyolokban is, amelyek begyógyulására még sokáig várni kell.

Fernando Aramburu nagy hatású regényben írta meg két baszk család évtizedeken át húzódó történetén keresztül az ETA korszak alatti Baszkföld lélektanát, mely az HBO Europe produkciójában nyolcrészes minisorozat formájában is bemutatásra került tavaly szeptemberben. Bár a könyvet nem olvastam, azt kell mondjam, a Patria igen jól sikerült adaptáció. Azért merem ezt így kijelenteni, mert a film minden jelenetéből sugárzik a történet, s benne a baszk nép lelkének, szenvedélyes hazaszeretetének, vad indulatának és mély érzelmességének mindenen átbukó, féktelen áradása, olyan aprólékos pontossággal jellemzett karakterekkel, olyan erővel pattogó dialógokkal és drámaisággal, melyekért általában a jó és nagy regényeket szoktuk olvasni.

A Félix Viscarret és Óscar Pedraza által rendezett széria szerkezetében is rendkívül dinamikus. Forgószél lendületével sodorja bele a nézőt a baszk hazaszeretet tragikus fordulatokban “gazdag” drámájába, mintegy megvilágítva a számító politikai, ideológiai propaganda által fanatizált tömegekben rejlő halálos veszélyeket is. A cselekmény két család között zajlik, melyek a kezdetben mély barátságban éltek. Később az egyik -a gazdagabb- az ETA célkeresztjébe került, mint “kizsákmányoló”, míg a másik elsősorban a fanatikus anya figurája, valamint a két, ETA felé sodródó fiú okán, mint “kizsákmányolt”, hátrányosan megkülönböztetettként az ETA oldalára. A szülőkön, a gyereken, valamint a családokkal szoros kapcsolatban álló katolikus papon kívül a mellékfigurák között is szinte tapintható a pattanásig feszülő társadalmi feszültség, melyet a spanyol közigazgatás és a rendfenntartó erők érzéketlensége, sőt, folyamatos provokációja csak még tovább súlyosbít. A cselekmény kiindulópontja, hogy a saját háza előtt, a nyílt utcán lelövik a “kizsákmányoló” családfőt. Mindenki tudja, hogy az elkövető az ETA, sőt, még azt is rebesgetik, hogy a baráti család fia lőtt… Innen bomlik ki az a lelkeket fertőző őrület, amit senki nem szeretne átélni. A Pátriát viszont éppen ezért kell látni. A történelem, a politikatörténet egy másik sztori.

A különböző tévésorozatokkal és filmekkel foglalkozó fórumok évösszegző best of-listáikon rendre kiemelt pozíciót foglal el a Tönkretehetlek című széria, melynek első része mégis meglehetősen riasztóan hatott rám. Rendkívül trendi fiatalok mulatnak széles jókedvvel, harsányan és gátlástalanul, tömik magukba a különböző drogokat, tequilával kísérik le a mollyt, közben meg bömböl az a 12=1 tucat r’n’b zene, ami 24/24-ben ömlik szinte minden csatornán. Ezzel így önmagában azért még nem is lenne bajom, de valahogyan pusztítóan üresnek tűnt ez az egész cucc első látásra. De akkor mi a jó bánatért tartják ezt az izét 97%-ra a Rohadt Paradicsom című kritikagyűjtő oldalon?

Persze, a kritika is hajlamos bepucsítani a divatnak, van az a … nem is tudom, hogy mi, de azért mindig vannak “éleslátók”, renitensek. A 97% azonban brutálisan egyhangú ajnározás. Csakhogy Michaela Coel sorozata (ő írta, rendezte és a főszerepet is játssza!) a későbbiekben igazolja is a jó kritikákat: a tingli-tangli bevezető epizód csupán a szükséges felvezetés ahhoz a külső és belső pokoljáráshoz, amit a Coel által alakított, sok szempontból önazonos(nak tűnő) karakter megtesz az első évad végére. Ott ki van téve ugyan a “The End” és a szokásos évadzáró cliffhanger is elmarad, mondjuk azt, hogy az első évad így, egyben kerek egész.

