asanisimasa

Mindössze egy betű elütésén múlik, hogy ne Dr. Chen Zen gyógyító kínai konyhájával foglalkozó szakácskönyvek vagy főzőtanfolyamok garmadájára bukkanjunk a világháló böngészdéjében gugliban. Bár Cseng mester konyhája is éppen azzal hódítja meg a hangsúlyozottan heteroszexuális, finn és lapp identitásukat büszkén viselő finneket, hogy megfosztja őket a párolt répával tálalt kolbászszószos krumplipüré mindennapos gyakorlatától, egyben visszaadva nekik az élet örömét, az egészséget és a jó kedvet. Merthogy, a finnek bizony mélabúsak, szomorkásak, és elég sokat is isznak, ami viszont egy idő után erősen kikezdi még az ilyen kemény északi népek acélos szervezetét is.

Mika Kaurismaki, akinek Aki, a híresebb filmrendező az öccse, úgy tűnik, felfedezte magának a kínai gasztronómiát, ugyanis egy kínai szakácsot tett meg legújabb romantikus komédiájának egyik főszereplőjévé. Cseng mester Shanghajban vezette saját fine dining éttermét, azonban egy családi tragédia miatt el kellett azt adnia, így legutolsó jótevőjének nyomában a messzi Finnországba űzte számon magát, az ötletért kezdetben egyáltalán nem lelkesedő kisfiával együtt. Sorsa egy isten háta mögötti kis falu egyetlen vendéglőjébe sodorja, amit a magányos, szőke Sirkka vezet, és ami éppen hogy fenntart a falu néhány roskatag alkoholistája. Végy szomorú kani sztárséf, szomorú finneket egy üres, lepusztuló lappföldi vendéglőben, egy helyes, szőke, karakán finn lányt, a hozzávalókat keverd jól össze és forrón tálald. Ennyi a recept, melynek különféle nációjú variációit számtalanszor láthattuk már a moziban, képernyőn.

Örök téma az evés öröme, mint ahogy örök téma a szerelem is. Nem véletlenül foglalkoznak ezzel oly sokan, de mi is az, ami Mika Kaurismaki (és) Cseng mester konyháját kiemeli az átlagos gasztro-romantikus komédiák mezőnyéből? Egyrészt a végtelen, fenséges, jórészt érintetlen lapp táj mély csendje és az ott élő egyszer, naiv lappok és finnek őszinte rácsodálkozása mindenre, mi saját, sajátosan ingergazdag (ingerszegény) környezetüktől, életmódjuktól különbözik. Egy kínai, az ő gyökeresen más kultúrájával, világnézetével nagyon nem illik e tájba. A film ki is használja az ebből fakadó helyzetkomikumot, megspékelve azzal, hogy a kínai angolját sem egyszerű megérteni, főleg egy angolul nem igazán beszélő lappnak. Aztán ott van a kínai konyha ízekben gazdag, összetevőkben pedig még gazdagabb világa, Cseng életének rejtélyéről, jövetelének okáról, céljáról nem is szólva.

Mika Kaurismaki filmjén kevésbé érezni a műfaji kötöttségeket, a cselekmény folyása szabadabb, spontánabb, mint egy kimódolt, mondjuk, hollywoodi gasztro-romantikus komédia esetében. A karakterek eredetiek, tiszták és őszinték, Kaurismaki látható szeretettel mutatja meg őket és viszi bele őket a játékba. Ember- és természetközeli, bűbájos kis film ez. A cselekmény fordulatai természetesen kiszámíthatóak, de ezúttal ez nem baj, hiszen minden pillanatában érezhető a szeretet és egymás, a másság feltétlen, elfogadó tisztelete. Cseng mester konyhája valóban gyógyító hatású – lehet, ahogyan maga Cseng mester is mindig sietve hozzáteszi. 8/10

A norvég Roald Amundsen egyike volt a sok kalandos életű felfedezőnek, aki a legendákkal ellentétben valóban kalandos életet élt. Az egy dolog, hogy ő érte el először a Déli-sarkot, az egy másik, hogy hogyan, milyen körülmények között és ki ellenében, és az egy harmadik, hogy az Északi-sarkra is majdnem ő tette le először a lábát, s hogy mégsem, arról nem a ma már köztudottan vizes sarkpont földrajzi helyzete tehet. Megkerült, megtalált még egy sor más addig elérhetetlennek tűnő földrajzi célt, szóval, történtek vele dolgok. Éppen ezért érdekes, hogy életéről, vélhetően valóban furcsa karakteréről mégis milyen kis semmilyen filmet csinált a szintén norvég Espen Sandberg.

