asanisimasa

Hogy kapásból ellentmondjak magamnak, Az 54. hadtest minden ízében, minden pillanatában tökéletesen különbözik az előző posztban tárgyalt kitűnő horvát filmtől, holott háborús tematikájú mindkettő. De amíg a Élők és a holtak szikár-szárazon, brutálisan és a hősiességnek legkisebb említése nélkül vágja szemünk közé a háború tökéletes értelmetlenségét, addig ez a 1989-es amerikai film kivétel nélkül önmagukat is feláldozó hősökről szól, akik egy jobb világ reményében mentek a biztos halálba, mintegy bizonyítva, hogy létezhet “jó” háború is. Ráadásul, egy jó filmen…

Persze, más kort is idéz meg Edward Zwick nagyszabású történelmi háborús drámája, az amerikai polgárháború kellős közepén járunk, a XIX.század hatvanas éveiben, amikor a liberális északiak a konzervatív, rabszolgatartó déliekkel vívtak véres háborút, többek között a feketék felszabadításáért. A film az első, csak feketékből álló északi ezred története, hozzávetőleg, legalábbis játékfilmes viszonylatban igen pontos történelmi hűséggel, és kellő árnyalással. A film egyik főalakja a tekintélyes, liberális bostoni fehér családból származó Robert Gould Shaw ezredes (Matthew Broderick), aki könnyelmű, ábrándos és elkényeztetett nyalka ifjú katonatisztként kapja feladatául az első fekete ezred megszervezését, aminek nagy lelkesedéssel lát hozzá, de csak közben (a film végére) válik valódi történelmi személyiséggé és hőssé. Shaw idealista katona, aki azonban akár meghalni is kész elveiért. Ízig-vérig romantikus hős. Vele szemben (?) áll hajdani gyerekkori barátja, a fehér, úri környezetben nevelkedett, kifinomult és művelt, ám fekete Thomas (Andre Braugher), aki önkéntesen áll be harcolni az ezredbe, közlegényként, így rögtön szembesül a hadsereg kíméletlen hierarchiájával, valamint saját identitásával, ami még a liberális északiak között is csupán másodosztályú, bár szabad állampolgárrá minősíti. Kettejük között katalizátor a renegát, önfejű Trip (Denzel Washington) és a bölcs Rawlins (Morgan Freeman).

Zwick az itt is alaposan bemutatott “csapatépítő tréninget” aztán elkövette még egyszer, ezúttal japán történelmi környezetben, a Tom Cruise által főszerepelt Utolsó szamurájban, de már itt is nagyon profi. Freddie Francis Oscar-díjjal honorált operatőri munkájával olyan látványos csatajelenetekkel kápráztatja el a nézőt, hogy nem is hisszük el, mindössze 18 millió dollárból készült el a film. A tömegjelenetek élősúlyban is zsúfoltak, a robbanásokkal sem spóroltak, s mindez tényleg igazán élethűen fest a vásznon (az igazin nyilván még inkább). Mondják, az amerikaiak utolsó igazságos háborúja az Észak Dél elleni polgárháborúja volt, ami nyilván némi túlzás, azonban Zwick nem esik abba a csapdába, hogy túlzottan fényesen festi meg a vitán felül “jó” oldalt: az északi “jó” fehérek több jelenetben is vaskosan gúnyolják a feketéket, de a feketék is egyből hajlanak a rosszra, ha alkalom adódik. Nem kerülnek szőnyeg alá olyan, általában kínosan elhallgatott momentumok sem, mint az északiak felsőbb parancsra történő fosztogatásai a déli udvarházak ellen, valamint a cinikus, velejéig romlott hadtáp korrumpálhatósága. Déliek talán nem is szerepelnek a filmben, csak valami távoli masszaként, illetve áldozatként – bár a film nem róluk szól. Shaw ezredes személyiségfejlődéséről szóltam, mielőtt az a vád érne, hogy ez egy idealizált figura, a történelmi tények éppen ezeket az idealizált vonásokat igazolják. (“A kurva életbe’, egy igazi hős!“) Thomas Searles és Trip, valószínűleg fiktív karaktere már picit cinkesebb, de mivel ez mégsem dokumentumfilm, így ezek picit didaktikus személyiségrajza talán megengedhető, dramaturgiai szempontból. Az amúgy tisztességes történelmi hűségtől eltekintve, a film drámaként is pontosan szerkesztett, az utolsó jelenet katarzisával egyetemben. Igazi, nagyívű, klasszikus hősi eposz ez, mely mentes mindenféle átideologizált szájbarágótól. Asanisimasa: 9/10

