Kis fejsze (Small Axe – Anthology, 2020)

Közzétéve 2021. április 21. szerda | Szerző: efes

Öt, egymástól független, de érzelmileg, politikailag és kulturális hátterét illetően mégis összetartozó epizódból áll Steve McQueen antológiája, melyben a korona Nyugat-Indiai gyémántjairól, Trinidadról, Tobagóról, Jamaikából származó, de afrikai identitásukat is őrző bevándorlók, hajdani rabszolgák leszármazottainak angliai élete, illetve annak tipikus konfliktusai kerülnek feldolgozásra. Az antológia címe arra a közmondásra utal, melyet Bob Marley is idéz Small Axe című számában: “Ha te (mármint az uralkodó, feketéket elnyomó és kizsákmányoló fehér ember) vagy a nagy fa, Akkor mi (feketék) kis fejszék vagyunk, élesre fenve, készen állunk, hogy kivágjunk.” Nos, a szintén fekete angol rendező Kis fejszéje még ennyire sem barátságos, mint Marley mézédes dallamon szörfölő fenyegetése, bár nem árt azt sem leszögezni, hogy az is nyilvánvaló, hogy csak a gonosz fehéreknek van félnivalójuk. Az öt rész cselekménye amúgy az 1969-től 1982-ig terjedő -jó részben Thatcher konok, vaskalapos konzervatív miniszterelnökségét magában foglaló- időszak az angliai fekete bevándorlók életét érintő, fontos eseményeit dolgozza fel.

Mangrove

Az első epizód egy Notting Hill-i, fekete tulajdonos által, feketék szája íze szerint üzemeltetett kifőzde sztoriját meséli el, melyet a rasszista helyi rendőrőrs túlbuzgó bobbyjai próbálnak ellehetetleníteni minden eszközzel. London eme kerülete ekkoriban közel sem volt olyan puccos, mint manapság, kvázi a helyi “nyócker” funkcióját töltötte be. A jobb élet reményében a hajdani gyarmatokról Angliába özönlő bevándorlók azonban a hűvös, ködös, kirekesztő Albionban koránt sem a Paradicsomot találják, sőt, inkább ellenkezőleg. Még a törvénytisztelő, becsületes Frank Chrichlow (Shaun Parkes) is csak áttörhetetlennek tűnő falakba ütközik, holott tényleg nem akar mást, mint a feketék ízlésének megfelelő, tiszta és törvényesen működő éttermet üzemeltetni, ahol kecske-, és halcurryt, fűszeres sült rákot és más karibi finomságokat főzzenek bárkinek, aki erre vágyik. A hatóság egzecíroztatása eléri a sejthető ellenhatást, és a fekete közösség, néhány tanult, egyetemet végzett szószóló vezetésével fellázad. Dühös hangú, büszkén elfogult, cseppet sem méricskélő dolgozat ez az epizód. Hihetetlenül precízen megteremtett korhangulat, zenék, frizurák, ruhák, még a háttérben játszó gyerekek is tiszta ’68. A bő két óra hosszú, komplett játékfilmnyi méretű epizód első része a szituráció megteremtése, a konfliktus kibontása, a karakterek megismertetése, a második rész pedig egy virtigli bírósági dráma, úgy Frank Capra idealista modorában, de izzó, fekete dühvel.

Lovers Rock

Egy fekete férfi óriási fehér keresztet cipel a vállán. A második epizód tulajdonképpen egy féllegális házibuli története, ha lehet ezt mondani egyáltalán: életkép inkább. Talán a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején valamikor egy külvárosi, kissé lelakott villában fekete lányok és fiúk gyülekeznek, míg mások még csak otthon készülődnek. Jó a hajam, megy ez a cipő ehhez a ruhához, ott lesz XY? A buli helyszínén néhány rasztafrizurás csávó serényen pakolja az óriási hangfalakt, kábeleket húznak és dugdosnak a megfelelő lyukakba, mások színes lámpákat szerelnek, díszítik a helyiségeket. Az ajtónál egy hatalmas, kigyúrt dzsinn válogat békésen, de ellentmondást nem tűrően: lányok bemehetnek ingyen, a fiúknak fizetni kell, ha jó arcok. Legtöbben azok. Benn vidám rocksteadyvel, érzelmes soulokkal, izgi funky-diszkóval indul a buli. Nem nagyon isznak, viszont a képernyőn is átüt a fűszag, a film feléig minimum két kiló gandzsát szív el az egyre jobb kedvű, egyre jobban belemelegedő közönség. Jah jah. A fiúk csajozni akarnak, a csajok meg pasizni. Win-win buli. Egyre fülledtebb a hangulat, kiskakasok kakaskodnak picit, kistyúkocskák kotkodácsolnak hozzá. Még a falak is izzadnak buja kéjjel. Odakint néhány részeg, fehér suttyó hangosan gyűlölködik, de a dzsinnel nem mernek kekeckedni. Egy széthullott tesó akar bejutni a buliba, de a dzsinn jó érzékkel távol tartja. Sziréna hallatszik, erre mégis gyorsan berántja. Nem kell a balhé, odabent egy lélegzetvételtől beáll, aki nem szokott, mint a gerely, de béke van. A kintről jött tesó azonban bevadul. A zene is bevadul, reggae-dub törzsi ritmusa lüktet, együtt dobbannak a lábak, szívek. Csak fiúk táncolnak, féktelen vadsággal, gigászi energiákkal. Hajnalban az egyik kiskakas suhan haza kerékpárján, vázon egy kistyúkocskával. A gyors numerára lógnak be a srác munkahelyére, egy autószerelő-műhelybe, de a főnök is ott héderel, így csak randi ígérete lesz a dologból. Lüktető, féktelen, az idő minden pillanatát minél intenzívebben megélő, sűrű, de megállíthatatlanul áramló életenergia, fülledt érzékiség – ez a londoni Nyugat-Indiak veleje. Egy fekete férfi óriási fehér keresztet cipel a vállán.

