asanisimasa

Kétfajta film létezik: az egyikben menekülünk a valóságból, a másikban viszont szembesülünk vele. Az egyik hazugság, fogalmazzunk csak pontosan, a másik -jó esetben- igazság, legalábbis annak egyfajta hiteles vetülete (hiszen igazság annyi van, ahányan vagyunk). E kettő elegye a film, amit ugyebár annyira szeretünk. Lumieré-ék megrémítették közönséget azzal, hogy megmutatták nekik, milyen az, amikor szembejön velük egy szörnyűséges, pörfögő mozdony, Mélies viszont addig soha nem látott álomvilágba repítette őket, akár egyenesen a Holdra.

Gondolom, nem kérdés, hogy a Nyomorultak a valósággal szembesíti a nézőt. Nem lövök le túl nagy poént azzal, ha elárulom, Victor Hugóhoz csak annyiban van köze e filmnek, hogy a -valóságban is megtörtént- filmbeli események kulcsszereplői egy bizonyos Victor Hugo Általános Iskolába járnak, Párizs egyik elővárosában, Montfermeilben. Ma. Illetve tegnap, 2008-ban. Maga a cselekmény csak nagy vonalakban passzítható Hugo klasszikus regényére, romantika pedig végképp nincs benne. Egy szál se. Beszédes a nyitójelenet: Franciaország labdarúgóválogatottja megnyerte a focivébét, a Champs-Élysées-t ellepte a győzelmet eufórikusan ünneplő tömeg, százezernyi francia trikolór leng és százezernyi torok üvölti a Marseillaise-t. Százezernyi torok, szinte kivétel nélkül algériai, marokkói, szudáni, szenegáli, elefántcsontparti, kameruni és kit tudja, még honnan származó francia torok. S mindezt egy maláji származású francia filmezi: Ladj Ly.

Ennyit az örömről, mert a továbbiakban ebben már nem lesz része a történet szereplőinek. A lepukkant panelgettót felügyelő rendőrpáros új tagot kap. A két dörzsölt, részen a helyi körülményekben is érintett zsaru rögtön bele is viszi a zöldfülű kollégát a tutiba. Egy szokásosnak induló, piti helyi ügy azonban tragikus fordulatot vesz, az egyik zsaru pillanatnyi zavarodottságában meglő egy helyi srácot – az esetet ráadásul látta a srác bandája, és azt fel is vette egy olcsó, kínai drónjával mindent felvevő magányos fiú is. A zsaruk menteni próbálják magukat, nem számítva arra, hogy magát, a pusztító káoszt szabadították el egyetlen, óvatlan pillanatban.

Nem véltelenül keltett nagy feltűnést Ly filmje, ugyanis hihetetlen erővel, pontosan és hitelesen tudta megragadni ezt az etnikai, vallási, egzisztenciális és kulturális feszültségektől állandó robbanásveszélyben lévő problematikát. Ebben nylván segítségére volt, hogy tökéletesen ismeri a történet helyszínét, jellegzetes helyi karaktereit és a helyi életkörülményeket, tekintve, hogy őmaga is itt nőtt fel. Bár a legtöbb szereplő csak néhány jelenetre tűnik fel, mégis plasztikus képet kapunk fő személyiségvonásairól, életéről, értjük életének tetteit és látjuk sorsának predesztinált alakulását. Egyetlen, akár egy félmondatot is kapó karakter sem csak ilyen, vagy olyan, mindenkiben rögtön érezzük a jó és a rossz egyidejű meglétét. A narkódíler lepacsizik a zsarukkal és amikor a zsaruk bajba kerülnek, a narkódíler siet segítségükre. A piac helyi “csókolomsanyibácsija” egyszerre érdekelt orgazdaságban, piti bűnügyekben és a helyi közösség rászoruló tagjainak önzetlen megsegítésében. A sufnimecsetet üzemeltető kebabos ma már köztiszteletben álló, valódi lelki vezető, bár néhány éve még gyilkosságért ült…  Szóval, semmi sem leegyszerűsítő fekete-fehér.

