asanisimasa

A különböző tévésorozatokkal és filmekkel foglalkozó fórumok évösszegző best of-listáikon rendre kiemelt pozíciót foglal el a Tönkretehetlek című széria, melynek első része mégis meglehetősen riasztóan hatott rám. Rendkívül trendi fiatalok mulatnak széles jókedvvel, harsányan és gátlástalanul, tömik magukba a különböző drogokat, tequilával kísérik le a mollyt, közben meg bömböl az a 12=1 tucat r’n’b zene, ami 24/24-ben ömlik szinte minden csatornán. Ezzel így önmagában azért még nem is lenne bajom, de valahogyan pusztítóan üresnek tűnt ez az egész cucc első látásra. De akkor mi a jó bánatért tartják ezt az izét 97%-ra a Rohadt Paradicsom című kritikagyűjtő oldalon?

Persze, a kritika is hajlamos bepucsítani a divatnak, van az a … nem is tudom, hogy mi, de azért mindig vannak “éleslátók”, renitensek. A 97% azonban brutálisan egyhangú ajnározás. Csakhogy Michaela Coel sorozata (ő írta, rendezte és a főszerepet is játssza!) a későbbiekben igazolja is a jó kritikákat: a tingli-tangli bevezető epizód csupán a szükséges felvezetés ahhoz a külső és belső pokoljáráshoz, amit a Coel által alakított, sok szempontból önazonos(nak tűnő) karakter megtesz az első évad végére. Ott ki van téve ugyan a “The End” és a szokásos évadzáró cliffhanger is elmarad, mondjuk azt, hogy az első évad így, egyben kerek egész.

Arabella (a fő karakter) menő influencer a neten, kemény, bevállalós észosztó csaj nő- és egyéb kisebbségjogi kérdésekben, rengetegen követik a twitteren. Felfigyel rá a mainstream média is, szerződést kap egy nagy kiadótól egy majdan megírandó könyvre, aminek elkészültével nem halad, mert mindig van fontosabb betépni valója. Aztán egy nap élesben, direktben történik meg vele a Prodigy Smack My Bitch Up című hírhedt/ikonikus videoklipje, csak még annál is durvább verzióban. A Tönkretehetlek a későbbiekben arról szól, hogyan lehet megélni, túlélni és feldolgozni az elszenvedett szexuális erőszakot. Coel ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy elmeséli azt, hogyan élte meg a vele megtörténteket, hanem meglehetős ügyességgel és objektivitással ki is elemzi magát, megfejelve mindezt azzal, hogy egyfajta pszichológiai górcső alá veszi közeli barátait is. A legjobb barátnő wannabe színésznő, olyan lámpalázzal küzd, hogy rendre lebénul, amikor castingra jelentkezik. A legjobb barát már szinte kényszeresen pörög a Tinder melegek által látogatott “szobáiban”, egészen addig, míg egy napon a noname sorozatrandi az ő esetében is durva fordulatot vesz. Arabella társasága, de még családi körülményei is mind sérültek valahol, de Coel feltárja az ok-okozati összefüggéseket. Lendületesen, lényegre törően mesél, virtuóz dramaturgiával és első kézből hiteles szlengben, pontos, plasztikus karakterekkel és környezetben. A történetben kibomló sorsok, drogkarrierek, áldozatok, de az egész sztori is igazinak, megéltnek és feldolgozottnak tűnik, az utókor okulására és a sorstársak részvétteljes segítésére. Annyira őszinte és tehetségtől duzzadó Michaela Coel sorozata, hogy még az írással, az alkotással való szenvedését is úgy varrja a nemi erőszakot feldolgozó történetébe, hogy abból egy szál nem lóg ki. Ezúttal tényleg a múlt év egyik legfontosabb, legaktuálisabb és legerősebb sorozatáról van szó. Bár alapvetően másról szól, de bizonyos szempontból mégis összevethető a múlt év “nagy dobásának” tartott Eufóriával: a Tönkretehetlek még annál is erősebb, összetettebb és mélyebb.

Szájer József alaptörvény-skribler és ex-EP képviselő világot megrázó Tapló Télapó-mutatványa után érthetően nem durranhat elég nagyot egy politikus-körökben játszódó tévésorozat. A való politikai élet ma van annyira bizarr, abszurd és szürreális, hogy azt írói fantázia képtelen meghaladni – hogy ez kinek jó és kinek nem, az nem ennek az írásnak tárgya. De a Roadkill című négyrészes, brit minisorozat még a hasonló témájú műfaji konkurenciához, illetve előzményekhez képest sem elég éles.