Red, White and Blue

Az asszimiláció rendkívül bonyolult kérdéskörét járja körül a harmadik epizód. Leroy (John Boyega) családja minden energiájával azon van, hogy angolabbak legyenek az angoloknál. Pedánsan, akkurátusan élnek két lépés távolságot tartva az anglo-karibi közösségtől, gyermekeiket taníttatják, ők rendesen dolgoznak. Az átlagnál tehetségesebb Leroy egyetemet végzett kutatóvegyész, fehér köpenyes, steril állással. A házasság előtt álló fiatalemberben azonban a laboratóriumi karriernél erősebben munkál gyerekkori álma, hogy rendőr legyen, belülről megváltoztatva a testület hozzáállását a különböző etnikumú bevándorlókhoz. Osztályelsőként végez a rendőrakadémián, ezalatt kukásautó-sofőr apját mondvacsinált okból fehér, rasszista rendőrök véresen összeverik. Leroy azonban konok elszántsággal áll szolgálatba, nem törődve a (fehér) kollégák élceivel, hogy véghezvigye álmát. Sajnálatosan túl jól ismert tapasztalata bármely kisebbségből származó embernek, hogy nagyon ritkán kezeli őket önálló egyénként a többségi társadalom, mely legtöbbször unalomig ragozott előítélet-csomagokból húz ki kész sablonválaszokat vitás, problémás esetekben, és szinte sohasem ismeri el felelősségét. Leroy is ezt éli meg a valós eseményeken alapuló történetben, miközben a rendőrség kötelékében csupán megtűrt, idegen entitás, saját közössége árulónak bélyegzi és kitaszítja magából. Légüres térben lebeg, álmait vesztetten. McQueen ebben az epizódban is pontosan, lényegre törően fogalmazza meg a keserű igazságot.

Alex Wheatle

Alex Wheatle (Sheyi Cole) története valahol a dolgok -mármint az Angliában letelepült karibi feketék életének- megnyugtató irányát villantja fel. Alex élete, persze, egyáltalán nem alakult fényesen. Vaskalapos brit nevelőszülők, gyermeknevelésre alkalmatlan nevelőintézetek után 18 éves korában egyszerűen kirakták az utcára – ami rögtön elkezdte kiképzését. Ennek eredménye természetesen hamarosan a börtön lett. De a fekete közösség összetartása, Alex értelme és tehetsége, a reggae ritmusa és néhány jó pillanatban, jó irányba indító barát és ismerős ezúttal olyan eredményeket hozott, amely nemcsak fekete bevándorlók, de minden életében mellékvágányra jutó fiatalnak erőt adó példa lehet. Azért közben látjuk azt is, hogy Alex szerencsésen alakuló sorsa egyáltalán nem tekinthető tipikusnak, a bevándorlók kényszerpályái, illetve a fehér brit társadalom általi külvilág nem vált barátságosabbá a nyolcvanas évek elején.

Education

Az ötödik rész a megfelelő, gyermekközpontú, az egyéni képességeket, valamint családi különbségeket figyelembe vevő oktatás fontosságáról mesél a 12 éves, diszlexiás Kingsley tanmeséjén keresztül. Természetesen McQueen nézőpontjából a klasszikus, brit iskolamodell tökéletesen alkalmatlan a többségi brit társadalomtól eltérő társadalmi, kulturális közegből érkező gyerekek oktatására, hiszen e merev rendszer, átitatva az angolszász felsőbbrendűséggel minden szintjén, egyáltalán nem befogadásra, hanem csupán kőbe vésett dogmák feltétlen elfogadására épül. Legalábbis 1969-ben, Kingsley történetének idején így volt. Önszerveződő, nyugat-indiai, illetve afrikai identitású értelmiségiek azonban modern pedagógiai elvek mentén tényszerű változást képesek elérni a hivatalos brit iskolarendszer által elmaradottnak bélyegzett, ám legtöbbször csupán magatartási, illetve figyelemösszpontosítási zavarokkal küzdő fekete (illetve más etnikumú) diákoknál – könnyű belátni, ez az egyedül járható út mindenki számára. Még ha az út vége egyelőre csillagászati távlatokban látszik is…

Steve McQueen antológiája az angliai fekete bevándorlók 40-50 évvel ezelőtti helyzetéről és kilátásairól ad átfogó képet. Azóta sok minden változott pozitív irányba, mind a fekete, mind a fehér angolok különböző rétegeiben, míg más problémák változatlanok maradtak, vagy akár súlyosbodtak is. Miközben fekete, illetve más nem angolszász származású brit állampolgárok igen magas tisztségeket is betöltenek politikai, közigazgatási, tudományos pályákon, kulturális és sport területen pedig immár hagyományosan erős a jelenlétük, a bűnözésben, szociálisan leszakadó területeken nem csökkent érintettségük.

A Kis fejsze-antológia, mint film, végtelenül precízen, szinte már aggályos kronológiai aprólékossággal kidolgozott, csúcsminőségű mű. Az egyes epizódok különálló filmként is megállják a helyüket, egyenként is kiváló darabok. Döbbenetesen erős színészi teljesítményeket látunk mindenhol. Szemléletmódja, bár erősen egyoldalú, mégsem zavaró, hiszen a problémák gyökerére koncentrál, az igazságot keresi és azt hiteles megfogalmazására irányul minden erőfeszítése. Kötelező darab.

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Saját szoba – A nomádok földje (Nomadland, 2020)

Közzétéve 2021. április 18. vasárnap | Szerző: wim

Habár Chloe Zhaonak már előző filmje is nagyszerű volt, a rendezőnőt most fedezi csak fel a világ, A nomádok földjént a pár évvel ezelőtti A rodeóshoz képest hatványozott lelkesedés övezi. Csak úgy hullanak a díjak, és az Oscar még hátravan (6 jelölés). A rá irányuló nagyobb figyelem bizonyára a főszereplő Frances McDormand-nek is köszönhető, másrészt pedig, hogy fókuszában olyan szociálisan érzékeny téma áll, mint az amerikai társadalom jelentős hányadát kitevő „nomádok” élete – amit meglehetős hűséggel dokumentál.

