asanisimasa

Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna olyan kegyetlen filmet, mint amilyen Andrei Zvyagintsev (Leviathan, Elena) mindenféle díjas Szeretet nélkül című alkotása. A kortárs orosz filmművészet egyik legjelentősebb alkotója ebben a filmben a mai Oroszország felső-középosztályát veszi célba, méghozzá pengeélesre fent társadalomkritikai éllel. Jól kereső, kifejezetten jól szituált pár/ok a történet főszereplői, a mai orosz elit, akiknél üresebb, sivárabb lelkű érzelmi analfabétákat még talán senki nem vetett vászonra ezelőtt.

Azért is mellbevágó a film kegyetlensége, mert tulajdonképpen nem láthatunk benne semmi explicit durvaságot, néhány verbális szinten lezajló családi perpatvaron kívül. Zvyagintsev azzal teszi látleletét kíméletlenné és kőkeménnyé, hogy sebészi pontossággal tárja fel a „tárgylemezre” helyezett témát, tehát a történet szereplőinek boldogságkeresését. Egy fiatal pár válását követjük nyomon, mintegy évtizedes kapcsolat után, minden ezzel járó macerával: eladni a közös lakást, megosztani a javakat, stb. Közben mindkettő látszólag lángoló szerelemben él már új párjával, akik viszont vagy sürgetik a válást, vagy… Ja, a gyerek. Róla én is majd’ elfeledkeztem, ahogyan a filmbeli váló pár is.

Ennek a tízéves-forma kisfiúnak léte a történet apropója, ugyanis a kissrác egyik pillanatról a másikra eltűnik. A gyerek hiányát az anya is csak napok múltán veszi észre, pedig elvileg az ő gondjaira van bízva. Már ennyiből is érezhető, hogy mi a film üzenete. Mindenki el van foglalva a saját boldogságágával, illetve annak hajszolásával, miközben az ezzel járó, korábban született „melléktermék”, a gyerek már csak felesleges kolonc. Zvyagintsev ezt az embertelen, önző, felbomló, vagy éppen kicsi legókként összeálló párkapcsolati, illetve családi légkört pontosan, színészileg hitelesen eljátszatott jelenetekben, kíméletlen logikával tárja elénk jéghideg, rideg luxust mutató képeken. Ez a rideg, önző, lelki sivárság uralja ma az orosz nép határtalan lelkét. A film cselekményének nagy részét az eltűnt/elkóborolt/elrabolt gyerek utáni kutatás teszi ki, melyben részt vesz (illetve éppen hogy nem vesz részt) a nemtörődöm, cinikus rendőrség, illetve a profin szervezett, de valójában csak érzéketlen és részvétlen gépként működő „gyermekmentő” civil szervezet. Látva ezt a látszólag jómódú, gondtalan, de valójában csupán felületes értékeket, pillanatnyi élvezeteket hajszoló, érzelmileg és lelkileg lepusztult társadalmi környezetet, Isten mentse azokat, akik ebben a világban elvesznek… Putyin valószínűleg nem szereti Zvyagintsev e filmjét (sem). Nagyon kemény mozi ez, melyet lassúsága miatt nézni fárasztó, de az általa ábrázolt súlyosan üres lelki pusztaságon barangolni súlyos teher is.

Cousteau kapitány gyerekkorom egyik nagy hőse volt, köszönhetően annak, hogy a magyar televízió igen sok filmjét, tévésorozatát leadta. Szikár, tengeri szél barázdálta arca, a belőle kiugró, ívelt sasorr és a távolba vetett kutató tekintet az, amire emlékszem ma  belőle, no, és az elmaradhatatlan piros kötött sapi. Meg a pipa. De az is biztos, hogy amit ma az élővilágról és a földrajzból tudok, az nagyban neki köszönhető (és Thor Heyerdahlnak, Gerald Durrellnek, Richard Attenboroughnak és a többi világhírű tudósnak, felfedezőnek, akik szintén gyerekkorom hősei voltak), nem pedig az iskolában tanultaknak, illetve annak a kíváncsiságnak, ami mindben benne volt. Nyilván érdekes életet élt mindegyik, és arra is emlékszem, hogy Cousteau elég sok mindent meg is osztott abból filmjeiben. Családja rendszeres szereplője volt a filmnek, ott éltek mind a Calypso fedélzetén. De hogy valójában milyen ember lehetett a hős, azt nem tudom.