Arabella (a fő karakter) menő influencer a neten, kemény, bevállalós észosztó csaj nő- és egyéb kisebbségjogi kérdésekben, rengetegen követik a twitteren. Felfigyel rá a mainstream média is, szerződést kap egy nagy kiadótól egy majdan megírandó könyvre, aminek elkészültével nem halad, mert mindig van fontosabb betépni valója. Aztán egy nap élesben, direktben történik meg vele a Prodigy Smack My Bitch Up című hírhedt/ikonikus videoklipje, csak még annál is durvább verzióban. A Tönkretehetlek a későbbiekben arról szól, hogyan lehet megélni, túlélni és feldolgozni az elszenvedett szexuális erőszakot. Coel ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy elmeséli azt, hogyan élte meg a vele megtörténteket, hanem meglehetős ügyességgel és objektivitással ki is elemzi magát, megfejelve mindezt azzal, hogy egyfajta pszichológiai górcső alá veszi közeli barátait is. A legjobb barátnő wannabe színésznő, olyan lámpalázzal küzd, hogy rendre lebénul, amikor castingra jelentkezik. A legjobb barát már szinte kényszeresen pörög a Tinder melegek által látogatott “szobáiban”, egészen addig, míg egy napon a noname sorozatrandi az ő esetében is durva fordulatot vesz. Arabella társasága, de még családi körülményei is mind sérültek valahol, de Coel feltárja az ok-okozati összefüggéseket. Lendületesen, lényegre törően mesél, virtuóz dramaturgiával és első kézből hiteles szlengben, pontos, plasztikus karakterekkel és környezetben. A történetben kibomló sorsok, drogkarrierek, áldozatok, de az egész sztori is igazinak, megéltnek és feldolgozottnak tűnik, az utókor okulására és a sorstársak részvétteljes segítésére. Annyira őszinte és tehetségtől duzzadó Michaela Coel sorozata, hogy még az írással, az alkotással való szenvedését is úgy varrja a nemi erőszakot feldolgozó történetébe, hogy abból egy szál nem lóg ki. Ezúttal tényleg a múlt év egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legerősebb sorozatáról van szó. Bár alapvetően másról szól, de bizonyos szempontból mégis összevethető a múlt év “nagy dobásának” tartott Eufóriával: a Tönkretehetlek még annál is erősebb, összetettebb és mélyebb.

Szájer József alaptörvény-skribler és ex-EP képviselő világot megrázó Tapló Télapó-mutatványa után érthetően nem durranhat elég nagyot egy politikus-körökben játszódó tévésorozat. A való politikai élet ma van annyira bizarr, abszurd és szürreális, hogy azt írói fantázia képtelen meghaladni – hogy ez kinek jó és kinek nem, az nem ennek az írásnak tárgya. De a Roadkill című négyrészes, brit minisorozat még a hasonló témájú műfaji konkurenciához, illetve előzményekhez képest sem elég éles.

Persze, az is lehet, hogy David Hare író és Michael Keillor rendező nem is kívánta felvenni a versenyt, mondjuk, a Kártyavár első évadainak savas cinizmusával, Az elnök emberei aprólékos idealizmusával és tempójával és másokkal, lehet, hogy ők simán csak egy kedélyes, melodramatikus, amolyan ötórai tea és sütemény mellé való szériát kívántak letenni az asztalra. Mert nagyjából ennyi sikerült. Ma már nem hőkölünk vissza, ha egy népszerű politikusról kiderül, hogy emberi gyengeségei is vannak, mint ahogy az sem különös, hogy vannak még politikai rendszerek, ahol működnek bizony fékek és ellensúlyok, nem úgy, mint… tudjuk, hol. Az, hogy létezhet olyan konzervatív politikus, aki emellett hithű libertariánus is, az csak a hajdan kétmillió, de azért szerencsére folyamatosan csökkenő számú magyar fejben jelent feloldhatatlan ellentétet.