Rendkívül feszes ritmusban, kőkemény, kegyetlenül drámai szituációkon keresztül zuhanunk bele e film által abba a morális útvesztőbe, mely annyira jellemzi a hajdani gyarmattartó birodalmak mai társadalmait (de úgy általában a fejlett társadalmakat). Annyit leszűrhetünk Ly filmjéből, hogy az erőszak semmit nem old meg. Mérhetetlen mennyiségű türelemmel, hideg fejjel és állandó készenlettel a legelfogadhatatlanabb kompromisszunokra és párbeszédre, talán túlélhetjük. Rendkívül hiteles, árnyalt és sokszínű társadalom- és karakterrajz, önazonos színészi teljesítmények és a mai, “sárgamellényes”, randalírozó, kukákat borogató, Molotov-koktélt hajigáló valóság naturalisztikus megjelenítése jellemzi ezt a remek mozit, mely minden száraznak hitt dokumentarizmusa ellenére is karfaszorongatóan izgalmas, székbe szögező élmény. 9/10

Lassan harminc éve már, hogy bizonyos Giovanni Falcone gépkocsija felrobbant a szicíliai Capaci közelében az autópályán. A hír megrázta a teljes nyugati világ közvéleményét, bejárta világsajtót, hiszen nem egyszerű balesetről volt szó, hanem merényletről, melyet a törvény és az igazságszolgáltatás ellenében hajtottak végre sötét, bűnös erők, akiket nyugodtan nevezhetünk maffiának, vagy ahogyan ők szeretik magukat hívni: a Cosa Nostrának. Falcone vizsgálóbíró volt, akit nem véletlenül neveztek életében “sétáló halottnak”, ugyanis pályája jelentős részét a szíciliai szervezett bűnözés felszámolásának szentelte, és ebben igen szép, jelentős eredményeket is fel tudott mutatni. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy ez a tevékenység nem egyszerű nyomozati munka, holmi hétköznapi bűncselekmény felderítése, hiszen köztudomású, hogy a klasszikus szicíliai maffia (valamint a többi, hasonló más olasz bűnszervezet) ezer és egy szállal szőtte és szövi át a teljes olasz közéletet, a politikától az igazságszolgáltatáson keresztül a gazdaság minden területéig. Állam az álamban, vagy inkább állam az állam fölött.

Nem Falcone bíró a fő alakja Marco Bellocchio monstre filmjének, Az első árulónak, de ő is megjelenik az adott pillanatban, hogy sikerrel bírja szóra Tommaso Buscettát, akit a Cosa Nostrában betöltött egyszerű közkatona státusza ellenére “két földrész főnökének” is neveztek, és akinek hosszas, kimerítő jellegű “árulása” -feltáró erejű beismerő vallomása- komoly csapást mért a sérthetetlennek hitt szicíliai maffiára. Ő volt szinte emberemlékezet óta az első maffiózó, aki bizonyos okból megtörte az egyik legfontosabb maffiatörvényt, a hallgatás parancsát, az omertát. Hogy mi is ez a “bizonyos ok”, azt Bellocchio sok-sok díjra jelölt és néhányat el is nyert filmje fejti ki, meglehetősen aprólékos hitelességgel.

Azt hihetnők, hogy egy ilyen bűnös bandáról, mint az (mi nevezzük csak egyszerűen) olasz maffiáról nem is igazán készülhetnek leleplező erejű filmek, de ez nem így van. Ott, a helyszínen természetesen nem érdemes rákérdezni a helyi arcoknál, hogy igaz-e ez, meg hogy is volt az, amikor a corleone-iak összecsaptak a palermóiakkal, mert azért ez a kíváncsi érdeklődés az idegennek komoly problémákat okozhat, de az olasz maffiózó karaktere ma már egy külön toposz a filmművészetben, ezt kijelenthetjük. A romantikus és/vagy kalandos, ám csak hozzávetőleges valóságtartalommal bíró mesék tömegei mellett még realista, tényszerű ábrázolásban is több film készült róluk, a hajdani legendás Polip című tévésorozattól például a Gomorráig. Ez alkalommal azonban még a nevek, helszínek és események is tényszerűen, kronologikusan stimmelnek. Bellocchio filmje tehát tulajdonképpen a valóságban megtörtént események hiteles reprodukciója. Érdekes azonban, hogy a film összhatásában mégsem mondható száraz, dokumentarista ténysorolásnak. A figurák és az olykor brutális, máskor hihetetlen események ábrázolása, megjelenítése olykor már olyan szinten, oly mélyen naturalisztikus, hogy az a nem-olasz nézőben kifejezetten groteszk, szinte abszurd hatásúnak mutatkozik. A jellegzetes két kézzel mutogató olasz gesztikuláció, az elrajzolt, túlzó hatásokban, érzelmekben megnyilvánuló, még a bírósági eljárásokat is átható temperamentum, a még olaszok számára is érthetetlen szicíliai dialektus hivatalos használatában rejlő komikum és más, szinte már paródiának ható momentum kifejezetten szórakoztató alkotássá teszi ezt a két és fél órás, elvileg száraz, dokumentarista jellegű mozit. Hozzá kell tenni, hogy mindezek egyáltalán nem csorbítják a téma hitelét és az olykor a kép sarkában feltűnő bodycount által is belénk sulykolt, emberéletekben számolt brutalitását.