A film elején hallható Ivo Andric-idézet konkrétan elmondja az egész következő szűk másfél órát: “Mind halottak vagyunk, szép sorban eltemetve.” Az Élők és holtak erről szól, rengeteg hulláról, a háború áldozatairól, katonákról. Mondhatnánk, hogy elég közhelyes téma ez, hiszen a háború borzalmait már annyiszor megénekelték, ahányszor ember emberre támadt, hosszú történelme során – s általában mindig az egyetlen lehetséges konklúzióval, a humanista “soha többet” felkiáltással. Hogy mégis folynak háborúk a mai napig is szerte a Földön, csak azt bizonyítja, hogy közhely ide vagy oda, még mindig nem beszéltünk eleget róla. Európában utoljára (és most tekintsünk el a kaukázusi problémahalmaztól) a volt Jugoszlávia területén folyt háború, így a kérdésre elsősorban onnan érkezhet adekvát válasz, ezúttal a horvát Kristijan Milic szikár és pontos verziójában.

A film cselekménye két szálon fut: az egyik a minapi délszláv háborúban, egy horvát különosztag halad A pontból B-be, a szerbek és a bosnyákok ellenében. A másik szál szinte ugyanez, csak a második világháborúban, egy horvát usztasa vezette trupp tör A-ból B-be, velük szemben a szerb csetnikek, illetve a titóista partizánok. A két szálat a helyszín, a baljós hangzatú Temető-rét köti össze. A sajátos délszláv össznépi mexican stand-off, végeredményben, ahogy a mottó is mondja, győztes nélkül. A film erénye tehát nem az akciókban van, bár akadnak azok is, hanem abban, ami közöttük van. A fárasztó menetelésben, a néma lapulásban, a folyamatos idegfeszültségben, a gépiessé váló érzéketlen gyilkolásban és a bajtárs elvesztése feletti fásultságban. Ebben a tekintetben az Élők és holtak sokszor idézi az Oscaros Hurt Locker jobb pillanatait, még ha az ezután készült is. Itt azonban nyoma sincs a kötelező amerikai kincstári optimizmusnak, még a Bigelow-film árnyalt ábrázolásához képest sem, ez a film a testvérháborúban megkeseredett és kiábrándult túlélő gesztusa, amivel utolsóként a saját homlokához emeli a fegyvert.

A filmben kizárólag horvátokat látunk, az ellenség csak ott van, a bokrok között, a dombok mögött, legfeljebb fegyvereik torkolattüze villan, mégsem merül fel az egyoldalú ábrázolásnak még a legkisebb gyanúja sem. Milic ezt a bravúrosan megszerkesztett párhuzamos történetmesélés mellett azzal tudja elérni, ahogy szinte mellesleg, a látszólag banális, apró-cseprő, harctérről ellesett emberi pillanatok beszélnek magukért. Az ember önkéntelen gesztusaiban, valamint a halál pillanatában képtelen hazudni, hogy eredendően jó. Csak a helyzet, amiben van, az szar.