A forgatókönyv alapja Jessica Bruder hasonló című könyve, a szereplők többsége az írónő korábbi riportalanya. Ezek az emberek sok-sok társukhoz hasonlóan a 2008-as gazdasági válság után vesztették el vagyonukat, megélhetésüket és költöztek lakókocsiba, hogy alkalmi munkákat keresve járják az országot. Alapvetően ők alkotják a címben említett szubkultúrát (mellettük természetesen olyanok is akadnak, akik kalandvágyból vagy egyéb okokból vették nyakukba a világot). Jórészt nyugdíjas korúak, túl a hatvanon – akárcsak Fern, a főszereplő (McDormand). A nő, miután felszámolták munkahelyét, majd férje is meghalt, hátat fordít elnéptelenedett városának, és lakóautójával nekivág a prérinek.

Kezdetben jó darabig mintha beszélő fejes dokumentumfilmet látnánk, majd a történet mindinkább epizodikus, mélázásokból, találkozásokból összeálló hangulatmoziba fordul át. A hónapok során Fern a lakókocsis „törzs” több képviselőjével megismerkedik, és sokat tanul tőlük; kezdő nomádként nemcsak azt, hogy hány gallonos vödörbe végezze a nagydolgát, vagy hogy mindig legyen a kocsiban pótkerék, hanem azt is, hogyan szemlélje az életet. E gyűrött arcú figurák bölcselkedései közt jócskán akadnak megszívlelendő gondolatok. Az év elteltével hősünk ugyan visszatér a kiindulási ponthoz, de lélekben tovább lép.

A nomádok földje realisztikusan ábrázol egy életformát, amit a forgatás előtt, mintegy „alapozásként” a rendező és a főszereplő maga is kipróbált, a csutkára vágott hajú McDormand megjelenésével, játékával tökéletesen belesimul a közegbe; napi rutinját követve ízelítőt kapunk a lakókocsis lét mindennapjaiból, a valódi nomádok szerepeltetése pedig félig-meddig dokumentumfilmmé teszi A nomádok földjént, ám e szubkultúra bemutatása még ezzel együtt is csak a ráadás. Zhao alkotásai nem feltétlenül a témájuk miatt relevánsak, fontosabb, amit szereplői mondanak, képei sugallnak az életről, annak tudatos megéléséről. „Ne vesztegesd az időd!” –  üzenik azok, akik idejük javát már leélték, nagy veszteségeket, fájó emlékeket hagyva maguk mögött.  

A korosodó főhős lezárja egész addigi életét – van ettől a filmnek egyfajta számvető, összegző hangulata. A fogyasztói társadalommal való szembeállításnak (lásd a kizsákmányoló Amazon hatalmas csarnokait) egyik visszatérő eleme a fölösleges tárgyak felszámolása, az évek alatt összegyűlt, gazdátlanul maradt holmiké. A film nyilván nem buzdít arra, hogy mindenünket odahagyva költözzünk lakókocsiba, de attól még finoman szembesít valós szükségleteinkkel. Milyen boldoggá tehet egy kiszuperált fonott szék, legyen bármilyen ócska, ha nyugodtan elüldögélhetünk benne, hogy megigyuk a kávénkat és élvezzük a szelet, a naplementét… Fern kezdetben még dühös igyekezettel ragasztja meg az eltört tányért, később maga is ráébred, hogy a tárgyakkal szemben a tünékenyebb dolgok bizonyulnak maradandónak: fészekből lehulló tojáshéjdarabkák, egy fűben lépkedő bölény, önfeledt lebegés a pillanatban.

A nomádok földje, A rodeóshoz hasonlóan lassú tempójú, szemlélődős alkotás Joshua James Richards tágas nagytotáljaival, a helyszín ugyanúgy Dél-Dakota sivár vidéke, mint Zhao korábbi darabjaiban. Mind több a hallgatás, kevés a cselekmény, a minimalizmus azonban nem gátolja meg a didaxis beszivárgását: míg A rodeós hagyta, hogy bennünk fogalmazódjon meg a tanulság, itt sokszor kimondják, a film második felében pedig a gyakran tolakodó, érzelmes zenei aláfestés miatt érezzük úgy, mintha az alkotók nem bíznának eléggé a képek és a csönd erejében. Szerencsére ettől még nem lesz a történetből szájbarágós tanmese; a lassú, meditatív darabok kedvelőinek éppúgy tudom ajánlani, mint A rodeóst, bár meggyőződésem, hogy a díjeső ellenére ez a film annál nem jobb, csak Oscar-kompatibilisebb. (8/10)

Film, Saját szoba Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Richard Jewell balladája (Richard Jewell, 2019)

Közzétéve 2021. április 18. vasárnap | Szerző: efes

Clint Eastwood nem téveszt mértéket ezúttal sem, hiszen 2019-es, ezúttal csupán egy Oscarra jelölt filmjében ismét egy igazi, tipikus amerikai hőst mutat fel a nagyérdeműnek. Méghozzá ismét megtörtént események alapján! Richard Jewell a szó szoros értelemben vetten törvénykövető és törvénytisztelő átlagamerikai, akinek minden vágya, életének egyetlen célja, hogy az általa oly annyira tisztelt amerikai bűnüldözés testületében dolgozhasson. Mivel azonban túlbuzgósága nem feltétlenül találkozott az ehhez szükséges képességekkel, ezen vágya sokáig nem teljesült be, inkább csak biztonsági őrként, sulizsaruként kapott állásokat, melyekből azonban rendszerint igen hamar ki is rúgták – rendszerint éppen azért, mert szőrszálhasogató módon, hihetetlen energiákkal végezte munkáját, melyet a legtöbben már zaklatásként értékeltek. A ’96-os atlantai olimpián egy mellékrendezvény biztosításában kapott munkát, egy koncerten kellett őriznie a hangkeverő állást, mikor egy gyanús, gazdátlan hátizsákot vett észre az állás tövében. Jewell azonnal látta, hogy merénylet készül – és ez alkalommal nem tévedett. Agilitása és már-már beteges veszélyérzékenysége ezúttal több száz ember életét mentette meg. A média egyből hőst teremtett belőle, miközben az FBI paranoid gépezete éppen ellenkezőjét találta meg a korpulens, kissé együgyű férfiben: szerintük ő volt a merénylet elkövetője.

