asanisimasa

Akár hiánypótló, ködszurkáló, fontos projekt is lehetett volna Park Chan-wook (a dél-koreai film egyik legismertebb és legelismertebb reprezentánsa, akit leginkább hírhedt Bosszú-trilógiájáról ismer az ínyencségekre fogékony nyugati néptömeg) kémhistóriája, A Szimpatizáns – de nem lett az. Pedig Park mester ezúttal is különleges témát választott az amerikai-vietnami (vietnami szemszögből vietnami-amerikai) háborúban kettős ügynökként mindkét országot megjárt titkosügynök történetével (ráadásul kémtörténetekben is van már gyakorlata). Itt valamennyire le is jött az az identitás-válságos para, ami az efféle történeteket izgalmassá teheti, ráadásul mindez dél-vietnami (tehát amerikai-barát) szemszögből, de északi (tehát komcsi) meggyőződéssel, ám amerikai generálszósszal leöntve.

Láthatjuk Robert Downey Jr.-t legalább hat (!) karakterben, amiből számomra a göndör, vörös, égszínkék szemű CIA-ügynöké a legütősebb, de az ő multi-mókázása sem tudja átsegíteni a cselekményt a rendre ellaposodó, unalomba fúló hosszas üresjáratokon. Egész egyszerűen a félig francia, félig vietnami kommunista Százados nevű kém (Hoa Xuande) nem elég izgalmas karakter ahhoz, hogy végigrángasson történetén. Park sem tudja felrázni a sztorit, néha vicceskedik, néha brutálkodik, de mindvégig egyenetlen és ritmustalan. Jól néz ki a sorozat, de ennyi. Legjobban a hollywoodi filmforgatásos szcéna szórakoztatott, de az is csak módjával – mert e témában is vannak ennél jóval erősebb példák. Ez szerintem nettó kudarc.

Miután Brad Ingelsby igen szépen, igényesen megoldatta Kate Winslettel az Easttowni rejtélyeket, most Mark Ruffalót állítja csatasorba A megbízás című -újfent hét epizódnyi- történetben, melyben egy ötvenes, már messze nem acélos fizikumú FBI ügynök kapja a “címszereplőt”: ki kell derítenie, kik fosztogatják Pittsburgh külvárosában a helyi motorosbanda által üzemeltetett drogtanyákat? A téma így első hallásra talán nem tűnik túl extrának, legfeljebb egy tucat akciókrimi néz ki belőle, nem több. Ingelsby viszont a fent említett négy évvel korábbi, hasonló formátumú dolgozatával már bizonyította, hogy képes új szemléletet és minőséget hozni egy meglehetősen túlgondolkozott, túljátszott műfajba.

Ezúttal sem adja alább. Marad az erős morális tartalom és a társadalomkritikus szemlélet. A történet szereplői az állandó költésgvetési szigorítások között munkájukat végezni kénytelen bűnüldöző “szakmunkások”, egymással bonyolult kapcsolati hálóban élő csonka családokban, árván vagy yszüleik által elhagyottan, ad hoc nevelkedő gyerekek és majdnem felnőttek, kétkezi munkások, akik ott keresik meg a megélhetéshez szükséges mellékest, ahol azt találják. A bűnözés, mint egyedüli pénzkereseti forrás a hajdan virágzó, mára lepusztult ipari nagyváros peremén. Persze, a történetben vannak akciók, lövöldözések, verekedések, hiszen ezek műfaji kellékek, azonban vannak húsvér emberek is, saját sorsokkal, élettörténetekkel és élethelyzetekkel. Sokan közülük életük egy kritikus pontján rossz döntést hoznak, mert csak így tudják biztosítottnak tudni jövőjüket, vagy ha a sajátjukat nem is, de hozzátartozóikét mindenképpen. Simán el lehetne ítélni valamiért szinte minden szereplőjét a történetnek, viszont Ingelsby elegánsan fellebbenti a fátylat a dolgok, a bűnök hátteréről, a szereplők tetteinek igen bonyolult motivációiról és így egy szimpla piffpuff kriminél lényegesen komplexebb, részletgazdagabb, de ami a legszebb, emberibb képet kapunk. “Csodálkozol a kokainistán, s nem érted? Gondolkozzál az okain is tán – s megérted!” – írta anno Kosztolányi, akit biztosan nem olvasott Ingelsby, de valahogyan mégis ugyanerre a következtetésre jut.

