asanisimasa

Jó, tehát én vagyok a hülye, miért nem készülök fel jobban… Bedőltem a csábításnak, no, meg a kényszerű otthonülés is kívánta, hogy valami jó kis izgalmas sorozattal üssek el ebből egy (két) napot. Az HBO januárban startolt új sorozata, A kívülálló pont jónak ígérkezett erre a feladatra, hiszen durva tetszési indexeket kapott (még most is 8.0 ponton áll az imdb-n). Valami durva gyerekgyilkosságos sztori, ami állítólag még a True Detective-t is lenyomja – nagyjából ennyit tudtam előzetesen. SOHA NE DŐLJÜNK BE A HYPE-NAK!

Azért a True Detective első évada ennél sokkal jobb volt. Nem mintha A kívülálló annyira szar lenne, erről nincs szó. Csakhogy van egy bazi nagy DE. Kezdeném azzal, hogy Stephen King–regény adja az alapanyagot. Ezzel önmagában akkora baj még nem lenne, de azért nem árt tudni, hogy egyszerűen fizikai lehetetlenség, hogy egy író minden műve remekmű legyen. Ha az író nagyon jó író, akkor is életművének legfeljebb elenyésző része lehet remekmű, és hát King egyrészt rendkívül termékeny (szerintem nem is ő írja mindegyik neve alatt megjelenő regényt…), másrészt azonban még legjobb regényei is csak bestsellerek, kommersz sikerdarabok, ergo, a ponyvairodalom remekei. Jelentős darabok a thriller és a horror területén. A Ragyogás, A halálsoron, a Tortúra, és még néhány nekem is komoly élmény volt. Filmen is, de könyvben is. A King által kedvelt műfajokban nehezen lehet megkerülni a misztikumot, a természetfelettit, de neki -jobb, ihletett pillanataiban- ezt sikerült valóban szervesen, sőt mi több, logikusan beépíteni a cselekménybe, amellett, hogy a jobban sikerült történeteiben az igazán gonosz, a valóban rettenetes, félelmetes mindig teljesen hétköznapi, valóságos dolog, vagy a legtermészetesebb emberi kapcsolatokban rejtőzik és ezekből bújik elő. Van aztán az esti mese, amikor különféle szörnyek, démonok, földöntúli entitások ijesztgetik a szereplőket – na ez engem ritkán szokott érdekelni, de ha mégis, akkor is csak addig, amíg meg nem unom a nevetést.

Jó is ez a széria kb. a hetedik, de legfeljebb a nyolcadik részig. (Spoiler veszély!) Jó ötlet, hogy miközben valakit bizonyítékok, köztük a megdönthetetlen, tetthelyen talált DNS-el megvádolnak, megjelenik egy másik cáfolhatatlan bizonyíték, mely szerint az illető a bűntett elkövetése idejében több száz kilométerrel odébb tartózkodott… Ennek magyarázatára lehet egy sor, a logikának, a tudomány mai állásának is megfelelő mód (pl. ikerpár, korábbi arcplasztika, vagy más, bonyolult és szövevényes előkészület). Lehet szépen nyomozni, ahogyan Ralph Anderson nyomozó (Ben Mendelsohn) nyomoz is, minél bonyolultabbnak, szövevényesebbnek és zavarba ejtőbbnek mutatkozik az ügy, annál izgalmasabb a sorozat is, amit nézek. Még az is belefér, hogy megjelenik az autisztikus szuperképességekkel bíró címszereplő (Cynthia Erivo). Az is adott okot a reményre, hogy rögtön az elején Jason Bateman játszotta a gyilkost, sőt azokat a részeket még ő is rendezte – márpedig Bateman túl nagy név ahhoz, hogy két rész alatt kiírják egy sorozatból, mindamellett, hogy az Ozark című remek sorozattal ebben a tévésorozatos “univerzumban” is elég hangosan letette névjegyét az illető asztalra. Bateman karakterének ezek fényében vissza kellett volna térnie valamikor…

