asanisimasa

Saját médiaszociológiai felméréseim alapján viszonylag biztosan ki tudom jelenteni, hogy a férfiak médiafogyasztási adatai meglehetősen szűk spektrumban szóródnak. Ha csak a filmek területére szorítkozunk, viszonylag könnyen beláthatjuk, hogy férfiember huszonéves korában csak eljár moziba, azonban már ekkor sem elsősorban a film, hanem inkább a partner miatt (a hova vigyük a lányt, barátnőt, asszonyt szórakozni, viszonylag költséghatékonyan – nyilván moziba). De harmincon felül az átlag pasast legfeljebb csak hét lóval lehet elvonszolni bárhová is (az obligát, közhelyes sörözésen kívül, na, de ezeken meg az asszonynak nincs keresnivalója)… Foci, Forma 1, oké, de mozi, nem már, anyukám. Nézheted a tévét, vagy olvassál (miközben én iszom egy sört).

Ehhez képest kissé kaján vigyorral konstatáltam, hogy a Rambo V. – Utolsó vér általam látott vetítésén a forgalmazó két bájos munkatársán kívül kizárólag férfiakat láttam, méghozzá feltűnően nagy számban. Ezek szerint mégiscsak van egy filmműfaj, vagy típus, ami valahol mélyen megérinti a férfinemet. Úgy nézett ki a moziterem, mintha valami tartalékos összetartáson vettünk volna részt… Persze, Sylvester Stallone életművének egyik legjellemzőbb sajátossága, mondhatnám, üzenete az, hogy a tesztoszteront-túltengést képes volt toposszá emelni, (pop-kulturális) ikonná nemesíteni. És nem tagadom, bennem -férfiként- szintén volt valami szolid várakozás a filmet illetően. Ennek alapja az volt, hogy Sly igen szépen tudott elbúcsúzni másik “teremtményétől”, Rockytól, aminek első, igen egyszerű, direkt hatásokkal operáló, naiv szemléletű, de tagadhatatlanul őszinte része nem véletlenül ragadta meg a nagyhatalmi Amerikai Filmakadémia figyelmét. A Rocky-sorozat aztán az elkövetkezendő folytatásokban elég csúnyán belecsúszott a zsékategória “mocsarába”, viszont nemrégiben, a Rocky Balboávalval, illetve a szorosan idekapcsolódó Creed: Apollo fiával Sly-nak sikerült visszatérnie az első rész tisztasághoz, férfiasan egyszerű érzelmeihez. Mintegy mellesleg, a Feláldozhatók-projekttel egy egész műfajnak állított obeliszket, hiszen ezek a filmek, az általuk felvonultatott akciósztárdömpinggel afféle színpompás, látványos all-star gálaként tettek koronát erre az intellektuális “magaslatokról” jobbára lenézett műfajra.

A Rambo első részét is szeretem, sőt, azt tán még jobban is, mint az első Rocky-filmet. Ugyanaz a tiszta, egyenes, sallangmentes gondolkodás jellemzi mindkét filmet, ugyanaz az életfelfogás, melynek egy mondatos tanulsága majdhogynem a jól ismert madáchi végszóval cseng össze: egy dolgod van ember, hogy küzdj, küzdj, küzdj. Struggle for life, ahogyan egy másik nagy költő írta. Aztán a Rambo-sorozat is belecsúszott a zsébe, túl sok politikai felhangot kapott, a karakter gyorsan önmaga paródiájává vált. Rajongói, persze, voltak ennek is, annak is, de azért ezeken a filmeken jobbérzésű ember csak röhögött, ha éppen álomba nem szenderült. John Rambo, a vietnami veterán azonban ennek ellenére szintén olyan ikonná vált, mint Rocky Balboa, az italo-amerikai csóró, akiből egyszer sok küzdelem árán, nagy bunyós lett.