Persze, az is lehet, hogy David Hare író és Michael Keillor rendező nem is kívánta felvenni a versenyt, mondjuk, a Kártyavár első évadainak savas cinizmusával, Az elnök emberei aprólékos idealizmusával és tempójával és másokkal, lehet, hogy ők simán csak egy kedélyes, melodramatikus, amolyan ötórai tea és sütemény mellé való szériát kívántak letenni az asztalra. Mert nagyjából ennyi sikerült. Ma már nem hőkölünk vissza, ha egy népszerű politikusról kiderül, hogy emberi gyengeségei is vannak, mint ahogy az sem különös, hogy vannak még politikai rendszerek, ahol működnek bizony fékek és ellensúlyok, nem úgy, mint… tudjuk, hol. Az, hogy létezhet olyan konzervatív politikus, aki emellett hithű libertariánus is, az csak a hajdan kétmillió, de azért szerencsére folyamatosan csökkenő számú magyar fejben jelent feloldhatatlan ellentétet.

A sorozat tulajdonképpen egy bizonyos Peter Laurence nevű brit konzervatív politikusról szól, aki a történet kezdetén a közlekedési miniszteri posztot tölti be a kormányban, a végén pedig… de nem is ez a lényeg itt. Nem is a brexit kérdése, amit -bár a történet szerepli fiktív személyek- az alkotók elegánsan kikerülnek. Arról van szó, hogy egy működő, jobb világban a homo politicus élhet együtt korábbi hibáival, félrelépéseivel, ha azokat tisztázza magában, a közvélemény és életének szereplői előtt. Elsősorban a Roadkill tehát családi melodráma. Természetesen, nem tudjuk elhessenteni az állandó összehasonlítás kényszerét, de a cselekmény és a benne szereplők életének szervezése azért olyan, mint a Downton Abbey-ban vagy Az elnök embereiben, a párbeszédek olykor mintha úgy szeretnének pattogni, mint ahogy Aaron Sorkin küldi azokat (ez azért nem megy)… Hugh Laurie lazán adja a figurát és amúgy a széria, így négy részen keresztül (a közlekedési balesetből eredő, simán elfelejtett sérülés, illetve két, érthetetlen okból alkalmazott kamerabeállítás ellenére is) simán nézhető. Ha nincs éppen jobb dolgunk…

Alapvetően szeretem az “okos” scifiket, amik túlmennek a szimpla mesemondás látványzuhataggal megspékelt üres szakmaiságán. Ridley Scott neve is biztatóan hat, még ha az ősz mesterember pályája nem is futott mindig egyenletes színvonalat. Az ő produkciójában mutatta be az HBO A farkas gyermekei című sorozatot, amiben már első pillantásra is jól kivehetően felbukkant néhány igen jellegzetes motívum Scott és más korábbi mesterek méltán kultikussá vált munkáiból.

A cselekmény tulajdonképpen robinzonád, hogy rögtön az első allúziót említsem: a világ, tehát a mi jelenlegi világunknak néhány száz év múlva bekövetkező általunk, az emberiség okozta pusztulása után két túlélésre programozott android hat ember-embriót visz magával egy távoli, lakható bolygóra, hogy ott kezdjenek új életet. Persze, nyúlhatunk messzebbre is, vegyük példának az Ószövetséget. Paradicsom, Noé bárkája, Matuzsálem, stb. Az új bolygón sivatag, süvítő szelekkel, tele lyukakkal, valamint titokzatos és félelmetes óriási kígyószörny csontjaival – mint a Dűnében. Megyünk tovább, bigott vallásos emberek kontra technokrata ateisták háborúja pusztítja el a Földet – aktuális ma is a borongós gondolat. Hangsúlyos anya-para, szörnyet hordott ki a méhében – Ridley Scott Alien-sorozata, helyben vagyunk. Nyilván lehet még sorolni, de tán ezek a legfőbb kapaszkodók, utalások, motívumok. Ettől még lehetne jó.