Pedig Sandberg nem mondható tapasztalatlan filmesnek, hiszen a Max Manusban már volt alkalma jó nagy költségvetéssel dolgozni, míg a Kon-Tikiben egy egész korrekt életrajzot készített egy másik világhírű norvég tudós-felfedezőről, Thor Heyerdahlról. Nos, pénz volt az Amundsenhez is, elvileg a biopic műfaja sem áll távolt a rendezőtől… Talán az a baj, hogy ezúttal hiányzott állandó alkotótársa, Joachim Rønning? Mindenesetre, a film meglehetősen szétcsúszott benyomást kelt. Zavaros a nézőpont, ahonnan nézzük Amundsen figuráját, s mivel övé az egyértelmű főalak, ezért az egész film zavarosnak hat. Egyáltalán nem ördögtől való legendás hősöket emberi oldalukról megmutatni, azonban ezt mindenképpen következetesen, átgondoltan és őszinte, tiszta szándékkal kell megtenni. Sandberg filmjében Amundsen azonban egyszerre volt kíméletlen, a célján kívül mást nem ismerő törtető versenyző, egy megbízhatatlan lúzer és magánéletében egy nettó seggfej.

Aztán lehet, hogy tényleg ilyen fazon volt Roald (Pål Sverre Hagen – a képen középen), de ebben a filmben inkább egy kóklernek tűnik, de leginkább unalmasnak. Monoton dörmögő dadogása hamar érdektelenné válik, bajsza miatt sokszor nem is tudni, hogy éppen ő beszél. Nincs hangja és arca a hősnek és ez igen nagy probléma egy életrajzi filmben. Elég unalmas az a kerettörténet is, melyben a lenézett, elhanyagolt, s emiatt eléggé frusztrált öcs meséli el Amundsen életét annak a nőnek, aki a sorban utolsó volt bátyó ágyában. Bár erről a nagy nőfalóról is csak egyetlen ügyetlen jelenet tudósít… Nem értem a cselekmény kronológiáját sem: miért kell a sorsfordítónak gondolt életeseményeket csak azért összekutyulni, hogy ne időrendi sorrendben legyenek – mert ezzel se izgalmasabbá, se trendibbé nem vált a film. Dramaturgiáról alig beszélhetünk. De legalább magával ragadó látványzuhatagban lenne részünk… Volt ugyan néhány lélegzetelállító kép, de alapvetően még igazán látványosnak sem mondanám Sandberg alkotását. Sajnos, kifejezetten untam. 5/10

Van szerzője a “műnek”, Florian Henckel von Donnersmarcknak hívják, akinek nevét elsősorban A mások élete című remek film kapcsán illik ismerni, amiért egyből Oscar-díjat is kapott – ez volt Donnersmarck rendezői bemutatkozása. Erős lett. Sajnos, a folytatás egy méretes bukás lett, ugyanis az egyből megkapott hollywoodi lehetőséggel nem tudott élni. Az utazót nem ajánlom senkinek, a világsztárok és Velence ellenére sem. A fiatal német rendező esete iskolapéldája annak, ahogyan a szórakoztatóipari szörny felfalja a tehetségeket… Megviselhette a kudarc Donnersmarckot is, hiszen 8 évet kellett várni a következő filmjére, amivel viszont visszatalált arra az útra, amit nagy visszhangot keltő bemutatkozásával elkezdett.

