asanisimasa

Tizenegy darab Oscar-díjra jelölték az idén Todd Phillips filmjét és minden bizonnyal ezekből be is fog gyűjteni néhányat, ahogyan eddig is szépen kaszált a különféle díjosztó ceremóniákon. A közönség is szereti a filmet, a tetszési index az egekben. Tényleg alig hallani negatív véleményeket a Jokerrel kapcsolatban. Én sem akarom lefitymálni, hiszen milliárdnyi légy nem tévedhet és a viccet -viccet! hahaha- félretéve, Joaquin Phoenix valóban nagyot játszik a képregény- és szuperhőskultúra egyik legizgalmasabb figurájaként. I-ga-zi nagyot. Nem véletlenül osztották ezt a szerepet sokszor komoly színészekre, hiszen játszotta ezt egy korábbi Batman-filmben Jack Nicholson is, miközben Heath Ledger emlékezetes alakítása Oscar-díjat is eredményezett a tragikus sorsú színésznek. Sajnos, lehet, hogy ez utóbbi lesz Joaquin Phoenix Oscarjának buktatója, hiszen ugyanazért a karakterért, illetve annak szinte ugyanolyan felfogású megformálásáért csak nem adnak kétszer Oscart? Bár, végül is beleférne… Viszont azért lenne néhány észrevételem is e filmmel kapcsolatban.

Maga a film Christopher Nolan Batman-trilógiájának (Batman: Kezdődik, A sötét lovag, A sötét lovag – Felemelkedés) hangvételét követi, de ahhoz szervesen nem kapcsolódik. A címszereplő karakter, illetve a környezet névleg szintén a DC Comics illető franchise-ján alapszik, Phillips azonban még Nolan akkoriban éjsötétként jellemzett felfogásához képest is jobban a földhöz, a valósághoz ragasztotta a hajdani mese/képregényfigurát és -történetet. Annyira, hogy számomra már kifejezetten zavaró, hogy New Yorkot ennek ellenére le-Gothamozza, amellett, hogy még Párizsként, Londonként, de akár Budapestként is sokkal hitelesebben jelenne meg a filmben, mint a klasszikus képregénybeli metropolisz. A film környezetábrázolása, ahogyan benne a társadalom, a média és a politika megjelenik, az teljesen reális, sőt naturalisztikusan valósághű – nincs benne semmi fantasztikus, semmi mese. EZ VAN MA. Ugyanez a helyzet Joker karakterével, illetve azzal, ahogyan a film végére kialakul a Batman-történetekből ismert negatív hős – ez is egy tapinthatóan, elképzelhetően és valóságosan igazi személyiségfejlődés. Joker itt feltáruló életútja szociológiai és pszichológiai szempontból is hitelesnek tekinthető. Súlyos, terhelt háttérből érkező, nárcisztikus pszichopatákból Dunát lehet rekeszteni manapság, ez mondhatni népbetegséggé vált a fejlett társadalmakban az elmúlt száz-százötven évben. Joker története tehát, nagyjából snittről-snittre, ugyanígy működne minden DC Comics-jogdíjas bohóckodás nélkül is. Egy korrekt, erős, jó kis film lenne, afféle Taxisofőr 2. (a hírek szerint Scorsese is sertepertélt valamit e film körül…), csak éppen nem néznék meg ennyien. (Így viszont, hogy ennyien nézik, éppen valódi ereje vész el…)

Persze, azon azért nem csodálkoznék, ha hamarosan a Guy Fawkes-maszkok után/mellett megjelennének a hatalomellenes tüntetéseken a bohócmaszkok is, azonban ezek így már divattárggyá, csoportazonosságot jelző kellékké silányulnak, mint hajdan a farmernadrág és a hosszú haj. Külsőségek, melyeknek elsikkadt eredeti belső tartalma. Merthogy van töltet, sőt, üzenet is a filmben. Egy nagyon határozott felkiáltójel, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy igen komoly, valós veszélyekkel járhat meghatározott néprétegek, társadalmi szokások, akár hagyományok, kisebbségi rítusok, bármilyen többségitől eltérő másság lekicsinylése; a hatalmi oldal arroganciája, a fizika hatás-ellenhatás törvényének megfelelően, mindig kivívja az elnyomottak lázadását, ami a történelem tanúsága szerint sosem elegáns, kifinomult és mértéktartó. És az már nem csak egy film lesz… Sose vicceljünk tehát kriplikkel, látszólag fogyatékosokkal, bolondokkal, a furcsákkal és különbözőkkel, a csendes magányosokkal, a halk szavúakkal, a láthatatlanokkal, a szegényekkel, a nincstelenekkel pedig nagyon vigyázzunk – de mindenképpen nevessünk velük, ha ők viccelnek. Mondhatnám: Ne vesd meg, de nevess vele! (Akkor főleg, ha az illető egyáltalán nem vicces.) 7/10