Ma, jó sok évtizeddel később, már tudom, hogy a hősök általában elég nehéz esetek, igen fárasztó lehet őket nap mint nap elviselni, de hát azért ők a hősök, mert bizonyos esetekben másként működnek, mint az átlag porbafingó ember. A mélység kalandora is egy igen méretes pojáca volt élete nagy részében, legalábbis ez derül ki róla Jérôme Salle tulajdonképpen egészen szép, kerek életrajzi filmjéből, nyilvánvaló és közismert érdemeinek elismerése mellett. Önző, bizonyos szempontból korlátolt és felelőtlen pasas, akiből csak ismert, és filmben általa is feldolgozott családi tragédia csinált személyesen is szerethető embert. Ügyes ötlet, hogy ez a film is Philippe Cousteau, a hidroplán-balesetben elhunyt fiú történetére lett kvázi felhúzva, ugyanis az öreg Cousteau életének tulajdonképpen ő jelenti a nagy morális fordulópontjait is. Születése idején kezdte hagyta ott Cousteau a haditengerészetet, és fordult az általa feltalált könnyű-búvárkodás és kezdetben utópisztikus társadalmi és ökológiai elképzelései felé, majd halála körüli időben hagyott fel az ábrándozással és kezdett el valóban fontos kérdésekkel, a környezetvédelemmel foglalkozni.

Lambert Wilson színészi értelemben bár kissé más karakter, de azért hozza a kapitány összetett, furcsa karakterét. Karcos ellenpont mellette a magányosságát italba fojtó feleség szerepében Audrey Tautou, miközben a Philippe-et játszó Pierre Niney romantikus lobogása adja kettejük között a háromszög csúcsát, sajnos, a köztük lévő kötélzet rajza már sűrűn eltűnik a ködben. A személyi és családi konfliktusok szálait egy más jellegű történetben nyilván jobban, részletgazdagabban is ki lehetett volna bontani, ám jelen esetben egész egyszerűen nem lehetett elmenni a szereplők tevékenységének látványa mellett: a film ennek megfelelően telis-tele van lélegzetelállító vízalatti és víz feletti jelenetekkel, CGI-mentes állati találkozásokkal és egyéb látványosságokkal. Ezekre fogunk inkább emlékezni e filmből, Cousteau-ra viszont inkább az ő, saját filmjeiből.

Azon morfondírozom, hogy jó-e az nekem, ha ilyen filmeket nézek (és ilyen híreket, cikkeket olvasok), mint amiről ez a Sötét vizeken című film is szól… Már éppen keltem volna fel a fotelből, hogy kibasszam a picsába a konyhából az összes teflonbevonatú edényt, merthogy erről a teflon nevű izéről szól a történet, mikor tudatosult bennem a teflon által okozott kár visszafordíthatatlansága. Egyszerűen arról van szó, hogy ez ügyben nincs mit tenni. Ezt elbasztuk, mi, emberiség. Hogy mi is ez a sztori valójában, az olvasson utána, vagy akár nézze meg ezt a filmet. Nem valami szokványos összeesküvés-elméletről van szó, nem holmi hagymázas, környezetvédő raszta paranoiája: tény, melynek igazát bizonyítja az, hogy az ügyben először érintett DuPont nevű vegyigigamulti eddig több mint 600 millió $-t fizetett ki az USA-ban kártérítésként. Márpedig egy vérbeli kapitalista nem szórja csak úgy a nehezen megszerzett extraprofitját… S hogy miért kell nekünk tudni, hogy ezt elbasztuk, sőt, még egy csomó, más, hasonló kaliberű dolgot elbasztunk, visszafordíthatatlanul és jóvátehetetlenül? Mert így talán akad még valami ezen a világon, amit még megmenthetünk – magunktól.