Remek a címszereplőt, Tommaso Bruscettát alakító Pierfrancesco Favino teljesítménye is, de szuper pofákat láthatunk a mellékszerepekben is (bár az évtizedeken átnyúló történethez szükséges öregítésre nem fordítódott elég figyelem…). Eredeti hangon muszáj viszont nézni a filmet, hiába nem értünk olaszul, az élmény így, originális hangzó környezetben üt igazán és egészen biztos, hogy egy életre megtanuljuk, hogy a Bruscettát még véletlenül se ejtsük Bruszkettának, csakis Brussettának. Akár három s-sel is, abból baj nem lehet… 9/10

K-PAX – A belső bolygó (K-Pax, 2001) – Egészen messziről, de a hatvanas évek artisztikus scifijeit juttatja eszembe ez a film, pl. Truffaut 45 Fahrenheitjét, vagy az Alphaville-t attól a másik franciától (J.L. Godard). A K-PAX azonban tök más irányba fut. Lehetne akár ez az irány a filozofikus sci-fi is, azonban a szirupos -és inkább csak misztikus, mint tudományos-fantasztikus- végkifejlettel ez az esély elúszik. Kevin Spacey és Jeff Bridges kétszemélyes kamara-pszichodrámája inkább csak melankolikus és melodramatikus elmélkedés az élet értelméről és a sorsról. Inkább afféle Virágot Algernonnak-típusú történet ez, vagy Száll a kakuk fészkére light. 6/10

Julieta (2016) – Látszólag melodráma (Pedro) Almodóvar sokféle díjra jelölt 2016-os filmje, és talán nem csak látszólag is az. Csak éppen abban különbözik az általában lekicsinylő jelzőként bizonyos filmekre aggatott műfaji definíciótól, hogy itt valóban mély és hitelesen ábrázolt érzelmekről van szó. Almodóvar nagyon érti és nagyon érzi, hogyan kell ábrázolni, megmutatni és felfejteni bonyolult érzelmeket és emberi kapcsolatok lelki szövevényét. Senki nem képes ma a filmművészetben oly mélyre hatolni a(z elsősorban női) lélekbe, mint ő. Csodás, egyben nagyon kemény film ez. 9/10

Vaják – s01e01 (The Witcher, s01e01, 2019) – Legfeljebb negyedórát ért meg nekem ez az imdb-n számomra meglepően magasra testált fantasy-széria. Ilyen fogalmatlan színészi játékot, ilyen gagyi látványvilágot én már nem veszek be ebben a műfajban (sem). Az pedig, hogy szinte konkrétan ugyanazon díszletek között játszódik már a második vagy harmadik jelenet, amit korábban a Katedrálisban, vagy a szintén igen hamar (de nálam legalább egy évadot megélt) Trónok harcában… Gáz. Amúgy közhelyerdő, unalom, tehát kuka. 0/10