Típushibája az életrajzoknak, ezen belül is a művész-életrajzoknak, hogy rendszerint sokkal inkább szólnak arról a színészről, aki kvázi életre kelti az adott film “tárgyát”, mint magáról a híres, nagy művészről, akiről a filmnek amúgy szólnia kellene. A Judy kapcsán is végig az motoszkált bennem, hogy ez a Renée Zellweger, most jó benne, vagy sem… Teljesen másodlagos kérdés, hogy valójában most akkor Judy Garland, akinek azon a bizonyos sárga köves úton megtett bájos kezdő tipegése a végén, négy évtized múltán, milyen tántorgásban és fetrengésben végződik – mint ahogy tényszerűen abban végződött.

Természetesen, az angolszász színházi berkekben ismertnek számító Rupert Goold -Peter Quilter A szivárvány vége című színdarabja nyomán írt- filmje érezhetően el kívánja mesélni, hogy a hajdan bájos gyereksztárból hogyan lett serkentőkön, nyugtatókon és pián élő idegroncs, azonban amit elmond, az azért meglehetősen leegyszerűsítő. A gonosz, nagy producerbácsi (Louis B. Mayer amúgy, a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió, egyben Hollywood egyik alapítója), tömpe ujjai között vastag szivarral, gyakorlatilag rabszolgaként tartotta a két éves kora óta színpadon lévő kis Judyt, vasszigorú nevelőnőkkel és pontosan adagolt “gyógyszerekkel” trenírozva őt arra, hogy megvalósítsa a hollywoodi álmot. A kis Judy nem hízhatott el, nem alhatott, mert egy kövér, lusta kislány nem lehet Amerika kedvence, ugyebár. Arról azonban, hogy a kis Judy hogyan ragadt bele ebbe a pirulákon pörgő életbe, hogyan száguldott keresztül öt darab házasságon, nem utolsósorban, hogyan jött ki ezekből ilyen állapotban, ahogyan látjuk is e filmben, arról már nem tudunk meg sokat. Feltűnik Judy utolsó férje (Sidney Luft – Rufus Sewell), de róla csak annyi derül ki, hogy -látható okokból- nem veszi jó néven, hogy két kicsi, közös gyermeküket anyjuk végigvonszolja pillanatnyi tartózkodási helyük éjszakáin. Egyszer egy parton belefutunk Liza Minellibe is (Gemma-Leah Devereux), Judy lányába, aki azonban hamar szalad is tovább egy másik partiba táncolni – nem igazán foglalkozik akkor már eléggé megbillent anyjával. A film többi részében a fiatal Judyt (Darci Shaw) látjuk, a hollywoodi sztárcsinálás kíméletlen, brutális futószalagján, valamint a 47 éves Judyt halála előtt pár hónappal, idegsejtjeire szétcsapva, fuldokolva kapálózva az élet felszínén – tisztább pillanataiban azért mégis elvarázsolva a bálványait rajongva tisztelni akaró közönségét. Az egyik dühítő, a másik fájdalmas élmény – az odáig vezető, sárga kövekkel induló, de a végére kátyúkkal, gödrökkel és buktatókkal teli útról azonban nem esik szó.

Önpusztító, tragikus sorsú sztárokkal amúgy “tele a spájz”: arra viszont nem sokszor kapunk választ, hogy valójában mik lehetnek az okai az önpusztításnak. Ez a film ugyan ad egyfajta választ, de -picit felkapaszkodva a minapi #metoo kampány farvizére- rálőcsölni az egészet egy nyilvánvalóan vadbarom producerre, azért karcsú. Semmi nem magyarázza meg, miért lett Judy Garland olyan, amilyen. Itt is az útnak, magának kellene a lényegnek lennie, nem pedig a kezdetnek és a végnek, az útnak, amit, mondom még egyszer, öt házasság, három gyermek, számtalan siker, díjak, szeretet és elismerés és nyilván még sok más jó és rossz élmény szegélyezett.