A sorozat tulajdonképpen egy bizonyos Peter Laurence nevű brit konzervatív politikusról szól, aki a történet kezdetén a közlekedési miniszteri posztot tölti be a kormányban, a végén pedig… de nem is ez a lényeg itt. Nem is a brexit kérdése, amit -bár a történet szerepli fiktív személyek- az alkotók elegánsan kikerülnek. Arról van szó, hogy egy működő, jobb világban a homo politicus élhet együtt korábbi hibáival, félrelépéseivel, ha azokat tisztázza magában, a közvélemény és életének szereplői előtt. Elsősorban a Roadkill tehát családi melodráma. Természetesen, nem tudjuk elhessenteni az állandó összehasonlítás kényszerét, de a cselekmény és a benne szereplők életének szervezése azért olyan, mint a Downton Abbey-ban vagy Az elnök embereiben, a párbeszédek olykor mintha úgy szeretnének pattogni, mint ahogy Aaron Sorkin küldi azokat (ez azért nem megy)… Hugh Laurie lazán adja a figurát és amúgy a széria, így négy részen keresztül (a közlekedési balesetből eredő, simán elfelejtett sérülés, illetve két, érthetetlen okból alkalmazott kamerabeállítás ellenére is) simán nézhető. Ha nincs éppen jobb dolgunk…

Alapvetően szeretem az “okos” scifiket, amik túlmennek a szimpla mesemondás látványzuhataggal megspékelt üres szakmaiságán. Ridley Scott neve is biztatóan hat, még ha az ősz mesterember pályája nem is futott mindig egyenletes színvonalat. Az ő produkciójában mutatta be az HBO A farkas gyermekei című sorozatot, amiben már első pillantásra is jól kivehetően felbukkant néhány igen jellegzetes motívum Scott és más korábbi mesterek méltán kultikussá vált munkáiból.

A cselekmény tulajdonképpen robinzonád, hogy rögtön az első allúziót említsem: a világ, tehát a mi jelenlegi világunknak néhány száz év múlva bekövetkező általunk, az emberiség okozta pusztulása után két túlélésre programozott android hat ember-embriót visz magával egy távoli, lakható bolygóra, hogy ott kezdjenek új életet. Persze, nyúlhatunk messzebbre is, vegyük példának az Ószövetséget. Paradicsom, Noé bárkája, Matuzsálem, stb. Az új bolygón sivatag, süvítő szelekkel, tele lyukakkal, valamint titokzatos és félelmetes óriási kígyószörny csontjaival – mint a Dűnében. Megyünk tovább, bigott vallásos emberek kontra technokrata ateisták háborúja pusztítja el a Földet – aktuális ma is a borongós gondolat. Hangsúlyos anya-para, szörnyet hordott ki a méhében – Ridley Scott Alien-sorozata, helyben vagyunk. Nyilván lehet még sorolni, de tán ezek a legfőbb kapaszkodók, utalások, motívumok. Ettől még lehetne jó.

És tagadhatatlan, igen erős atmoszférája van a sorozatnak, mind képileg, mind hangulatában, mint hangzó környezetében borzongató, expresszív hatást gyakorol a nézőre, s mi tagadás, be is vonja az első részekben. Határozottan érezni benne a potenciált, hogy szólni akar valamiről, hogy saját, nyomorult korunkra vetítve is bír valami érvényes mondanivalóval… Érezni benne valami hajlamot a tartalmas moralizálásra, azonban hamar elhatalmasodnak a horrorisztikus, hatásvadász elemek. Sajnos, a végére -sőt, közepére- kifogy a szufla és túlnő az intellektuális síkon a mese. Logikailag is érzek megbicsaklást a cselekmény sodrában, csak gyanúként tudom megfogalmazni, hogy menet közben íratták át a könyvet a producerek, de az is lehet, hogy eleve ilyennek szánták – nos, ez esetben engem viszont már nem érdekel tovább. Egy sansz volt, ami nem jött be. Ennyi. Újranézem inkább a Nyolcadik utast.