Sajnos, a Rambo V. – Utolsó vér már nem lett jó film. Sylvester Stallone Rambót már képtelen volt kihúzni a mocsárból, és csak kínlódott, szenvedett vele – szerencsére alig több mint másfél órát. Egy mondattal elintézve, alig nyújt mást, többet ez a film, mint a megelőző három Rambo-film. A cselekménye nettó közhely. A konfliktusa még nagyobb közhely. Stallone közmondásosan rusztikus és eszköztelen színészete itt már csak szimplán nevetséges, és ezen a szájába adott/írt ordítóan bombasztikus mondatok csak még tovább rontanak. Egy akciófilmtől ugyan senki nem vár mély filozófiát, vagy magas művészetet, de azért mind karakterépítésben, mint cselekménybonyolításban ennél többet kapunk szinte bármelyik hasonló műfajú tévésorozat egyetlen random epizódjából. A végső, valóban akciódús finálé ugyan “rendesen oda van téve”, de azért az odáig vezető úton elég sok üresjárat, nem igazán megmagyarázott vargabetű bonyolítja a dolgokat, miközben az egész film mégis szétesőnek, összecsapottnak tűnik. Látszólag még egyik Rambo-film sem volt ennyire brutális, mint ez, pedig a régebbi darabok sem mentek a szomszédba egy kis vérfürdőért, de itt azért Sly meglehetősen korszerű tudott lenni, ha a hentelést a Walking Dead kaszabolás-intenzitásával mérjük: az, hogy ott zombik az áldozatok, itt mexikói gengszterek, az a hentelés szempontjából tökmindegy. Mindkét célpont értéktelen, legalábbis emberi értelemben. Persze, a jellegzetes Rambo-univerzum, az ikonikus motívumkészlet szerepel itt is: van kés, ráadásul több is. Van kés az arcon, van szakadó eső, berobbanó alagút, íj és nyíl, hosszas (bár nem elég hosszas) munkával összelegózott, körmönfont halálos csapda-készítés, majd aztán szépen sorban ezek megtekintése működés közben is. Sőt, Rambo lovagol ismét. Bele a lenyugvó napba – sajnos azonban hiányozni nem fog. 4/10

A tűzoltók korunk igazi hősei. Ezek a szinte kellően sehol sem megbecsült, valójában egyszerű, becsületes, hétköznapi emberek, akiket ostoba módon sokszor még le is “hamucsőszözünk”, életük konkrét, napi szintű kockáztatásával, sajnos, sokszor feláldozásával mentenek ki a tűzből, illetve más életveszélyes katasztrófahelyzetből számukra tökéletesen ismeretlen idegeneket, illetve azok nélkülözhetetlennek, vagy pótolhatatlannak ítélt vagyontárgyait. Legtöbbször fogalmunk sincs arról, milyen áldozatokat hoznak meg értünk. Pontosan emlékszem arra, amikor évekkel ezelőtt a szomszédomban leégett egy teljes bérház, milyen szörnyű, perzselő hőséget ontottak az izzó gerendák, milyen orrfacsaró bűze van egy ilyen óriási tűznek – s ezek az emberek oda mennek be menteni, ami menthető. Legtöbbször még a nevüket sem tudjuk, az arcukat sem látjuk…

Egy ilyen megtörtén eseményen alapszik Frédéric Tellier tavalyi filmje, A tűzön át. A történet fent jellemzett hőse Franck (Pierre Niney), a fiatal párizsi tűzoltó. Céltudatos, becsületes fiatalember, régi családi traumáját gyógyítandó, teljes energiáját szenteli a minél tökéletesebb felkészülésnek. Hamar elő is léptetik tűzoltóparancsnokká, miközben fiatal felesége és ikerlányai a laktanya tőszomszédságában várják haza férjüket, apjukat. Egy nap azonban Franck számára is elérkezik a végzetes bevetés: ugyan túléli a hatalmas raktártűz oltása közben elszenvedett balesetet, de teste és tüdeje olyan súlyosan összeég, hogy sokáig mesterséges kómában tartják, de utána is felismerhetetlen a testét és fejét borító pólya miatt. A hosszas lábadozásban mindenért önmagát vádolja, s eközben felesége, minden igyekezete ellenére, elhidegül tőle. Franck élete romokban, az öngyilkosság gondolata kísérti.