Szóval, Renée Zellweger teszi a dolgát, nem rossz, nem rossz. Elég ijesztően le is fogyott a szerep kedvéért, a bulvárlapoknak éveken át sok témát adó arca, a rengeteg fizikai beavatkozásból is fakadó, önkéntelen, groteszk grimaszaival még rá is erősít Judy Garland állapotának látványossá tételére – de ez, mindennel együtt csak egy karakter pillanatképe, egy lelki, testi és érzelmi állapot rözítése. Nincs előélete, nem érezni azt, hogyan vált ilyen ronccsá. Statikus alakítás, nincs íve, már színészi értelemben. Sajnos, azokat a részeket sem hiszem el, amikor Zellwegert Judy Garlandként a színpadon látjuk. Valahol nagyon jellemzi a filmet az, hogy a legemlékezetesebb jelenet benne az, amikor a színpadon összeomló Garland helyett a közönség énekli el a nagy slágert az Ózból. 6/10

A minap írtam a Boldog idők kapcsán, hogy szeretem azokat a (francia) filmeket, melyek valódi, hús-vér emberekről mesélnek el olyan történeteket, melyek tulajdonképpen teljesen hétköznapiak és bárkivel, bármikor megtörténhetnek. Átélhető, megélhető problémákról, de sokszor örömökről szólnak ezek a filmek… Úgy vagyok valahogy ezekkel, hogy olyan nézni ezeket, mint egy szép napos (vagy éppen csúnya szeles, vagy akár tök átlagos) időben ülni egy padon és nézni ki a fejemből csak úgy, bámulni az embereket, akik előttem élik életüket; meglátni bennük a kicsi hősöket, a kicsi bűnösöket, banális -de számukra adott esetben igen súlyos- tragédiákat és hasonló boldogságot. Vagy akárcsak a tétova teketóriát, ahogy nem tudják, mitévők legyenek, hogy menjenek el akkor most balra, vagy maradjanak… Nem nagyon van számomra ennél szórakoztatóbb. Lola és a fiúk története is ilyen és ehhez csak a moziba kell beülnöm, ahol nem süti a nap a kopasz fejem, de az eső sem áztat – jó esetben még meleg is van.

A címszereplők testvérek: Benoit egy meglehetősen idegesítő f*szkalap, éppen nősül, harmadjára – az előző kettő nyilván képtelen volt elviselni elébb említett tulajdonságát. Amúgy optikus. Pierre már régen elvált, egyetemre készülő nagy fiát neveli, láncdohányos és szakmája szerint építőmérnök (vagy efféle). Egy bontásnál elszámolt valamit, aminek következtében éppen elveszti állását, fiát felvették Cambridge-be (ami nyilván nem két eurós tandíj), mindenhonnan elkésik – jelen esetben éppen bátyja esküvőjéről. Mire odaér, az új feleség nevére sem emlékszik… A két csődtömeget próbálja meg a tőle telhető legtöbb energiával pátyolgatni a hugica, Lola, aki válóperes ügyvéd és aki éppen fülig szerelmesedik egyik ügyfelébe.

A filmet író és a forgatókönyvet részben jegyző Jean-Paul Rouve ebből az alapszituációból végül is mulatságos, helyenként megható fordulatok után hozza ki a műfajtól -melyre jobb híján mondjuk azt, hogy romantikus komédia- elvárt happy endet. Életszerű buktatókon, valóságos élethelyzeteken keresztül vezeti végig hőseit, akik szintén húsból és vérből valók. Benoitot maga, Rouve alakítja, és képes ebből az ösztövér, önző és fogalmatlan pojácából a végére egy szerethető balféket faragni. José Garcia, Pierre alakjában, szakállal kiköpött Robert Downey Jr., akivel a történet első pillanatától kezdve képes vagyok azonosulni, még ha nincs is szakállam és építőmérnök (vagy mi) sem vagyok. A cigiről is régen leszoktam már – a történet végére talán ő is, ennek ellenére ürülök, hogy a végén ő sem marad ama bizonyos szerv rosszabbik végén. A Lolát alakító Ludivine Sagnier tipikus francia csajszi. Üde báját kislányos, cserfes szertelenséggel “súlyosbítja”, viszont amikor kell, helyén van a szíve. Az élet szép, kerek minden és a végére én is elhiszem, hogy nemcsak a filmekben van így, akár még az életben is alakulhatnak jól a dolgok… 8/10

Azt írják a szalagcímek, hogy “Ez az a francia film, amire az Amélie óta várunk!” Nos, az Amélie csodálatos élete szerintem is remek kis film volt, igazi, hosszú távon ható filmélmény, amiből manapság tényleg ritkán jut ki nekünk, nézőknek; de azért azt sem mondanám, hogy az amúgy igen termelékeny francia filmipar azóta ne örvendeztetett meg volna néhány megtekintésre érdemes alkotással. Én kifejezetten szeretem a francia filmeket, főleg azokat, amelyek hétköznapi történeteket mesélnek el, hétköznapi szereplőkkel. Nem tehetek róla, a valóság színes forgataga jobban érdekel, mint a mesék hasonlóan színes álomvilága – ez utóbbiban Hollywood amúgy is jobban teljesít. Amélie… azért is volt olyan nagy élmény annak idején, mert egy igen sikeres ötvözete volt a valóság és a fantázia világának.

Nicolas Bedos valami hasonló trüvájra (akarom mondani: trouvaille-ra) készült Boldog idők című filmjével. Egy hatvanas képregényrajzoló (Daniel Auteuil) a történet főhőse, akinek egyszerre dől dugába karrierje és házassága. Meglehetősen közhelyes expozíció, de hát ez van. Persze, ettől még igen reális, hétköznapi kiindulópont ez – bármihez is. A történet azonban hamar átcsap a fantázia útvesztőjébe, ugyanis a pasas egy időutazást kap ajándékba fiától, csalódottságát gyógyítandó. Persze, itt ne gondoljunk valamiféle kattogó, lámpácskákat villogtató, olcsó scifikbe való “valódi” időutazásra, hősünk egy igen profin megszervezett szerepjátékba kap beutalót. Az illúzió azonban tökéletes, hiszen a megrendelő bármit kérhet, a játékot szervező és lebonyolító cég bármilyen kort képes megidézni, filmgyári díszletek, filmes effektek, munkanélküli színészek és statiszták segítségével – minden csak pénz kérdése. Hősünk 1974-et választja, amikor megismerkedik feleségével, élete szerelmével (Fanny Ardant), aki épp az imént adta ki útját, negyven évnyi házasság után.

Azonban ez a fantasztikum, hogy úgy mondjam, eléggé földhözragadt. Ma már tulajdonképpen semmilyen technológiai akadálya nincs egy ilyen “időutazásnak”, gondoljunk csak a televíziók műsorát az utóbbi évtizedben markánsan leuraló, különböző tematikájú reality show-k vizuális és dramaturgiai megoldásaira. A filmet író és rendező Bedos ráadásul finom (vagy olykor nem is olyan finom) iróniával ábrázolja a történet ezen vonulatát: nem is ez a film hibája. Nem is az, hogy nem eredeti az ötlet. Sokkal inkább zavaró az izzadságszag, ami belengi az egész filmet, az a görcsös akarat, hogy egy alapvetően romantikus, bár teljesen banális szerelmi visszahódítás-történetet próbálja az alkotó érdekessé, különlegessé tenni. Eme igyekezet aztán szül egy csomó suta, béna mellékszálat, nyakatekert dramaturgiai nüanszot (gondolok itt például az igen béna, játékbeli szerelmi szálra, az alig leplezett modern technológia-ellenességre, ezzel együtt a feltűnően sok Apple-reklámra, de az igen röhejes cigaretta-antireklámra is), miközben nem lehet elmenni amellett sem, hogy egy sor remek ötlet pedig kihasználatlanul marad, vagy jobb esetben félkészen válik hatástalan (vagy csökkent hatású) elemévé ennek a történetnek. Ebben az ügyetlenkedésben aztán elvész az is, amin amúgy Daniel Auteuil is keményen dolgozik: ő is, de Fanny Ardant is szinte látható meglepetéssel konstatálja, hogy az a régi tűz újra lángra lobban… Tényleg csak ennyi lenne? Ők sem hiszik el, de nagyobb baj, hogy én se. 5/10

