asanisimasa

Egy rejtett, rejtőzködő, eldugott életről szól Terrence Malick legújabb háromórás “szösszenete”. Franz Jägerstätter egyszerű földműves volt az Alpok havas hegycsúcsai között megbúvó, felső-ausztriai Sankt Radegundban, nem messze Salzburg városától. Egész életében keményen, becsülettel dolgozott, birkákat tartott és kicsiny földjét minden évben bevetette azzal, ami ezen a csodálatos, de gazdálkodásra alig alkalmas tájon megterem. Franz mélyen hívő ember volt, szó szerint vette a Bibliában foglaltakat. Szerelmes lett, családot alapított, gyermekei születtek és közben tette a dolgát. Hitler hatalomra jutását, illetve hazájának annektálását viszont már nem tudta megemészteni. Első pillantásra felismerte “földijében” az Antikrisztust, s miközben szomszédai és hazája térdet hajtottak az egyre jobban föléjük hatalmasodó náci horogkereszt előtt, ő egyenes gerinccel állta az egyre sokasodó szidalmakat, majd kiközösítést. Amikor a behívót megkapta, nem esküdött fel Hitlerre, amiért a náci hadbíróság börtönbe, majd halálra ítélte. A második világháború befejezése után Franz Jägerstättert a katolikus egyház mártírrá nyilvánította és boldoggá avatta – de erről már nem szól Malick filmje, A Hidden Life. Ott van vége, ahol Jägerstätter életének.

Filmes szempontból semmi különös nincs ebben a filmben. Nem meglepő a közismert amerikai remetétől, Malicktól, aki a piacorientált szórakoztatás hazájában megveszekedetten készíti nehezen nézhető, rendkívül látványos képekben tobzódó, ám a hagyományos filmes történetmesélést teljesen elhagyó filmjeit, hogy újfent egy méregdrága mozgóképes-könyvet tár ámuló/ásítozó nézői elé. Alig van a háromórás filmben olyan igazi, megrendezett jelenet, melyben a szereplők egymással beszélnek és kialakulni látszódnak valami cselekmény – miközben az egész filmen látszik, hogy mennyire kimódolt, megkomponált minden egyes beállítás. És végül is a végére valahogyan Franz története is elmesélődik, nagyrészt a képek epikus erejének köszönhetően. Ez mindenképpen dicsérendő, hiszen manapság már alig van olyan filmes, aki még képes a képek nyelvén mesélni, ami azért mégis a film egyik legnagyobb erénye kellene hogy legyen (az irodalommal vagy a színházművészettel szemben, például).

Nem meglepő az sem, hogy a filmes remete egy olyan hőst állít jelen történetének középpontjába, aki azzal válik hőssé, hogy megtagadja a harcot, a nyílt fizikai szembenállást. A megingathatatlan belső tartású filmrendező hőse egy bibliai méretű kőszikla, aki hajthatatlan erkölcsi bizonyossággal áll szemben a történelem egyik legpusztítóbb viharával, amíg el nem porlad. August Diehl, aki Franz Jägerstättert alakítja, képes arcával, de főleg tekintetével ezt az eltökéltséget közvetíteni, miközben olykor látni benne a megingást, a tépelődést is. Azonban Malicknak nem kenyere a beszélő színész, ő szívesebben mondatja a képek alá szereplőinek gondolatait, afféle elmélázó, lebegő elmélkedésként, így az sem meglepő, hogy olyan színészek, mint például Michael Nykvist, Matthias Schoenaerts, Karl Markovics, de főleg Bruno Ganz mindössze néhány szavas szerepeket kapnak, ha egyáltalán megszólalhatnak.

Viszont tény az is, hogy bár csupán bábuként, mozgó, berendezési tárgyként használ remek színészeket, a képek hihetetlen aprólékossággal vannak megkoreografálva és megkomponálva. Valóban mesél általuk. Van ehhez ismét egy remek operatőre is, az alpesi fényeket, tájakat szemlátomást jól ismerő Jörg Widmer személyében, akinek lélegzetelállító képeit nehéz elfelejteni. Pompázatos tájakat fényképez Widmer, de Malickkal hiteles jelenetekben rögzíti, vagy inkább reprodukálja a korabeli alpesi gazdálkodás és egyáltalán, az élet mindennapjait, a nehéz, embertelen munkát, de a családi körben töltött pihenés és a kocsmában, falusi ünnepélyeken való szórakozás pillanatait is. Számomra a film talán jobban is működik látványos természetfilmként, vagy akár filmszociográfiaként – bár három órában ez is megterhelő. De sosem annyira, mint Malick filmjeit, így ezt is annyira jellemző modorosság, az a mélyen szántónak tűnő, de csupán a bulvárfilozofálgatás szédítőnek nem mondható magasságába emelkedő, bombasztikus narráció, amivel engem fél óra után a világból is ki lehet kergetni.