Katonaviseltként azt mondom, hogy az olykor talán túl durvának, közönségesnek ható dialógok abszolút hitelesek, és főleg azok háborús körülmények között. A karakterek pontosak, és kellően markánsak is, mintha castingolva lennének, az őket alakító színészek pedig egyaránt tízpontosak, bár erős a gyanúm, hogy szinte mindegyikük átélt hasonló élethelyzeteket a valóságban is, annak idején. Az Élők és holtak című filmnek mindenképpen ott a helye a háború valódi természetét feldolgozó, deheroizáló alkotások sorában, méghozzá az első sorban. Asanisimasa: 8/10

Volt már (legalább) egy ilyen című film, azt Nicolas Roeg rendezte, még 1973-ban, és legendáját mi sem jelzi jobban, minthogy a Filmvilág kritikusa egyenesen úgy jellemzi, hogy “ez egy olyan Argento-film, amelyet Alain Resnais forgatott.” Na most, ez a Ne nézz vissza! természetesen egy másik alkotás, azonban sok, több mint gyanús párhuzam lelhető fel a két alkotás között. Anélkül, hogy elspoilerezném ezeket, csak annyit jegyeznék meg, hogy mindkettő erősen támaszkodik egy bizonyos régi tragédia emlékére.

E mostani film két főszereplője amúgy bőven elegendő a hímnemű nézők figyelmének felkeltésére, ugyanis szerintem az nem férfi, akiben nem mozdít meg valamit Sophie Marceau és/vagy Monica Bellucci tagadhatatlanul vonzó látványa. Két egzakt MILF. Hogy aztán képesek-e az első élményeket a film teljes hosszára prolongálni, az viszont már ébreszt némi kételyt. Nem rossz színésznők ők, szó sincs arról, hogy csak szexuális kisugárzásukkal hódítanának a filmvásznon, a film az, amelyben a kezdeti erős, nyomasztó thrilleri atmoszféra nagyjából a felétől-harmadától átvált egy olyan hangnembe, amely nem biztos, hogy elnyeri a vérmesebb faszik tetszését. Mondjuk ki, igazi kékharisnyás (értsd: okoscsajos) film lesz a gyermekkorára visszaemlékezni nem képes írónő történetéből, komoly misztikus hangsúlyokkal és sejtelmes hangulatokkal. ha mindenképpen valamilyen címkét rá kell sütni e filmre, akkor azt mondom, ez egy tipikus art-thriller, vagy thriller-dráma.

A belgafrancia származású Marina de Van írta, rendezte a filmet, ami nem bemutatkozó alkotás, hiszen a rendezőnő rengeteg kisfilm mellett rendezett már egy horrort, mely mérsékelt sikert aratott abban a szűk körben, ahol látni lehetett. E második filmjében viszont ami első látásra feltűnik, az az erős atmoszférateremtő képessége – mintha egy korai Polanskit, vagy kései Hithcockot látnánk. A téma viszont, ahová később a film ki fog futni, az már nem igazán thrilleri, inkább “csajos”. Ilyen önidentifikációs izé, ki vagyok én, effélék. Ahogy elmeséli, az viszont egy érett és főleg, tapasztalt rendező műve. Nem rágja a néző szájába, hogy most mit kell éppen látnia, számít annak agyára, felfogó- és asszociációs képességére. Bizonyos effektusok azonban nekem kissé túl művinek, erőltetettnek hatnak, s mivel ez mélyen érinti a film fő vonulatát, mindvégig volt bennem valami bizonytalanság. Sokszor azt éreztem, hogy egy alaposan felkészült, művelt és okos nő gondosan és precízen kigondolt munkáját látom, aminek viszont nincs meg a megfelelő tartalma… Mint amikor az eminens diák szabatos körmondatokban, hosszan felel egy kamutantárgy kamuvizsgáján. Kíváncsi vagyok viszont a következő filmre. Asanisimasa: 6/10

A film címe azt a Palermo közeli szicíliai kisvárost jelöli, ahol a rendező, Giuseppe Tornatore felnőtt, Bagheria a jellegzetes, elnyújtott szicíliai akcentusban így lett Baaría. A kortárs olasz film egyik legismertebb és legkitűnőbb rendezőjének korábbi filmjeiben is sűrűn tűntek fel különféle önéletrajzi vonatkozású motívumok, ez a monstre, majdnem háromórás film viszont már kifejezetten az “innen jöttem, ez vagyok” feltárulkozásának igényével készült el. Három generáción átívelő, anekdotikus szerkezetű történelmi tabló ez a film, melyben úgy kapunk szubjektív áttekintést Szicília huszadik századi történelméről, hogy közben szinte belebújunk a girbegurba sikátorokba, a nyomorúságos lakásokba, félrehajtjuk a mindenhonnan lógó lepedőket és a falak mellett oldalazva keressük az árnyékot az égetően tűző nap elől.