Igen ingoványos terep a karácsonyi tematikájú filmek mezőnye. Részben azért, mert rendkívül sok ilyen film készült a film jóval több mint száz éves történetében, másrészt pedig óriási a veszély, hogy az óvatlan néző belefusson valami émelyítően giccses, tenyérnyi hópelyhekben, fülig érő műmosolyokban, ragacsos mézeskalács-illatban tobzódó ótvar bájzliba. Nem véletlenül jön minden karácsonykor Kevin a tévékbe, holott azért, szigorú esztétikai mércével mérve, azért ott is rezeg a léc.

Nos, a kitűnő dán színésznő, Paprika Steen harmadik rendezésében, a Családi karácsony nyitó jeleneteiben is tobzódunk a széles mosolyokban, a már szinte kínosan modoros poénkodásokban, a tettetett mű-jókedvben: egy jól szituált, szolidan kiterjedt dán -értelmiségi- család tagjai jönnek össze egyikük villájában az évente megszokott karácsonyi összejövetelre. A házigazda feleség (őt a filmet rendező, és ahhoz az ötletet is adó Paprika Steen alakítja) már napok óta készülődik a Szenteste szentnek szánt vacsorájára, a családtagok között pedig pörögnek az SMS-ek, telefonhívások, a találkozó apróbb módosításainak bejelentésével (az egyik hozza az elmaradhatatlan vöröskáposztát, a másiknál lebetegedett a beteg, mások a vacsorához szánt boron kattognak…). Érezzük, hogy ha ez így megy tovább, akkor botrány lesz: vagy mi, nézők menekülünk ki a moziteremből dérrel és dúrral, vagy a filmben fog történni valami…

Szerencsére, a filmben fog történni valami. Konkrétan egy kisebb fajta családi apokalipszis, ami viszont azért annyira nem meglepő, ha azt nézzük, hogy a film dán és Paprika Steen pedig ennek markáns figurája, aki szinte az összes jelentős Dogma-filmben szerepelt komoly szerepben. Persze, azért messze vagyunk Vinterberg megkerülhetetlen, kultikus Születésnapjának kataklizmájától, amit most látunk, az csak egy kis átlagos családi apokalipszis. Olyan, mint amilyen szinte minden családban megtörténik karácsonytájt még kisebben és ha kellően őszinték vagyunk önmagunkkal. E történetben sincs másról szó, minthogy a vallás, a társadalmi tradíciók és elvárások, a kultúránk által ránk szabott legkisebb társadalmi egység, a család bizony, csak a legideálisabb esetekben működik hibátlanul. Minden család egyénekből áll, akiket saját érdekeik, érdeklődésük, vágyaik és érzelmeik hajtanak útjukon, s ezeknek törvényszerűen ütközniük kell mások hasonló személyes “energiáival”. Ez az ütközés, miképpen a fizikában, az emberi kapcsolatokban is konfliktusokkal jár: egy családban, funkciójából fakadóan, szorosabbak az egymást összetartó kapcsolatok, így erősebben is tartanak a konfliktusok esetén – ami azonban nem jelenti azt, hogy ezek egy adott, kritikus pillanatban nem pattanhatnak el. Ebben a történetben éppen a Szenteste felemelő, meleg, meghitt pillanata lesz ez a kritikus pont.

Ehhez, természetesen, kell a családtagok előélete, a hosszú évek alatt felhalmozott és feldolgozatlan problémahalmaz, a karácsonyi készülődés feszült idegállapota és még sok minden más, apró nüansz is. Paprika Steen okos, értelmes filmje nem akar semmit porrá zúzni (mint pl. a Születésnap), pusztán őszintén, minden mézmáztól, hamis bűbájtól és negédességtől mentesen elmesél egy keserédes karácsonyi történetet. Olyat, ami bárhol megtörténhet a mi kultúránkban. Ráadásul a végére mégis pontosabban mutatja meg a karácsonyi ünnepkör hétköznapi lényegét, jelentőségét, mint a témában készült filmek többsége. 7/10