asanisimasa

Mintha a hazai sorozatgyártásból ismert A tanár keveredne az Aranyélettel ebben a lengyel krimisorozatban. A mű eredeti címe Belfer, ami a lengyel szlengben nem éppen tiszteletteljes kifejezés a pedagógusra, durvább a “tanaraknál”, vagy a “tanerőnél”. Pedig a Maciej Stuhr által alakított tanár, Pawel Zavadzki, elég jól helytáll a számára megadatott Kemény leckékben. A két, egymással elég szorosan összefüggő két évadot megélt szériát nálunk a Dunán, illetve az m2-n lehetett nézni az elmúlt években valamikor – én is kihagytam akkor, de jobb is így egyben, darálva. Meglehetősen izgalmas cselekményű, messze nem hibátlan, de mindenképpen elég érdekes, figyelemreméltó sorozat ez, amit jobb egy slukkra fogyasztani, mint egy hétre mindig kiesni a sodrásból és várni a folytatásra.

Tényleg nagyon feszült, izgalmas a sztori. Az első évad egy klasszikus nyomozós történet, melyben egy vidéki gimnázium irodalomtanárára jut az a feladat, hogy felderítse egy kezdetben öngyilkosságnak tűnő esetet, az arra alkalmatlan rendőrség helyett. A banális esetről hamar kiderül, hogy gyilkosság az az öngyilkosság, és a békés, nyugodt kisváros is egy baromi nagy szekrény, tele csontvázakkal. Korrupt helyi politikusok, eszközeikben nem válogató vállalkozók, helyi menő csávók és piti gengszterek, egy kis környezetszennyezéses botrány, némi drog, némi erőszak, bonyolult érzelmi kapcsolatok és érdekhálók kerülnek napvilágra Pawel nyomozása kapcsán, melyben ő maga is bűnelkövetővé válik. Ez utóbbi adja a töltetet a második évadra, mely már egy másik lengyel város gimnáziumában játszódik – a fókusz azonban itt már a virtuális valóságba vesző Y, vagy az azutáni generáció problémagócán, az interneten ellenőrizetlenül terjedő vad gondolatokon és veszélyes eszmék erdején és az ezekből táplálkozó illegális szubkultúrákon van, Pawelnek, ha lehet, még nehezebb dolga van. De kemény csávó ő…

A valóban fordulatos, szerteágazó és meglepetésszerűen újra egybefonódó cselekményt ügyesen pergetik az alkotók, simán fotelbe tudnak ragasztani, még akkor is, ha a dialógok már közel sem ennyire érdekfeszítőek (bár lehet, hogy a fordítás rossz). Magyarul mindenesetre néha eléggé kifacsart szószerkezetekkel, a banálisnál is semmitmondóbb szócsépléssel, korszerűtlen, divatjamúlt kifejezésekkel bombáznak minket a szereplők. A karakterek többsége rusztikus, sematikus, motivációikban hiányos, néhol egyenesen parodisztikus (első évadban a rendőrfőnök pl.). Legjobban engem az zavar, hogy nem tudjuk, Pawel, a főszereplő honnan kapta ezt a menő titkosügynököket is megszégyenítő problémamegoldó képességet, de főleg a kézitusákban való jártasságot. Nem igazán jellemző, hogy egy mezei irodalomtanár Jack Bauerként is jeleskedjen a tanórákon kívül (Pawel ráadásul még úgy is jár keresztbe vetett tatyójával, mint Kiefer Sutherland valamelyik igen nehéz 24 órájában). Egyébként ezt egy jól elhelyezett félmondattal is el lehetett volna intézni, pl. hogy Pawel egyetemista korában kickboxolt, vagy katonaként deszantos volt, stb. Az viszont tiszta sor, hogy a nyomozásra megvan a motivációja, bár ezt érzelmileg viszonylag kevéssé tudja velünk éreztetni. Mindennek ellenére, mégis szerethető figura és végig tud vinni minket a két évadon.

Hogy nyilvánvaló sutaságai és ügyetlen megoldásai dacára mégis szerethető ez a sorozat, annak oka az, hogy kulturálisan nagyon is közel áll hozzánk ez a világ. Valahogy ismerős az a gondolkodás, ahogyan a film szereplői, de ahogyan az alkotói is gondolkodnak, ahogyan reagálnak dolgokra. Miközben látjuk a nyugati, elsősorban amerikai, és skandináv példákkal való párhuzamokat, látjuk a nyúlásokat, sőt idézeteket, ezeket mégis el tudjuk fogadni, mert a miénk (lengyeleké). És mi, ahogyan a lengyelek is, ilyenek vagyunk, még ha nincs is az alkotók szándékában a szociográfiai hitelesség igénye. Az akciójelenetek is tök jók, nem verik ki a szemünk, de a helyükön vannak és hitelesek. A fényképezés kifejezetten szép, bár azt nem értem, miért kellett minden belsőt úgy telefújni füsttel, mint egy vasúti restit 1968-ban. Az oké, hogy mindenki bagózik, de nem mindenhol. És “Dallas-ivásra” is megfelel a sorozat, ugyanis rengeteget piálnak benne, laposüvegből, pohárból, korsóból, mindegy – és ezt még be is mondják, hogy “lengyel szokás” szerint.