Tizenegy darab Oscar-díjra jelölték az idén Todd Phillips filmjét és minden bizonnyal ezekből be is fog gyűjteni néhányat, ahogyan eddig is szépen kaszált a különféle díjosztó ceremóniákon. A közönség is szereti a filmet, a tetszési index az egekben. Tényleg alig hallani negatív véleményeket a Jokerrel kapcsolatban. Én sem akarom lefitymálni, hiszen milliárdnyi légy nem tévedhet és a viccet -viccet! hahaha- félretéve, Joaquin Phoenix valóban nagyot játszik a képregény- és szuperhőskultúra egyik legizgalmasabb figurájaként. I-ga-zi nagyot. Nem véletlenül osztották ezt a szerepet sokszor komoly színészekre, hiszen játszotta ezt egy korábbi Batman-filmben Jack Nicholson is, miközben Heath Ledger emlékezetes alakítása Oscar-díjat is eredményezett a tragikus sorsú színésznek. Sajnos, lehet, hogy ez utóbbi lesz Joaquin Phoenix Oscarjának buktatója, hiszen ugyanazért a karakterért, illetve annak szinte ugyanolyan felfogású megformálásáért csak nem adnak kétszer Oscart? Bár, végül is beleférne… Viszont azért lenne néhány észrevételem is e filmmel kapcsolatban.

Maga a film Christopher Nolan Batman-trilógiájának (Batman: Kezdődik, A sötét lovag, A sötét lovag – Felemelkedés) hangvételét követi, de ahhoz szervesen nem kapcsolódik. A címszereplő karakter, illetve a környezet névleg szintén a DC Comics illető franchise-ján alapszik, Phillips azonban még Nolan akkoriban éjsötétként jellemzett felfogásához képest is jobban a földhöz, a valósághoz ragasztotta a hajdani mese/képregényfigurát és -történetet. Annyira, hogy számomra már kifejezetten zavaró, hogy New Yorkot ennek ellenére le-Gothamozza, amellett, hogy még Párizsként, Londonként, de akár Budapestként is sokkal hitelesebben jelenne meg a filmben, mint a klasszikus képregénybeli metropolisz. A film környezetábrázolása, ahogyan benne a társadalom, a média és a politika megjelenik, az teljesen reális, sőt naturalisztikusan valósághű – nincs benne semmi fantasztikus, semmi mese. EZ VAN MA. Ugyanez a helyzet Joker karakterével, illetve azzal, ahogyan a film végére kialakul a Batman-történetekből ismert negatív hős – ez is egy tapinthatóan, elképzelhetően és valóságosan igazi személyiségfejlődés. Joker itt feltáruló életútja szociológiai és pszichológiai szempontból is hitelesnek tekinthető. Súlyos, terhelt háttérből érkező, nárcisztikus pszichopatákból Dunát lehet rekeszteni manapság, ez mondhatni népbetegséggé vált a fejlett társadalmakban az elmúlt száz-százötven évben. Joker története tehát, nagyjából snittről-snittre, ugyanígy működne minden DC Comics-jogdíjas bohóckodás nélkül is. Egy korrekt, erős, jó kis film lenne, afféle Taxisofőr 2. (a hírek szerint Scorsese is sertepertélt valamit e film körül…), csak éppen nem néznék meg ennyien. (Így viszont, hogy ennyien nézik, éppen valódi ereje vész el…)

Persze, azon azért nem csodálkoznék, ha hamarosan a Guy Fawkes-maszkok után/mellett megjelennének a hatalomellenes tüntetéseken a bohócmaszkok is, azonban ezek így már divattárggyá, csoportazonosságot jelző kellékké silányulnak, mint hajdan a farmernadrág és a hosszú haj. Külsőségek, melyeknek elsikkadt eredeti belső tartalma. Merthogy van töltet, sőt, üzenet is a filmben. Egy nagyon határozott felkiáltójel, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy igen komoly, valós veszélyekkel járhat meghatározott néprétegek, társadalmi szokások, akár hagyományok, kisebbségi rítusok, bármilyen többségitől eltérő másság lekicsinylése; a hatalmi oldal arroganciája, a fizika hatás-ellenhatás törvényének megfelelően, mindig kivívja az elnyomottak lázadását, ami a történelem tanúsága szerint sosem elegáns, kifinomult és mértéktartó. És az már nem csak egy film lesz… Sose vicceljünk tehát kriplikkel, látszólag fogyatékosokkal, bolondokkal, a furcsákkal és különbözőkkel, a csendes magányosokkal, a halk szavúakkal, a láthatatlanokkal, a szegényekkel, a nincstelenekkel pedig nagyon vigyázzunk – de mindenképpen nevessünk velük, ha ők viccelnek. Mondhatnám: Ne vesd meg, de nevess vele! (Akkor főleg, ha az illető egyáltalán nem vicces.) 7/10