Mint film, Franck története eddig a pontig meglehetősen hasonlít a többi hozzá poszttrauma-mozihoz. Mivel bár valóban drámai, tragikus történetről van szó, ami Franckkal, az átlagemberrel történik, az mégiscsak banális, hétköznapi tragédia, s ahogy ezt az átlagember Franck megéli, abban sincs semmi rendkívüli. Az önmarcangoló önvád, a jó szándékú, segítő kezek durva elhárítása, annak bevallása, hogy igenis szüksége van segítségre, valamint ezzel együtt a hétköznapi hős felé társaitól, családjától irányuló mérhetetlen bajtársiasság, illetve szeretet, aggódás – ezek mind általános dolgok. Így van ez rendjén, s ha tudjuk személyes élményhez, esetleg ismerőssel megtörtén eseményhez kötni, akkor magával is ragadhat. Ha nem, akkor mi nézők, könnyen kívül esünk a részvét körén. Ez nem a mi hibánk, nem is a rendezés hibája, úgy hiszem, ez természetes védelmi reakció a pszichénkben, hiszen ha minden szembejövő tragédiát úgy élnénk meg, mintha velünk történne meg, már régen beleőrültünk volna…

Szerencsére, itt nem áll meg a történetben Tellier, hanem elmeséli azt is, hogy Franck milyet küzd gyógyulása alatt elmart családjáért, és az igazán felemelő, emberi pillanatok itt jönnek. A tűzön át, és vissza az életbe, ahol már egy másik Franckot találunk, mint akit az elején megismertünk, aki képes volt szakítani hivatásával, álmaival, de küzdeni nem felejtett el, így talált helyette boldogságot, szerelmet és barátságot. Végül is egyszerű dolgok ezek, mint ahogy a film sem bonyolult. 7/10

Az amerikai birodalom hanyatlása után harmincegy-néhány évvel a kanadai Denys Arcand elérkezettnek látja az időt, hogy bekövetkezzen Az amerikai birodalom bukása. Természetesen, az akkor és most feltárandó narratíva elsősorban a pusztulás társadalomban tapasztalható lelki és erkölcsi okaira kérdez és mutat rá, azokat kutatja, szó nincs semmiféle disztópikus fantáziálásról, jövőbe nézésről. Sokkal inkább hely- és állapotmeghatározásról van szó, ami a címben a kanadai, de tágabb értelemben az egész nyugati létforma tarthatatlanságát írja le.

Holott ezúttal tulajdonképpen egy szajréfilmről beszélünk, egy zsánerről, amihez nem szoktunk különösebb mögöttes üzenetet társítani, nem várunk tőle intellektuális élményt, hogy ne mondjam, katarzist. Valakik ellopnak, megszereznek egy adag szajrét, majd a továbbiakban annak szurkolhatunk, jó esetben izgalmak közepette, hogy azt meg is tartsák maguknak. Az üzenet legfeljebb annyi, hogy aki ügyes, az jól jár. Denys azonban meglepő húzással ehhez a szajrétörténethez két olyan, még egymástól is látszólag távol álló területet társít, ami egyrészt zavarba ejt, másrészt viszont felszabadít. Már az is egy plusz, hogy a filozófia doktori végzettséggel bíró, s ennek megfelelően ügyefogyott, szégyenlős, teherfutárként dolgozó főszereplő romantikus kapcsolatba keveredik egy méregdrága tarifával dolgozó luxuskurvával, de ahogy idekapcsolódik a kanadai hajléktalanok problematikája, valamint a nemzetközi adóelkerülő és pénzmosó hálózatok és ún. “civilszervezetek” cinikus és undorító világa, az önmagában egy olyan komplex és ütős élmény, mintha valaki a világ összes mocskáról egyetlen mozdulattal rántaná le a leplet. Persze, ezekről a dolgokról külön-külön tudhatunk, ha nyitott szemmel és füllel vagyunk bele a világba, de így, egyben ez egy nagyon erős mozi. Sajnos, szinte látom már a 95%-ban francia nyelven játszódó filmnek gömbölyűre simított, egyenfazonra nyírt, kiherélt hollywoodi verzióját, Jesse Eisenberggel, vagy valamelyik éppen futó, okos fejű fiúval, Mila Kunisszak, vagy az éppen aktuális macskaszerű szexbombával, Danny de Vitóval vagy John Goodmannel a főbb szerepekben, és csak bosszankodhatom, hogy ezt az eredeti filmet miért csak olyan kevesen láttak, azzal ellentétben. De ne legyen igazam.