Eastwood a tőle megszokott precíz, lényegre törő, száraz tárgyilagossággal meséli el nekünk Richard Jewell balladáját. Szinte dokumentarisztikus hűséggel tárja fel az amerikai hős-, és mítoszteremtés eme abszurd változatát, mely Jewell tipikus hétköznapi hős-karakterének megteremtésén túl egyszerre maró kritikája a szenzációéhes bulvármédiának és a paranoid gépként működő, arrogáns FBI-nak is. Egyszerű, simára csiszolt filmes eszköztárral dolgozik, történetmesélésének ritmusa komótos, de mégis feszültséggel teli. Mesteri, ahogyan a film első harmadában (Paul Walter Hauser zseniális alakítása segítségével) bemutatja Jewell karakterét, ahogyan növeli azt a bizonyos hitchcocki suspence-t a merénylet bekövetkeztéig, de ezután sem enged ki, hanem ezt a drámai feszültséget mindvégig fenntartva, Jewell pokoljárását is restaurálja. Richard Jewell balladája általa tanulságokkal zsúfolt tanmesévé, egy jellemző kortünet szinte sebészi pontosságú metszetévé, az emberi belső tartás és a becsületességben való feltétlen hit monumentumává válik. Nem kenyere a cizellálás, nála ne keressünk árnyalt belső motivációkat és más elkent dolgokat, Eastwood világa – jó, becsületes republikánusként – fekete-fehér. A jók dolga, hogy győzzenek a gonosz felett. Hitelessége annyi, hogy nála a jók valóban jó célért küzdenek és a gonosz tényleg gonosz.

Nem szóltam a zseniális Sam Rockwellről, Kathy Batesről, az utálnivalóan dögös Olivia Wilde-ről, de hát ők is teszik a dolgukat, mint Richard Jewell.

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Mit sugdos az erdő?

Közzétéve 2021. április 13. kedd | Szerző: szaszo

Amiről a fák suttognak címmel lenyűgöző magyar természetfilmet mutattak be január elején a köztévén, és a gyártók jóvoltából – a mozik zárva tartása miatt – húsvét óta ingyen elérhető az interneten a hosszabb, rendezői változat is.

Az utóbbi évtizedben mintha újra reneszánszukat élnék az ismeretterjesztő természetfilmek. A 80-as években Gerald Durrell, David Attenborough és Cousteau kapitány filmjein meg Kudlik Juli Deltáján nőtt fel a generációm, majd egy időre Jane Goodall és Dian Fossey főemlősei kerültek az érdeklődés fókuszába, de azután mintha kissé partvonalra került volna a műfaj. Később a televíziós természetcsatornák széleskörű elterjedésével újra virágzásnak és népszerűségnek indultak a természetfilmek. Az utóbbi másfél-két évtizedben pedig a mind fenyegetőbb környezeti és klímakatasztrófa adott jókora lökést a műfajnak a különböző környezetvédelmi mozgalmak sürgetésének köszönhetően. Sir David Attenborough, Leonardo DiCaprio, Will Smith és más hírességek állnak bolygónk ügye mellé. Újabb és újabb filmek és sorozatok születnek, melyek a korábbi, hagyományos ismeretterjesztő dokumentumfilmekhez képest új vonalat képviselnek szemléletükben és eszköztárukban egyaránt. Narratívájuk és képi megformálásuk is közelít a játékfilm/mozifilm világához, közelebb hozva a befogadói élményt a nézőhöz, miközben egy képkocka erejéig sem adnak alább a nívós természetfilm követelményeiből.

Az Amiről a fák suttognak – noha karakterjegyeiben tökéletesen érvényes rá a fenti megállapítás – mégis kilóg a természeti katasztrófák sürgető perspektívájából fogant filmek közül. Takács Rita rendező egy úgynevezett erdőrezervátumról, a Bükk egy lassan mintegy évszázada érintetlen ökoszisztémájáról készített lírai filmeposzt. Noha a kamera a látszólag eseménytelen és mozdulatlan erdőt pásztázza csak, mégis valódi, epikusan lassú folyású történetnek vagyunk szem- és fültanúi, miközben a képsorok lírai érzékenységről tesznek tanúbizonyságot. Ha azt mondanám, hogy az 50 perces film (rendezői változatban közel 80’) egy erdőrészlet vagy talán csak benne egy facsoport nagyjából egy évét mutatja be, bizonyára senkinek esze ágában sem lenne megnézni a filmet, nekem sem lett volna. Pedig megállja a helyét a leírás, mégis: közelében sem jár a valóságnak. Mert Takács Rita – valamint Tisza Balázs, Tóth Zsolt Marcell és Vidos Erik operatőrök – úgy mutatják be drón- és makrofelvételeken, szuperlassításban és -gyorsításban egy szerves organizmus, a fák és tágabb összefüggésben az erdő működését, hogy a majd másfél óra közben egyetlen pillanatra sem lankad a figyelem. A lebilincselő képsorok elsősorban az avar- és gyökérszintre fókuszálnak, folytonos kitekintéssel a tágas, éltető napfényt magába szívó lombkoronaszintre, és az így formálódó vizuális történetben egy kölcsönös együttműködésre épülő, szervezetten együtt lélegző, mozgó, fejlődő, egymást tápláló rendszer képe rajzolódik ki. És a feltáruló természetes körforgásban az elmúlás az átalakulás, az éltető újjászületés megnyugtató perspektívájába emelődik, melynek éppen ez az egyszerű magától értetődősége sugall egyfajta magasabb értelemben vett öröklétet.

Mindez nem igényel túl sok narrációt: a film nem akar minden képkockát, minden élőlényt nevén nevezni és a látottakat elmagyarázni: nem érzi szükségét a klasszikus ismeretterjesztésnek, nem szándékozik lexikális tudásunkat közvetlenül gyarapítani, természet- és környezetvédelmi sugalmazás pedig aztán végképp nem érhető tetten még a forgatókönyv finomrétegeiben sem. Ennél sokkal jobban bízik saját vizuális narratívájában, és elsősorban az ösztönös befogadásra meg az intuíciónkra épít – és nem téved.