Ne higgyjük azonban, hogy ez A megbízás egy száraz, didaktikus tanmese, vagy életről is lehozó, lelombozó szociográfia, mert az elejétől a végéig egyre feszültebb, székbe tapasztóbb dráma, de egy izgalmas akciókrimi is. Ruffalo természetesen remek, de mellette látunk több nagyon erős alakítást is. Tom Pelphrey gyűlölettől és aggodalomtól izzó tekintete, Emilia Jones törékeny, de mégis sziklakemény ereje, belső tartása vagy a kis árva Sam (Ben Lewis Doherty) angyali szelídsége emlékezetes marad, a többi remek karakter mellett is. A történet lezárt, kerek egész, egyelőre nincs hír második évadról, de ha mégis lesz, az egy teljesen új történet lesz.

A mai divatos tru crime, azaz megtörtént bűnügyes sztorik közé sorolható ez a szintén valóságban megtörént eseményeket elmesélő miniszéria, azonban Az utolsó lépcsőfok nem a szokásos borzongató, nyomozós thriller, hanem más műfajok, a tárgyalótermi dráma és a bergmani ihletettségű pszichológiai dráma felől közelít egyre beljebb és beljebb haladva témájához: Kathleen Peterson halála egyszerű baleset, vagy férje által elkövetett gyilkosság volt. A cselekmény két fő szálon fut, intenzív flashbackekkel körítve, részint a férj, a közepesen ismert, közepesen sikeres, politikusként is kudarcos író Michael Peterson 16 éven át tartó bírósági és büntetésvégrehajtási kálváriáját követjük nyomon, igen alapos, részletekbe menő, lélektanilag is igényes alapossággal, részint az ügyet a kezdetektől rögzítő francia dokumentumfilmes stáb kvázi werkfilmjeként, melyből az ügy hátterére derül fény.

Én nem tudtam semmit az ügyről, amikor elkezdtem nézni a sorozatot, így nem is árulom el, mi a megoldás a végén – csupán annyit mondanék, hogy nem az a lényeg, hogy “ki a gyilkos?” Én legalábbis ennek tulajdonítom a relatíve alacsony tetszési indexeket, hiszen a tömeget kevésbé érdeklik a miértek, a hogyanok, és az, hogy mi lehetett az oka, mi vezetett oda, mint a végeredmény, az, hogy ki a bűnös, kit kell elítélni. Antonio Campos sorozatkreátort viszont elsősorban a Peterson-házaspár, illetve a kiterjedt Peterson-család érdekelte, elsősorban lélektanilag, valamint sokkal inkább szerette volna megfejteni az áldozat és a gyilkossággal vádolt férj személyiségét. Egyik sem volt egyszerű. Toni Colette (Kathleen) és Colin Firth (Michael) ennek érdekében a színészi játék magasiskoláját mutatja be, “nagy” mozijátékfilmeken, komoly művészfilmeken is ritkán látunk ilyen kiismerhetetlen, finom, apró rezdülésekre, gesztusokra, pillantásokra épülő alakítást, amit például Firth nyújt mindvégig a nyolcrészes szériában, de Colette is méltó partnere ebben. Egyszerre visszataszító, szánalmasan kisszerű és szánnivaló, sőt szeretetreméltó, furcsán bohém figurák, egy rendkívül sokszínű, ám szintén sokféle behatás által gyötört családban. Már csak ezért a két alakításért érdemes megnézni ezt az amúgy valóban lassan hömpölygő, ám éppen így igen mélyre hatoló történetet, azoknak, akik nemcsak a felszínre kíváncsiak, akik számára fontosabb az út, mint az út vége. Michael Iver Peterson története és pokoljárása -ebben az olvasatban- sokkal többet mond el olyan, sokak számára kínos, elleplezett, letagadott dolgokról, mint a szégyen, a hazugság, az egymástól függés, mint amennyit az jelent, hogy Kathleen Peterson milyen körülmények között verte szét a fejét villájuk lépcsőházában.