asanisimasa

Önvallomás Pedro Almodóvar tavalyi filmje, mely szándékoltan hajaz Federico Fellini hasonló témájú, és blogunknak is névadóul szolgáló Nyolc és féljére. A Fájdalom és dicsőség főhőse egy Salvador Mallo nevű, kitalált filmrendező, Almodóvar nyilvánvaló alteregója (kvázi anagrammája), akit a világhírű spanyol rendező azóta ha lehet, még híresebb felfedezettje, az e poszt írása napján hatvanadik születésnapját ünneplő Antonio Banderas alakít. A pályája derekán már jócskán átbucskázott Mallót éppúgy depresszióban szenved, mint bő fél évszázaddal korábbi kollégája, Guido, a lelki és művészi megtorpanás gyötrelmét még fizikai jellegű fájdalmakkal is súlyosbítva.

A film a továbbiakban is tele van utalással Fellini remekművére, valamint egy sor egyéb más filmre, Almodóvar önvizsgálata mégis azonnal felismerhetően egyedi, szuverén alkotás. Kendőzetlen, nyílt és természetes ténymegállapítása a homoszexualitásnak, a kábítószerhasználat különféle, igen kifinomult módjainak (bár Almodóvar saját bevallása szerint sohasem használt heroint – csak kokaint, de azt sokszor), a főhős körüli nők plasztikus jellemrajzai, az anya szerepének (Penelope Cruz) meghatározó volta, valamint az ízlésesen megálmodott lakásbelsők, kosztümök mind-mind jellegzetesen Almodóvaros motívumok. De a témából fakadóan művészi dilemmáit is megosztja a nézőkkel a spanyol rendező: felvállalja vissza-visszatérő “kokettálását” az ún. magas művészet felől lefitymált melodramatikus felhangokkal, miközben e filmben is alkalmazza ezeket. Az összhang azonban nála mindig kristálytisztán csendül meg, egyetlen hamis hang nem hallatszik ki.

Érzelmes, keményen őszinte, férfias film ez, minden vibráló színpompája, eltúlzottnak tűnő gesztusa, és monomániás köldöknézegetése ellenére. Nem Fellini remake-je, hanem Almodóvar válasza Fellini felvetésére. Ugyanabban a ligában játszanak. Az intim hangulata ellenére mégis igen látványos filmben meg kell említeni Banderas fantasztikus színészi játékát, engem kifejezetten mozgáskultúrája nyűgözött le, ahogyan a súlyos gerincbántalmaktól szenvedő rendező bizonytalan, óvatos mozgását kitalálta és eljátszotta. Bravúros teljesítmény, nem véletlenül nyert díjat Cannesban és egy sor más fesztiválon.

Miközben Suttyósztánban egyesek céltáblájukra tűzték a korosabb autóvezetőket, mint a közlekedésbiztonságra legveszélyesebb népcsoportot, az élemedettnek nyugodtan nevezhető, idén 90 éves Clint Eastwood két évvel ezelőtti opuszában egy kilencvenéves virágkertészt alakít, akit elsősorban szabály(KRESZ)követő magatartása és évtizedeken és mérföldek ezrein át tartó balesetmentes gépjármű-vezetése miatt szemel ki magának egy mexikói drogkartell, hogy drogok mázsáit szállítsa le biztonságban rendeltetési helyükre. Az “öszvér” azaz, A csempész cselekménye amúgy a valóságon alapszik, a történetet a New York Times egy újságcikke inspirálta, mely arról tudósít, hogy az amerikai kábítószerellenes egység (DEA) elfogott egy kilencvenéves drogfutárt, aki a mexikói Sinaloa kartellnek szállította a cuccost Amerikába. Természetesen, a Clint bácsi által rendezett film írói stábja dramaturgiai szempontból nyilván kiszínezte és kellő érzelmi, gondolati hangsúlyokkal látta el a sztorit, ettől még messze nem sci-fi vagy mesefilm, amit látunk.