Az olasz fasizmus kezdeti éveiben indul a történet, Cicco szegény pásztor, aki véletlenül tud, és véletlenül szeret is olvasni. Sőt, kifejezetten falja a könyveket. Fia, Peppino már kifejezetten politikai ambíciókat dédelget, az olasz kommunisták soraiban küzd a fasiszták és a maffia ellen, miközben élete szerelme sem éppen jó szemmel nézi ténykedését. A kis Pietro pedig már kissé elveszve áll a modern, nyüzsgő városi forgalomban.

Az olaszok valamilyen okból különösen vonzódnak a nagy, generációkon átívelő történelmi drámákhoz. Ennek fő oka szerintem talán az erős katolikus hitben, illetve alapvetésében, a mindenkibe alaposan belesulykolt Újszövetségben, annak szerteágazó, de mégis alapvetően egyetlen ívet húzó “cselekményében” keresendő. Persze itt sem Cicco, sem Peppino nem vált meg semmit, csupán megpróbálja túlélni a zavaros és nehéz időket, melybe beleszülettek, azonban Tornatore sorsukon, illetve tulajdonképpen saját családja sorsán egész szülőföldjének történetét meséli el, a jellemző karakterek, élethelyzetek bemutatásával. Az átélt, igen nehéz szituációkból azonban csakis szinte ugyanazzal az eltökélt hittel és akarattal tudnak a történet fő alakjai kitörni, mint amilyennel az a bizonyos názáreti is élt.

Ugyanolyan bőbeszédű a film, mint amilyennek az olaszokat tartjuk, Tornatore is épp ilyen bővérűen, színesen fűzi egybe anekdotáit. Néha azonban már talán túl pergően: még néztük volna, de ő már továbbúszott néhány évvel. Amúgy érzékletes, életteli képekben mesél, ennek megfelelően csodálatos a film fényképezése (Enrico Lucidi) is. Pontos karaktereket vázol fel a mellékalakok közül, sajnos a főalakok ehhez mérten mégis kissé elnagyoltak. Inkább belesimulnak a handabandázó masszába, minthogy kiemelkednének belőle – azt, hogy mégis kiemelkednek, leginkább a narrációból tudjuk meg. A jelenetek fűzése nagyjából kronologikus sorrendben történik, mint mondtam, öles léptekkel haladunk az időben előre, azonban a film utolsó harmadában érthetetlen módon mégis nagyokat botlunk (pl. hamarabb jő a levél Párizsból, minthogy Peppino odaemigrálna). Ennek megfelelően, a főbb szereplők személyes történetei is igen hézagosan mesélődnek el, mintha Tornatore nem szeretne mindent az orrunkra kötni, fellebbenti a fátylat, de rögtön el is takarja azt, ami mögötte van. Túl szemérmes, hogy őszinte legyen. Ennek ellenére, a történelem folyamán változó, és mégis változatlan baaríai életképek mégis plasztikusan hitelesnek tűnnek. Szokás szerint, tele van a film filmes és mozis utalásokkal, legalább kétszer moziban történnek fontos dolgok, a vetítés alatt, aztán van itt filmforgatás, valamint rengeteg utalás De Sicára, Fellinire, a Satyricon plakátja egyszer korjelző funkcióban meg is jelenik, bár szatíráról szó sincs, sem ekkor, sem máskor.

Olyan ez a film, mintha Tornatore egy kancsó bor mellett, egy árnyas teraszon sztorizgatna gyermekkoráról, családjáról, imádott szülőföldjéről, mindvégig élvezetesen és szórakoztatóan, de alapvetően a szituációból fakadóan kevésbé összefüggően, és a végére egy kicsit be is rúgva. Alapvetően jó kis este volt, csak másnap reggel gondolkozunk el azon, hogy mennyi mindent meg kellett volna még kérdezni tőle és mennyi mindenbe belekapott és mennyi mindenről nem mesélt… Asanisimasa: 6/10