És tagadhatatlan, igen erős atmoszférája van a sorozatnak, mind képileg, mind hangulatában, mint hangzó környezetében borzongató, expresszív hatást gyakorol a nézőre, s mi tagadás, be is vonja az első részekben. Határozottan érezni benne a potenciált, hogy szólni akar valamiről, hogy saját, nyomorult korunkra vetítve is bír valami érvényes mondanivalóval… Érezni benne valami hajlamot a tartalmas moralizálásra, azonban hamar elhatalmasodnak a horrorisztikus, hatásvadász elemek. Sajnos, a végére -sőt, közepére- kifogy a szufla és túlnő az intellektuális síkon a mese. Logikailag is érzek megbicsaklást a cselekmény sodrában, csak gyanúként tudom megfogalmazni, hogy menet közben íratták át a könyvet a producerek, de az is lehet, hogy eleve ilyennek szánták – nos, ez esetben engem viszont már nem érdekel tovább. Egy sansz volt, ami nem jött be. Ennyi. Újranézem inkább a Nyolcadik utast.

Staten Islanden volt sokáig New York szeméttelepe, akkora, hogy még az űrből is látható volt. Mindig is laktak ott emberek is emelett, de a “szeméttelep” jelző nagyjából körül is írta, melyik társadalmi réteg kényszerült ezen a környéken lakhatását megteremteni. Nos, Staten Islandhez képest Brooklyn is a puccos belvárosnak számít, s ahogy Scott, a film főszereplője az utolsó jelenetben körülnéz Manhattan szívében, érezni azt, hogy mennyire más világ az, ahonnan jött – mintegy negyedórányi kompozással. Judd Apatow, a hasisfüstben gomolygó, független(kedő) romantikus komédiák mestere (pl. Felkoppintva) e környezetben találta meg új filmjének színhelyét és főszereplőjét.

Pete Davidson ma Staten Island királya, itt a filmben, de nagyjából a valóságban is, tekintve, hogy ez a különös fizimiskájú srác ma az amerikai komédia egyik legfrissebb csillaga, állandó tagja a Saturday Night Live sokmilliós nézettségű showműsorának alapcsapatában, miközben messze nincs még harminc éves. Davidson Staten Islandon nőtt fel, állítólag ma is ott lakik, a sztori, amit a film elmesél, nagy részben az ő saját sztorija. Scott, azaz Davidson egy nyakigláb, szénné varrt csávó, aki folyamatosan füvet szívva enyhíti krónikus Crohn-betegségét, valamint kisgyermekkorában elvesztett apja hiányát. Tulajdonképpen nem akar semmit az élettől, tetoválóművész lenne, de igazán tehetsége ahhoz sincs. Tipikus, kallódó Y-generációs figura, amiből Davidson ki tudott emelkedni a saját útján, de Scott is megtalálja az övét, egy másik utat.

Apatow tehát alapvetően egy kedves, életigenlő feelgood-történetté kerekíti ki Scott semmi jóval nem kecsegtető sorsát, amivel a film mintegy el is emelődik a szociográfia valóságától Hollywood álomvilága felé. De csak felé, mert oda azért nem ér el, szerencsére. Bár a sztori kezdetén szinte egyetlen szimpatikus karakterrel nem találkozunk, maga Scott, az ő Mick Jagger-i méretű ajakszerkezetével, infantlis tetkóival, valamint arrogáns, suttyó stílusával kifejezetten undok benyomást kelt, de rajta kívül is meglehetősen egyszerű lelkű figurákat látunk. Apatow érdeme, hogy bennük mégis képes megmutatni a szerethető emberit, igaz, ehhez kell is a majd’ két és fél órányi filmhossz. Ennyi kell a kellően hiteles környezet-, és karakterábrázolás megteremtéséhez (amihez olyan neves színészek, mint például Marisa Tomei, Steve Buscemi vagy Bel Powley adják alázatos munkájukat). Engem az elején kifejezetten taszított a film, de később észrevétlenl vonzott be – és alapvetően pozitív érzéssel álltam fel a végén.

Egy meglehetősen klasszikusnak tekinthető karakter Perry Masoné. A fickót bizonyos Erle Stanley Gardner alkotta meg 1933-ben, hogy aztán még 81 regényen és 4 novellán keresztül mesélje kalandjait a kalandokra mindig éhes nagyérdeműnek. A történetek rengeteg filmes és tévés feldolgozást értek meg, melyből az e cikk tárgyául szolgáló Perry Mason a legfrissebb. Az HBO által gyártott sorozat az A-kategóriás hollywodi színészsztár, Robert Downey Jr. első tévés produkciója producerként – kézenfekvő lenne rögtön azzal kezdeni, hogy milyen kár, hogy nem ő alakítja a főszereplő karaktert, mert azt mintha róla mintázták volna…