A Mű szerző nélkül több mint három órás vetítési ideje első blikkre rettenetesen hosszúnak tűnik, főleg, ha tudjuk, hogy egy festőművész életrajzáról lesz szó. Mit lehet két normál mozifilmnyi időben beszélni bárkiről is, aki élete -vélhetően- érdekesebb részében fest? Nos, rengeteget, persze így, ahogy Donnersmarck csinálja. A történet főszerelője Kurt Barnert (Tom Schilling alakítja igen hitelesen) kitalált figura, akit azonban, bevallva-bevallatlanul, a világhírű német festő, Gerhard Richter alakja és művészete ihletett, aki viszont rögtön el is határolódott a filmtől. Ő nyilván tudja, miért, mert e filmbeli Kurt nevű piktor tök szimpatikus figura, akit sorsa a világtörténelem legrettenetesebb córeszén hajtott végig, ám ő ennek ellenére, túlélt mindent tragédiát. Élete tulajdonképpen hihetetlen sikertörténet, azonban nyilvánvaló az is, hogy ez csak apropó Donnersmarcknak arra, hogy a diktatúra, illetve, ez alkalommal diktatúrák és az ún. szabad világ művészetre, valamint az alkotó művészre és magára, az alkotásra, mint teremtő művészetre gyakorolt hatásmechanizmusáról értekezzen. Ahogyan A mások életében az értelmiségről, úgy most a művészekről.

Mindeközben a film megmarad egy fiktív, de mégis teljesen valóságos és hiteles eseményeken felfejlődő művészéletrajznak is. A végletekig precízre csiszolt, logikusan építkező, epikus cselekmény szinte végigrepít a mintegy negyed évszázadot átfogó történeten, mialatt Kurt Németország elismert festőművészévé válik. Közben tanúi leszünk az ideológiák kötelező stílusirányzatait leküzdő művészi útkeresésének, magára találásának, de magánéletének is, melyet szintén alapjaiban sző át a történelem. Minden összefügg mindennel, minden ok-okozati összefüggésben van egymással – ahogyan az ifjú Kurt is megfogalmazza a világról alkotott első megvilágosodását. Így van a filmben is, valóban minden összefügg mindennel, a jó és a rossz is elnyeri méltó jutalmát…

Hiába három óra a film, nincs egy felesleges perc sem benne. Mértanilag hibátlan szabad kézzel rajzolt kör, sehol egy elejtett festékpötty, tiszta, világos vonalak. Művészéletrajzok tipikus buktatója, hogy az azokban megmutatott alkotások, minőségüket tekintve, legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek a valódi műalkotásokkal. A zenészek fogalmatanul babrálnak hangszereiken, a festők kezében úgy áll az ecset, mint amit akkor fog először… Itt minden a helyén van, még azok a jelenetek is, melyek egy műalkotás konkrét létrejöttét mutatják meg. Annyira hitelesnek tűnik minden, hogy szinte dokumentumfilmet látunk, egy hiperrealista portrésorozatot (Gerhard Richter egyik híres korszakát megidézve). A Mű szerző nélkül azonban mégsem mű, a szó művészi műalkotás értelmében. Donnersmarck biztos szakmai tudással, mondandóját alaposan átgondolva, a filmkészítés szabályait messzemenőkig tiszteletben tartva (kivéve tán a vetítési időt, de hát nem ez lesz az első háromórás mozi a filmtörténetben…) készítette el filmjét. Tökéletes mestermunka ez, a film műfajának egyik csúcsteljesítménye, a szó szakmai értelmében, mely azonban ezzel együtt, a belépő szintet jóval meghaladva, képes érvényes és általánosítható megállapításokat is tenni művészettörténeti, művészetfilozófiai és művészetelméleti kérdésekben. Élmény volt látni. 10/10

Olyan ez a film, mintha egy régi Bergman-filmet valaki összemixelt volna egy mai Bille August-mozival, valamint a National Geographic (egyelőre szerintem még csak fiktív) Wild Norway című természetfilmjével. Pedig amit eddig láttam a norvég Hans Petter Molandtól (Az eltűnés sorrendjében, Hajszál híján úriember, vagy éppen a Q-ügyosztály egyik kalandját elmesélő Palackposta), azok nem okoztak maradandó károsodást, sőt. Friss, az abszurd és a morbid dolgok iránt igen fogékony, kreatív palit ismertem meg e három filmből, melyek ráadásul szépen illettek az utóbbi években, évtizedekben igen magasra ívelő skandináv filmkultúra csillagboltjára.