Ráadásul, a békés, jobbára törvénytisztelő civil világból érkezett bűnelkövető motívuma ma még elég forró is, elég, ha csak a gyógyíthatatlan rákbetegségének tudatában családjának sorsát a szintetikus drogkészítésben megjobbító hajdani gimnáziumi tanár kritika és közönség által egyaránt igen magasra testált sztorira utalok, amit eredetileg Breaking Bad címen falt be mindenki, aki a jót szereti. Earl, a filmbeli drogcsempész itt egy magának való, koreai veterán virágkertész, aki életének kiteljesedését a tűzliliomok nemesítésében találta meg, családja kárára. Earl ugyanis minden idejét kertjében tölti, amit nem, akkor különféle virágfesztiválokon piál, nőzik és hepajozik – kor nem akadály nála. Családja tulajdonképpen ki is tagadja érzéketlenségéért, nemsokára azonban a bank is benyújtja a számlát: Earl csődbe megy. Ekkor jön a visszautasíthatatlan ajánlat, amiről a történet szól.

Clint Eastwood azonban nem azért tart ott a mai filmben, ahol, nem véletlenül nyert eddigi hosszú és lenyűgözően gazdag életében 4 Oscart és 149 más díjat, valamint gyűjtött be ezek mellé még 173 egyéb jelölést – ez a film is több egy sima kábítószer-csempészéses, drogkartelles kriminél. Sőt, mindez csak apropó arra, hogy Clint bácsi megossza velünk a család fontosságával kapcsolatos gondolatait, valamint a Gran Torino után újra visszatérjen néhány pillanatig a rasszizmus és idegengyűlölet témájához is. Csak egy picit didaktikus ez, Eastwood van annyira intelligens, hogy az egészet csak egy furcsa, morózus öregember morfondírozásként, zsörtölődéseként adja elő, akit a végére ráadásul még jól meg is szerettet a nézővel. Earl személyisége fejlődik, azt a klasszikus, nemes ívet írja le, amit amúgy ez a film teljes egészében is formál, a hollywoodi típusú, emberméretű hős-teremtő történetmesélésének legszebb hagyományait követve. Nem nagy, lehengerlő alkotás, még Clint bácsi pályáján belül sem, de ennek ellenére, egyszerűsége, sallangmentessége miatt mégis hibátlan, kerek egész, remek kis film ez. Jó lenne így megöregedni.

Egészen furcsa érzés négy hónap után újra beülni egy moziba… Ennyit vitt el eddig a koronavírus. Az egyik “első fecske” az újranyitott mozikban a Teljes titoktartás című francia krimi, ami a lehető leghagyományosabb, Agatha Christie-féle bűnügyi történetek lépésről lépésre haladó, vacsora után, a kandalló mellett, egy pohárka portói mellett aprólékosan kiagyalt szövevényét vegyíti a Szemfényvesztők-típusú átverős balhék sodró lendülettel vett hajtű-kanyarjaival. A történet főszereplője egy rendkívül sikeres bestseller-író, valamint gazdag és meglehetősen nagyképű kiadója, mellékszerepekben pedig különféle nemzetiségű fordítók, akiknek a híres író gigasikerének éppen megjelenő zárófejezetét kell lefordítaniuk, a várható, minél magasabb eladási rekord érdekében: lásd a címet.

Anélkül, hogy elspoilerezném a sztorit, azt azért megemlíteném, hogy a ‘sikeres író’ a krimi műfaj egyik gyakran használt kliséje. Hol személyesen viszi a prímet, mint Richard Castle, hol csak a távolból keveri a kavart, mint Thomas Magnum mentora, Robin Masters – hogy csak két, a televízióból közismert példát említsek. Régis Roinsard filmjében az egyik megválaszolandó kérdés az, hogy tulajdonképpen kicsoda a történetben szereplő író, ami ezúttal azért érdekes, mert végül nem lesz áldozata gyilkosságnak, de nem is ő követi el azt. Merthogy, lesz gyilkosság, hiszen egy valamirevaló krimiben kell lennie gyilkosságnak. Ennek a gyilkosságnak tanúi leszünk, mi nézők és a történet szereplői egyaránt: ebben a krimiben nem ez lesz a központi elem, ez csupán egy mellékes epizód. A fő kérdés, az író valódi kilétének felfedése mellett, egy agyafúrtan megszervezett zsarolás “mikéntje”, melyben valaki azzal zsarolja a dúsgazdag kiadót, hogy ingyenesen közzéteszi a megjelenés előtt álló tuti bestsellert, ha nem utal sok-sok pénzt egy bankszámlára. De kicsoda az SMS-en jelentkező zsaroló, hiszen akik ismerhetik az eredeti kéziratot, az a kiadó, valamint a fordításra kiszemelt, a külvilágtól hermetikusan elzárt személyek, illetve maga, az író…