Az első dolog az, ami eszembe jut erről a Kevin Costner neve és főszereplése által fémjelzett, eddig négy évadot megélt sorozatról, hogy olyan, mint a Dallas, csak sokkal faszább. Ugyanaz a tipikus amerikai családtörténet, ugyanaz a vidéki Amerika, ezúttal ugyan nem Texas, hanem a hegyes, dombos Montana, ugyanazok a hatalmi játszmák – ezúttal egy nagy ranchot tulajdonló vállalkozó és családja, a ranch szomszédságában lévő indián rezervátum területén kaszinót építő, immár a Harvardon végzett főnök, valamint különféle egyéb gazdasági és politikai szereplők között. Ugyanaz, csak sokkal jobb. A táj fantasztikus, és ennek megfelelően is van fényképezve. A cselekmény lényegesen akciódúsabb, merészebb, néha egészen explicit – a párbeszédek pedig realisztikusan idézik a marhapásztorok az oxfordi míves, körülményes angolságtól igen távol álló, nyers szókimondását.

Tulajdonképpen egy modern western a Yellowstone Dutton Ranch szélesen hömpölygő története. Egy modern, kőkemény, macsó cowboytörténet – csomómentesen elegyítve a érzelmes, olykor drámai családtörténeteket elmesélő szappanoperák feminin hullámaival. Néhány éppen ezt vetik az alkotók (John Linson és Taylor Sheridan) szemére, hogy túl steril, túl íróasztalszagú, túl professzionális a sorozat cselekményvezetése. Szerintem nem így van, sőt, ha valamit a forgatókönyvírókra lehet kenni, az a sűrűn sorjázó mellékszálak esetleges elvarratlansága. Néha egyik epizódról a másikra eltűnnek mellékszereplők, akik esetleg néhány epizóddal korábban több jelenetet is kaptak bemutatásukra (mint például a laza csípőjű indián cowboylány a második évadban), vagy különösebb magyarázat nélkül bukkannak fel több résznyi rejtőzködés után, az addig megismerttől ellentétes oldalon (a kormányzónő). Az effélék azonban nüanszok csupán a fősodorhoz képest, egyáltalán nem zavarják annak parttalan, de lendületes áramlását.

Az emblematikus főalak John Dutton (Kevin Costner), a ranch feje. Kemény nézésű, határozott pasas, aki szereti minden téren kezében tartani a gyeplőt és soha nem riad vissza semmitől, ha a maga igazát, tulajdonát, vagy családját kell megvédenie. Nagy formátumú figura, tipikusan olyan, akit soha, senki nem lát gyengének – csak mi, nézők, néha. Négy gyermeke van tragikus körülmények között elhunyt feleségétől. A legidősebb viszonylag gyorsan kiíródik a történetből, minek következtében a legfiatalabb Kayce (Luke Grimes) kerül “pole pozícióba” az örökösödési sorban, csakhogy ő a család fekete báránya. Afganisztáni veterán, háborús hős, aki pontosan látja apja diktatórikus módszereinek hibáit és nem akaródzik részt vennie a családi bizniszben. Indián lányt (Kelsey Asbille) vesz el és az indián rezervátumba költözik, hogy ott lóidomításból éljen meg (hamar látni fogjuk, hogy a sorsát ő sem kerülheti el). Idősebb bátyja, Jamie (Wes Bentley), hiába menő ügyvéd kezdetben, harvardi diplomával a zsebében fog trágyát hányni az istállóban. Háttérbe szorulásának fő oka, hogy apja a férfit nem látja benne. Kifinomult ügyvédi modora, körülményes intellektusa is elüt a ranch rusztikus, szálkás, sprőd világától, de amikor saját, önálló karrierje érdekében akaratlanul is szembekerül apjával, sorsa -egyelőre- megpecsételődni látszik. Beth (Kelly Reilly), a nővérke. Rendkívül arrogáns, erőszakos, ezzel együtt penge elméjű nő, apja birodalmának valódi örököse, mentalitásban, értékrendben ugyanaz. Valahol azonban mélyen tragikus figura, s ahogyan az apját, őt is csak mi, nézők látjuk gyengének. Mindazonáltal, régen láttunk ilyen “jó” rosszlányt filmen… Fontos karakter Thomas Rainwater főnök (Gil Birmingham), John Dutton minden szempontból méltó ellenfele, felvilágosult, magasan képzett, kemény és taktikus vezetője az indián közösségnek. Rip (Cole Hauser) John Dutton jóembere, szeretni való mackó, hűséges barát és brutális gyilkos egy személyben. És még sokan mások, ahogy mondani szokás – többségükben jól jellemzett, húsvér, hiteles karakterek, mindegyiknek megvan a maga helye a sztoriban és meg is kapja a neki járó időt.

Remek zenéket hallunk közben, természetesen a country és a countryrock igen széles, és jobbára felénk ismeretlen spektrumából. Mint említettem, igen szépen fényképezett sorozatot nézünk, lélegzetelállító tájakon játszódik a történet, de van bőven látványosság a cowboyéletből is, marhák terelése, lovasvágták, lóbetörés, rodeó, minden, ami kell, nekem külön tetszik, hogy a cselekmény pödörgetése mellett van bőven szándék és akarat eme kemény élet bemutatására is: hogyan élnek ma a marhapásztorok, mi tulajdonképpen a munkájuk, hogy öltöznek, hogyan beszélnek, hogyan szórakoznak, milyen a moráljuk és erkölcsük. Ugyanez érvényes a sorozatban szereplő másik markáns közösségre, az indiánokéra is: az ő mai világukba is pont ilyen részletes, szinte már szociografikus alaposságú betekintést nyerhetünk, felülről, Thomas Rainwater főnök szemszögéből, de Kayce felesége, a tanítónő Monica szemszögéből is, alulról. Számomra ez a két dolog legalább olyan érdekes, mint maga a Dutton-család tündöklését (és ki tudja, még mijét) bemutató fősodor. Jelenleg négy évad ment le, én az első kettőt láttam eddig.