Mason a történet kezdetén egy borostás, állandóan piás magánnyomozó valahol Los Angelesben, a szesztilalom idején (hehe), szája sarkában állandóan cigaretta fityeg, aki annyiban különbözik a különféle noir krimikben megjelenő, hasonszőrű kollégáitól, hogy míg azok általában keményöklű übermacsók, ezt a faszit mindig megverik és a nőkkel is úgy van, hogy ami van, az mindössze egy feneketlen nemi étvágyú latin pilótanő, aki akkor támadja le, amikor neki kedve van hozzá. Az ügyek megoldásában is csetlik-botlik a figura, bár a végére azért belejön – annyira, hogy egy egész jó kis ügyvéddé avanzsál. Szóval, látjuk Robert Downey Jr.-t a szerepben, de szerencsére az Matthew Rhysra is pontosan passzol. Őt a Foglalkozásuk: amerikai című remek sorozatból ismerhetjük talán leginkább, amiben egy orosz kémet alakít, aki feleségével úgy él amerikaiként, mintha sosem látta volna a moszkvai Arbatot. Pedig.

Szóval, Rhys is tökéletesen megoldja a feladatot, igen plasztikusan formálja meg Perry Mason cinikus karakterét. A pompás karakterek egyébként is nagy erénye ennek a sorozatnak, kezdve Mason öreg patrónusának esendőségében is szeretetreméltó figurájától (John Lithgow) szinte az összes mellékfiguráig markáns, karcos eredeti, egyedi alakok mind – színészi értelemben is, de igen ügyesen megírt karakterek is ezek, akiknek szerepük szerint szellemes párbeszédekkel kell egymást fárasztaniuk, miközben a néző szórakozik. HBO-s sorozatról lévén szó, gondolom, nem meglepetés, hogy van benne cucc rendesen. Baromi jól néz ki az egész, ennyi autómatuzsálemet még a korabeli némafilmekben sem látni, mint itt, a ruhákról, hajviseletekről, használati eszközökről nem is szólva. Tökéletes hitellel idéződnek meg a kora harmincas évekbeli, nyugati parti Amerika színei, hangulatai, árnyai.

De nagyon jó az is, hogy jelen sorozat alkotói nem rohannak sehova sem a sztori kibontásával. Másrészt, a Perry Mason stílusában is érdekes crossover, hiszen tökéletesen ötvöződik benne a noir krimik cinikus, sötét, kemény világa a tárgyalótermi drámák teátrális szellemi párviadalaival. Jó szórakozás ez, főleg ilyen kényszerből otthonülős, depressziós napokban.

2004-ben George W. Bush újra jelölteti magát az Amerikai Egyesült Államok elnökének, a konzervatív, republikánusok nagy örömére és a liberális demokraták legalább ekkora bánatára. Ma már nagyjából mindenki tisztában van az ifjabb Bush két elnöki ciklusának eredményeivel (aki nem, annak legyen elég annyi, hogy ő volt minden idők egyik legtámogatottabb, egyben legnépszerűtlenebb amerikai elnöke), az amerikai irodalom egyik legnagyobb tekintélyű reprezentánsa, Philip Roth számára azonban ekkor még az sem volt bizonyos, hogy végül még öt évet kell eltölteni az egyre jobbra tolódó amerikai politikai közhangulatban, hogy jöjjön két ciklusnyi friss levegő, majd utána egy még sötétebb korszak. Már amerikai viszonylatban sötét korszak. Mindenesetre, az ifjabb Bush első elnöki időszaka alatt burjánzásnak indult belpolitikai folyamatok (az amerikai társadalom bizonyos rétegeiben mindig is jelenlévő szélsőjobboldali, rasszista mozgalmak, csoportok felszínre kerülése, megerősödése) Rothot egy olyan regény megírására ihlették, mely az amerikai történelem korábbi időszakának közismert szereplőit és eseményeit hozza egy olyan fiktív szituációba, mely döbbenetes párhuzamot képez azzal, amit 2004-ben érezhetett saját bőrén az amerikai liberális értelmiség.