A valóban fordulatos cselekmény szinte természetesen hat könyvtárszagúan kimódoltnak, amit még tovább erősít a nyitókép tűzben lobogó könyvespolc látványa, valamint maga, a könyvkiadás, mint a történet környezete: éppen annyira kiagyalt a sztori, mint Agatha Christie Tíz kicsi négerje. Egy krimiben azonban nem teszünk fel olyan kérdéseket, hogy “de miért ment oda,”, “miért nem gondolt erre vagy arra”, és a többi, hiszen így saját szórakozásunkat rontanánk el. Fogadjuk el az alkotók által felvázolt alapszituációt és a szereplők karaktereit, vagy ne, de akkor lapozzunk. Szóval, a valóban fordulatos, izgalmas cselekmény valóban igen kacifántos “rendőrkanyarokkal” halad a tényleg meglepő, de megnyugtatóan és logikusan kivezetett végkifejlet és az általa közölt üzenet felé. Manapság elég forró téma a szellemi tulajdon és a szerzői jogok körüli polémia, hiszen a digitalizáció egyre fejlettebbé válásával tulajdonképpen ma már minden másolható, az eredetivel szinte megegyező minőségben, egy könyv esetében ráadásul a lényeg elsősorban a szövegben rejtőzik, aminek másolása és interneten való közzétételen játszi könnyedséggel megoldható bárki számára. Vannak aztán olyan emberek, cégek, akik valahogyan az alkotó és a fogyasztó közé férkőzve tesznek szert gigászi vagyonokra. Ők a terjesztők, a kiadók, a menedzserek és impresszáriók, egyéb ügynökök – nos, e történet célkeresztjében éppen ők állanak (az arisztokratikus külsejű, mások által rendkívül jóképűnek mondott Lambert Wilson hitelesen adja ezt a figurát). Azzal, hogy Roinsard a szellemi terméket, a kreativitást, a művészi alkotást fölébe helyezi olyan hagyományosan kapitalista elveknek, mint a haszonelvűség, a minél nagyobb profit hajhászása és a szabadkereskedelem címén való sápszedés, egészen érdekes, üdítő alkotássá teszi ezt az izgalmas kis filmet.

Két hét alatt másfél Magyarországnyi francia látta ezt a filmet, melyben tulajdonképpen saját magukat röhögik ki: a dél-franciák az északiakat, az északiak a délieket, a nyugatiak mindkettőt, a hegyvidékiek meg úgy „en bloc”, az egészet. Ez a siker azonban nemhogy megosztotta a franciákat, hanem inkább összekovácsolta, hiszen a film alapvető tanulsága az, hogy milyen jó franciának lenni. És azt kell mondjam: tényleg jó lehet franciának lenni…

A postás

A Moldova György által leírt ‘hülye’ jelző fokozásában az előkelőnek tán nem mondható „legközépsőbb” szintet érte el ez a tiszteletreméltó foglalkozás, hülye, hülyébb, leghülyébb, rendőr, postás, vasutas, bár itt a célkeresztben elsősorban a vasutasok álltak (Akit a mozdony füstje megcsapott…). A Posta, a vasúthoz hasonlóan, szintén állam az államban, dolgozói sajátos külön kasztot alkotnak a közalkalmazottakon belül, a sajátos belső hierarchiát alapos szabályrendszer szabályozza. Mindig is fura fazonok gyűjtőhelye volt a cég. A viszonylagos szabadság vonzó volt a bohém alkatú figuráknak, sok elvetélt egyetemista, alkotásból kisiklott művész is tekerte az ormótlan postásbiciklit, olykor be-betérve egy sarki kocsmába bedobni egy kisfröccsöt, hogy ne legyen olyan nehéz a táska. A kliensek is gyakran behívták a postás bácsit egy kávéra, néhány szóra, tojáslikőrre. Volt romantikája ennek a munkának, hiszen -persze, csak az emblematikus kézbesítőknek- nem kellett egész munkaidőt irodában tölteni, kora reggel dugig tömött táskáikkal kiröppentek a világba, hogy az emberekhez elvigyék a leveleket, pénzt, csomagot, híreket. Küldetésnek is érezték ezt sokan. Az internet és telekommunikáció előtti korban a postások fontos közvetítői voltak az információnak, jelentőségük, mítoszuk mára jelentősen megkopott. De talán él még, hiszen elég csak kinézni a gangra, milyen örömmel totyog sietve beengedni a postást a szomszéd nyugdíjas néni. Még manapság is sok embernek egyike a kevés élő külvilági kapcsolatnak a postás, a vegyesboltos és a körzeti orvos mellett. Így volt ez mindenhol, ahol Posta működött. Az Isten hozta az Isten háta mögött című film főszereplője Philippe Abrams egy postamester, akit egy balszerencsés ügylet miatt a vágyott Riviéra helyett valahová fel, a szörnyű hideg és távoli Északra küldött szolgálatot teljesíteni a francia állami Posta.