A film, amire a síkagyúak nyilván ásítva legyintenek, hogy unalmas: rendkívül izgalmas. Egy ügyvéd, nevezzük nevén, hiszen él, ma is él, és folytatja harcát Dávidként a Góliát ellen, szóval Rob Bilott, felkelve puccos irodájának bőrfoteljából, egy elkeseredett vidéki gazda -az ügyvéd nagyanyjának távoli ismerőse- panaszára rákattanva, egy sima környezetszennyezési ügyben hirtelen egy óriási vegyikonszernnel, és annak szinte korlátlan gazdasági, politikai és jogi hatalmával találja magát szembe. Bilott azonban belekezd a kilátástalannak tűnő harcba, amire majdnem rámegy az egészsége, a családja is – ez a harc azonban akták millióinak átbogarászásában, jogi képviselők és tudományos szakértők körmönfont bikkfanyelvén, általában higgadt hangnemben folyik. Ez felületesen nézve unalmas, de ha felfogjuk a filmen látott történés lényegének legalább miránk érvényes néhány százalékát, akkor rögtön vasabroncs kezdi szorítani a gyomrunkat és fortyogni kezd bennünk a düh. Na most, elkapcsolhatunk erről a valóságcsatornáról, struccként dughatjuk fejünket a langyos homokba, azt híve, hogy megúsztuk, kedves vezetőnk, vagy akár a jóisten majd megvéd minket – de még azt sem fogjuk észrevenni, akikor az éhes oroszlán belemar a homokból kipucsító valagunkba. Jobban járunk tehát, ha tisztában leszünk mindazzal, hogy mit tettek velünk korlátolt, önző és pénzéhes emberek, mivé tették világunkat és hogy mit nem tettünk meg ellenük és talán rájövünk arra is, vagy valaki közülünk rájön arra, hogyan lehet ezt így tovább, ennél jobban, normálisabban… Mark Ruffalo a mi emberünk, ezt a filmet neki köszönhetjük, még ha tényleg nem csinál mást, mint felhívja a figyelmet az ilyen Bilotthoz hasonló önfeláldozó, bibliai méretű hősökre.

Régen volt ennyire színes és valóban különleges az Amerikai Filmakadémia seregszemléje, mint az idei 2020-as, melyen például ez a Jojo Nyuszi című film nyerte el a legjobb adaptált forgatókönyvnek járó Oscar-díjat. Christine Leunens regénye önmagában is meglehetősen zavarba ejtő, egyáltalában nem közhelyes nézőpontot képviselő mű, hiszen egy feltételek nélküli náci meggyőződésű, Hitler-rajongó német kisfiúról mesél egy második világháború végén játszódó történetet. Bár a Cellába zárva írónője Új-Zélandon él és belga apától és olasz anyától született Amerikában, apai nagyapja megjárta a náci munkatáborokat: talán innen az indíttatás, hogy ehhez az onnan, a világ távoli túlfeléről nézve talán távolinak tűnő, második világháborús náci témához nyúljon – viszont talán éppen ez a távolság kell ahhoz, hogy ezt a sokszor, sokféleképpen ábrázolt, sokak által talán túl- és agyonbeszélt(nek tartott), ám mégis még mindig aktuális történetet ennyire frissen, érvényesen tudja ábrázolni. Mindazonáltal, a második világháború, sőt a holokauszt szörnyűségeinek abszurd, akár szatírába hajló ábrázolására már korábban is voltak példák: pl. egyebek mellett Joseph Heller A 22-es csapdája című gyilkos szatírája vagy Tábori György már címében is megbotránkozásra alkalmas Mein Kampf című, szintén erősen szatirikus drámája.

Az Oscar-díj azonban a maori identitású Taika Waititinek jár, akinél jelenleg kevés eredetibb, kreatívabb arcot találni a hollywoodi álomgyárban. Ő írta a filmet Leunens regényéből, ő rendezte, miközben magát, Hitlert is eljátssza benne. (Ízlelgessük: Hitlert egy echte maori színész játssza…) Természetesen, ez a film is szatíra, bár a bevezető harmada sokunk számára akár riasztó is lehet. A főszereplő Johannes, azaz Jojo, egy tíz és fél éves német kisfiú, aki a második világháború végnapjaiban semmi vágyat nem érez, csak azt, hogy a Hitlerjugend fanatikus kötelékében vigye győzelemre imádott hazáját, Németországot és annak vezérét, Adolf Hitlert. A magányos kisfiú legjobb barátja egy elképzelt figura, maga Adolf Hitler, aki rendszeresen tanácsokkal látja el a fiút. Mivel azonban a fiú ügyetlen, ezért kiesik a jugend első vonalából, társai kicsúfolják, vezetői lenézik. Marad elképzelt barátjának továbbra is őt fanatizáló társasága – valamint egy lány, aki lakóházuk falában lakik… Waititi, miközben vaskos komédiázással, bombasztikus eszközökkel rajzolja meg a náci diktátor Jojo képzeletében megjelenő, idealizált karikatúráját, egy tökéletes ritmusú, szókimondó, csalafinta kanyarokat leíró tanmesében mesél az igazi emberség lényegéről.

Ugyanazzal a friss, néhol már meghökkentően eredeti humorral találkozunk a filmben, amit már a közel zseniális Vademberek hajszájában is megismerhettünk. Bár minden a jól bevált hollywoodi sablon szerint működik, látni kell, hogy minden frissen olajozott, optimalizált, átgondolt és átszerkesztett. Nem zörög, nem nyikorog – hanem lendületesen hasít. Wes Anderson hatása érhető talán tetten egyedül e filmben, vizualitásban főleg, de világlátásban is, de hát ő is renitens különce Hollywoodnak. Sam Rockwell, aki itt a Hitlerjugend fontos pozícióból lefokozott parancsnokát alakítja, mindig figyelemreméltó, de jó látni végre újra színésznőként Scarlett Johanssont is. Én nagyon kíváncsi lennék, hogy mennyire jön le ez a film Jojo kortársainak, a mai 10-12 éves kiskamaszoknak, mert a patron számukra van betöltve. Persze, ránk, sokat látott felnőttekre sem hatástalan darab ez, amihez a kellő hangulat már a bevezető ‘Komm, gib mir deine Hand‘ című Beatles-slágerrel megteremtődik.

Hajdu Szabolcs új filmjét mindenféle állami segítségnyújtás nélkül, tisztán magángyártásban készítette el. Ebben nincs semmi újdonság, Hajduról eddig is tudtuk, hogy egyáltalán nem jön zavarba, ha nincs pénz filmforgatásra, forgat ő akkor is. Megoldja, ügyes gyerek. A Békeidő forgalmazása is rendkívüli módon történik: az egyik videomegosztó alkalmazáson lehet nézni a filmet, no, nem ingyen, de ha van internetes vásárlásra jogosító bankkártyánk, akkor néhány dollárért már indul is a film az erre alkalmas tévénken, egyéb kütyünkön, akár HD-felbontásban is. Hogy mennyire aktuális az, amiről ez a film beszél, arról tanúskodjon az alábbi párbeszéd, mely a nappalinkban zajlott le akkor, amikor a film úgy az 57. perc magasságában (a vonatos-baglyos jelenetnél), valamilyen technikai malőr miatt hirtelen megállt: – Miért állt meg? – Tudja a faszom. Lefagyott. (…a kimerevedett képen egy lassan forgó körszimbólum hivatott jelezni, hogy valami valamit nagyon dolgozik éppen…) – Mikor indul el? – Honnan a faszomból tudjam?! Biztos pufferel… Nem tudom, miért ezt a szar ****-t használják, ez mindig ezt csinálja… (stb.)

Miután egy hirtelen ötlettől vezérelve odébb pöcköltem a lejátszást mutató csúszkát, a film újra elindult és simán végig is néztük. Azonban e fenti, jelentéktelen technikai nüansz is szépen mutatja, hogy mindennapi kommunikációnkban milyen mélyen van beágyazódva az előítéletek, félelmek és frusztrációk okozta verbális agresszió. Én például egy korábbi negatív tapasztalatomból egyből messzemenő következtetést vontam le egy videomegosztó szolgáltatásra vonatkozóan, miután a dolog megváltoztatására való képtelenségem okozta frusztráció és a párom erre utaló kérdésére durván, trágár módon válaszoltam. Ez helytelen volt és nem is oldott meg semmit. Viszont abban is biztos vagyok, hogy hasonló esetben tízből legalább kilenc ember különböző mértékben, de hasonló módon reagálta volna le a szituációt, és abban az egyben is csak elraktározódott a dolog, hogy majd később, váratlanul egy hasonlóan banális ügy következtében robbanjon ki. Hajdu egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetekből álló filmjében teljesen normális, kifejezetten intelligens embereket látunk hasonlóan problémás helyzetekben.

Egy gimnáziumi tanárnő például 11 éves kislánya előtt bonyolódik teljesen értelmetlen, hisztériába forduló veszekedésbe egy szűkszavú, és nem teljesen készséges virágbolti eladóval – csak később tudjuk meg, hogy idegállapotának milyen magánéleti okai lehetnek. Egy hivatásából adódóan feltétlen szeretetet, megbocsájtást hirdető lelkész képtelen megbirkózni félméteres kakastaréjt viselő kamasz fiával, holott az csupán saját, tomboló hormonjainak nem tud engedelmeskedni. Ellenzéki politikai aktivista anyuka magából kikelve kiabál az általa gyűlölt rendszer hivatásos őrére, a rendőr arcába, aki csak a törvényt kívánja betartatni vele – miközben lánya éppen szerelméhez szökik. Előtte sokkal csendesebben alázta porba elvárásainak nem teljesen megfelelő, de ezen minden erejével változtatni akaró asszisztensét. Elég részletes példázatát kapjuk aztán a kulturális közéletet nemrégiben felzaklató, különféle színházi botrányoknak. Egy színházi rendező -már premier után- kollégák, sőt, civilek szeme előtt durván megszégyeníti egyik színészét, hogy aztán nem sokkal később, egy rajongó hölggyel reprodukálja Sárosdi Lilla (és sokan mások) szexuális zaklatási ügyét is. Igen jelentőségteljes, másrészről viszont kíméletlen gesztus, hogy ezt a rendezőt Hajdu Schilling Árpáddal, Sárosdi Lilla férjével játszatja el (Sárosdi is szerepel a filmben, ő a korábban említett tanárnőt alakítja).

Tulajdonképpen a Schilling-házaspár szerepeltetése számít a film botránykövének is valójában, az, hogy a címe hajaz egy harminc évvel ezelőtti dokumentumfilmre, csak ürügy arra, hogy támadni lehessen: Schillingék köztudottan erős kritikával viseltetnek a mai Magyarországon tapasztalható politikai, társadalmi és ideológiai folyamatok iránt, ezért (önként) emigrációba is vonultak. A rendszer mélyéről beszóló Vitézy László kreálta ügy érdekes módon mégis Hajdu filmjének igazságát támasztja alá, akár egy kimaradt jelenet is lehetne a filmből. A hatalmi helyzetből adódó arrogancia, a téves (torzult) valóságérzékelés és a hibás prekoncepciók okozta verbális (olykor fizikaiba is forduló) agresszió, a higgadt, a problémák megoldására irányuló párbeszéd helyett a dominanciát erőltető, a másikat kiszolgáltatottá tevő attitűd Vitézy reakciójában is ugyanaz, mint amiket a film, különböző élethelyzetekben és társas szituációkban igen pontosan feltár. Mindemellett, azt is felvillantja, például a fiatalok szégyellős, elfogódott szerelmi jeleneténél, vagy a tanárnő lányának misztikus szökésénél, a kávéházi pincér vagy a taxis karakterében, hogy lehetnek más módjai is az egymással való kapcsolataink bonyolításában, vágyaink kiélésében. EZÉRT is rendkívül fontos Hajdu Békeidő című filmje. Az, hogy kényszerű helyzetben a számára legadekvátabb kifejezései formára talált rá már az Ernelláék Farkaséknál, és az abból fakadó, azt követő, immár csak lakásszínházi projekteknél, csak egy plusz a dologban. Bár, az igazán tehetségeseknek mindig van szerencséje is.