A film nézése közben mindinkább meggyőződésünkké válik, hogy ebben a határtalanul békés és önzetlen ökoszisztémában – amit most itt éppen erdőnek nevezünk, de éppígy lehetne bármely másik élettér, a klíma vagy épp a Nap-rendszer – a világegyetem tökéletessége mutatkozik meg, és csodájának mi is részese vagyunk, nem csak a film nézőjeként. Azzal a biztos tudattal kelünk fel a kanapénkról, hogy ez a magasabb rend és erő az, ami túlélésünk egyedüli járható és elfogadható útja – és közben belénk fészkeli magát a mérhetetlen szorongás és aggodalom, amiért visszavonhatatlan agresszióval gázolunk át rajta, magunk körül mindent széttiporva.

szasz

Az írás Mit suttognak az erdők? címmel megjelent az Infocsoport.hu portáljain:
https://infocsoport.hu/blog/2021/04/mit-suttog-az-erdo/

Film Kategória | 1 hozzászólás

Tenet (2020)

Közzétéve 2021. április 1. csütörtök | Szerző: efes

Muszáj megemlékeznem erről a filmről is, mert hát Christopher Nolan manapság elég megkerülhetetlen figurája a mainstream filmnek. Ezt a Tenet című alkotást -végül is- a COVID19 világjárvány utáni időszak megmentőjének szerepére kárhoztatták, ha mások nem is, de a moziüzemeltetők és a film producerei biztosan. Hogy aztán mennyire váltotta be ezt a szerepet, nem tudom, valószínűleg annyira nem – de két Oscar-jelölést azért begyűjtött ez a mozi. Szóval, Nolan elismert filmes, tőlem azonban nagyon messze áll, amit művel. Két remek thrillerrel vetette észre magát (a Mementóval és az Álmatlansággal), azokkal nincs is semmi baj. A maga nemében a Batman-trilógiával sincs baj, a maga univerzumában mérföldkő mindhárom darab (elsősorban a Batman: Kezdődik, de főleg A sötét lovag), de univerzumon kívül már nem lehet tétel egyik sem. A tökéletes trükk szórakoztató, izgalmas tömegfilm. Az Eredettel azonban már alig találtam közös hangot, a Csillagok között pedig már kifejezetten felidegesített. De hát annyira odáig vannak a fasziért, meg még vissza is…

A Tenet cselekménye nagyjából ugyanarra az idő-paradoxonos ötletre épül, amit Nolan már egyszer a Mementóban oly ügyesen megcsinált: itt azonban egy idővisszafordító fegyver birtoklása körül folyik a harc, amit a jövőben készítettek, de a múltat fogja végleg eltörölni, naná, hogy a jelennel együtt. Viszont a világot nyilván meg kell menteni – ebben a projektben pedig végképp nem lehet más a cél. A megszokott agyafúrt, témához valamelyest illő időkezeléses dramaturgia ellenére azonban a film nem váltja be a hozzá fűzött „mozi- és világmegváltó” reményeket. Az időparadoxonnak, amit itt a filmben nagypapa-paradoxonnak neveznek, természetesen lenne és lehet is helye egy értelmes, alapos értelmezésnek, illetve a rajta való elmélkedésnek, csakhogy Nolan túl „kocka” ahhoz, hogy ezt szórakoztató formában tálalja a közönségnek (mint az történt például nagyon ügyesen a Vissza a jövőbe-sorozatban, vagy a Terminátor első/második részében). Mélyebb, filozofikus eszmefuttatáshoz pedig ez a műfaj -látványfilm, vagy blockbuster- természetéből fakadóan alkalmatlan; Nolan pedig nem Tarkovszkij (de legalább nem is akar az lenni…). A cselekmény nehezen húzza be a nézőt, nehezen is tudja benttartani, körülményeskedve vész el az időben oda-vissza, előre-hátra csúszkálásban. Az akciójelenetek végül is érdekesek, látványosak is, de önmagukban harmadszorra már unalmasak. A karakterek kétdimenziós fércek. Végül is kapunk a pénzünkért két és fél óra csihipuhit, a Nolantól utóbbi időben megszokott nagy bullshitelést, mint „mondanivalót”, de ennyi. Számomra ez nem több, mint egy blöff.

Film Kategória | Címkézve | 3 hozzászólás

Des (TV Mini-Series, 2020)

Közzétéve 2021. március 30. kedd | Szerző: efes

Az nyilvánvaló, hogy a szájtáti közönséget mindig érdekli az, amikor bizonyos esetekben felszínre kerül az emberben rejtőzködő vadállat, természetesen nem face to face, élő egyenesben, hanem amikor a vadállat már biztonságos távolban, rácsok mögött látható kiterítve, kipeckelt szájjal, terítéken. Ekkor már nyugodtan lehet szörnyülködni, elképedni és hitetlenkedni, aztán megnyugodni, hogy most már minden rendben van. Most már vége van. Közben azonban könnyen lehet, hogy a szomszédban lakó magányos fiú fejében is olyan dolgok forognak, amit jobb lenne nem tudni – viszont nem árt, ha tudjuk, mégpedig saját biztonságunk érdekében.

Ez a Des című háromrészes minisorozat éppen egy ilyen, teljesen átlagos, akár még megnyerőnek is mondható modorú, magányos fiatalember történetével ismerteti meg a nézőt. Dennis Nielsent, azaz becenevén Dest 1983-ban tartóztatta le a Scotland Yard, miután a lakása melletti lefolyó eldugulásának megszüntetése folyamán emberi testmaradványokat bányászott elő a duguláselhárító szakember. Nielsen a lehető legtermészetesebb modorban aztán rögvest bevallott tizenöt rendbeli gyilkosságot, melyeket kivétel nélkül rendkívül ittas, hajléktalan drogfüggő fiatal férfiak sérelmére követett el több éven keresztül. Történetét Brian Masters írta meg „highly acclaimed” riportregényében – ez a minisorozat is ennek alapján készült.