Persze, lehet szarni még a leginkább márványtáblákba vésett törvényekbe is, simán ki lehet írni egy történetből bárkit, sőt, adott esetben a sablonkerülés még üdítően is hathat. Azonban az nem véletlenül alapszabály, ha egyetlen szörny van egy történetben, akkor az a történet akkor működik igazán, ha a szörny jelenlétét csak sejteni lehet, de a maga valójában nem mutatkozik meg, legfeljebb a leszámolás végkifejletében. Ha mégis megjelenik a szörny, idejekorán, akkor az már pornográfia, nyílt színi ijesztgetés, komolytalan baromság. A kívülálló hét részen át nem ebbe az irányba tartott, azonban a Medve-barlangos első jelenetnél, amikor csak egy szarvas jutott vacsorára, ott megbicsaklott az egész. A stáblista előtti fekete blank alatt hallatszó sátáni hörgés ócska, zsékategóriás bazári mulatsággá degradálta az addig ígéretesen bonyolódó pszichothrillert. Nyilván jelek voltak már előzőleg is (miért ment akkora, ráadásul ötletszerűen összeverbuválódott, szedett-vedett csapat a El Cuco üldözésére, mikor igazi indoka, a lehetséges magyarázatok fényében, erre alig volt valakinek…) Szerintem a bekattant Jack rendőr karaktere (Marc Menchaca) is bőven elegendő lett volna egy épkézláb misztikus krimihez. Akár még a pattantyús farkú, kénköveset fingó ördög is megszállhatta volna, bár csak belülről. Ez az El Cuco, vagy hívják akárhogyan, tök felesleges volt az egészbe, főleg, hogy még kinyírni is viszonylag egyszerű volt. 5/10

Nem véletlenül hajaz David Simon, George Pelecanos, Maggie Gyllenhaal és James Franco sorozatának magyar címe Martin Scorsese 1973-as Aljas utcák című alapvető filmjére, hiszen gyakorlatilag ugyanazt a koncepciót, témát, karaktereket és helyszínt látjuk viszont a Fülledt utcák első évadában, csak éppen azt 45 év távlatából, hihetetlen műgonddal reprodukálva. Francóéknak azonban módja van sokkal részletesebben, plasztikus karakterrajzokkal, környezet- és hangulatábrázolással megjeleníteni a korabeli 42. utca striciktől, kurváktól, drogosoktól, piti és nem is annyira piti gengszterektől és korrupt rendőröktől hemzsegő éjszakai életét, különös tekintettel a kor olyan jellemző kulturális toposzaira is, mint a mikrofonfrizura vagy Bertolucci és Russ Meyer, hogy csak két végletet említsek. A cselekmény gyakorlatilag a modern pornó megszületése a Mély torok című “filmklasszikus” bemutatásával. Gondosan megalkotott életképek erdeje a sorozat, életszerű, árnyalt jellemekkel, a jó és a rossz szakadatlan kéz a kézben járásával. Kurvák és stricik, régimódi és új stílusú gengszterek, korrupt zsaruk és még korruptabb politikusok, meleg-bárok és pornófilm-stúdiók világában játszódik a történet, mely által néhány kiemelt figura egymással lazán összefonódó sorsán keresztül avatódhatunk be ebbe az izgalmas környezetbe. Az alkotók nem törekszenek azonban állandó izgalomhajhászásra, ám ennek ellenére maradéktalan élményt nyújt az olykor szinte meghökkentően pikáns jelenetekben, sok-sok csúnya, négybetűs szóban, eszméletlen ruhákban és más effélékben bővelkedő, remek széria.

