asanisimasa

Lehetett volna Három nővér Rióban is, de mivel csak két nővérről szól a történet, így nem lett. A mindent átható, melankolikus elvágyódás azonban majdnem ugyanaz, mint Csehov híres lányainál. Guida halálosan beleszeret egy görög matrózba, akivel hamarosan el is hagyja a szülői házat, a felmenők tudta nélkül, szökve. Húga, Eurídice viszont Bécsbe költözne, az ottani híres zenei konzervatóriumba, mivel egész ügyesen zongorázik. Ő nővéréhez képest kevéssé rejti véka alá vágyait, apja -egy konzervatív gondolkodású, egyszerű pék- azonban hallani sem akar erről: egy nő helye a férje (apja) mellett van, s egy dolga van, hogy szüljön, főzzön, rendben tartsa a lakást és minden legyen az embernek tiszta inge és alsónadrágja.

Bár a történet (túlnyomó része) a múlt század kellős közepén játszódik, ez a farokközpontú, hím-domináns gondolkodás a mai napig él a legtöbb társadalomban, akár nálunk is. A minap kolléganőim azon nevetgéltek, hogy férjeik, ha éppen kegyet gyakorolnak, és magukra vállalják, például a ruhák teregetésének dolgát, abban nem lesz sok köszönet: gyakorlat teszi a mestert ebben is, de ebben még mindig a nők a mesterek. Ergo, a férfiak még mindig olyanok többségében, mint amilyeneket ez a remek brazil melodráma, az Egy nő láthatatlan élete is bemutat. A Karim Aïnouz által, Martha Batalha könyvéből rendezett történet azonban ennek a hímek uralta társadalomnak a fonákját mutatja be a két nő egy tőről fakadó, párhuzamos sorsán keresztül, azt, hogy hogyan teszik tönkre a férfiak két, szabadságra és életük bonyolítását saját kezükbe venni akaró nő életét.

A drámai, olykor tragikus fordulatokon, évtizedeken átölelő, latin módra érzelmes és a szívünket határozott erővel megcsavaró sztori cselekménye, sőt, tán maga a film műfaja is melodramatikus, illetve melodráma, azonban bizonyság arra, hogy ez nem feltétlenül jelenti a sekélyes, hatásvadász giccszuhatagot, mint azt számos egyéb példa alapján joggal hihetnénk. A titok egyszerű: komolyan kell venni a témát és a lehető legnagyobb mértékben kell törekedni a tiszta, őszinte, átélt színészi játékra és elbeszélésmódra. Persze, Aïnouz vastagabb vonalakat húz, erősebb színeket használ, vérmérséklete tüzesebb, mint egy higgadt, intellektuális európai filmesé, azonban szó sincs finomkodásról és túljátszott, széles gesztusokkal előadott manírokról. Keményen, sőt, olykor kifejezetten provokatívan fogalmaz, ha éppen az kell, akkor simán a képünkbe vág egy erektált péniszt, mint a dölyfös hím-dominancia szimbólumát. (Főleg, hogy utána egy olyan szánalmas, idétlen, szerencsétlen folytatás következik, hogy mindent pontosan fogunk érteni utána…)

Szó sincs továbbá a végtelen latin szappanoperák (errefelé elsősorban ezekről ismeri a nép a latin filmművészetet) hamis művilágáról, hibátlan, illúziókeltő az ötvenes évek Riójának megidézése, mind külsőkben, mind a szegényes kispolgári lakások belsőiben. Semmi vágyni való egzotikum nincs Hélène Louvart képen, buja zöld lep el minden, a vakolat málik, minden tocsog a fülledt, fullasztó atmoszférában. Néha a távolban feltűnik a híres Corcovado-hegy, de csak egy pillanatra, hogy rögtön el is tűnjön a masszív trópusi párában. Amellett, hogy a környezethez méltón autentikus a színészi gárda, akik még hitelesen is játszanak, kiemelném közülük a két főszereplőt, a Guidát alakító Julia Stocklert és Eurídicet játszó Carol Duartét.

Guy Ritchie e filmjével visszatért első sikerei témájához, műfajához, az angol alvilághoz. Ezek az Úriemberek egy baromi sok millió fontos fűbizniszben utaznak, az egyik megcsinálja, a másik ezt le akarja nyúlni, miközben a harmadik át akarja verni mindkettőt, de közbeszól a negyedik, aki nélkül nem lehet az a győztes a végén, aki. Tehát nagyjából megy minden úgy, ahogy a Blöffben, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacsőben, a Revolverben, a Spílerben – nincs itt akkor hiba, gondolhatnánk. És nincs is, miközben sokan mégis elégedetlenkedve jövünk ki a moziból.

Olyan ez a film, mint egy sokadik lemez valamelyik szupersztár rockzenekartól, a Rolling Stonestól, vagy a U2-től. Benne van nagyjából mind az a cucc, amitől ezek a bandák világsztárok lettek, de már mégsem üt. Persze, jobban szól, mint eddig bármikor, minden a helyén van, mint még eddig soha, a mélyektől kóvályognak a heréid, miközben a magasaktól copfba pödörödik a hajad (ha van még), a közepek pedig egyszerűen csak felkennek a falra – azonban ez a kiméricskélt, steril, letisztult hangzás már nem az a mocsadék rock&roll, ami nem egy tánc, ugyebár. Ritchie precízen tolja végig a filmet, csak ott van az a csak.

A dialógok már mesze nem olyan viccesek, mint rég. A trükkök, a cselekmény vad fordulatai már sejthetjük jó előre, hiszen már ismerjük ezt a fajta trippet. Van lendület, mint egy Mercedes S 63-ban, de hát ez azért mégsem egy Harley&Davidson, baszod. Pocakos, parfümillatú úri rocker-cucc ez már. Az egyik főkaraktert adó Matthew McConaughey is lemaradt arról a hajóról, amire a kétezres évek elején még simán felugrott. Unott pasas. unalmas játékkal. A Sons of Anarchyból megismert Charlie Hunnam jóformán csak néz ki a fejéből hülye szemüvegén keresztül, bár azt meg kell hagyni, hogy a Jack Nicholson-szemüveget viselő, elereszkedett Hugh Grantnek jól áll ez a suttyó-szerep, mint ahogy Colin Farrell sem tud hibázni, ezúttal sem. A többiek kétdimenziós rajzfilm-figurák, már nem emlékszem rájuk. A filmre se nagyon, pedig tegnapelőtt láttam. Egy dolog pattog bennem csupán: még sosem látszott ennyire tisztán, hogy ez a Ritchie-csávó, minden idesuvasztott, anglikán couleur locale ellenére, nem több egy közepes Tarantino-epigonnál. A rajongók persze, szerethetik ezt a filmjét is, mint ahogy az ikszedik Stones-albumra is mindig van vevő és még kilencvenévesen is stadionokat fognak megtölteni, ha lesz annyi vér(adó).

Önvallomás Pedro Almodóvar tavalyi filmje, mely szándékoltan hajaz Federico Fellini hasonló témájú, és blogunknak is névadóul szolgáló Nyolc és féljére. A Fájdalom és dicsőség főhőse egy Salvador Mallo nevű, kitalált filmrendező, Almodóvar nyilvánvaló alteregója (kvázi anagrammája), akit a világhírű spanyol rendező azóta ha lehet, még híresebb felfedezettje, az e poszt írása napján hatvanadik születésnapját ünneplő Antonio Banderas alakít. A pályája derekán már jócskán átbucskázott Mallót éppúgy depresszióban szenved, mint bő fél évszázaddal korábbi kollégája, Guido, a lelki és művészi megtorpanás gyötrelmét még fizikai jellegű fájdalmakkal is súlyosbítva.

A film a továbbiakban is tele van utalással Fellini remekművére, valamint egy sor egyéb más filmre, Almodóvar önvizsgálata mégis azonnal felismerhetően egyedi, szuverén alkotás. Kendőzetlen, nyílt és természetes ténymegállapítása a homoszexualitásnak, a kábítószerhasználat különféle, igen kifinomult módjainak (bár Almodóvar saját bevallása szerint sohasem használt heroint – csak kokaint, de azt sokszor), a főhős körüli nők plasztikus jellemrajzai, az anya szerepének (Penelope Cruz) meghatározó volta, valamint az ízlésesen megálmodott lakásbelsők, kosztümök mind-mind jellegzetesen Almodóvaros motívumok. De a témából fakadóan művészi dilemmáit is megosztja a nézőkkel a spanyol rendező: felvállalja vissza-visszatérő “kokettálását” az ún. magas művészet felől lefitymált melodramatikus felhangokkal, miközben e filmben is alkalmazza ezeket. Az összhang azonban nála mindig kristálytisztán csendül meg, egyetlen hamis hang nem hallatszik ki.

Érzelmes, keményen őszinte, férfias film ez, minden vibráló színpompája, eltúlzottnak tűnő gesztusa, és monomániás köldöknézegetése ellenére. Nem Fellini remake-je, hanem Almodóvar válasza Fellini felvetésére. Ugyanabban a ligában játszanak. Az intim hangulata ellenére mégis igen látványos filmben meg kell említeni Banderas fantasztikus színészi játékát, engem kifejezetten mozgáskultúrája nyűgözött le, ahogyan a súlyos gerincbántalmaktól szenvedő rendező bizonytalan, óvatos mozgását kitalálta és eljátszotta. Bravúros teljesítmény, nem véletlenül nyert díjat Cannesban és egy sor más fesztiválon.

Miközben Suttyósztánban egyesek céltáblájukra tűzték a korosabb autóvezetőket, mint a közlekedésbiztonságra legveszélyesebb népcsoportot, az élemedettnek nyugodtan nevezhető, idén 90 éves Clint Eastwood két évvel ezelőtti opuszában egy kilencvenéves virágkertészt alakít, akit elsősorban szabály(KRESZ)követő magatartása és évtizedeken és mérföldek ezrein át tartó balesetmentes gépjármű-vezetése miatt szemel ki magának egy mexikói drogkartell, hogy drogok mázsáit szállítsa le biztonságban rendeltetési helyükre. Az “öszvér” azaz, A csempész cselekménye amúgy a valóságon alapszik, a történetet a New York Times egy újságcikke inspirálta, mely arról tudósít, hogy az amerikai kábítószerellenes egység (DEA) elfogott egy kilencvenéves drogfutárt, aki a mexikói Sinaloa kartellnek szállította a cuccost Amerikába. Természetesen, a Clint bácsi által rendezett film írói stábja dramaturgiai szempontból nyilván kiszínezte és kellő érzelmi, gondolati hangsúlyokkal látta el a sztorit, ettől még messze nem sci-fi vagy mesefilm, amit látunk.

Ráadásul, a békés, jobbára törvénytisztelő civil világból érkezett bűnelkövető motívuma ma még elég forró is, elég, ha csak a gyógyíthatatlan rákbetegségének tudatában családjának sorsát a szintetikus drogkészítésben megjobbító hajdani gimnáziumi tanár kritika és közönség által egyaránt igen magasra testált sztorira utalok, amit eredetileg Breaking Bad címen falt be mindenki, aki a jót szereti. Earl, a filmbeli drogcsempész itt egy magának való, koreai veterán virágkertész, aki életének kiteljesedését a tűzliliomok nemesítésében találta meg, családja kárára. Earl ugyanis minden idejét kertjében tölti, amit nem, akkor különféle virágfesztiválokon piál, nőzik és hepajozik – kor nem akadály nála. Családja tulajdonképpen ki is tagadja érzéketlenségéért, nemsokára azonban a bank is benyújtja a számlát: Earl csődbe megy. Ekkor jön a visszautasíthatatlan ajánlat, amiről a történet szól.

Clint Eastwood azonban nem azért tart ott a mai filmben, ahol, nem véletlenül nyert eddigi hosszú és lenyűgözően gazdag életében 4 Oscart és 149 más díjat, valamint gyűjtött be ezek mellé még 173 egyéb jelölést – ez a film is több egy sima kábítószer-csempészéses, drogkartelles kriminél. Sőt, mindez csak apropó arra, hogy Clint bácsi megossza velünk a család fontosságával kapcsolatos gondolatait, valamint a Gran Torino után újra visszatérjen néhány pillanatig a rasszizmus és idegengyűlölet témájához is. Csak egy picit didaktikus ez, Eastwood van annyira intelligens, hogy az egészet csak egy furcsa, morózus öregember morfondírozásként, zsörtölődéseként adja elő, akit a végére ráadásul még jól meg is szerettet a nézővel. Earl személyisége fejlődik, azt a klasszikus, nemes ívet írja le, amit amúgy ez a film teljes egészében is formál, a hollywoodi típusú, emberméretű hős-teremtő történetmesélésének legszebb hagyományait követve. Nem nagy, lehengerlő alkotás, még Clint bácsi pályáján belül sem, de ennek ellenére, egyszerűsége, sallangmentessége miatt mégis hibátlan, kerek egész, remek kis film ez. Jó lenne így megöregedni.

Egészen furcsa érzés négy hónap után újra beülni egy moziba… Ennyit vitt el eddig a koronavírus. Az egyik “első fecske” az újranyitott mozikban a Teljes titoktartás című francia krimi, ami a lehető leghagyományosabb, Agatha Christie-féle bűnügyi történetek lépésről lépésre haladó, vacsora után, a kandalló mellett, egy pohárka portói mellett aprólékosan kiagyalt szövevényét vegyíti a Szemfényvesztők-típusú átverős balhék sodró lendülettel vett hajtű-kanyarjaival. A történet főszereplője egy rendkívül sikeres bestseller-író, valamint gazdag és meglehetősen nagyképű kiadója, mellékszerepekben pedig különféle nemzetiségű fordítók, akiknek a híres író gigasikerének éppen megjelenő zárófejezetét kell lefordítaniuk, a várható, minél magasabb eladási rekord érdekében: lásd a címet.

Anélkül, hogy elspoilerezném a sztorit, azt azért megemlíteném, hogy a ‘sikeres író’ a krimi műfaj egyik gyakran használt kliséje. Hol személyesen viszi a prímet, mint Richard Castle, hol csak a távolból keveri a kavart, mint Thomas Magnum mentora, Robin Masters – hogy csak két, a televízióból közismert példát említsek. Régis Roinsard filmjében az egyik megválaszolandó kérdés az, hogy tulajdonképpen kicsoda a történetben szereplő író, ami ezúttal azért érdekes, mert végül nem lesz áldozata gyilkosságnak, de nem is ő követi el azt. Merthogy, lesz gyilkosság, hiszen egy valamirevaló krimiben kell lennie gyilkosságnak. Ennek a gyilkosságnak tanúi leszünk, mi nézők és a történet szereplői egyaránt: ebben a krimiben nem ez lesz a központi elem, ez csupán egy mellékes epizód. A fő kérdés, az író valódi kilétének felfedése mellett, egy agyafúrtan megszervezett zsarolás “mikéntje”, melyben valaki azzal zsarolja a dúsgazdag kiadót, hogy ingyenesen közzéteszi a megjelenés előtt álló tuti bestsellert, ha nem utal sok-sok pénzt egy bankszámlára. De kicsoda az SMS-en jelentkező zsaroló, hiszen akik ismerhetik az eredeti kéziratot, az a kiadó, valamint a fordításra kiszemelt, a külvilágtól hermetikusan elzárt személyek, illetve maga, az író…

A valóban fordulatos cselekmény szinte természetesen hat könyvtárszagúan kimódoltnak, amit még tovább erősít a nyitókép tűzben lobogó könyvespolc látványa, valamint maga, a könyvkiadás, mint a történet környezete: éppen annyira kiagyalt a sztori, mint Agatha Christie Tíz kicsi négerje. Egy krimiben azonban nem teszünk fel olyan kérdéseket, hogy “de miért ment oda,”, “miért nem gondolt erre vagy arra”, és a többi, hiszen így saját szórakozásunkat rontanánk el. Fogadjuk el az alkotók által felvázolt alapszituációt és a szereplők karaktereit, vagy ne, de akkor lapozzunk. Szóval, a valóban fordulatos, izgalmas cselekmény valóban igen kacifántos “rendőrkanyarokkal” halad a tényleg meglepő, de megnyugtatóan és logikusan kivezetett végkifejlet és az általa közölt üzenet felé. Manapság elég forró téma a szellemi tulajdon és a szerzői jogok körüli polémia, hiszen a digitalizáció egyre fejlettebbé válásával tulajdonképpen ma már minden másolható, az eredetivel szinte megegyező minőségben, egy könyv esetében ráadásul a lényeg elsősorban a szövegben rejtőzik, aminek másolása és interneten való közzétételen játszi könnyedséggel megoldható bárki számára. Vannak aztán olyan emberek, cégek, akik valahogyan az alkotó és a fogyasztó közé férkőzve tesznek szert gigászi vagyonokra. Ők a terjesztők, a kiadók, a menedzserek és impresszáriók, egyéb ügynökök – nos, e történet célkeresztjében éppen ők állanak (az arisztokratikus külsejű, mások által rendkívül jóképűnek mondott Lambert Wilson hitelesen adja ezt a figurát). Azzal, hogy Roinsard a szellemi terméket, a kreativitást, a művészi alkotást fölébe helyezi olyan hagyományosan kapitalista elveknek, mint a haszonelvűség, a minél nagyobb profit hajhászása és a szabadkereskedelem címén való sápszedés, egészen érdekes, üdítő alkotássá teszi ezt az izgalmas kis filmet.

Két hét alatt másfél Magyarországnyi francia látta ezt a filmet, melyben tulajdonképpen saját magukat röhögik ki: a dél-franciák az északiakat, az északiak a délieket, a nyugatiak mindkettőt, a hegyvidékiek meg úgy „en bloc”, az egészet. Ez a siker azonban nemhogy megosztotta a franciákat, hanem inkább összekovácsolta, hiszen a film alapvető tanulsága az, hogy milyen jó franciának lenni. És azt kell mondjam: tényleg jó lehet franciának lenni…

A postás

A Moldova György által leírt ‘hülye’ jelző fokozásában az előkelőnek tán nem mondható „legközépsőbb” szintet érte el ez a tiszteletreméltó foglalkozás, hülye, hülyébb, leghülyébb, rendőr, postás, vasutas, bár itt a célkeresztben elsősorban a vasutasok álltak (Akit a mozdony füstje megcsapott…). A Posta, a vasúthoz hasonlóan, szintén állam az államban, dolgozói sajátos külön kasztot alkotnak a közalkalmazottakon belül, a sajátos belső hierarchiát alapos szabályrendszer szabályozza. Mindig is fura fazonok gyűjtőhelye volt a cég. A viszonylagos szabadság vonzó volt a bohém alkatú figuráknak, sok elvetélt egyetemista, alkotásból kisiklott művész is tekerte az ormótlan postásbiciklit, olykor be-betérve egy sarki kocsmába bedobni egy kisfröccsöt, hogy ne legyen olyan nehéz a táska. A kliensek is gyakran behívták a postás bácsit egy kávéra, néhány szóra, tojáslikőrre. Volt romantikája ennek a munkának, hiszen -persze, csak az emblematikus kézbesítőknek- nem kellett egész munkaidőt irodában tölteni, kora reggel dugig tömött táskáikkal kiröppentek a világba, hogy az emberekhez elvigyék a leveleket, pénzt, csomagot, híreket. Küldetésnek is érezték ezt sokan. Az internet és telekommunikáció előtti korban a postások fontos közvetítői voltak az információnak, jelentőségük, mítoszuk mára jelentősen megkopott. De talán él még, hiszen elég csak kinézni a gangra, milyen örömmel totyog sietve beengedni a postást a szomszéd nyugdíjas néni. Még manapság is sok embernek egyike a kevés élő külvilági kapcsolatnak a postás, a vegyesboltos és a körzeti orvos mellett. Így volt ez mindenhol, ahol Posta működött. Az Isten hozta az Isten háta mögött című film főszereplője Philippe Abrams egy postamester, akit egy balszerencsés ügylet miatt a vágyott Riviéra helyett valahová fel, a szörnyű hideg és távoli Északra küldött szolgálatot teljesíteni a francia állami Posta.

Önismereti nyelvi tréning, franciáknak és nem franciáknak

A film alapvetően a déli és északi francia életmód, nyelvi dialektus, kultúra és maguk, az emberek különbözőségének dinamikájára épít, erősen kihasználva a meglévő előítéletekben rejlő komikumot. Nagyon erős a film nyelvi síkja. Mennyire különböző az északi és a déli francia nyelv, olykor percekig beszélhet egy északi francia franciául egy provance-i franciának, hogy az akár egy kukkot is megértsen belőle. Fordító legyen a talpán, aki a filmben adódó rengeteg lefordíthatatlan elhallásból, félrefordításból, speciális tájnyelvi szavakból álló francia szöveget át tudja érték- és minőségarányosan ültetni beszélt magyarra, hiszen itt nem arról van szó, hogy egy palóc beszél egy makóival, még csak arról sem, hogy egy moldvai csángóval. Én ugyan nem tudok franciául, egy ügyesen lábjegyzetelt (!) angol felirattal néztem a filmet, azonban így abszolút lejött a francia dialógusok humora, ezért bátorítok minden franciául nem tudót, hogy ne riassza el ettől a filmtől az, hogy nem fogja érteni a szóvicceken alapuló humort. Franciául tudóknak, tanulóknak pedig kötelező a film, ez gondolom, evidens.

Persze, ahhoz, hogy ez a szó szerint nem értett verbális humor mégis működjön, ehhez nagyban kell a vérbő és életteli karaktereket alakító színészek hatásos komédiázása is. A francia vígjátékok esetében megszokott széles gesztusokkal, nagy grimaszokkal operáló, mi tagadás, máshol néha már idegesítő bohóckodást látjuk ebben a filmben is, főleg a főszereplő Abrams postamestert alakító Kad Meradnál, de az, hogy itt nem idióta franciákon, hanem szerethető és szeretni való embereken kell röhögnünk, azért nagyban megkönnyíti a befogadást. Egyrészt szerintem ez az oka a nagy francia sikernek is. A másik főszerepet, Antoine-t, a kissé pityókás északi postást is alakító rendező-forgatókönyvíró Dany Boon valódi emberekről mesél igaz történetet, amely minden egyes részletében hordozza a mai Franciaország valóságát, mindenféle komolykodó hiperrealizmus, brutális dokumentarizmus nélkül, ám annál több bájjal, bölcsességgel és szeretettel. Nem kelt viharos nagy érzelmeket a film, nem kóvályog utána napokig a néző, nem „nagy” film ez, hanem egy kedves, csendes mese, egy igazi „feelgood” mozi. Nekünk, magyaroknak azonban egy manapság különösen fontos tanulsággal szolgál: a film kristálytisztán mutatja meg, hogy a látszatra, szóra, gondolatra különböző, de azonos nemzetbe tartozóak mennyire könnyen el tudják fogadni egymást, úgy hogy ehhez tulajdonképpen semmit nem kell feladniuk. Asanisimasa: 8/10