Bár Masters riportregénye annak idején nyilván komoly érdeklődést váltott ki Angliában, azért az is nyilvánvaló, hogy Nielsen gyilkosságsorozatának speciális „attitűdjén” kívül sok mindent nem rakott hozzá a sorozatgyilkos-történetek Truman Capote (Hidegvérrel) és Norman Mailer (A hóhér dala) által lefektetettekhez. Holott a lényeg éppen a gyilkos motivációinak, háttértörténetének, valamint pszichéjének szinte tudományos alaposságú feltárása lenne… Nielsenről, múltjáról közvetetten megtudunk ugyan néhány dolgot, de ezeken, valamint tetteit elmesélő pimasz, érzéketlen tárgyilagosságán kívül csak ülünk háromszor 50 percet a gomolygó cigifüstben. David Tennant viszont telitalálat a figurára, hányaveti, laza természetessége a film fő értéke, már színészi értelemben. Maga a sorozat azonban első pillantásra egy hosszúra nyúlt, nyolcvanas évekbeli tévéjáték, a bűnügyi riport és a tárgyalótermi dráma egyenlő arányú keveréke, pontos, kronológiailag hiteles atmoszférateremtés, teszetosza brit rendőrök…

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Narcos (TV Series, 2015–2017)

Közzétéve 2021. március 27. szombat | Szerző: efes

Zseniális ötlet volt Carlo Bernardtól, Chris Brancatótól, Doug Mirótól, Andrew Blacktől és Dana Ledoux Millertől, hogy a Nobel-díjas, kolumbiai születésű Gabriel Garcia Marqueztől elhíresült mágikus realizmushoz kötik minden idők leghatalmasabb drogkartelljeinek pályafutását bemutató sorozatukat, ugyanis ép ésszel elég nehéz megérteni azt, hogy például Pablo Emilio Escobar Gaviria, becenevén „El Doctor”, „El Patrón” vagy „Don Pablo”, egy egyszerű paraszt műveletlen fia hogyan válhatott karrierje csúcspontján a világ 7. leggazdagabb emberévé, aki naponta (!) 60 millió dolláros profitot termelt. (Erre varrjon gombot Pénztáros Lőrinc…) Escobar ekkor a világ kokainexportjának 80%-át tartotta kezében. De ép ésszel nehéz felfogni azt is, hogy miközben Escobar a világ legkeresettebb bűnözője volt, ő gyakorlatilag királyként, élet és halál uraként élt a kolumbiai Medellínben, akinek zsebében volt tulajdonképpen az egész ország, tokkal-vonóval, hadsereggel és államapparátussal. A nép egyszerre imádta és rettegte őt.

A Narcos című három évadot (plusz egy mexikói ráadást) megélt, óriási kritikai és közönségsikert aratott tévésorozat első két évada Pablo Escobarról szól, aki valóban különleges pasas lehetett. Úgy vált elképzelhetetlen hatalmú drogcézárrá, hogy kisgyerek korától fogva ki sem esett a marihuánás cigaretta a kezéből, miközben olyan hihetetlen figyelemmel tartotta ujját az események ütőerén, hogy mindig minden ellene szövetkező külső (DEA, CIA, FBI) és belső (rivális drogbandák, bal- és jobboldali gerillák, helyi „szent” bűnüldözők, stb.) ellenség előtt járt több lépéssel. Eközben ráadásul, rendkívül szemtelenül, egy cseppet sem rejtőzködött. Még parlamenti képviselőnek is megválasztatta magát, sokszor hangoztatta, hogy egyszer majd Kolumbia elnöke kíván lenni és úgy tekintett magára, mint egy dél-amerikai Robin Hoodra. Többször szórt szét dollárkötegeket az utca emberei között, játszótereket, kórházakat, iskolát épített, Afrikából hozatott vadakkal népesítette be egyik birtokát (ez utóbbi mára komoly ökológiai vészhelyzetet is eredményez Kolumbiában), de közben felfoghatatlan brutalitással végeztette ki ellenfeleit, sőt, saját maga is gyakran ölt, akár puszta kézzel is. Külsőre egy joviális pacáknak tűnt, kidüllesztett pocakkal, furcsa, totyogó járással, akiről első pillantásra senki nem mondaná meg, hogy ő maga el diablo.

Egészen delejes hatású, ahogyan a sorozatban Wagner Moura megformálja ezt a fickót, nagyrészt az ő alakításának köszönhető, hogy az első két évad szinte letehetetlen. Képes megidézni azt a megmagyarázhatatlan, mágikus aurát, amit Escobar gerjeszthetett maga körül, amivel megbabonázta a világot, miközben a végig pergő, tényszerű cselekmény izgalma, a nagyszámú mellékszereplők és a helyszínek hitelessége, a remek kísérőzenék önmagukban is magukkal ragadják a nézőt. Külön kiemelendő a mellékszereplőket alakító színészek szikár, de mégis dinamikus, indulatoktól fűtött játéka, melyben még sincs semmi nyoma semmilyen latin szappanoperás, operett-szerű ágálásnak. Eközben természetesen Escobar igen cizellált sötét oldalát is látjuk, a legborzasztóbb jelenetekkel együtt, amire ráadásul a tárgyalt események korabeli híradófelvételeinek sokkjával is rátromfolnak az alkotók. Tanulságokkal terhes, megdöbbentő, ütős mixtúra ez a két évad.

Az Escobar halála után hatalomra kerülő Cali-kartellel foglalkozik a harmadik évad, ami önmagában szintén nem gyenge eresztés, azonban Escobar színes karakterével, valamint az őt körülvevő, lepukkant utcagyerekekből és rossz sorsú lúzerekből, kitaszítottakból álló, mégis halálosan ijesztő hadseregével nem tudják felvenni a versenyt Cali elegáns, kifinomult üzletember-külsejű és üzletemberi tevékenységet is folytató maffiózói, még ha belül azok is épp olyanok, mint medellini kollégáik. Van még egy ráadás évad is, amely a mexikói „üzletrész” történetét meséli el – ezt még nem láttam.

A Narcos alapvetően egy dokumentált tényeken alapuló dokumentum-dráma, azonban az első két évad olyan ívet húz, olyan nagyszabású „királydráma”, hogy simán ott a helye a legnagyobbak mellett. És Marlon Brando, Al Pacino, Robert de Niro, James Gandolfini és Bryan Cranston között kitüntető helyet követel magának immár Wagner Moura is.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | 4 hozzászólás

Saját szoba – Menekülés a tóhoz (Vongozero /To the Lake, 2019)

Közzétéve 2021. március 14. vasárnap | Szerző: wim

Megállíthatatlanul terjedő gyilkos járvány kitöréséről szól az első orosz Netflix-sorozat. Az egybeesés a mostani valósággal csak a véletlen műve, elvégre 2019 novemberében, mikor bemutatták, még senki nem sejthette a közeljövőt – ahhoz képest jól beletrafáltak. Jóllehet, a témával már torkig vagyunk, a Menekülés… üde színfolt a nyugati sorozatdömpingben, elbűvölően kelet-európai hangulattal és gondolkodásmóddal.