Ehhez képest, ezzel az új filmjével alaposan összemaszatolt mindent, pedig ez a mix akár még lehetett volna érdekes, izgalmas koktél is. Egy pszichológiailag mélyre szántó, ám rendkívül érzelmes, epikus dráma a természet közelében élő kemény, északi emberek küzdelmes és nehéz életéről… Az alapanyag sikeres volt a norvég (és ahogy nézem, a magyar és egyéb más nemzetiségű) olvasók körében: Per Petterson műve konkrét, nemzetközi bestseller, díjak és elismerések özönével. Nem olvastam. A Moland által e mű alapján készített filmet viszont igen, így annyit mindenképpen el tudok mondani róla, hogy valószínűleg egy megfilmesíthetetlen regényről lehet szó. A Lótolvajok ugyanis egy igencsak nehézkesen bonyolódó, zavaros film lett, melyet mégsem nehéz nézni – de ez elsősorban a valóban látványos, sőt, gyönyörűséges természeti képek miatt van, amit Thomas Hardmeier és Rasmus Videbæk operatőrök prezentálnak a film nagy részében. A híresen fantasztikus norvég tájak lélegzetelállító panorámái váltakoznak a vadon kisebb-nagyobb lakóiról készült tűéles makrókkal, szuper közelikkel, és képezik a cselekmény hátterét, és egyben legfőbb szervezőerejét.

Azonban nem a természet természetes káosza okozza e cselekmény túlbonyolított zűrzavarát. Moland azt még megvalósította, ami Petterson regényének egyik jellegzetes ismérve, a “természet mitikus ereje” által uralt emberi sorsok és érzelmek mély és hiteles ábrázolását, de a regény cselekményének emberöltőn átívelő hosszának időkezelésébe már talán ő maga is bele-belezavarodott. Mit mondjon akkor a néző…

Persze, nem követhetetlen a cselekmény, csak éppen feleslegesnek érzem -példának okáért- az időben való oda-visszaugrálásnak itt alkalmazott mennyiségét. Felesleges, magamutogató művészkedésnek tűnik ez számomra, amit ráadásul a történet “üzenete” sem indokol feltétlenül – ugyanis az aztán végképp nem tiszta előttem, már, ha van ilyen egyáltalán. Egy idős férfi (Stellan Skarsgård) próbál megbirkózni élete alkonyán fiatalkorából eredő lelkiismereti problémáival, az akkor elkövetett bűnökkel és egyáltalán, olyan alapvető emberi dolgokkal, mint a szerelem és barátság, az árulás, a féltékenység. Mindenesetre, ez a vonulat egyáltalán nem látszik lényegesnek, de a filmet rendező Moland számára is csak inkább apropónak tűnik, hogy csináljon egy tök érdekes kis filmet a norvég-svéd határ erdőségeiben évtizedekkel ezelőtt dolgozó favágók kemény életéről. Ehhez viszont nem kellett volna ilyen nagy(nak szánt) moralitás-dráma, bőven elég lett volna egy szolid, amolyan féltékenykedős “baltával szétvágom a csajom szeretőjének a fejét”-jellegű ballada. Szűk másfél órában. 5/10

Nem kis zavar támadt a saját, különbejáratú centrális erőteremben, ugyanis számomra “Az Angyal” elsősorban Roger Moore-t jelenti, és az általa fémjelzett sorozatot. Simon Templart. Másodsorban Merza Gábort, a blog hajdani, alkalmi szerzőjét, mintegy Az Angyal hogyismondjamcsak, joviális alteregóját. De látom, hogy ez Az angyal egy argentin szocio- és pszichopata, aki már 45 éve sitten ül, az addig elkövetett számtalan rablásnak és hidegvérrel végrehajtott gyilkosságnak “köszönhetően”. Carlost, merthogy ez a neve ennek az “angyalnak”, ráadásul semmiképpen ne keverjünk össze Carlos Illich Ramirezzel, azaz a hírhedt “Sakállal“: ez argentin, az venezuelai születésű (tömeggyilkos), bár egy alkalommal ezt a Carlost is nevezik sakálnak a filmben, de valójában ő “A halál angyala”. És Mengelét végképp ne keverjük ide, ha már Argentína és a halál angyala…

Szóval, ez az “angyal” egy szőke, göndör hajú, nedves ajkú, ártatlan bociszemeivel a világba bámuló tinédzser, akit német édesanyja után Carlos Robledo Puch-nak kereszteltek és számlájára 11 gyilkosságot, 17 rablást, valamint nemi erőszakot, emberrablást, és más efféle bűncselekményeket írnak. Valóban angyalarcú ördög, egy igazi pszichopata gyilkos, akire kíváncsiak vagyunk, mert zavaraejtően nem stimmel vele semmi. Összezavarja érzékeinket, értékítéletünket, nagyjából, mint ahogy a bevezetőben jelzett zűrzavart is megidézte az életéről filmet rendező Luis Ortega. Tökéletes gátlástalansággal, a lelkiismeret teljes hiányával, bármiféle morális aggály nélkül gázol át e fiatalember eléje kerülő emberéleteken, gyilkol és rabol, mintha csak lélegzetet venne, ahogyan pillanatnyi szeszélye tartja, s ha megéhezik, ártatlanul, mintha csak az iskolából érne haza, betoppan a családi házba, ahol rebbenő szempillákkal és párás tekintettel mond köszönetet mit sem sejtő édesanyjának a sebtiben feltálalt rántott szeletért és krumplipüréért.

Ortega természetesen nem tárja kronologikus sorrendben elénk Carlos Robledo Puch életének inkriminált szakaszát, elsősorban ördögi személyiségére koncentrál. A félig még gyerek, bi(zonytalan)szexualitású gyilkos (Lorenzo Ferro adekvát megjelenítésében) tetteit nem minősíti, inkább megmutatja azt a vadállati, hideg, mindenféle meberi részvét nélküli kegyetlenséget, ami Carlos bociszemeiben látszódik, például abban a pillanatban, amikor egy rablás alkalmával lelövi az őt tettében megzavarni készülő, kirabolandó áldozatát. Carlos úgy gyilkol, mintha csupán egy rajzlapon húzná át egyetlen vonallal az elrontott ábrát. Látjuk társkeresési kísérleteit is, melyekben szintén nincs semmilyen érzelem, csak kielégítetlen szexuális vágy egy élő, húsvér szexuális tárgy iránt – amit ha nem kap meg, ugyanúgy dob el magától, mint egy félig szívott cigarettacsikket.

Természetesen, egy pszichológiailag pontosabb, valóban árnyalt lélekrajzhoz szükséges lenne az itt láthatónál részletesebb környezetrajz, hogy a pszichoanalízisről ne is beszéljek; a Pedro Almodóvar produkciójában készült film azonban megelégszik e bizarr személyiség valamiféle mozgóképes -látványos- faliposzterként való bemutatásával. Hiába, a mai kor szuperhősei a pszichopaták… A masszív keretes szerkezetbe ágyazott, stílusban, tárgyi és zenei környezetben (a zseniális jazz-remetétől, Moondogtól Gigliola Cinquettiig terjedő spektrumban) is hiteles Ortega filmje, bizarr, morbid humora pedig legalább annyira zavarbaejtő, mint amennyira az a film tárgya is. Meglepő, és mi tagadás, szórakoztató… 7/10

Ahogyan azt a meggyötört, fásult anya mondta Dininek, amikor megállt az idő: Jó, hát akkor itt fogunk élni. Pont ugyanígy vannak Tóth Barnabás hősei is, csak éppen más okból. De ugyanott, ugyanitt, s nagyjából ugyanakkor. Akár ikertestvére is lehetne Gothár Péter ma már kultikusként számon tartott alkotásának az Akik maradtak című, Oscar-, és más díjakra is bőven esélyes film, holott egyetlen kockájában sem hasonlítható ahhoz. Semmi közös nincs bennünk, azon túl, amit a fentiekben próbáltam jelezni.

Ugyanolyanok vagyunk mind, csak éppen olykor teljesen más utakra kényszerít minket a történelem. Klára és Aladár túlélték a koncentrációs táborok rettenetét, de mindkettőjüknek ottmaradt családjuk nagy része. Klára ezt nem hajlandó tudomásul venni, míg Aladár inkább mélyre eltemetett magában minden emléket, és megpróbál továbblépni. Nem rokonok ők, tulajdonképpen két idegen, akiket kizárólag származásuk köt össze; egy rendelőben találkoztak. Aladár negyvenes orvos, Klára cserfes tinédzser. Kettejük sorsszerűen egybefonódó sorsáról mesél ez a film,

mely tulajdonképpen egy kerek egész. Képtelenség belekötni, ugyanis szűk 83 perces játékidejének egyetlen felesleges pillanata nincs, hibátlan, őszinte, manírmentes színészi alakítások, szolid, elegáns fényképezés és lényegre törő, szűkszavú, de mégis pontosan fogalmazó, közhelymentes rendezés. Csak trollkodni lehetne, de azt meg minek? Makk zseniális Szerelme és Enyedi Testről és lélekről alkotott lírai esszéje juthat még eszünkbe, ahogy próbáljuk megfogalmazni azt a leheletfinom, gyengéd tisztaságot, ahogyan Tóth az emberi érzelmekről beszél, gondosan és határozottan kerülve a kétértelműségnek még a látszatát is, mely a mai közéletre, illetve a posztmodern kultúrába szocializálódott nézőben akaratlanul is felmerülhet, ha egy negyvenes férfi és egy tizenéves lány közötti kapcsolatról van szó.

Csendes, szolid és szerény film ez, mely el sem tudom mondani, milyen félszegen fog mutatni a puccban virító Oscar-csinnadrattán, ha végül eljut odáig – de remélem, azért ott is megérinti a lelkeket. Valójában a túlélésről szól a film, arról, hogy bár nagy a córesz, de egymást segítve, egymással őszintén, szeretettel bánva nincs okunk tartani semmitől. Persze, ezt sem fanfárok hangjaival övezett pátosszal üzeni nekünk, hanem szelíd bölcsességgel. A háttérben közben zajlanak a negyvenes-ötvenes évek, a háború utáni zűrzavar, majd a kommunisták, a besúgások, a lehallgatások, a csengőfrász, s azt csak mi tudjuk, hogy Sztálin halála után nem lesz semmi másként – a történet szereplői azonban túl fognak élni mindent, mert számíthatnak egymásra, mert a történelem olyan, mint az időjárás: néha esik, máskor süt a nap. Igazából nem lényeges dolgok ezek, csak megfelelően kell öltözni. Tudomásul kell venni, változtatni úgysem tudunk rajta. Ez a történet által sugallt attitűd azonban messze nem valamiféle tutyimutyi, megalkuvó életszemlélet, hanem egy pozitív, a nehézségeken, akár a legnagyobb tragédiákon is felülemelkedni képes élni akarás, az élet mindenek feletti szeretete. 10/10

Bár kézenfekvő a párhuzam Lars von Trier legutóbbi agymenésével, azért látni kell azt is, hogy ugyan beteg-beteg, de messze nem mindegy, hogy milyen beteg, és hogy mennyire… Az emberi testrészekből házat építő Jack sztorija végős soron fikció, egy intellektuális lázálom, Lars von Trier elméjének művészi igényű projekciója. Kvázi magánügy, orvosi eset – sajnos, ezt beavatatlanok is láthatták. A Fateh Akin által ezennel bemutatott humanoid formájú véglény, Fritz Honka viszont valós személy (illetve már csak volt, szerencsére), s bár förtelmes cselekedetei és teljesen felesleges élete semmiképpen nem lehet példakép senki számára, mindenképpen tudnunk kell róla (mint ahogy “kollégáiról”, Klaus Barbieról, Andrej Csikatiloról, Ted Bundyról, vagy akár a magyar Kiss Béláról tudnunk kell, mert köztünk élnek, éltek, akár a szomszéd házban, lakásban).

Semmi szimbolista katyvasz, semmi elvonatkoztatás nincs tehát a török származású, kiváló német rendező filmjében, bár Az Arany Kesztyű realista műnek sem mondható. Akin megközelítéséra talán a szür-naturalizmus, vagy a grot-expresszionizmus jelző lenne a legmegfelelőbb, ha eme jelzőtákolás nem lenne fából vaskarika készítésének meddő kísérlete. Honka 1970-től ’74-ig terjedő “pályafutása” szinte tényszerűen soroltatik fel a filmben, ezen kívül semmilyen dramaturgiai jellegű belenyúlás nincs a történetben, az eseménytelen időszakok kihúzásán kívül. Viszont árulkodó, hogy Akin mennyire határozottan von cezúrát az erőszak ábrázolásában: Hona legbrutálisabb aktusait sohasem látjuk, bár az is igaz, hogy az odáig vezető “előjáték” is visszataszítóbb, undorítóbb, embertelenebb és brutálisabb, mint mondjuk -az általam amúgy igen kedvelt- Quentin Tarantino teljes eddigi életműve.

Ezzel szoros összefüggésben viszont elképesztően részletgazdag, karcosan hiteles, szinte fílinges Hamburg hírhedt St. Pauli negyedének hetvenes évek eleji hangulatának megteremtése. A címben szereplő Arany Kesztyű ugyanis egy kocsma, melynek egyik törzsvendége volt a súlyos alkoholista, de nemcsak ezért értelmileg gyenge, érzelmileg analfabéta, gnómtermetű Honka. A fél/alvilág bugyraiban szinte egész pályáján élvezettel kutakodó Akin hihetetlen műgonddal alkotta meg ennek a szinte rejtői (szinte nyóckerületi, amikor még volt rendes “nyócker”) késdobálónak a reprodukcióját, a mindenttudó, mindent látó csapossal, a válogatottan züllöt törzsvendégkörrel, kivénhedt, olcsó potyapiában áporodó, fogatlan kurvákkal és az olykor betévedő, lealjasulni szándékozó tengerészekkel. Charles Bukowski talán elégedetten grimaszolna ezeken a képeken, Tom Waits is elégedetten dörmögne, Aki Kaurismaki Fassbinderrel koccintana és Francis Bacon elrohanna festeni egy újabb képet. Legfeljebb tán Tarr Béla fitymálkozna, hogy “túl színes”. Otto Dix-i figurák tolonganak itt az állandó, masszív cigarettafüstben a korabeli nyálasan geil német slágerek dallamaira. Zavarbaejtően idillikus, szinte romantikus kép ez egy végletesen züllött, dekadens és cinikusan nihilista világról.

Viszont árulkodó a bukott gimnazistalány és a ráakaszkodó kis lúzer -enyhén didaktikus- melléktörténete, mert ők teszik igazából helyre ezt az egész filmet: Akin Fritz Honka sztoriján keresztül valójában leszámolni látszik minden romantikus maszlaggal, ami St. Pauli, és általában minden efféle bűnös “szórakozónegyed” köré szövődött a huszadik század második felében, és szövődik azóta. A két szűz félelemtől és izgalomtól táguló pupillákkal, de kíváncsiságtól hajtva, feltartóztathatatlanul buknak alá a mélybe és mocsokba és itt csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy viszonylag ép bőrrel megússzák a kalandot – egyelőre. “Kocsmaesztétikailag” tehát mindenképpen érdekes darab ez, amelybe viszont jégcsákányként ékelődik bele Honka viszolyogtató személye, és felfoghatatlanul borzalmas élete és “munkássága”.

Maga Honka figurája is olyan elrajzoltan groteszk, hogy nem is igen tudjuk hova tenni (a fiatal német színész, Jonas Dassler természetesen lubickol a hálás szerepben és több kilónyi maszkban). Bizarr, a szó szoros értelmében undorító lény, gyomorforgató még a nézése, sőt, a járása is, hát még a lakása. Amit meg róla megtudunk, abban végképp nem lesz semmi romantika. Csak az felfoghatatlan, indokolatlan, végletes brutalitás véres és bulvárlapok címoldalait idéző valósága, bárminemű feloldozás, valahonnan valahová tartás, bármilyen irányú jellemfejlődés teljes hiányával. Ezzel együtt azonban disszonáns összhatást kelt Akin -amúgy Arany Medvére is jelölt- dolgozata. Érdekes film, de lehetetlen szeretni. Megtekinteni pedig csakis erős gyomorral és idegrendszerrel ajánlott. 6/10