Az Összeesküvés Amerika ellen című regény cselekményének központjában egy newarki (New Jersey állam), középosztálybeli zsidó közösség áll, melynek tagjai egyre növekvő aggodalommal figyeli az Európában zajló eseményeket: 1940 júliusát írjuk, Hitler blitzkriegje ekkor megállíthatatlannak tűnik. Amerikai elnökválasztás előtt áll. Franklin D. Roosevelt kihívója Charles Lindbergh, egy virtigli amerikai hős (ő az a pilóta, aki Spirit of St. Louis nevű repülőgépén először repülte át az Atlanti-óceánt). Lindbergh valós figura, és mindaz nagyjából úgy is volt vele, ahogyan Roth leírta: valóban rokonszenvezett a német nácikkal, valóban találkozott náci vezérekkel, magával, Hitlerrel is. Belpolitikai nézetei között első helyen szerepelt az, hogy Amerikának ki kell maradnia a háborúból, így őrizve meg az ország békéjét. A republikánus párton belül sikerült is ezzel a populista lózunggal támogatottságot szereznie, még az is felmerült, hogy őt indítják Roosevelt ellenében – szerencsére a valóságban nem így lett. Roth azonban egy rosszabb verziót írt meg regényében: 1940-ben Amerikai új elnöke Charles Lindbergh és ezzel elszabadult mindaz, ami 1933-ban Németországban. Fellobbanó nacionalizmus, pogromok, a zsidók kitelepítése.

2020-ban Donald Trump még csak első ciklusának végét járja, de az már most nyilvánvaló, hogy ez a néhány év még annál is nagyobb pusztítást végzett az épelméjűség, az emberek közti tolerancia, a társadalmi szolidaritás és a humanizmus, tehát az egyetemes emberi értékek terén, mint amit ifjabb Bush whiskyben tocsogó ámokfutása tett elejétől a végéig. Az HBO elérkezettnek az időt, hogy elővegye Roth regényét, melynek aktualitása ma még vitathatatlanabb, mint volt megjelenése idején. Az Összeesküvés Amerika ellen hat részes minisorozat formájában valósult meg, a műfajban legmagasabb minőséget képviselő David Simon (pl. Drót, Fülledt utcák) és Ed Burns (pl. Drót) irányításával. E két név garancia a minőségre, és ebben nem is fogunk csalatkozni. Látvány terén tökéletes az illúzió. 1940 júliusát írjuk.

Persze, ehhez az is kell, hogy a sztori alkalmas legyen ennek az illúziónak megteremtésére. Roth azonban annyira pontosan rajzolja meg azokat a társadalom különböző szintjein, rétegeiben meglévő érzelmi  és gondolati erővonalakat, hogy a történetet ezzel az egyediből általános érvényűvé, a fikciós meséből a valóság modelljévé emeli. Mivel Roth zsidó származású, nyilvánvalóan ebből is építkezik. A történet szereplői részben asszimilált, de azért identitásukat még őrző zsidók, akik ugyanekkor hazaszerető, sőt, hazafias amerikaiak is. Pontosan, határozottan megfestett karaktereket ír a történetbe, általuk jelenítve meg a zsidóság egyre növekvő antiszemitizmus elleni reakcióinak, a túlélés különféle stratégiáinak sokféleségét, a harcos, önfeláldozó ellenállástól az azonnali menekülésen át a rájuk törő fenevadhoz való dörgölőzésig – mindegyikre ismerünk valós példákat az életből, a történelemből. Miközben azonban a történetben zsidók a főszereplők, rajtuk csattan az ostor, egyáltalán nem esik nehezünkre a szituációt áthelyezni bármelyik korba, bármilyen etnikai, kulturális környezetbe. Így vált Roth alternatív történelmi parabolája érvényessé ifjabb Bush idején, de még érvényesebb ma, Trump idején, de ha megfosztjuk azt a zsidó motívumoktól, és behelyettesítünk bármilyen kisebbségi jellegzetességet, játszódjon a sztori meleg közösségben, romák vagy örmények között, akár belvárosi libernyák társaságban, működni fog. Mert a dolgok, bizony, így mennek…

Nyilván nem számítunk pörgős, akciódús, netán poénzuhatagban fürdő hókamókára, ha azonban végignéztük például a Drót című szériát, amely egyszerre volt szociográfia, kriminalisztikai, addiktológiai és szociálpszichológiai nagydoktori, amellett, hogy alaptétel a műfajában, akkor tudjuk, hogy David Simon a mi emberünk. Le kell ülni és oda kell figyelni, mert van mire, ezúttal is. Remek színészeket láthatunk, amúgy egy érdekes családi történetet is, mely önmagában, minden kitekintő, aktualizáló asszociáció nélkül is megáll a lábán, s ahogyan a félelem, a rettegés, a kilátástalanság rátelepszik a valójában csak élni és dolgozni akaró családra, ahogyan a történelem brutálisan átírja az álmokat, az tényleg gyomorszorító, mint ahogyan felemelő az is, amint felülemelkednek ezen az életösztöntől és életerőtől vezérelve. Nyugalomra azonban nincs semmi okunk, efelől nem hagy kétséget a történet lezárása sem.