Igen koppanós már a film felütése is, melyben Pierre-Paul, a későbbi főszereplő filozófus-futár fiú (Alexandre Landry) szakít a barátnőjével: erősen sarkítva, a facebookos mémek bombasztikus szóhasználatával, de mégis pontosan jellemzi korunkat, melyben az intelligenciának logikusan csak a boldogtalanság, a sikertelenség és a magány juthat osztályrészül. Szakít a csajával, mondom. Az idiótáknak és kreténeknek áll a világ jelenleg. Sajnos, tényleg úgy néz ki. Aztán, éppen ebben a jók, az értelmesek számára sorszerűen szerencsétlen világban hősünk, küldemény kézbesítése kán, egy rablás kellős közepébe csöppen, melynek végén két óriási, pénzzel tömött táskával lett gazdagabb… 2010-ben valóban történet egy butikrablás Montrealban, Arcand ebből indult ki – és igen messzire jutott. Szerencsére, maga a szajréfilm önmagában is megáll a lábán. Kellően fordulatos, izgalmas a hajsza, ahogyan a fiút egyszerre üldözi a rendőrség és a maffia, akinek a pénzét nyúlja le, vicces, ahogyan a legcinkesebb helyzetekre is talál adekvát filozófiai magyarázatokat. A romantikus szál amilyen irreálisnak tűnik leírva, olyan természetesen alakul a filmben, Camille, a Maripier Morin által alakított lány szemében pontosan látszik, hogyan bűvöli el a cinikus, anyagelvű lányt a fiú romantikus naivitása és rendíthetetlen jó szándéka. A párost jól egészítik ki a mellékfigurák, a cselekmény pedig szórakoztatóan halad a várható, de mégis meglepő végkifejlet felé, ahogyan egy normális szajré-komédiában annak lennie kell. Azonban Arcand Pierre-Paul hajléktalanok sorsa iránt való elköteleződésén, valamint a váratlanul ölébe hulló milliók okos befektetése keresztül sikeresen hangolja a történetet egy olyan irányba, amit ha mindenki követne, talán elkerülhető lenne a címbeli katasztrófa. Mivel azonban ez egyelőre nyilván csak álom, elégedjünk meg azzal a pikírt, kíméletlen gúnyrajzzal, ami Pierre-Paul és Camille szerelme körül kirajzolódik a nyugati világ álszent, képmutató, önző és pénzéhes arcáról, mely érezhetően nem akarja tudomásul venni helyzetének tarthatatlanságát, és amin csak a társadalom minden tagjára kiható és egymás iránt érvényes felelősség felvállalása, gondolataik, cselekedeteik és pénzük (pénzügyi befektetéseik) jó, gondoskodó irányba fordítása változtathat. 10/10

Mondhatnánk, hogy a Pedálkirály újra támad, de -kicsit sajnos- erről ezúttal nincs szó. Bár Benoît Poelvoorde újra kerékpár-közelbe kerül, ezúttal Eddie Merckx túlszárnyalhatatlan teljesítménye nincs veszélyben. A Raoul Taburin életéről szóló történet kulcsa ugyanis éppen az, hogy ez a kissé bumfordi, középkorú és magának való pasas, bár az idilli, dél-francia kisváros, Saint Céron egyetlen biciklikereskedője és -szerelője, ő maga soha nem tudott megtanulni kerékpározni. Egy bicikliszerelő, aki nem tud biciklizni! Van ilyen?

Filmben, mesében van, ugyanis Raoul Taburin kitalált figura, akinek élete egy nagy hazugságra épül: míg jó francia szokás szerint egy faluban mindenki tud biciklizni, ő, egy kerékpáros postás fia képtelen fennmaradni a drótszamáron. Hogy később mégis legendás kerékpáros hőse lett szülőfalujának, annak egy igen szerencsés végű szerencsétlenség az oka – de ez legyen már a film titka.