Inkább disztópikus túlélősztori, mint járványfilm: egy a fertőzött övezetből kifelé tartó, kényszerűen összezárt csoport kalandjait követi nyomon. Moszkvában ismeretlen vírus jelenik meg (köhögéssel kezdődik, a beteg vért köp, majd megvakul), a kór halálos, ellenszer nincs. A hatóság nem sokat teketóriázik, lezárják a várost, az irányítást átveszi a katonaság. A fővárosban és környékén eluralkodik a káosz; félkatonai alakulatok garázdálkodnak, a környező településeket evakuálják, a lakosság körében teljes a bizonytalanság. Szergej, a főszereplő (Kirill Käro) Moszkva mellett lakik, először nem gondol menekülésre, váratlanul felbukkanó apja azonban ráébreszti a veszély nagyságára. Borisz Mihajlovics masszív alkoholista, ám rutinos túlélő, megadja az úticélt is: a „Vongozero” tó a finn határ közelében, tőlük vagy ezer kilométerre. Szergejnek bonyolult az indulás, mivel kisfiával együtt kénytelen magával vinni a volt feleségét is, Irinát (Maryana Spivak) új barátnője és annak autista kamaszfia mellett. A karaván a szomszédokkal egészül ki: egy tapló újgazdag az ex-sztriptíztáncos feleségével, valamint kezelhetetlen kamaszlányával. Színes társaság, változatos devianciákkal és társadalmi háttérrel.

Mivel a konvoj igyekszik kerülni a lakott helyeket, magáról a járványról csak villanásnyi képeket kapunk. Lincselés a benzinkúton egy sötét szemüveg miatt, hullahegyek az üres kórház mögött, elhagyatott – vagy annak látszó – faházakból áradó néma fenyegetés. Izgalmak terén a széria tisztességesen teljesít, habár sem eszköztárában, sem fordulataiban nem érezhető túl sok eredetiség. Hogy mégis merőben különbözik a hasonló témájú nyugati termékektől, annak legfőbb oka a hamisítatlan keleti atmoszférában keresendő, másrészt a jól megrajzolt karakterekben. A szereplők ismerősen csetlő-botló átlagemberek, nem nehéz velük együtt érezni, de adott esetben ugyanilyen könnyen el is veszítik a rokonszenvünket. Szüntelenül formálják őket a körülmények, helyzettől függően sunyik, gyávák, kicsinyesek, vakmerőek vagy éppen önzetlenek.  

Az oroszoknak nem kell messzire menniük autentikus helyszínekért, tele vannak lepukkant szellemvárosokkal, a fagyos tajgánál kietlenebb színteret pedig keresve sem találhatnánk egy posztapokaliptikus vándorláshoz. A hóra hol vér, hol vodka ömlik, a tájban fölöttébb random figurák tűnnek fel, ellenségként vagy megmentőként; egy pont után (az erdőben hőseink egy nagyszakállú pópával találkoznak) én már végképp egy orosz népmesében éreztem magam. Az elbeszélésben sűrűn fordulnak elő naiv, már-már mesés dramaturgiai megoldások, túlzások, szappanoperás fordulatok, sőt a sztori még az isteni gondviselés lehetőségét is meglebegteti. Ezek a mozzanatok adnak valami sajátos kelet-európai bukét a történetnek, de el is tántoríthatnak minket a folytatástól.

A soundtrack-kel kapcsolatban többen szóvá tették, hogy gátlástalanul lenyúlja az Eredet és a 28 nappal később zenei témáit – amiről nekem mindjárt a nyugati filmzenéket újrahasznosító, régi magyar ifjúsági filmek jutottak eszembe, így az én szememben ez az információ csak tovább erősítette a KGST-hangulatot. Amitől viszont megrökönyödtem: egy érzéki dalbetétet (Teach Me Tiger) annyira bénán használnak, hogy sokáig képtelen voltam eldönteni, vajon ez most irónia-e, de be kellett látnom, hogy vérkomoly. Sutaságai ellenére a Menekülés… persze abszolút működőképes: feszült túlélő-thriller brutális fordulatokkal, nyomasztó, katasztrófahangulatú road-movie. A fényképezés igényes, a látvány elsőrangú, láthatóan nem spóroltak rajta. Az említett sutaságok pedig kifejezetten szerethetők – de legalábbis szórakoztatók. Egyvalamire azonban számítsunk, a befejezés alapján nem úgy néz ki, mintha nyolcrészes miniszériáról lenne szó, inkább, mint egy hosszabb sorozat első évada – de erről ennyit. 6/10

Film, Netflix, Saját szoba Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás

Az izraeli kém (The Spy, TV Mini-Series, 2019)

Közzétéve 2021. március 12. péntek | Szerző: efes

A kék Duna ezüst szalagjával díszített, lángoktól ölelt szép fővárosunkat ezúttal Zürich szerepében köszönthetjük a Homelandet és annak izraeli eredetijét is jegyző Gideon Raff francia/Netflix produkcióban készült minisorozatában, Az izraeli kémben. Ezenkívül Vándor Évát láthatjuk még egy kisebb szerepben… Ennyi magyar vonatkozása van a történetnek, amely egy olyan korba és olyan helyre kalauzolja el a nézőt, melyről -egyéb érintettség híján- legfeljebb csak Chrudinák Alajos meglehetősen féloldalas külpolitikai tudósításaiból nyerhettünk információt, már ha ezt életkorilag megélhettük. A fiatal Izrael állam küzdelmeiről vajmi kevés jött át ezekből a hírekből, ami mégis, azt jobbára a kalózmonoklis, félszemű Moshe Dayan marcona ábrázatával illusztrálta a magyar nők akkori kedvence, Alajos. Ez a most tárgyalandó hatrészes történet Izrael hősének, Eli Cohennek életét meséli el, aki a Moszad ügynökeként a szíriai vezetés legfelsőbb köreibe épült be és az ott szerzett információknak köszönhetően, komoly mértékben járult hozzá az ún. Hatnapos háború győzelméhez.