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna olyan kegyetlen filmet, mint amilyen Andrei Zvyagintsev (Leviathan, Elena) mindenféle díjas Szeretet nélkül című alkotása. A kortárs orosz filmművészet egyik legjelentősebb alkotója ebben a filmben a mai Oroszország felső-középosztályát veszi célba, méghozzá pengeélesre fent társadalomkritikai éllel. Jól kereső, kifejezetten jól szituált pár/ok a történet főszereplői, a mai orosz elit, akiknél üresebb, sivárabb lelkű érzelmi analfabétákat még talán senki nem vetett vászonra ezelőtt.

Azért is mellbevágó a film kegyetlensége, mert tulajdonképpen nem láthatunk benne semmi explicit durvaságot, néhány verbális szinten lezajló családi perpatvaron kívül. Zvyagintsev azzal teszi látleletét kíméletlenné és kőkeménnyé, hogy sebészi pontossággal tárja fel a „tárgylemezre” helyezett témát, tehát a történet szereplőinek boldogságkeresését. Egy fiatal pár válását követjük nyomon, mintegy évtizedes kapcsolat után, minden ezzel járó macerával: eladni a közös lakást, megosztani a javakat, stb. Közben mindkettő látszólag lángoló szerelemben él már új párjával, akik viszont vagy sürgetik a válást, vagy… Ja, a gyerek. Róla én is majd’ elfeledkeztem, ahogyan a filmbeli váló pár is.

Ennek a tízéves-forma kisfiúnak léte a történet apropója, ugyanis a kissrác egyik pillanatról a másikra eltűnik. A gyerek hiányát az anya is csak napok múltán veszi észre, pedig elvileg az ő gondjaira van bízva. Már ennyiből is érezhető, hogy mi a film üzenete. Mindenki el van foglalva a saját boldogságágával, illetve annak hajszolásával, miközben az ezzel járó, korábban született „melléktermék”, a gyerek már csak felesleges kolonc. Zvyagintsev ezt az embertelen, önző, felbomló, vagy éppen kicsi legókként összeálló párkapcsolati, illetve családi légkört pontosan, színészileg hitelesen eljátszatott jelenetekben, kíméletlen logikával tárja elénk jéghideg, rideg luxust mutató képeken. Ez a rideg, önző, lelki sivárság uralja ma az orosz nép határtalan lelkét. A film cselekményének nagy részét az eltűnt/elkóborolt/elrabolt gyerek utáni kutatás teszi ki, melyben részt vesz (illetve éppen hogy nem vesz részt) a nemtörődöm, cinikus rendőrség, illetve a profin szervezett, de valójában csak érzéketlen és részvétlen gépként működő „gyermekmentő” civil szervezet. Látva ezt a látszólag jómódú, gondtalan, de valójában csupán felületes értékeket, pillanatnyi élvezeteket hajszoló, érzelmileg és lelkileg lepusztult társadalmi környezetet, Isten mentse azokat, akik ebben a világban elvesznek… Putyin valószínűleg nem szereti Zvyagintsev e filmjét (sem). Nagyon kemény mozi ez, melyet lassúsága miatt nézni fárasztó, de az általa ábrázolt súlyosan üres lelki pusztaságon barangolni súlyos teher is.

Cousteau kapitány gyerekkorom egyik nagy hőse volt, köszönhetően annak, hogy a magyar televízió igen sok filmjét, tévésorozatát leadta. Szikár, tengeri szél barázdálta arca, a belőle kiugró, ívelt sasorr és a távolba vetett kutató tekintet az, amire emlékszem ma  belőle, no, és az elmaradhatatlan piros kötött sapi. Meg a pipa. De az is biztos, hogy amit ma az élővilágról és a földrajzból tudok, az nagyban neki köszönhető (és Thor Heyerdahlnak, Gerald Durrellnek, Richard Attenboroughnak és a többi világhírű tudósnak, felfedezőnek, akik szintén gyerekkorom hősei voltak), nem pedig az iskolában tanultaknak, illetve annak a kíváncsiságnak, ami mindben benne volt. Nyilván érdekes életet élt mindegyik, és arra is emlékszem, hogy Cousteau elég sok mindent meg is osztott abból filmjeiben. Családja rendszeres szereplője volt a filmnek, ott éltek mind a Calypso fedélzetén. De hogy valójában milyen ember lehetett a hős, azt nem tudom.

Ma, jó sok évtizeddel később, már tudom, hogy a hősök általában elég nehéz esetek, igen fárasztó lehet őket nap mint nap elviselni, de hát azért ők a hősök, mert bizonyos esetekben másként működnek, mint az átlag porbafingó ember. A mélység kalandora is egy igen méretes pojáca volt élete nagy részében, legalábbis ez derül ki róla Jérôme Salle tulajdonképpen egészen szép, kerek életrajzi filmjéből, nyilvánvaló és közismert érdemeinek elismerése mellett. Önző, bizonyos szempontból korlátolt és felelőtlen pasas, akiből csak ismert, és filmben általa is feldolgozott családi tragédia csinált személyesen is szerethető embert. Ügyes ötlet, hogy ez a film is Philippe Cousteau, a hidroplán-balesetben elhunyt fiú történetére lett kvázi felhúzva, ugyanis az öreg Cousteau életének tulajdonképpen ő jelenti a nagy morális fordulópontjait is. Születése idején kezdte hagyta ott Cousteau a haditengerészetet, és fordult az általa feltalált könnyű-búvárkodás és kezdetben utópisztikus társadalmi és ökológiai elképzelései felé, majd halála körüli időben hagyott fel az ábrándozással és kezdett el valóban fontos kérdésekkel, a környezetvédelemmel foglalkozni.