A második évadban ugyanaz a színvonal, mint a remek első évadban megtapasztalhattuk. Hömpölygünk tovább az utca áradatával, miközben kurvák kínálják löttyedt bájaikat, papagájkosztümbe öltözött fekete stricik kakaskodnak régi vágású digó maffiózókkal, a pornómozikból esőkabátos, sunyi alakok surrannak ki, mint patkányok a csatornából. David Simon méltó korábbi sorozataihoz, a Dróthoz, vagy a Treme-hez: a pornó- és szexipar hetvenes évek végi szárba szökkenését feldolgozó szériája is tekinthető egyfajta fiktív szociográfiának, stílus- és divattörténeti tanulmánynak vagy szubkulturális Phd-dolgozatnak. Marad a több szálon áramló cselekmény, pontos és hiteles környezet-, és konfliktusábrázolás (kiemelendő pl. a kurva-strici viszony cizellált megmutatása), a realisztikus karakterek és az ezekhez méltó színészi alakítások is. Nem izgalmas cselekményével, hanem vitathatatlan hitelességével és mindenen átható humánus tisztánlátásával és igazmondásával hódító sorozat ez.

A harmadik évad már az 1980-as években reprodukálja a 42. utca hírhedt környékének életét, jellegzetes karaktereit, mindennapi életét, ugyanúgy szinte dokumentarisztikus aprólékossággal, mint ahogy azt az előző két évadban megszokhattuk. A sorozat végül 2019 májusában egy melankolikus és nosztalgikus fináléban teljesedjen ki be. 8/10

Az angolok Morus Tamás Utópiája óta valamiért nagyon ragaszkodnak ahhoz, hogy rendre sötét, pesszimista, sőt, kifejezetten ijesztő jövőképet fessenek maguk elé. Huxley Szép új világa nem teljesedett ki 1984-ben, s ami most zajlik Angliában, de szerte a világban, azon még Orwell is megrökönyödne talán – holott Anglia hatalmas birodalma köztudomásúan a demokrácia egyik legősibb bástyája.

Russel T. Davies nevét talán leginkább a bizonyos körben komoly kultusznak örvendő Ki vagy, doki? című széria kapcsán érdemes ismerni, azonban az Évek alatt mégis inkább emlékeztet a néhány évvel ezelőtti, messze nem a megérdemelt legnagyobb figyelmet kapó -szintén angol- Fekete tükör című disztópikus antológia jobb darabjaira emlékeztet, olyan, mintha annak lenne egy hat részre bővített, alaposan kibontott része. De mondhatnám az Utópiát is, újfent Angliából. Valamiért ezek az angolok nagyon rá vannak kattanva a borúra, ráadásul okkal (lásd Brexit)… A valóban évek alatt (2019-től 2034-ig) lezajló cselekményt lepörgető széria középpontjában egy nyilvánvaló szerzői szempontok alapján összelegózott, szinte a teljes társadalmi spektrumot lefedő népes manchesteri család áll: egyaránt van köztük konzervatív és liberális beállítódású, sőt, anarchista, meleg és heteró, különféle etnikumú, kerekesszékes, fiatal, idős, jó körülmények között élő és anyagi gondokkal küzdő. A kiindulópontban ez egy fecsegő, zajos, de összetartó, egymás iránt a végletekig toleráns modern család, megtámogatva a számítás-, híradás- és közlekedéstechnológia minden vívmányával. Ezer csáppal lógnak egymáson és a külvilágon – melyben egy magányos politikus tűnik fel. Vivienne Rook (Emma Thompson) radikális új hang a hagyományosan két, legfeljebb három pólusú, évszázadokon át kőmerevnek tűnő, angol politikai palettán. Az erősnek, függetlennek mutatkozó nő pofonegyszerű válaszokkal szolgál a legkülönfélébb témákban az évtizedeken át a pontos kérdésfelvetések megfogalmazásán rágódó társadalomnak, hogy népszerűsége gyorsan növekszik – egészen a Downing Street 10.-ig.