A továbbiakban a Pierre Godeau rendezte történet egyáltalában nem bonyolódik bele a profi országúti kerékpározás bűnös és kíméletlen gyakorlatába, a Tour de France is csak egy röpke mellékszálként jelenik meg. Egy ártatlan, a hetvenes évek cseh filmjeire emlékeztető, csendes, kedves kis mese kerekedik Raoul sztorijából, mely eme allúzió dacára, pompásan simul bele a joviális, barátságos dél-francia couleur locale-ba. Persze, felfoghatjuk ezt a filmet úgy is, hogy a kissé öregedő, meghízott Poelvoorde újabb vértelen, fáradt jelenésének lehetünk szemtanúi, de inkább nézzük a filmet a hozzá illő vidéki, kisvárosi attitűddel. Nincs itt csinnadratta, nincsenek melldöngető vagányságok, kisemberek csak, kis problémákkal kis hazugságokkal – mondom, mint azokban a boldog, gondtalan cseh szösszenetekben. Legyintsünk az olykor infantilis, máskor technikailag képtelen nüanszokra, mint a kerékpár Raoul helyi nimbuszának köszönhetően taburinnak nevezett bicikli, vagy a szépen kerregő racsnihangot adó első kerék (minden bringás tudja, hogy a hátsó kerék racsnija kerreg, az elsőnek nincs is ilyen)… Ha a moziban nem is, a tévében látni fogjuk ezt a filmet és jól is fog esni egy bringázásra alkalmatlan hűvös őszi délutánon, a családdal, a kanapén. 7/10

Ha egy jelzőt kellene mondanom Quentin Tarantinóra, akkor azt mondanám, hogy: szertelen. Annyira szabálytalan, öntörvényű, szabad a faszi, hogy lehetetlen beleszuszakolni bármilyen méretű és címkéjű skatulyába. Miközben elég világosan, és elég rövid vonallal körül is lehet határolni azt az univerzumot, amiben forog. Forgat. Mindegy. Eddigi életműve kivétel nélkül a filmművészet alsó-szélső, esztétikai értelemben csekély értékű perifériáiból táplálkozik, miközben filmjei inkább a művészmozik igényes filmekhez szokott, eredetiséget és katartikus szellemi élményeket kereső közönségét mozgatja meg. Érdemes beleolvasni a Volt egyszer egy… Hollywood című legújabb moziját követő kommentekbe, ahol az internet nem éppen az imént jellemzett rétege többségében értetlenkedik, sőt, utálkozik. Vagyis nem érdemes, mert a filmből ezek a vélemények nem fogtak fel semmit, számukra Tarantino egy felfuvalkodott ripacs, rajongói pedig sznobok – a film pedig szar.

De nincs vége a paradoxonok sorának. A film unalmas, helyenként nagyon unalmas. Felületesen nézve, de ha odafigyelünk egy kicsit, akkor észrevehetjük, hogy ahhoz, hogy valaki a semmiről egyáltalán mesélni tudjon, ahhoz rengeteg dolgot kell megfigyelni maga körül, és rengeteg dolgot kell tennie is kellett már eddigi életében. A Volt egyszer… a filmcsinálásról szól, pontosabban annak is Hollywood külső barakkjaiban ezelőtt félévszázaddal zajló válfajáról, a tévésorozatok kezdeti, első “aranykoráról”. A történet szereplői a “fakó” csapattagjai, ha a “nagycsapat” a nagy stúdiók jobbára mai is ismert világsztárjai. Egy egyre lejjebb és lejjebb csúszó, öregedő, egyre megkopó sikertelenségük okán alkoholizmusba, drogokba süllyedő, második vonalbeli színészt követünk, aki sebeinek nyalogatásán túl alig tesz valamit sorsa jobbítása érdekében. Állandó társa a dublőre, aki -egy szerencsétlen balesetről szóló pletykának köszönhetően- kizárólag a színésztől függ. Egyre kilátástalanabb hangulatban peregnek a napok, egyre megalázóbb helyzetek követik egymást, holott a szomszédban éppen felfelé ívelő karrierek tartanak garden partyt, minden áldott este. A film nagy része arról a lassan, de biztosan szertefoszló álomról szól, mely a Hollywoodnak nevezett álomgyár színfalai mögött termelődik, a csillogás mintegy végtermékeként. És ez a pusztulat bizony unalmas, ha nem érdekel minket, nézőket is a filmcsinálás, a mozi, mint ahogyan Tarantinót érdekli. Mert így rögtön nem az unalmat fogjuk látni, hanem zseniálisan megrendezett, anekdotikus jelenetek sorát, melyben a színészsors legszebb, egyben legszomorúbb pillanatai tűnnek fel, kétely és hit, a tehetség és tehetségtelenség örök és pusztító dilemmája, hogy melyik adatott meg nekünk a “nagy szereposztásban”, a kitörő öröm megjátszása a legteljesebb kétségbeesés pillanatában. És az összeomlás pillanata. Tananyag a film minden jelenlegi és eljövendő színészhallgató számára.