Szolid, visszafogott, de azért hangsúlyos nemzeti büszkeséggel jelenik meg itt a hős izraeli kém figurája, Sacha Baron Cohen ezúttal szinte már görcsösen komolyra vett alakításában. Azért feltűnő ez az erőfeszítés, mert Cohen eleddig egészen másféle filmekben vált ismertté (Borat, stb.), melyekben meglehetős merészséggel, mintegy porcelánboltba szabadult elefántként nyúlt hozzá bebetonozott nemzeti jelképekhez és sztereotípiákhoz. Persze, lehet, hogy csak én látom bele Cohen Cohen által megformált karakterébe Borat debil idiotizmusát… De nem én tehetek erről, azt hiszem.

A film maga természetesen hitelesnek, tényszerűnek tűnik, s bár messze nincs olyan feszült sodrása, mint például Carrie Mathison nyolc évadon átívelő ámokfutásának volt, azért a realista kémhistóriák John le Carré-féle vonulatába pontosan beleillik – a tragikus végkifejlet pedig valóban megrendítő. Bár Budapest, valamint különböző marokkói helyszíneken forgott a film, a kor-, hely- és hangulatteremtés mégis tökéletes illúziót kelt. A Cohent alakító Cohenen kívül (persze, vele együtt) az összes mellékszereplő is pontos karakter. Azt meg egész egyszerűen imádom, hogy milyen szégyellős tornatanár- és nyugdíjas egyetemi professzorkülsejű figurák óvták-védték Izrael fiatal, szabad államát, annak első időszakában, milyen eredményesen.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Alelnök (Vice, 2018)

Közzétéve 2021. március 11. csütörtök | Szerző: efes

Erre szokták azt mondani, hogy ha csak a fele igaz, akkor az is rettenetes. Pedig látszatra, főleg innen nézve, Dick Cheney egy tökéletesen jellegtelen, szürke bürokratának tűnik, aki csak azért került arra a magas posztra, ahová, hogy valahogyan ellensúlyozza főnökének látványos izgágaságát, heberhurgyaságát, de mondjuk ki: alkalmatlanságát. Cheney George W. Bush alelnökeként vált világszerte ismertté, bár az amerikai belpolitikában a hetvenes évek óta masszívan ott van minden fontos republikánus megmozdulásban. Azonban a témában jártasakon kívül nem sokan tudják, mi a dolga egyáltalán az amerikai elnök alelnökének, és ehhez képest, miért volt Cheney annyira érdekes figura, hogy életéről alig tíz évvel halála után már film készüljön, rögtön egy tömött limónyi sztárral a főszerepben.

Adam McKay tehát játékfilmet készített Cheneyről. Bár hatásaiban, stíluselemeiben rengeteg videozsurnalisztikai modorosságot, trükköt és effektust használ, látunk jónéhány eredeti dokumentumfelvételt is és a cselekménye is többször hangsúlyozottan valóságos tényeken alapul; ez alapvetően egy életrajzi témájú fikciós mozi, műfajilag pedig politikai dramedy – amit rögtön jelöltek is egy csomó Oscar-, és egyéb díjra. Nyert is belőlük, Oscart mondjuk a legjobb sminkért és frizurákért kapott. Az Alelnök látványossága is elsősorban a külcsín, méghozzá úgy, hogy ezúttal Christian Bale 18 kilós hízása is csak másodsorban kerülhet említésre. Bale, persze, nyugodtan pályázhat a világ testsúly-zsonglőrének szerepére, hiszen fogyott már le szó szerint csontsoványra is, és hízott kövérre, mint jelen esetben. Nem lennék a szervezete helyében… De mit lehet tenni, ha egyszer Cheney egy dagadt disznó volt. De ezúttal tényleg a maszkmesterek és sminkesek alkottak nagyot, de kellett is, hiszen valós, sokszor még elő személyeket kellett megidézniük az őket alakító színészek arcán. Bale természetesen rendesen odateszi magát ezúttal is, de Sam Rockwell George W. Bush-ja valami fenomenális! (És még kiemelhetnék még vagy 5-6 hasonló teljesítményt – melyek még maszkmesteri segédlet nélkül is nagyon erősek.)

Mivel azonban a közelmúlt világpolitikai jelentőségű eseményeiben perdöntő jelentőségű személyekről van szó a filmben, nem árt arról is szólni a tartalmi dolgokról sem. Minden formai bohóság és színészi trüváj ellenére, a film cselekménye tényszerűen tárja fel Cheney négy évtizedes politikai karrierjének főbb állomásait, melynek csúcspontja természetesen az alelnökség intézményének saját arcra formálása volt. Cheney jelentősége itt csúcsosodik ki, és McKay filmje is erre fókuszál: egy oknyomozó újságíró pontos alaposságával és kíméletlen logikájával, valamint egy virtuóz elméjű esszéíró szellemességével olvassa rá Cheneyre a vádiratot, az elmúlt bő két évtized szinte összes világpolitikai botrányát a WTC lerombolásától az ISIS megjelenéséig és tombolásáig, miközben felvillantja a jobboldali nagytőke és a politika összefonódásának -egyébként nyilvános- bizonyítékait is. Mocskos dolgokat fogalmaz meg, melyek természetesen teljesen jogszerűek voltak (ismerjük a jól fizetett ügyvédseregek jogi csűrcsavarjait itthon is), de nyilvánvalóvá teszik azok erkölcstelenségét. A Cheney által itt jellemzett politika vége (eddig) Trump négy éve volt, mely viszont nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ebben a harcban már a tények sem igazán számítanak… Másrészt pedig ma már nyilvánvaló az is, hogy ez a harc messze nem a végső.

Persze, lehet beszélni a film ellen is. Búúú, libsi poltikai propaganda… Mit tények, az számít, hogy én mit hiszek, de főleg, mit mondok! Majd jól pofán váglak, ha jössz itten ilyen “tényekkel”!

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás