asanisimasa

Mára nagyjából minden épeszű ember számára világos, hogy a világ egyik legnagyobb urának székében és fehér házában egy elkényeztetett óvodás érzelmi intelligenciájával rendelkező, végletesen hiú, öntelt, felelőtlen, és ezzel együtt rendkívül agresszív, mindenféle gátlást nélkülöző nárcisztikus szociopata üldögél széles művigyorral és narancssárgára alapozott rinocéroszvastagságú bőrrel az arcán, hülye frizurában. De hogy miből lett ez a furcsa és rendkívül idegesítő cserebogár, arra talán nem árt némi fénykört irányítani. A Trump-sztori, eredeti címén The Apprentice, valójában a fiatal Donald Trump ’70-es, ’80-as évekbeli színre lépését követi végig, egy rendkívül tehetséges, de még padavanjához képest sem igazán jó ember, bizonyos Roy Cohnnal való viszonyának történetében. Cohnról legyen elég annyi, hogy a hírhedt inkvizítor McCarthy szenátor oldalán került képbe az amerikai közéletben, majd megbuktatta Nixon elnököt, több tucatszor vívott nyertes jogi csatát az amerikai kormányzat ellen és most, amikor e film játszódik, egy fiatal, bősz energiákkal felfelé törekvő ingatlanvállalkozót fogad szárnyai alá, hogy kihozza belőle mindazt, amit mi, most tapasztalunk.

Cohn valóban komoly pofa volt, például ő a kulcsfigurája Tony Kushner világhírű színdarabjának, az Angyalok Amerikábannak is, melynek HBO-s filmverziójában Al Pacino hozta a vérnősző antikommunista, keményen republikánus, de ezzel együtt köztudomásúlag vad, drogokban fürdő gay-partikon tomboló nagymenő ügyvédet. Itt az Utódlásból is ismert, szintén kitűnő Jeremy Strong alakítja (kiválóan), míg a fiatal Trumpot Sebastian Stan alakítja, szép igyekezettel és sikerrel: szerencsére nem a maszkmesterekre bízták a figura megalkotását, hanem Stan színészi képességeire. Két ellentétes irányú személyiségfejlődést látunk: míg Cohn karrierjét maga alá temeti kétszínű életvitele és az AIDS, úgy tör felszínre a kezdeti, kissé pipogya, de ambiciózus Trumpból az, amit ma látunk belőle. A film végén nincs happy end (számunkra), többé-kevésbé megmarad a reálishoz közelítő attitűdben, miközben az alkotók (Gabriel Sherman író és Ali Abbasi rendező) ügyesen elhelyezik a cselekményben azokat a hivatkozási pontokat is, amik végül Trump első, de főleg második elnöki ciklusához vezettek, illetve azt jelemzik (MAGA, stb.). Megismerkedünk Trump családjával, az alma meg a fája, ugyebár, szépen végigmegyünk az Ivanával kötött első házasságán, az is tanulságos; sok meglepő dolgot nem kapunk, viszont azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy mi az, amiért ezt az embett (és a többi hozzá hasonló nárcisztikus szociopatát) tisztelik.

Biztosan van ennél jobb filmje Paul Thomas Andersonnak, de azt azért rögtön ide is bökném, hogy szerintem kevés szórakoztatóbb és pörgősebb majd’ háromórás alkotás akad a filmtörténetben az Egyik csata a másik utánnál. Persze, egy Vérző olaj, vagy egy The Master után mindenki valami óriási, hatalmas ívű “intellektuális tűzijátékot” vár, igaz, azoktól meg én nem voltam elájulva. Viszont PTA kisebb filmjeit, a Kótyagos szerelmet, a Boogie Nights-ot, az Inherent Vice-t, vagy a szinte mindenki által utált Licorice Pizzát egyöntetűen imádom, sőt, a kedvenc filmjeim közé sorolom. Így most már ezt a “Csatát” is. Más kérdés, hogy akkor most mi a “jó film”? Ebben az esetben mondjuk azt, hogy ami a tömegeknek tetszik…

Mindenesetre elég sokan utasítják el, vagy fitymálják ezt a filmet, annak ellenére, hogy -ahogy PTA-nál általában- nagy formák jöttek itt össze. A könyvet Anderson az amerikai irodalom legendás nagy rejtőzködő zsenijének, Thomas Pynchonnak Vineland című regénye inspirálta a pletykák szerint, bár az imdb Pnychont is feltünteti íróként a filmnél (ráadásul, Pynchon és Anderson filmes kooperációja már majdnem olyan gyakori, mint Krasznahorkai/Tarr-páros együttműködése). Főszerepben Leonardo diCaprio, a maga 25 millió $-os gázsijával, Sean “fullba tolt kretén” Penn, Benicio Del Toro, a mexikói bika és még egy csomó érdekes karakterű, de kevésbé ismert arc. Mondjuk, az van a cím alá írva, hogy akcióthriller… Hát, az aztán biztosan nem, mégha alapvetően egy terrorista 15 évet átölelő életszakasza a film tulajdonképpeni cselekménye, a kezdeti időktől, amikor az amerikai hatóságokat tevőlegesen szívatja, ám mindenképpen magasabb céloktól vezérelve, jelen esetben az Államokba befelé igyekvő déli menekültek alapvető emberi jogainak érvényesítendő. Aztán, miután a forradalom (amit, ugye, nem közvetít a TV) megette gyermekeit, ahogyan az szokott lenni, az illegalitás paranoid időszaka, az elkerülhetetlenül közelgő lelepleződéssel, az sem úgy thriller, ahogy várjuk. Persze, vannak akciók is, de nem ez a lényeg, hanem a környezet, a miértek, a hogyanok, a kik. A forradalom viharának érzete. Durrognak puskák, sivítanak rakéták, gumik csikorognak vadul, de nem ezt mutatja PTA, hanem arcokat, tekinteteket, nüanszokat, mert őt az érdekli, mit éreznek közben szereplői, mi hajtja őket, miben hasonlít rendkívüli mértékben egymásra a hadviselés és a szexualitás? Aztán írják azt is, hogy vígjáték. Én többször hangosan nevettem, és rengetegszer halkan azokon a finom kis poénokon, melyekkel a velejét fogja meg olyan nagyon is komoly, akutális dolgoknak, mint a terrorizmus, a migráció, a migráció- és terrorrizmus elleni harc, valamint pompásan karikírozza az ebben résztvevő emberek, valamelyik oldalról kvázi hősök kisszerűségét, kiszolgáltatottságát és hétköznapi heroizmusát. Egyszóval, semmi közvetlen erőszak-, adrenalin- és pukikakipornót nem kap a szájtáti néző a pénzéért, amiért nyilván dühös is, már ha nem használja az agyát közben. Márpedig, a tucat műfaji filmek, az olcsó (ám méregdrága) látványmozik fogyasztásra ösztönző antikultúrája éppen erről neveli le a nagyközönséget.

Valójában PTA ezzel a filmjével (is) a legtisztább, legeredetibb hollywoodi eszménynek áldoz, amikor újfent a szabadság és a szabad ember mindenek felett álló nagyszerűségét hirdeti, ráadásul olyan környezetben, olyan nyelven és olyan ritmusban, aminél ma nincs aktuálisabb. Természetesen, Leo ezúttal is mindent meg is tesz a gázsijáért, de Sean Penn ezúttal is fullba’ tolja, ám le is játssza őt: Lockjaw százados, majd ezredes egyszerre komikus és félelmetes figurája annyira telitalálat, Penn groteszk grimaszaival, frizurájával, mozgásával (!), hogy azért simán rátolnám az Oscart. A forgatókönyv szerintem eredetileg egy minisorozatnak készülhetett, bár ez csak tipp, de tény, hogy néhol a húzások, melyekkel erre a két óra 41 percre lett kurtítva a 15 év, olykor nem igazán sikerültek perfektre (pl. a finálé párbaj-jelenete). Ettől függetlenül minden percét élveztem.

Egészen biztosan nem A kegyelem fajtái a főműve Yorgos Lanthimosnak, de simán illeszkedik A Homár, az Egy szent szarvas meggyilkolása vagy a Szegény párák című, ma már bizonyos körökben kultikussá nemesedett alkotások által fémjelzett sorba. A görög származású filmrendező-sztár ebben a triptichon-szerkezetű művel is megmaradt annak a polgárpukkasztó punknak, akit korábbi filmjeiből megismertünk, miközben azóta, hogy első filmjeit simán kifütyülték például Cannesban, mára simán az ujjai közé csavarta a mindig újat kereső és újat igénylő, nyitott közönséget szerte a világon. Konkrétan arról van szó, hogy azt csinál és azzal, amit akar. Nem tudom, meddig teheti ezt meg, de egyelőre megteheti – mert jól csinálja.

Ez a bő két és fél órás etűd is rendkívül szórakoztató, miközben ha megfeszítenének, se tudnám megmondani, mi a fészkes fenéről szól tulajdonképpen. Maga, Lanthimos is azt mondta, amikor megkérdezték tőle, hogy ki is az a mindhárom filmbeli fejezet címében szereplő R.P.M., hogy fogalma sincs. Ne keress benne értelmet, s megleled – ez lehet a kulcs (egyelőre) Lanthimos filmjeinek megfejtéséhez. Bizarr, szürreális, provokatív, helyenként kifejezetten pornográf történetek, történetecskék haladnak elegáns fényképezésben, remek színészek (Emma Stone, Jesse Plemons, Willem Dafoe és mások) hihetetlenül alázatos jelenlétével valahová a lehető leghagyományosabb filmes modorban, azonban ez a “valahová” nem jelenti semminek a végét, vagy kezdetét, pusztán az alkotó ott, abban a pillanatban mondta ki, hogy “ennyi”, és annyi. Vagy képzeljük el, hogy egy messzi tájon kirándulunk és szájtátva bámuljuk a tájat, az ott élők ismeretlen kultúráját, annak nyomait, melyek egyszerre idegenek és valahol mégis ismerősek. Persze, ehhez nyitottnak és szabadnak kell lennünk, vagy legalább törekedni efelé és nem szabad ragaszkodnunk a belénk rögzült normákhoz, rutinokhoz. Láthatunk Lanthimos filmjeiben mindent. Például társadalomkritikát. Senki nem savazza annyira maró gúnnyal a fogyasztói társadalom vadhajtásait, mint Lanthimos, miközben ezt egy nüansznyira sem direkt módon teszi. Láthatunk személyi játszmákat, egy erősen sarkított főnök-beosztotti viszonyt ordenáré heppienddel, egy elvesztett társ hiánya miatti pszichózis abszurd lélekrajzát vagy egy elhidegült személyes kapcsolat defektusát egy tiszta szexuális forradalmat hirdető szektában feloldani akaró nő ámokfutását a megsemmisülésbe és nyilván annyi értelmezése lehet R.P.M három történetének, ahányan nézik – de azért nem árt vigyázni, ez mély víz, csak úszóknak! Szerintem Lanthimos Luis Bunuel és David Lynch szerelemgyereke.