Lambert Wilson színészi értelemben bár kissé más karakter, de azért hozza a kapitány összetett, furcsa karakterét. Karcos ellenpont mellette a magányosságát italba fojtó feleség szerepében Audrey Tautou, miközben a Philippe-et játszó Pierre Niney romantikus lobogása adja kettejük között a háromszög csúcsát, sajnos, a köztük lévő kötélzet rajza már sűrűn eltűnik a ködben. A személyi és családi konfliktusok szálait egy más jellegű történetben nyilván jobban, részletgazdagabban is ki lehetett volna bontani, ám jelen esetben egész egyszerűen nem lehetett elmenni a szereplők tevékenységének látványa mellett: a film ennek megfelelően telis-tele van lélegzetelállító vízalatti és víz feletti jelenetekkel, CGI-mentes állati találkozásokkal és egyéb látványosságokkal. Ezekre fogunk inkább emlékezni e filmből, Cousteau-ra viszont inkább az ő, saját filmjeiből.

Azon morfondírozom, hogy jó-e az nekem, ha ilyen filmeket nézek (és ilyen híreket, cikkeket olvasok), mint amiről ez a Sötét vizeken című film is szól… Már éppen keltem volna fel a fotelből, hogy kibasszam a picsába a konyhából az összes teflonbevonatú edényt, merthogy erről a teflon nevű izéről szól a történet, mikor tudatosult bennem a teflon által okozott kár visszafordíthatatlansága. Egyszerűen arról van szó, hogy ez ügyben nincs mit tenni. Ezt elbasztuk, mi, emberiség. Hogy mi is ez a sztori valójában, az olvasson utána, vagy akár nézze meg ezt a filmet. Nem valami szokványos összeesküvés-elméletről van szó, nem holmi hagymázas, környezetvédő raszta paranoiája: tény, melynek igazát bizonyítja az, hogy az ügyben először érintett DuPont nevű vegyigigamulti eddig több mint 600 millió $-t fizetett ki az USA-ban kártérítésként. Márpedig egy vérbeli kapitalista nem szórja csak úgy a nehezen megszerzett extraprofitját… S hogy miért kell nekünk tudni, hogy ezt elbasztuk, sőt, még egy csomó, más, hasonló kaliberű dolgot elbasztunk, visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül? Mert így talán akad még valami ezen a világon, amit még megmenthetünk – magunktól.

A film, amire a síkagyúak nyilván ásítva legyintenek, hogy unalmas: rendkívül izgalmas. Egy ügyvéd, nevezzük nevén, hiszen él, ma is él, és folytatja harcát Dávidként a Góliát ellen, szóval Rob Bilott, felkelve puccos irodájának bőrfoteljából, egy elkeseredett vidéki gazda -az ügyvéd nagyanyjának távoli ismerőse- panaszára rákattanva, egy sima környezetszennyezési ügyben hirtelen egy óriási vegyikonszernnel, és annak szinte korlátlan gazdasági, politikai és jogi hatalmával találja magát szembe. Bilott azonban belekezd a kilátástalannak tűnő harcba, amire majdnem rámegy az egészsége, a családja is – ez a harc azonban akták millióinak átbogarászásában, jogi képviselők és tudományos szakértők körmönfont bikkfanyelvén, általában higgadt hangnemben folyik. Ez felületesen nézve unalmas, de ha felfogjuk a filmen látott történés lényegének legalább miránk érvényes néhány százalékát, akkor rögtön vasabroncs kezdi szorítani a gyomrunkat és fortyogni kezd bennünk a düh. Na most, elkapcsolhatunk erről a valóságcsatornáról, struccként dughatjuk fejünket a langyos homokba, azt híve, hogy megúsztuk, kedves vezetőnk, vagy akár a jóisten majd megvéd minket – de még azt sem fogjuk észrevenni, akikor az éhes oroszlán belemar a homokból kipucsító valagunkba. Jobban járunk tehát, ha tisztában leszünk mindazzal, hogy mit tettek velünk korlátolt, önző és pénzéhes emberek, mivé tették világunkat és hogy mit nem tettünk meg ellenük és talán rájövünk arra is, vagy valaki közülünk rájön arra, hogyan lehet ezt így tovább, ennél jobban, normálisabban… Mark Ruffalo a mi emberünk, ezt a filmet neki köszönhetjük, még ha tényleg nem csinál mást, mint felhívja a figyelmet az ilyen Bilotthoz hasonló önfeláldozó, bibliai méretű hősökre.