Az elképzelt közeljövőben játszódó izgalmas sztori azzal válik még izgalmasabbá, hogy sebészi pontossággal képes megragadni azokat a valóban aggasztó politikai, ökológiai, illetve társadalmi folyamatokat, melyek a mai valóságban éppen zajló világválság rákfenéi is egyben. Az USA és Kína között zajló kereskedelmi háború tűzvonalában pendliző Európa, az újraválasztott Trump, valamint az életük végéig hatalomba betonozott keleti diktátorok, mint Putyin, a kínai Micimackó és társak, a sarki jégsapkák olvadása, a meteorológiai abnormalitások és a mindezekkel szorosan összefüggő migráció problematikája és a célországok eddig stabil(nak tűnő), jóléti társadalmainak erodálódása (Frexit, Grexit stb.). Csak mondom, hogy egy félmondatban 2024-re diagnosztizálják Magyarország csődjét… Természetesen, éppen ebben a kaotikus helyzetben emelkedik fel egy populista lózungokkal, demokrácia-tagadással, burkolt rasszizmussal operáló politikus: Viv Rookban nem nehéz felismerni a látszólag  vicces paprikajancsit alakító, valójában végtelenül cinikus Boris Johnsont. Például.

Évek alatt aztán a manchesteri Lyons család is erodálódik rendesen, mint a fenyőgerenda a székely Áron bátyám viccbeli bicskája alatt, az Angliát sújtó válság a család minden tagjáról lehántja a liberális tolerancia és a politikai korrektség védőköpenyét (viszont szép példáját fogjuk látni annak, hogy a nyilvánosság ereje is komoly fegyver, az okostelefon pedig -horribile dictu!- egyenesen rakétavető…). A filmbeli jelen innen nézve jövőképe egyre sötétebb és egyre reménytelenebb, azonban 2034-ben felcsillan a fény az alagútban… Russel T. Davies utópiája alapvetően pozitív végkicsengésű, a bűnösök megbűnhődnek, s bár a harcnak vannak fájdalmas áldozatai is szép számmal, azért a végén maradnak túlélők is. Egy a baj, hogy az időközben felvetődő globális kérdésekre ők sem tudnak választ adni, így borítékolható, hogy az end csak egyelőre happy. “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” illetve, “csak az a vég, csak azt tudnám feledni”. 8/10

Valójában Az ifjú pápa című szériának második évadáról van szó, amikor Az új pápa című sorozatot emlegetjük. Annak végén az alkotó (bár nyugodtan mondhatnánk azt is: teremtő) Paolo Sorrentino megölte (oké, csak kómába küldte) a címszereplőt, Lenny pápát (Jude Law), most jön tehát az új (John Malkovich), egy legalább annyira excentrikus, ám névleg mégis középutas pápa, hogy aztán … stb. (A képen John Malkovich és Jude Law között a történet kulcsszereplőjét, Voiello bíborost zseniálisan alakító Silvio Orlando.)

Ha szigorúan nézzük az új évad cselekményét, gondolhatjuk azt is, hogy ezúttal Sorrentinóék sokszor csak fércelgettek – ez azonban ezúttal nem is érdekes igazán. És nem is állja meg a helyét, persze, az átlag néző nehezen veszi be ezt a fajta laza, nem feltétlenül a szájbarágós -lineáris- történetmesélésre koncentráló modort, amiben Sorrentino alkot. Filmjeit, így ezt is, az olykor esszészerű, máskor anekdotikus vagy éppen elmélkedő gondolatfolyam, a mozifilmeket lepipáló látvány, a hangvételhez méltón provokatív, egyben változatos, de mégis jellegzetes zeneválasztás és a semmihez sem hasonlító pimasz, pikírt humor tökéletes egysége jellemzi – ezért szeretjük. A bigott katolikusok ettől még höröghetnek a provokatív és nyilvánvalóan túlzó (?) jeleneteken, észre sem véve, hogy eközben Sorrentino olyan alapvető, fontos dolgokat fogalmaz meg a valódi hitről, a katolikus vallásról és főleg az egyházról, mint előtte kevesen és csak a legzseniálisabb gondolkodók és művészek. 9/10 (Csak azért nem 10/10, mert azért az első évadot nem tudta felülmúlni – és igazából nem is látok többet ebben a témában.)