Már csak azért  is, mert Leonardo DiCaprio tanári módon játszik. Brad Pitt szintén. Mellettük feltűnik sok ismert Tarantino eddigi filmjeiből. Szép fricska, hogy a filmben elhangzik, hogy a tévésorozatok az igazi sztárok számára a halált jelentő feledés homályát jelentik, legalább két olyan színész is feltűnik komoly szerepben, egy igazi “nagy filmben”, akik igazából tévésorozatokból váltak ismertté: a Justifiedből és a Deadwoodből ismert Timothy Olyphant itt egy éppen pályája délidejét megkezdő westernsztárt alakít, míg a Homeland Brody őrmestere, Damian Lewis magát, (az igazi) Steve McQueent alakítja.

Persze, ismerni is kell a filmes univerzumnak ezt a szeletét, amit Tarantino itt bemutat. Egyáltalán, tudjuk még, ki volt (az igazi) Steve McQueen? Ki volt Sergio Corbucci? Ki volt Dean Martin? Hogy milyen filmek voltak ezek? Bruce Lee még talán megvan, ahogyan Roman Polanski is – bár utóbbi főleg azért, mert neve még mindig a bulvárlapokban szerepel egy 45 évvel ezelőtti, kissé szabadosra sikerült kerti parti okán… Holott, e film cselekményének idején Polanski közvetve szereplője volt egy másik, az előbbinél sokkal-sokkal súlyosabb és tragikusabb eseménynek. A hírhedt Manson-gyilkosságról mostanában esik némi szó, hogy Polanski várandós felesége, Sharon Tate, a befutott modell és feltörekvő filmcsillag áldozatául esett a magát Sátán követének tartó Manson által beidomított lányok esztelen vérengzésének, és tulajdonképpen ez képezi a film cselekményének másik vonulatát. Margot Robbie játssza Sharon Tate-t, ő lakik a DiCaprio által alakított színész szomszédságában, az itt is csak közvetve megjelenő Polanskival együtt Hollywood csillogó, sikerben liubickoló világát képviselve. A siker a szomszédban van, a kerítés túloldalán, ahová akár egy kerti parti is jelentheti a belépőt – Tarantino azonban itt csavar egyet a valóságon, ahogy csavart egyet például a Becstelen Brigantyk, vagy a Django elszabadul esetében is. Mondhatni, felcsavarja azt, mint hangerőt az erősítőn, hogy a buli elszabaduljon… És a rossz álomnak vége szakadjon.

Sok tekintetben olyan ez az új Tarantino-film, mint a többi. A sztori leírható két mondatban, ehhez azonban jön a 2 óra 41 perces játékidő. A meseszövés időkezelése már-már Tarantino védjegyének tekinthető, tehát semmiképpen nem kronologikus. A jelenetek mégis tökéletesen épülnek egymásra, s ha megértjük a szerkesztés logikáját, akkor simán magával húz a mélybe, mint egy örvény. Annyi meztelen női lábacska és talpacska van, mint eddig összesen, tán még több is annál. És vannak erőszakos jelenetek is, bár itt Tarantino önmagához már nem hű – igen sokáig kell várni az első igazán nagy pofonra. Sok néző talán ezért neheztel rá, pedig megéri várni rá, főleg, hogy sok kis pofon azért el-elcsattan addig is, ráadásul sokszor ott, ahol nem várnánk. Bruce Lee rajongói ezért is haragszanak. Alig hallunk viszont olyan igazi, jellegzetesen tarantinós párbeszédet, bár monológ azért akad: azok azonban inkább mélyek, mint viccesek. Viszont feltűnik, hogy Tarantinónak van vizuális humora (pl. a kutya-motívum).

Tehát pofonok, meztelen talpacskák, sok zene, ami szintén jellegzetes, de mégsem zsigeri élmény ez a mozi. Miközben látszólag mi sem áll távolabb Tarantinótól, mint az intellektualizmus és az érzelgősség, maga a film, a bombasztikusan brutális fináléjával (és a keserű slusszpoénjával) együtt tán mégis el is gondolkoztat, sőt szomorkásan nosztalgikus hangulatával, a cselekményből kirajzolódó barátság történetével meg érzelmesnek is hat. 9/10

Ha egy balettművészről szóló filmet kívánunk megnézni, némi joggal várhatjuk azt, hogy a film nagy részében azt a civilek számára nehezen elképzelhető, kora gyermekkortól évtizedeken keresztül folytatott gyötrelmet fogjuk nézni, ami inkább a legkeményebb sportok élvonalában küzdő sportolók kőkemény, kíméletlen tréningjére emlékeztet, nem holmi fennkölt művészeti nevelésnek. A téma iránt érdeklődők persze, nyilván sejtik, hogy ez a drill elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a végeredmény az a légies könnyedséggel végrehajtott, a fizika és fiziológia törvényeinek szinte minden tekintetben ellentmondó mozdulatsorozat legyen, amit balettnek nevezünk.

Meglepetés, hogy szinte pattanásig feszülő izmokból, természetellenesen kicsavarodó ízületekből, agyonnyomorgatott lábujjakból és töredezett körmökből alig látunk valamit az Út a királyi operába című dramatizált portréfilmben, mely a londoni Royal Ballet hajdani, világhírű szólótáncosáról, a birminghami Royal Ballet idén kinevezett főigazgatójáról, Carlos Acostáról szól. Icíar Bollaín több fesztiválon díjazott filmje a testi és művészi fejlődés megmutatása helyett inkább arra koncentrál, hogy a havannai nyomornegyedből származó kis Yuliból milyen lelki és érzelmi hullámvasút, valamint tépelődéssel és a pálya többszöri elhagyásával járó kacskaringók után vált a balett Nurejevhez vagy Barasnyikovhoz mérhető világsztár.

A ma is még csak 45 éves Acosta sztorija rengeteg olyan, sokak számára érvényes dilemmát tár fel, mint például az érvényesülés, a nyomorból való kiszakadás esélyének érdekében elhagyni a szülőhazát, a barátokat és családot, a normális gyermekkorról való lemondás, olyan homályos célok miatt, hogy valakiből netán híres balett-táncos legyen. Másik fő kérdése a filmnek az ösztönös tehetséggel való gazdálkodás felelőssége is – Acosta történetének talán az a legnagyobb tanulsága, ahogyan indulatos, de józan, két lábbal a földön álló atyai szeretettől támogatva éri el világra szóló sikereit. Szó esik természetesen arról is, ami a híres film és musical, a Billy Elliot apropóját is adja: egy ízig-vérig macsó, férfiközpontú közösség viszonya ahhoz, hogy egy férfiből “seggriszáló köcsög” legyen. E “szégyen” munkált a kis Yuliban is, no, azért akkor már mindenki tapsolt neki, amikor megjöttek a sikerek. A gyerekkori, illetve a karrier kezdetét elmesélő jeleneteket tehetséges színészek és táncosok játsszák, miközben az igazi Carlos Acosta a jelenből, saját társulatának próbájáról emlékszik vissza saját, kezdeti lépéseire.

A film tehát kevéssé hat dokumentumfilmnek, viszont nagyon érzelmes. Szinte már a latin melodrámákat idéző indulatok forrnak a filmvásznon, amit a meglehetősen naturalisztikus szóhasználat tesz igazivá, átéltté és átélhetővé. Havanna egy eddig ritkán látott arca elevenedik meg Alex Catalán képein, közelebb kerülünk a kubai valósághoz, mint például Wim Wenders más okból fantasztikus, híres filmje, a Buena Vista Social Club által. Talán néhány taktussal hosszabb a Carlos Acosta eddigi életéről készült film, mint amennyivel erősebb és hatásosabb lenne, de megtekintése mindenképpen ajánlott a téma, a személy és Kuba iránt érdeklődőknek. 7/10

Nos, úgy tűnik, nagyon megindultak a csajok. Sőt, számomra úgy tűnik, hogy a világ jövője az ő kezükben van, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Nem Merkelről beszélek, vagy Clintonnéról, mert akkor mondhatnám Mayt vagy Marine Le Pent is, hanem úgy általában, a nőkről. Az élet minden területén beérni látszik a nők évszázados egyenjogúsági törekvése, jönnek és elfoglalják az őket megillető pozíciókat a tudomány, a politika, a közélet és a művészetek minden szintjén. Soha nem alkotott még ennyi nő a filmművészetben. Itt van példának okért ez a három fantasztikus német (és kis részben magyar!) nő is: Susanne Heinrich, Marie Rathscheck és Agnesh Pakozdi.

Bemutatkozó filmjük, mely magyarul direktben szegezi mellünknek a kérdést: Ugye, boldog vagy?, egy mai, huszonéves “melankolikus lány” életérzését, világlátását mutatja meg 15 epizódban. Marie Rathscheck rendszerint a kép közepében áll, ül és egyenesen néz a szemünkbe, és beszél politikáról, szexről, szerelemről, filozófiáról és feminizmusról, ha éppen nem alkalmi férfipartnerei szemébe mondja ugyanezeket – ekkor profilban látjuk őket. A filmnek nincs sztorija amúgy, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy a lány tulajdonképpen egy éjszakára szóló szállást keres, szexszel, vagy anélkül, neki tök mindegy. Susanne Heinrich rendezése tehát amolyan közérzetfilm-esszé, melynek tartalma nincs, viszont üzenete annál inkább van.

A szándékoltan elidegenített hatású, érzelmektől és bármiféle indulattól, szenvedélytől mentes film valójában tükör a mai, permanensen boldogságot, sikert és gondtalanságot hajszoló, kifelé azt mutató, ám belül ezeken a területeken óriási deficittel küzdő jóléti társadalmak felé, az eredeti címtől eltérő, azonban a film tartalmára pontosan utaló magyar cím kérdés nekik szegeződik. (Tehát nekünk, bár mi inkább kifelé is ezt a deficitet mutatjuk…) A filmben szereplő lány elsősorban a dolgok igaziságára kérdez rá. Pszichoterapeutájától a terápia értelmére kérdez rá, a szexpartnerétől azt, hogy élvezte-e a szexet, amiben ő eljátszotta az orgazmust, közben olykor unikornison lovagol, máskor rágyújt és beszél, beszél egy rózsaszínű és babakék művilág hazugságairól.

Nincs a filmnek cselekménye, nem játékfilm tehát, viszont mégis nagyon izgalmas kísérlet – már annak, akinek van agya, szeme és füle az effélére. Maga az egész, mind képi világában, mind kérdésfelvetésének provokatív voltában és pikírtségében erősen hajaz Ulrich Seidl koncept-dokumentumfilmjeire (itt írtam már a Kánikuláról, a Tervezett veszteségről, a Házi kedvencekről, az Import/Exportról, a Pincéről, a Safariról, valamint a Paradicsom-trilógiáról, a Szeretet/Szerelemről, a Hitről, és a Reményről), de ebben az értelemben nem dokumentumfilm. Fantasztikus színes, egyben igen markáns a film vizualitása (a magyar származású Agnes Pakozdi műve), mely akár 15 db., lazán összefüggő, filozofikus klip füzéreként is értelmezhető, de részben tökéletesen működik zenei képiként is, mivel a film zenéje is baromi erős: a Heisskalt nevű punkzenekarból érkező Mathias Bloch és a dark-jazzes filmzenékben mozgó Moritz Sembritzki (Magnetic Ghost Orchestra) kollaborációja még film nélkül is simán megáll a lábán, de vele együtt üt. Nem biztos, hogy egyet tudok érteni “a melankolikus lány” minden gondolatával, nem biztos, hogy tetszik az, amit gondol, de meg tudom érteni, miért gondolja és mondja azt, amit. Élmény ez a film a mai szét-CGI-zett, csilivili szuperhősmoziktól hemzsegő mozikban. 8/10