Önismereti nyelvi tréning, franciáknak és nem franciáknak

A film alapvetően a déli és északi francia életmód, nyelvi dialektus, kultúra és maguk, az emberek különbözőségének dinamikájára épít, erősen kihasználva a meglévő előítéletekben rejlő komikumot. Nagyon erős a film nyelvi síkja. Mennyire különböző az északi és a déli francia nyelv, olykor percekig beszélhet egy északi francia franciául egy provance-i franciának, hogy az akár egy kukkot is megértsen belőle. Fordító legyen a talpán, aki a filmben adódó rengeteg lefordíthatatlan elhallásból, félrefordításból, speciális tájnyelvi szavakból álló francia szöveget át tudja érték- és minőségarányosan ültetni beszélt magyarra, hiszen itt nem arról van szó, hogy egy palóc beszél egy makóival, még csak arról sem, hogy egy moldvai csángóval. Én ugyan nem tudok franciául, egy ügyesen lábjegyzetelt (!) angol felirattal néztem a filmet, azonban így abszolút lejött a francia dialógusok humora, ezért bátorítok minden franciául nem tudót, hogy ne riassza el ettől a filmtől az, hogy nem fogja érteni a szóvicceken alapuló humort. Franciául tudóknak, tanulóknak pedig kötelező a film, ez gondolom, evidens.

Persze, ahhoz, hogy ez a szó szerint nem értett verbális humor mégis működjön, ehhez nagyban kell a vérbő és életteli karaktereket alakító színészek hatásos komédiázása is. A francia vígjátékok esetében megszokott széles gesztusokkal, nagy grimaszokkal operáló, mi tagadás, máshol néha már idegesítő bohóckodást látjuk ebben a filmben is, főleg a főszereplő Abrams postamestert alakító Kad Meradnál, de az, hogy itt nem idióta franciákon, hanem szerethető és szeretni való embereken kell röhögnünk, azért nagyban megkönnyíti a befogadást. Egyrészt szerintem ez az oka a nagy francia sikernek is. A másik főszerepet, Antoine-t, a kissé pityókás északi postást is alakító rendező-forgatókönyvíró Dany Boon valódi emberekről mesél igaz történetet, amely minden egyes részletében hordozza a mai Franciaország valóságát, mindenféle komolykodó hiperrealizmus, brutális dokumentarizmus nélkül, ám annál több bájjal, bölcsességgel és szeretettel. Nem kelt viharos nagy érzelmeket a film, nem kóvályog utána napokig a néző, nem „nagy” film ez, hanem egy kedves, csendes mese, egy igazi „feelgood” mozi. Nekünk, magyaroknak azonban egy manapság különösen fontos tanulsággal szolgál: a film kristálytisztán mutatja meg, hogy a látszatra, szóra, gondolatra különböző, de azonos nemzetbe tartozóak mennyire könnyen el tudják fogadni egymást, úgy hogy ehhez tulajdonképpen semmit nem kell feladniuk. Asanisimasa: 8/10

Egy rejtett, rejtőzködő, eldugott életről szól Terrence Malick legújabb háromórás “szösszenete”. Franz Jägerstätter egyszerű földműves volt az Alpok havas hegycsúcsai között megbúvó, felső-ausztriai Sankt Radegundban, nem messze Salzburg városától. Egész életében keményen, becsülettel dolgozott, birkákat tartott és kicsiny földjét minden évben bevetette azzal, ami ezen a csodálatos, de gazdálkodásra alig alkalmas tájon megterem. Franz mélyen hívő ember volt, szó szerint vette a Bibliában foglaltakat. Szerelmes lett, családot alapított, gyermekei születtek és közben tette a dolgát. Hitler hatalomra jutását, illetve hazájának annektálását viszont már nem tudta megemészteni. Első pillantásra felismerte “földijében” az Antikrisztust, s miközben szomszédai és hazája térdet hajtottak az egyre jobban föléjük hatalmasodó náci horogkereszt előtt, ő egyenes gerinccel állta az egyre sokasodó szidalmakat, majd kiközösítést. Amikor a behívót megkapta, nem esküdött fel Hitlerre, amiért a náci hadbíróság börtönbe, majd halálra ítélte. A második világháború befejezése után Franz Jägerstättert a katolikus egyház mártírrá nyilvánította és boldoggá avatta – de erről már nem szól Malick filmje, A Hidden Life. Ott van vége, ahol Jägerstätter életének.

Filmes szempontból semmi különös nincs ebben a filmben. Nem meglepő a közismert amerikai remetétől, Malicktól, aki a piacorientált szórakoztatás hazájában megveszekedetten készíti nehezen nézhető, rendkívül látványos képekben tobzódó, ám a hagyományos filmes történetmesélést teljesen elhagyó filmjeit, hogy újfent egy méregdrága mozgóképes-könyvet tár ámuló/ásítozó nézői elé. Alig van a háromórás filmben olyan igazi, megrendezett jelenet, melyben a szereplők egymással beszélnek és kialakulni látszódnak valami cselekmény – miközben az egész filmen látszik, hogy mennyire kimódolt, megkomponált minden egyes beállítás. És végül is a végére valahogyan Franz története is elmesélődik, nagyrészt a képek epikus erejének köszönhetően. Ez mindenképpen dicsérendő, hiszen manapság már alig van olyan filmes, aki még képes a képek nyelvén mesélni, ami azért mégis a film egyik legnagyobb erénye kellene hogy legyen (az irodalommal vagy a színházművészettel szemben, például).

Nem meglepő az sem, hogy a filmes remete egy olyan hőst állít jelen történetének középpontjába, aki azzal válik hőssé, hogy megtagadja a harcot, a nyílt fizikai szembenállást. A megingathatatlan belső tartású filmrendező hőse egy bibliai méretű kőszikla, aki hajthatatlan erkölcsi bizonyossággal áll szemben a történelem egyik legpusztítóbb viharával, amíg el nem porlad. August Diehl, aki Franz Jägerstättert alakítja, képes arcával, de főleg tekintetével ezt az eltökéltséget közvetíteni, miközben olykor látni benne a megingást, a tépelődést is. Azonban Malicknak nem kenyere a beszélő színész, ő szívesebben mondatja a képek alá szereplőinek gondolatait, afféle elmélázó, lebegő elmélkedésként, így az sem meglepő, hogy olyan színészek, mint például Michael Nykvist, Matthias Schoenaerts, Karl Markovics, de főleg Bruno Ganz mindössze néhány szavas szerepeket kapnak, ha egyáltalán megszólalhatnak.

Viszont tény az is, hogy bár csupán bábuként, mozgó, berendezési tárgyként használ remek színészeket, a képek hihetetlen aprólékossággal vannak megkoreografálva és megkomponálva. Valóban mesél általuk. Van ehhez ismét egy remek operatőre is, az alpesi fényeket, tájakat szemlátomást jól ismerő Jörg Widmer személyében, akinek lélegzetelállító képeit nehéz elfelejteni. Pompázatos tájakat fényképez Widmer, de Malickkal hiteles jelenetekben rögzíti, vagy inkább reprodukálja a korabeli alpesi gazdálkodás és egyáltalán, az élet mindennapjait, a nehéz, embertelen munkát, de a családi körben töltött pihenés és a kocsmában, falusi ünnepélyeken való szórakozás pillanatait is. Számomra a film talán jobban is működik látványos természetfilmként, vagy akár filmszociográfiaként – bár három órában ez is megterhelő. De sosem annyira, mint Malick filmjeit, így ezt is annyira jellemző modorosság, az a mélyen szántónak tűnő, de csupán a bulvárfilozofálgatás szédítőnek nem mondható magasságába emelkedő, bombasztikus narráció, amivel engem fél óra után a világból is ki lehet kergetni.